Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-15 / 163. szám, szombat

VÉGRE! 1 A Korunk és költészetünk 1 dicsérete ÖT FIATAL SZÍNÉSZ, néhány színpadi kellék és 32 vers. Ennyiből áll a Korunk és költészetünk című irodalmi összeállítás. A nagysikerű, egész estét betöltő műsort a bratislavai Színművészeti Főiskola magyar hallgatói Komáromban, a VIII. országos magyar szavalóverseny keretében mutattak be. A szavalóverseny — bár ígéretes tehetségeket is felvonultatott — őszintén szólva csalódást okozott. Egyrészt, mert gyengék voltak a szavalók (egy-két kivételtől eltekintve megközelítőleg sem nyújtották azt, amit jogosan vártunk), másrészt, mert ezúttal a szervezés is sok kívánni valót hagyott maga után. Országos szavalóversenynek — különösen, ha figyelembe Vesszük, hogy gazdag tapasztalattal rendelkező eseményről van sző — sokkal többet kellett volna adnia. Ez idén azonban talán még annyit sem kaptunk, mint az előző években ... A kissé kiábrándító rendezvény után a Korunk és költészetünk című műsor — amely a szavalóversenynek mintegy záróakkordját képezte — úgy hatott, hogyha másért nem is, ezért érdemes volt elmenni Komáromba, érdemes volt időt, fáradságot áldozni. Végre egy olyan irodalmi színpadot láttunk, amelynek műsora elejétől végig lekötött, felvillanyozott és amely azt a meggyőződést keltette bennünk, hogy van utánpótlás, vannak tehetségeink, van kire építenünk, legalábbis a színjátszás és az előadóművészet terén... Ez pedig nagy szó. Nem utolsósorban azért, mert ha életünket vizsgáljuk, egy kissé mindig úgy látjuk és érezzük, — (bár csak rosszul látnánk és éreznénk), hogy amit mi csehszlovákiai magyarok szellemi és kulturális téren végzünk, azt nagyrészt elődök és utódok nélkül tesszük. Mert nézzünk csak szét: hol vannak az elődök? Hol vannak azok, akik tanítottak és tanítanak, akiket feltétel nélkül követtünk, követünk és követhetnénk a jövőben? Hol vannak a mesterek, a „nagy öregek"?... Néhány kivételtől eltekintve — akik ott voltak az indulásnál, akik segítettek és több-kevesebb példával szolgáltak és szolgálnak ma is (akiket azonban egy kézen is iqegszámolhatunk] — mestereink, nagy öregeink sajnos nincsenek. Az 1948 utáni csehszlovákiai magyar szellemi élet a semmiből indult, a semmiből teremtődött. És valahogy nagyon késik az utánpótlás is. Akik ma szellemi életünk gerincét képezik, azok nagyrészt mind az ötvenes évek elején indultak. Különösen az irodalom' és a színjátszás terén szembeötlő a megrekedés. A területi színházban például túlnyomórészt ma is ugyanazokat az arcokat látjuk, amelyeket 10 évvel ezelőtt. Irőihk „derékhadát" is azok képezik, akiket az ötvenes évek elején az Oj Szó és a Fáklya Indított. A Hét, az Üj Ifjúság és az Irodalmi Szemle az utóbbi években is sokat tett az utánpótlás érdekében. Erős és egységes generációt azonban ezek a lapok sem neveltek. Szellemi frontunk tehát úgyszólván mindenütt állóvízszerű. Egyedül az iskolák kivételek. Az alapállomány itt — szerencsénkre — állandóan új, friss erővel gazdagodik. Ha ez sem történne meg, aligha beszélhetnénk oktató-nevelő munkánk színvonalának • • • • • • • emelkedéséről... Az indulásnál volt valamilyen nagyszerű lendület, erőrekapás, lelkesedés és kiterebélyesedés. Aztán, mintha megállt volna fejlődésünk, mintha egy monarchiát képeznénk: nagyon kis eltéréssel ott vagyunk, ahol 10 évvel ezelőtt. TÁVOLRÓL SEM AKAROM eredményeinket lebecsülni, vagy a törvényszerű fejlődést kétségbe vonni. Fejlődünk, vannak sikereink, méghozzá nem is akármilyenek. A folyamatosság általában minden téren észlelhető. Elszomorító csak az, hogy ez a folyamatosság nagyon lassú, nagyon vérszegény. Irodalmunkban például évek telnek el, míg új névvel, egy-egy új tehetséggel találkozunk. Természetes, a tehetségek nem születnek garmadával. Különösen a kimagaslók ritkák. De akkor is: az új had a mostaninál sokkal nagyobb lehetne... S valahogy a csupán hajszálereken csörgedező utánpótlás, a néhány zsenge hajtás is nyomban a mélyvízbe kerül, anélkül, hogy tudna úszni. Ügy értem: szellemi életünk pionírjai is olyan feladatokat kapnak és vállalnak, amelyek meghaladják erejüket. Az újságírásból egy példát. Nagy ritkán itt is kopogtat egy-egy új név. A kezdők azonban nyomban mesterekként, vagy legalábbis segédekként mutatkoznak be. Öt-hat gépelt oldalnál alig adják lejjebb. S amikor alábbhagy a nagy hév, a nagy nekibuzdulás, amikor felismerik az írás felelősségét, kezdődik a válság. Rájönnek, hogy nem tudnak tömören gondolkodni, nem tudnak még híreket, rövid tudósításokat és „kereteket" sem írni. Aztán megirjog a bátorság, nehezen megy az írás, a kezdeti dicsőséget kiábrándultság, csalódás, a pályatévesztettség érzése követi. Pedig erre semmi szükség. Hiszen nem tehetségükkel van baj, hanem munkamódszerük rossz. Elsősorban azért, mert munkásságukat fordítva kezdték. Ahelyett, hogy az egyszerűtől haladtak volna az összetettig, az összetettől haladnak, vagyis kénytelenek haladni az egyszerű felé. Ez pedig igen nehéz. Annál is inkább, mert sokkal könnyebb hoszszan, unalmasan, pongyolán, mint röviden, tömören, érdekesen, lendületesen írni... Hasonló tünet irodalmunkban is található: többen csillognak anélkül, hogy tudnának világítani ... A MÉLYVÍZBE KERÜLTEK lubickolnak, lubickolnak (vagy inkább kapálódznak?), de hogy a .felszínen maradhassanak, nagyon sok vizet nyelnek. A néha már-már fulladással fenyegető felesleges „vízmennyiséget" pedig a jó iskola, az úszómester segítsége, könnyen kiküszöbölhetné... Szóval átgondolt, hozzáértő, egységes (de nem uniformizált!) irányításra lenne szükség, nemcsak az úszni tanítás, de a csoporttá, a versenyképes együttessé: az erős marxista fronttá alakulás érdekében is. Tudjuk, hogy az egyéniségeket nem mindig lehet és nem is mindig tanácsos tanítgatni, befolyásolni. De vajon: kellő megbecsülés és támogatás, — ha úgy tetszik: — apai szigor és hozzáértő megszerkesztés nélkül mivé válhatnak nagy egyéniségek is? Mi lett volna például sok író-költő' tehetségekből Osvát Ernő és Gaál Gábor nélkül? És egyáltalán: ha nincs e két vérbeli szerkesztő, beszélhetnénk-e a mai értelemben a Nyugatról és a Korunkról? • ••••••••• Magyarországon, Miskolcon nyitották meg az első országos grafikai biennálét. A kiállítás anyaga minden szempontból sokrétű és érdekes. A képek hűen és meggyőzően mutatják a művészek alkotó szenvedélyét. Csaknem valamennyi kiállított mű hosszú kísérletezés érett eredménye. Az utóbbi években a magyar grafikusok szorosabb kapcsolatot létesítettek a néppel. S talán ennek tudható be az is, hogy e művészi ág a legnagyobb népszerűségnek örvend. Felvételünkön: Kunt Ernő: Müvészteíep című műve látható. (Kónya felv.) A DOLGOK, MINT MINDENÜTT szellemi téren is, dialektikusan öszszefüggnek és egymásra kölcsönösen hatnak. Másszóval: nem véletlen, hogy nenjcsak előd, de utódhiányban is szenvedünk. Azt azonban, hogy elődökben szűken vagyunk, megértjük. A háború és az ezt követő —• számunkra nagyon áldatlan időszak — óriási vérveszteséget okozott. A hiányt lehetetlen volt pótolni. Rendjén van, tudomásul vesszük. Sehogy sem értjük azonban azt, miért ninc« megfelelő utánpótlásunk, miért nem nagyobb méretű a kiválasztódás, miért nem jönnek a fiatalok nemcsak a mostani, de akár az indulási időszakhoz viszonyítva is sokkal többen?... Miért rekedt meg ez a nagy fellendülés, amely néhány éve nálunk minden vonalon megnyilvánult? Miért? Miért??... Hozzánk talán a személyi kultusz és a dogmatizmus is késve érkezett? ... Mindenesetre érdekes, hogy a mi esetünkben nem az 1949—1954-es, hanem jóval az ezt követő időszak jelentette — legalábbis az utánpótlás és a kulturális élet terén — a hanyatlást, a szűkülést, a megmerevedést. Most talán változott a helyzet? Nem állítjuk-, hogy gyökeres átalakulás történt. Az utánpótlás terén továbbra ls nagyon sok a teendő. Ennek ellenére a Korunk és költészetünk című műsor megnyugtatott és bizakodóvá tett. Főleg azért, mert az est meggyőzően bizonyította: kibontakozóban van egy egészséges mag, amelyre lehet építeni, amely mindenképpen több, mint^amit ezen a téren az utóbbi években kaptunk. Jeladás ez a műsor, amely azt fejezi ki: Jön az igényes utánpótlás, Jönnek a fiatalok, — jóval többen, mint eddig. Erről győzött meg egyébként a nyitrai főiskolások irodalmi körének Fórum című irodalmi havilapja is, amelyet szinte egy időben a bemutatóval kaptunk meg. A sokszorosított formában előállított folyóiratban cikkek, versek, elbeszélések jelentek meg, mintegy 15 szerző tollából. Ezek az • írásművek természetesen nem irodalmi alkotások, mint ahogyan a lapban található nevek sem jeleznek minden esetben új tehetséget. A botladozások, a kezdetleges próbálkozások, az önképzőkör! színvonal ellenére azonban a Fórumnak jó a szerkesztési elképzelése, komoly tehetségeket hoz felszínre. A hatodik" számnál tartó lap már nem csupán akarás és jószándék. Sokkal inkább ígéret: utánpótlásunk ígérete. A FÖRUMHOZ ÉS A KORUNK és költészetünkhöz hasonlót az elmúlt években is láttunk. Irtunk is róluk. Dicsértük a losonci irodalmi kör lapját: az Indulást, dicsértük a dunaszerdahelyi és a rimaszombati irodalmi színpadot: a Hidat és a Fáklyát. A 40—50 éves „kezdők" próbálkozása azonban egy alkalommal sem lelkesített annyira, mint most a 20— 22 évesek igazán ígéretteljes jelentkezése. Ezért is írunk róluk, és a valamennyiünket érintő utánpótlás kérdéséről bővebben, azzal a szándékkal: jó lenne, ha e fiatalok" már nem nélkülöznék az iskolát, az „úszómesterek" segítségét. A LELKESEDÉSÜNKET kiváltó ifjú gárda: Beke Sándor, Jánossy Katalin, Thirring Viola, V. Kürthy Géza és Dráfy Mátyás — ez az öt fiatal magyar színészjelölt — tulajdonképpen nem nyújtott rendkívülit. Nem ostromoltak csúcsokat, sőt azt hisszük, még azt sem adták, amire több segítség ás nagyobb előkészület után egyébként mindannyian képesek lettek volna. Fellépésükkel mégis megnyerték a közönség tetszését: osztatlan sikert arattak. Dicsérendő alakításukon kívül minden bizonnyal azért, mert olyasmit vittek színpadra, ami a mienk, ami korszerű, amit sokat hiányoltunk. Végső soron nem tettek mást mint irodalmi színpadot alakítottak és minden pátosz nélkül őszintén, higgadtan előadtak 32 hazai magyar verset. Ennyi az egész, ez a lényeg! A dolog természetesen nem ilyen egyszerű, hiszen rájuk hárult a versek kikeresésének, a műsor összeállításának, megrendezésének és betanulásának a feladata is. E „részletmunkákat" azonban — amelyek az irodalmi színpadok természetes velejárói — szintén szívesen vállalták. Elképzelni is nehéz, miként lehet 32 verset egyetlen este, egyetlen műsor keretében előadni úgy, hogy az a műsor érdekes is Jegyen és lekösse a nézők érdeklődését.. Amikor megtudtuk, hogy miről van szó, hogy a Korunk és költészetünk című irodalmi összeállítás egy csokor vers egymás után történő elmondása, mi sem gondoltunk másra, mint arra: ez a műsor bizony aligha fog sikerülni. Tévedtünk. A Korunk és költészetünk sikerült. Nemcsak" látványos Franz Kafka életéről és műveiről a közelmúltban értekezletet rendeztek Prágában, amelyen külföldi vendégek is részt vettek. Franz Kafka Prágában a román, gót és barokk-művészet kin csei között élt és a cseh, német és zsidó kultúrhagyományokból merítette ismereteit. Itt, ebben a festői környezetben értek meg művei. Képünkön Kafka szülőháza az óváros tér egyik mellékutcájában. (CTK — J Finda felvétele) GYURCSÓ ISTVÁN : ESZMÉLTETŐ Látod, hiába minden, kapaszkodunk egymás szívébe, bár tíz körömmel is, kifut a tej vagy leég, kozmásodunk, ilyenkor mondjuk: a szerelem hamis. Nem akarok ünneprontó lenni, nem, de nekem egyetlen köznap többet ér, mintsem a vasárnapokat dicsérjem: legyek kő, homok, vas, eke, föld, kenyér! zúzzon a szép igazság apróra bár, széthullva talán többet ér az ember, önbálványunk mindig csak konok határ, álljunk hát véle mindig konok perben. - Hiába festék, a rozsdán nem fog az: mit tehetünk, ha a rozsda az igaz! Többet ér ilyenkor egy jó drótkefe, habár szívünket is sértenénk vele. TÖRÖK ELEMÉR: A mindenség forgó kerekén Jaj, így van ez, ilyen az ember! szid és dühöng, ha mást nem mer, de érzi, tudja, hogy e létben: a becsület lehet csak érdem. A mindenség forgó kerekén, mint petty a körtefák levelén oly parányi az emberi lét, s hiába kiált, hogy nem elég csak élni e zűrös életet, ha nem vagyunk teljes emberek, így csak harc, goromba hevülés életünk, de nem megbékülés, és nem múlhat el könny, félelem: e bolygón minden tej-fény légyen: Szabadság, Rend, szent harmónia, és boldog marad e kor fia. - \ * . ' ' volt, nemcsak lekötötte az érdeklődést, de maradandó élményt is nyújtott. Ez pedig már igazán nagy szó. A maradandó élmény a legtöbb, amit egy műsor adhat. Hogy akkor ezek a fiatalok mégis rendkívülit nyújtottak? Bizonyos vonatkozásban igen. Nagyszerű volt az ötlet, és a megoldás. Műsoruk irodalmi színpadjaink-között mindenképpen kimagasló. Sikerült hazai költészetünkkel nagy vonalakban korunkat ls kifejezniük. Ily értelemben tehát rendkívüli, amit adtak. Nem mondható azonban ugyanez az előadásmódra, a művészi tolmácsolásra. Pedig ez lett volna a fontos, — művészi szempontból — ha „rendkívüli" igazán értékes. VOLTAK SZÉP SZAVALATAIK — tagadhatatlan. A verseket azonban többnyire megjátszották, ahelyett, hogy a nézőkkel azonosulva — a verset életrekeltve — művészien tolmácsolták volna. Az előadó szóbeli, hangbeli, hangszínben cselekvését színészi játékkal, színészi cselekvéssel pótolták. A versmondónak pedig elsősorban hangjával és nem mozgással, nem taglejtéssel kell a verset és a benne levő gondolatokat életre kelteni. Megértjük, hogy erre most szükség volt, hiszen a gondolatilag összefüggő verseket megkísérelték mozgással, játékkal is kifejezni és kapcsolni. Elismerjük azt is, hogy amit csináltak, sikeres és hatásos volt. Nagyrészt talán az összekötő szöveget helyettesítő alakításoknak köszönhető, hogy e 32 vers az egység benyomását keltette és kerek egészet képezett. Ennek ellenére mégis úgy érezzük: fiataljainkban ezúttal a színész elnyomta a előadóművészt. De nem baj. Első bemutatkozásuk így is megfelelt — méghozzá várakozáson felül. Bárcsak többen indulnának olyan színvonallal, mint amilyennel ez az öt fiatal... Következő fellépésük minden bizonnyal jobb lesz. Es legyen ?s!l Lépjenek fel minél több helyen, minél nagyobb sikerrel, példát és ta nulságot szolgáltatva: íme, hogyan tud kevés ember ls, egyszerű színpadi eszközökkel, nagyszerű irodai mi színpadot teremteni. Tanácsul még, de inkább a távol jövőre nem eléggé láttuk az egyéni arcéleket. Az előadói stílusok összemosódtak. És még így is inkább hajoltak a régies, mint a korszerű JAscher, Major, Bessenyei) előadói stílushoz. Nem akarunk értékrendet állítani. A maga nemében ez is, az is kiváló. Mi mégis az utóbbiak iskoláját tanácsoljuk. A bemutatót dicsérve elég nagy kitérőket tettünk. Miért? És miért a címként adott lelkes: „Végrel"? Egyrészt azért, mert megmozdult valami, mert olyan Irodalmi színpadot láttunk, amely hazai viszonylatban — magyar vonalon — pillanatnyilag a legjobb, másrészt azért, mert ez a bemutató már nemcsak jő ötlet és jó kezdeményezés. A Korunk ós költészetünk című összeállítás' elsősorban példa és — műkedvelőinknek! — színvonalmegha tározó. A műsor szereplői és összeállítói pedig színjátszásunk és előadóművészetünk biztos bázisai. Végre olyasmi született, amire régen vártunk, ami igen biztató. Tudjuk, hogy sem ez ez öt fiatal színész, sem a Fórumba írogató nem sokkal több nyitrai diák nem oldja meg autánpótlás égető kérdését. Ez a két csoport csupán annyi, mint egy öntözés a tartós esőt Igénylő kiszikkadt földnek. A semminél azonban ez az „öntözés" is több: ha a szárazságot nem is szünteti meg, a szomjúságot oltja. SEGÍTSÜK HAT AZ INDULÖKAT, segítsük a szomjat oltó öntözőket. De hogy a szárazság is megszűnjék, tegyünk meg mindent a tartós eső érdekében, szorgalmazzuk, hogy még több fiatal jöjjön, hogy még jobb legyen az utánpótlás. BALÄZS BÉLA 19B3. június 15. * ÜJ SZÖ 7