Új Szó, 1963. július (16. évfolyam, 179-209.szám)

1963-07-17 / 195. szám, szerda

AZ SZKP KÖZPONTI BIZOTTSÁ NYÍLT LEIELE (Folytatás a 4. oldalról) békés együttélés" fogalma kimeríti nemcsak az imperialista országokkal, hanem a szocialista országokkal és a gyarmati elnyomás álól nemrég felszabadult országokkal fennálló kapcsolataink elveit is. Ök jól tudják, hogy ez egyáltalán nem így van, hogy mi elsőként nyilvánítottuk a barátság és a kölcsönös eh ársi segítség elvét a szocialista országok kapcsolatainak legfontosabb elvévé, szilárdan és következetesen követjük ezt az elvet, s hogy minden vonalon sokoldalú segítséget nyújtunk a felszabadult népeknek. Mégis, valamilyen elgondolás alapján a kínai elvtársak a maguk számára előnyösnek tartják, hogy e dolgot teljesen ferde megvilágításba helyezzék. A Szovjetuniónak a békéért és a nemzetközi biztonságért, az általános és teljes leszerelésért, a második világháború maradványainak kiküszöböléséért, a vitás nemzetközi kérdések tárgyalások útján való megoldásáért vivott szívós harca máris meghozta gyümölcsét. Országunk tekintélye az egész világon olyan nagy, mint még soha, nemzetközi helyzetünk szilárd, mint még soha. Ezt a Szovjetunió, a többi szocialista ország állandóan növekvő gazdasági és katonai erejének, békeszerető külpolitikájának köszönhetjük. Az SZKP Központi Bizottsága kijelenti, hogy a békés együttélés lenini politikáját folytattuk, folytatjuk és fogjuk folytatni a jövőben is. Ebben látja pártunk kötelességét a szovjet nép és minden más ország népei iránt. A békét biztosítani annyit jelent, mint a leghatékonyabban előmozdítani a szocialista rendszer gyarapodását és így fokozni e rendszer hatását a felszabadító harc egész menetére, a világot átfogó forradalmi folyamatra. Azok a mély nézeteltérések, amelyek egyfelől az SZKP és más marxista—leninista pártok, másfelől a Kínai Kommunista Párt vezetői között a háború, a béke és a békés együttélés kérdéseire vonatkozólag felmerültek, különösen szembetűnően nyilvánultak meg az 1962. évi karib-tengeri válság idején. Éles nemzetközi válság volt ez: az emberiség még sohasem került olyan közel a termonukleáris háborúhoz, mint tavaly októberben. A kínai elvtársak azt állítják, hogy a karibi válság idején mi állítólag „kalandorkodó" hibát követtünk el azzal, hogy rakétákat vittünk Kubába, utána pedig „kapituláltunk" az amerikai imperializmus előtt, amikor kivontuk a rakétákat Kubából. (Ilyen állítások hangzottak el a Renmin Ribao 1963. március 8-i „Az Egyesült Államok Kommunista Pártjának nyilatkozatáról" című vezércikkében). Ezek az állítások homlokegyenest ellenkeznek a tényekkel. Hogyan állt a dolog valójában? Az SZKP Központi Bizottsága és a szovjet kormány hitelt érdemlő adatokkal rendelkezett arra vonatkozólag, hogy hamarosan megindul az Egyesült Államok imperializmusának fegyveres agressziója Kuba ellen. Mi teljesen tudatában voltunk annak, hogy az agresszió visszaveréséhez, a kubai forradalom hatékony megvédéséhez a leghatározottab intézkedésekre van szükség. A szitkok és a figyelmeztetések — még akkor is, ha „komoly figyelmeztetésnek" nevezik és kétszázötvenszer megismétlik azokat — nem hatnak az imperialistákra. Abból kiindulva, hogy meg kell védeni a kubai forradalmat, a szovjet és a kubai kormány megállapodott abban, hogy rakétákat szállítanak Kubába, mert ez volt az egyetlen reális mód az amerikai imperializmus agressziójának meggátlására. Az, hogy rakétákat szállítottunk Kubába, azt jelentette, hogy ha megtámadják, ez határozott visszautasításban részesül, mert rakétafegyvert használnak az agresszió megszervezői ellen. A Szovjetuniónak és Kubának ez a határozott intézkedése megrázkódtatta az amerikai imperialistákat, akik történelmük során most először érezték, hogy ha katonai betörést hajtanak végre Kubában, akkor válaszként megsemmisítő csapás éri saját területüket. Miután nem egyszerűen az Egyesült Államok és Kuba konfliktusáról! volt szó, hanem a két legnagyobb nukleáris hatalom összeütközéséről, a karib-tengeri válság helyi összetűzéséből világháborúvá vált volna. Felmerült egy termonukleáris világháború reális veszélye. A kialakult helyzetben két kivezető út kínálkozott: a „veszettek" (így nevezik az amerikai imperializmus legagresszívebb és legreakciósabb képviselőit) uszályába kerülni és egy termonukleáris világháború kirobbantásának útjára lépni, vagy pedig a rakéták odaszállítása által keletkezett lehetőségeket kihasználva mindent megtenni annak érdekében, hogy megegyezzünk a felmerült válság békés megoldásáról és megakadályozzuk az agressziót a Kubai Köztársaság ellen. Mi, mint ismeretes, a második utat választottuk, s meg vagyunk győződve róla, hogy helyesen cselekedtünk. Biztosak vagyunk abban, hogy így gondolkodik egész népünk. A szovjet emberek nemegyszer tettekkel bizonyították be, hogy helyt tudnak állni, meg tudják védeni a forradalom, a szocializmus ügyét. Náluk jobban senki sem tudja mennyi bánatot és szenvedést okoz, mennyi nehézségbe és áldozatba kerül a népeknek a háború. A megállapodás a rakétafegyverek kivonásáról, feleletképpen az Egyesült Államok kormányának arra a kötelezettségvállalására, hogy nem kezd inváziót Kuba ellen és visszatartja ettől szövetségeseit is, a kubai nép hősi harca és a békeszerető népeknek ehhez nyújtott támogatása lehetetlenné tette azoknak a szélsőségesen kalandorgondolkqdású amerikai imperialista köröknek a terveit, amelyek mindenen keresztül akartak gázolni. Ennek eredményeképpen sikerült megvédeni a kubai forradalmat és megmenteni a békét. A kínai elvtársak „az imperializmus szépítésének" tekintik arra vonatkozó kijelentésünket, hogy a kubai válság idején a Kennedy-kormány is bizonyos fokú józanságot és reális felfogásmódot tanúsított. Talán csak nem gondolják a kínai elvtársak komolyan, hogy valamennyi burzsoá kormány minden tettéből hiányzik mindenféle józanság? Hála a Szovjetunió bátor és meszszetekintő állásfoglalásának, a hősi kubai nép és a kubai kormány állhatatosságának és kitartásának, a szocializmus és a béke erői bebizonyították, hogy meg tudják fékezni az imperializmus agresszív erőit, rá tudják kényszeríteni a békét a háború szószólóira. Nagyarányú győzelme volt ez a józan ész politikájának, a béke és a ' szocializmus erőinek, s ugyanakkor vereséget jelentett az imperializmus erői és a háborús kalandorpolitika számára. Ennek eredményeként a forradalmi Kuba békében él és a szocializmust építi az Egységes Forradalmi Szocialista Párt és Fidel Castro elvtárs vezetésével. Amikor megegyezés jött létre az Egyesült Államok elnökével és ezzel megkezdődött a karib-tengeri válság megszüntetése, a kínai elvtársak szaporán szórták a sértéseket és a becsmérlő szavakat a Szovjetunióra, azt bizonygatva, hogy az imperialisták szavában egy fikarcnyit . sem szabad bízni. Ülyan korban élünk, amikor két világ, két rendszer létezik: a szocializmus és az imperializmus. Abszurd dolog lenne azt gondolni, hogy a két rendszer országai között óhatatlanul felmerülő valamennyi kérdést csakis a fegyverek erejével kell megoldani, félretolva mindenféle tárgyalást és megállapodást. Ilyen esetben sosem érnének véget a háborúk. Mi ellenezzük ezt a felfogásmódot. A kínai elvtársak azt bizonyítják, hogy semmiben sem szabad hinni az imperialistáknak, mert azok okvetlenül csalnak. Itt azonban egyáltalán nem hiteltadásról van szó, hanem józan mérlegelésről. Nyolc hónap telt el a karib-tengeri válság megszűnésének pillanatától és az Egyesült Államok kormánya megtartja szavát: semmiféle behatolás nem történt Kuba határain át. Mi is kötelezettséget vállaltunk arra, hogy kivonjuk a rakétákat Kubából, s eleget is tettünk szavunknak. De nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy kötelezettséget vállaltunk a kubai néppel szemben is: ha az amerikai imperialisták nem. tartják meg szavukat és betörnek kubai területre, úgy a kubai nép segítségére sietünk. Minden józan gondolkodású ember jól tudja, hogy az amerikai imperialisták' behatolása esetén szovjet területről éppen úgy megsegítjük a kubai népet, miként segítettük volna kubai területről. Az igaz, hogy ebben az esetben a rakétáknak kissé tovább kell repülniük, de célzási pontosságuk ezt egyáltalán nem szenvedi meg. Ml az oka annak, hogy a kínai elv társak makacsul figyelmen kívül hagyják azt az értékelést, amelyet maguk a kubai forradalmi vezetők adnak a szovjet kormány politikájáról, melyről megállapítják, hogy az a testvéri szolidaritás és a valódi internacionalizmus politikája. Miért elégedetlenek a kínai vezetők? Talán azért, mert sikerült elhárítani a kubai inváziót és megelőzni a világháború kirobbanását? Vajon milyen magatartást tanúsítottak a KKP vezetői a karibi válság idején? A kínai elvtársak ebben a válságos időpontban a .maguk külön vonalát állították szembe a szovjet kormány reális és szilárd politikájával. A maguk külön sajátos felťogäsmôdját szem előtt tartva a bírálat tüzét nem annyira az agresszív amerikai imperializmusra, mint az SZKP-ra és a Szovjetunióra összpontosították. A KKP vezetősége, amely előzőleg azt hangoztatta, hogy az imperializmus bármely pillanatban világháborút robbanthat ki, a legválságosabb időpontban a bíráló szerepét választotta, nem pedig a harci szövetségesét és elvtársét. Azokban a' napokban senki sem'hallott egy szót sem a kínai vezetőktől arról, hogy milyen gyakorlati intézkedéseket tesznek a kubai forradalom védelmében. A kínai vezetők ehelyett szemmel láthatóan arra- törekedtek, hogy élezzék az anélkül is elég feszült karib-tengeri helyzetet, s száraz ágakat dugdostak a konfliktus pislákoló parazsába. A KKP vezetőségének valódi állásfoglalása szemléltetően megmutatkozik a háború és a béke kérdéseiben, e kérdések helytelen értékelésében, sót mi több a leszerelésért folyó harc tudatos figyelmen kívül hagyásában. A kínai elvtársak még azt is kifogásolják, hogy a kommunisták felvessék ezt a kérdést, s ennél az eljárásuknál megengedik maguknak, hogy a marxizmus—leninizmusra, hivatkozzanak, minden erővel bizonygatják a leszerelésnek egyrészt „megvalósíthatatlanságát", másrészt szükségtelenségét. Idézetekkel dobálódzva állítják, hogy szerintük a teljes leszerelés csak a szocializmus világméretű teljes győzelme esetén lehetséges. Amikor a világ a fegyverkezési hajszát nyögi, amikor az imperialisták atomfegyverkőszleteket halmoznak fel és világháborúba akarják taszítani az emberiséget, akkor vajon a marxistáknak ölbetett kézzel kell várniuk a szocializmus világméretű győzelmét? Nem, ez bűnös tétlenség lenne a kor parancsoló szavával szemben. Ezt az igazságot már régóta felismerte minden igazi marxista—leninista, aki felelősnek.érzi magát a népek előtt, és már évek óta kitartóan harcol a teljes és általános leszerelésért, az atomkísérletek megszüntetéséért és az atomfegyverek betiltásáért, s ezt fogja tenni a jövőben is. A békéért harcolva és az általános leszerelés jelszavát felvetve a népek létérdekeiből indultunk ki, figyelembe vesszük a reális körülményeket és nem hunyjuk be szemünket a nehézségek előtt. Az imperialisták természetesen mindent megtesznek azért, hogy elodázzák és lehetetlenné tegyék a leszerelési megállapodást, hiszen ez kedvező számukra. A fegyverkezési hajsza révén gazdagodnak, rémületben tartják a kapitalista országok néptömegeit. De vajon az árral kell-e úsznunk, az imperialisták pórázán kell-e járnunk, és le kell-e mondanunk arról, hogy valamennyi erőt mozgósítsuk a béke megvédésére és a leszerelésért folyó harcra? Nem, így cselekedni annyit jelentene, mint megadni magunkat az agresszív erőknek, a militaristáknak és az imperialistáknak. Mi azonban úgy vélekedünk, hogy a munkásosztály, a világ dolgozói rá tudják kényszeríteni az imperialista kormányokat a leszerelésre, el tudják hárítani a háborút. Ehhez elsősorban is tisztában kéli lenni erőikkel, tömörülniük .kell. Az imperializmus és a háború erőivel szembe kell állítani a világ munkásságának szervezett erőit. A munkásosztály ma rendelkezik mindazzal az előnnyel, amely az anyagi erőre és az Imperializmussal szembeálló szocialista országok védelmi képességére alapozódik. Elmúlt az az idő, amikor az imperializmus osztatlanul urakodolt. A helyzet merőben megváltozott az októberi forradalom utáni első évtizedekhez viszonyítva is, amikor országunk még egyedül volt, jóval gyengébb volt mint most. Napjainkban a világporondon szereplő erők viszonya egészen más. Ezért a szocializmus erőivel szemben tanúsított bizalmatlanságot a reménytelenség és a defetizmus érzésének való behódolást jelent továbbra is azt vallani, hogy a háború elkerülhetetlen. A végtelenségig lehet hajtogatni, hogy a háború elkerülhetetlen, s azt állítani, hogy ez a felfogásmód a „forradalmiság" megnyilvánulása, de valójában ez az álláspont azt tükrözi, hogy annak képviselője nem hisz erőiben, fél az imperializmustól. Az imperialista táborban még jelentős erők állnak a leszereléssel szemben. De éppen azért kell rájuk irányítani a népek haragját, hogy meghátrálásra és a népek akaratának teljesítésére kényszerítsük őket. A népek leszerelést akarnak és hiszik, hogy a kommunisták járnak az élen az ennek eléréséért vívott harcban, ök a szervezői a népek e küzdelmének. A leszerelésért folyó harcunk nem taktikai fogás. Őszintén kívánjuk a leszerelést. Ebben

/ maradéktalanul a marxizmus—leninizmus talaján állunk. Engels már a múlt század végén rámutato.t.t arra, hogy a leszerelés lehetséges és „a béke zálogának" nevezte azt. Korunkban gyakorlati feladatként elsőnek V. I. Lenin adta ki a leszerelés jelszavát, s. az első szovjet javaslatok a teljes vagy a részleges leszerelésre már 1922ben elhangzottak a génuai konferencián. Ez Lenin életében történt, s a leszerelési javaslatokat ő fogalmazta. A leszerelésért vívott harc a háború megakadályozásának legfontosabb tényezője; tényleges harc az imperializmus ellen. Ebben a harcban a szocialista tábor mellett áll az emberiség abszolút többsége. A kínai elvtársak kiadták a „fegyvert fegyver ellen" jelszót, szembeállítva ezt a többi szocialista országnak a nemzetközi feszültség enyhítésére és a hidegháború megszüntetésére irányuló politikájával. Ez a jelszó lényegében a szakadék szélén való táncolás politikáját valló imperialisták malmára hajtja a vizet, segíti a fegyverkezési verseny híveit. Az a benyomás alakul ki, hogy a KKP vezetői előnyösnek látják a nemzetközi feszültség fenntartását és fokozását, különösen a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti viszonylatban. Ogy gondolják, fiogy a Szovjetuniónak a provokációra provokációval kell felelnie, az imperialista tábor „veszettel" által állított csapdákba kell esnie, el kell fogadnia az imperialisták kalandorságra és agresszivitásra szólító versenykihívását, vagyis nem a béke biztosítására, hanem a háború kirobbantására szólító versenykihívást. Erre az útra lépni egyértelmű a békének és a népek biztonságának a veszélyeztetésével. Azok a kommunisták, akik szívükön viselik a népek érdekeit, soha sem fognak ezen az úton haladni. A békéért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése elveinek megvalósulásáért vívott harc a népek harcának egyik legfontosabb formáját jelenti, amelyet uz imperializmus, az általa előkészített új háborúk, az imperialisták által a gyarmati országokban folytatott agresszív cselekedetei, az imperialisták idegen területeken létesített katonai támaszpontjai, a fegyverkezési verseny stb. ellen vívnak. Ez a harc a munkásosztály, valamennyi dolgozó érdeke, s ebben az értelemben osztályharc. Pártunk, valamennyi testvérpárt ismeri és tevékenységében annak a nyilatkozatnak a következtetéseihez igazodik, hogy az új világháború veszélye elleni küzdelem kibontakoztatásához nem kell megvárni, amíg atom- és hidrogénbombák hullanak. Ezt a harcot most kell megvívni, napról-napra fokozva az erőfeszítéseket. A föfeladat az, hogy idejében megfékezzük az agresszorokat, elhárítsuk a háborút, elejét vegyük kitörésének. Ma harcolni a békéért anynyit jelent, mint a legmagasabb fokúan ébernek lenni, szüntelenül leleplezni az imperializmus politikáját, éberen figyelni a háborús uszítók fondorlatait ,és mesterkedéseit, felszítani a népek szent haragját azok ellen, akik háborús irányvonalat képviselnek, fokozni valamennyi békeszerető erő szervezettségét, szüntelenül erősíteni a tömegek tevékeny akcióit a béke védelmében, erősíteni az együttműködést mindazokkal az államokkal, amelyek nem érdekeltek egy új háborúban. A békéért és a békés egymás mellett élésért vívott harc gyengíti az imperializmus frontját, elszigeteli a népi tömegektói az imperializmus legagresszívebb erőit, segíti a munkásosztály forradalmi harcát és a népek nemzeti felszabadító harcát. A békéért, a békés egymás mellett élésért vívott harc szervesen összefügg az imperializmus elleni forradalmi harccal. „A békés egymás mellett élés feltételei között — írta a 81 kommunista párt nyilatkozatában, — kedvező feltételek jönnek létre a kapitalista országokban az osztályharc, a gyarmati és a függő országok népeinek nemzeti felszabadító mozgalma kibontakoztatásához. A forradalmi osztályharc és a nemzeti felszabadító harc sikerei viszont elősegítik a békés egymás mellett élés tartóssá tételét." A békés egymás mellett élés körülményei között az utóbbi években újabb fontos győzelmek születtek a proletariátus osztályharcában, s a népek nemzeti szabadságáért vívott harcában, sikeresen fejlődik a világforradalmi folyamat. Ezért a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett éléséért vívott harcot elszakítani az imperializmus, a gyarmatosítás elleni forradalmi harctól, a függetlenségért és a szocializmusért vívott harctól, s ezeket egymással szembeállítani, mint azt a kínai elvtársak teszik, annyit jelent, mint a békés egymás mellett élés elvét üres frázissá tenni, elsikkasztani annak reális tartalmát, ténylegesen semmibe venni az imperializmus ellen, a békéért és a békés egymás mellett élésért folyó határozott harc szükségességét, ami csak az imperialistáknak lenne előnyös. A KKP Központi Bizottságának június 14-i levele azt a vádat szórja a kommunista pártokra, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését állítólag kiterjesztik a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak, az elnyomott és az elnyomó osztályokba dolgozó tömegek és az imperialisták közötti kapcsolatokra. Ez valóban gyalázatos koholmány és rágalom a testvérpártok ellen, amelyek a proletariátust vezetik a kapitalizmussal vivott osztályharcában, amelyek mindig támogatják az imperializmus ellen irányuló forradalmi harcot és az igazságos felszabadító háborúkat. A KKP vezetőinek az SZKP és a többi testvérpárt elleni harcában használt érvei annyira gyengék, hogy kénytelenek mindenféle furfanghoz folyamodni. Először teljesen alaptalan, csak általuk kitalált tételeket tulajdonítanak -nekünk, majd vádolni kezdenek bennünket, harcolnak ellenünk, leleplezve ezeket a tételeket. Épp ez a helyzet azzal az abszurd állításukkal kapcsolatban, miszerint az SZKP és a többi testvérpárt lemond a forradalomról, az osztályharcot felcseréli a békás egymás mellett éléssel. Nálunk bármely politikai szemináriumban nagyon jól tudják, hogy amikor mi békés egymás mellett élésről beszélünk, akkor ez alatt a szocialista országoknak és a kapitalista országoknak az. államközi kapcsolatait értjük. A békés egymás mellett élés elve természetesen nem terjeszthető ki a kapitalista államokon belül az antagonisztikus osztályok közötti viszonyra, nem terjeszthető ki a munkásosztálynak a maga osztályérdekeiért a burzsoázia ellen vívott harcára, az elnyomott népeknek a gyarmatosítók ellen vívott harcára. AZ SZKP határozottan ellenzi a békés egymás mellett élést az ideológia területén. Ez olyan közismert igazság, amelyet mindenkinek ismernie kellene, aki magát marxista—leninistának tartja. III. A KKP-nak komoly nézeteltérései vannak az SZKP-vel és a többi marxista—leninista párttal a sztálini személyi kultusz következményei elleni harc kérdéseiben. A KKP vezetői magukra vállalták a személyi kultusz védelmezőinek, a hibás sztálini eszmék terjesztőinek szerepét. Megpróbálják más pártokra kényszeríteni^azokat a szabályokat, azt az ideológiát és erkölcsöt, azokat a vezetési formákat és módszereket, amelyek a személyi kultusz időszakában virágoztak. Nyíltan megmondjuk, nem irigylésre méltó ez a szerep, nem jár qz sem megbecsüléssel sem dicsősséggel. Senkinek sem fog sikerülni a marxista— leninistákat, a haladó embereket a személyi kultusz yédelemzésének útjára vinni! A szovjet nép, a kommunista világmozgalom méltóképpen értékelte azt a bátorságot és valóban lenini elvszerűséget, amelyet pártunk, annak Központi Bizottsága, N. Sz. Hruscsov elvtárs vezetésével tanúsított a személyi kultusz következményei ellen vívott harcban. Mindenki tudja: pártunk ezt azért tette, hogy megszüntesse azt a súlyos nyomást, amely guzsbakötötte a dolgozók hatalmas erejét, s ezzel meggyorsítsa a szovjet társadalom fejlődését. Pártunk ezt azért tette, hogy a szocializmus Lenintől örökölt nagyszerű eszméit megtisztítsa azoktól, akik ezeket az ideálokat a személyi hatalommal való visszaéléssel és az önkénnyel beszennyezték. Pártunk ezt azért tette, hogy soha ne ismétlődjenek meg a személyi kultuszt kísérő jelenségek, hogy tapasztalatunkból mindenki vonja le a tanulságot, aki csak a szocializmusért harcol. Az egész kommunista mozgalom helyesen értelmezte és támogatta a marxizmus—leninizmustól idegen személyi kultusz és káros következményei elleni harcot. Annakidején ezt" a kínai vezetők is helyeselték, beszéltek ez SZKP XX. kongresszusának óriási nemzetközi jelentőségéről. Mao Ce-tung elvtárs 1956 szeptemberében a kínai ^ommunista párt VIII. kongresszusaik megnyitásakor ezeket mondotta: * „A szovjet elvtársak, a szovjet nép, Lenin útmutatása szerint jártak el. Rövid ido alatt ragyogó sikereket (Folytatás a 6. oldalon) 1933. július 17. * 0] SZÓ 5 /