Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-07 / 155. szám, péntek

CSALÓDTAM KÉREM... Igy kezdi levelét ÖZV. B. János­né. Csalódtam Sz. Gyulában, a ke­resztfiamban, akinek hittem, akit sze­rettem, becsültem és akinek minde­nemet odaadtam. Jóformán az én pén­zemen épített olyan lakást, hogy a füleki vár hajdani ura is megirigyel­hetné. Neljéz ezreket adtam neki, rá­írattam a házamat, szőlőmet. Es mindezért nem kértem egyebet, csu­pán egy kis szeretetet, egy kis em­berséget, nogy amíg élek törődjenek veiem, öreg napjaimra ne kelljen senkire szorulnom. A városka szivében lakik. Ablakai a főtérre nyílnak, oda, ahol az autó­buszokra szállnak fel az utasok. A háttérben díszbokrok sorfala kö­zött áll a hősök emlékműve. B. Jánosné órák hosszat elüldögél az ablak mellett. Ez a négyzetméter­nyi nyílás az, ami összeköti jnég a pezsgő mindennapi élet forgatagával. És keresztfia még ettől a lehetőség­től is meg akarja fosztani. Ennél az ablaknál született meg a bánat és az elkeseredés tintájával megírt levél is. Ez az ablak számára az életet, az öregség parányi napsu­garas verőfényét jelenti. A régi, ko­pott széken ülve innen tartja szem­mel a járókelőket, az utasokkal meg­rakott autóbuszokat. Emlékeket idéző számára ez az ablak, olyan híd, amely a múltat összeköti a jelennel, az ő életét a mai emberekével, a teg­napot a mával. Elgyönyörködik a szép ruhákban, a nevető emberek bol­dogságában. Elnézegeti az egymáshoz simuló, egymást szerető embereket. Mindez emlékek szikráját csiholó ko­va és tűzkő számára. Látásból ismeri már a szerelmes párokat. Gondolatban néha-néha ő is visszatér az ifjúság, a szerelem virá­gos rétjére. Jólesik az emlékezés, az alkony szürkületéből visszapillantani a yerőfényes virradatba. Az emléke­zés szárnyán visszatérni az élet ta­vaszába, visszaidézni egy-egy szép emléket. Ő megérti a fiatalokat. Még így az ablakon keresztül ts velük érez. Érti és becsüli a pezsdülő élet törvényeit: O is volt fiatal. Szerette az életet. Küzdött, verekedett, hogy valamire vigye. Férjhezmenetele után az élet nem is volt hozzá mostoha. Ahogy mondani szokás, sikerült üstökön ra­gadniuk a szerencsét. Edényekkel ke­reskedtek Nem tagadja, hogy szé­pen megvoltak, sőt egy kis vagyon­kára is szert tettek. Életük azonban a meglehetősen jó mód mellett is sivár volt Hiányzott'a legnagyobb családi boldogság: a gyerek. Nehezen indul a beszélgetés. Mint ha már maga is megbánta Volna, hogy keserűségét nem tudta tovább magá­ban tartani Mit várhat még ő, az egyszerű öregasszony. Ki értené meg bánatát, hisz azok is megmosolyog­ják, kijátszák, akik legközelebb állnak hozzá. Sz. Gyula, á keresztfia sem azt látja már benne, akit látott há­rom esztendővel ezelőtt. Akkor még volt háza, szőlője, akkor még kedves volt a keresztmama. De most, amikor mindenét ráíratta, szemében a ked­ves, jó keresztmama házsártos vén­assZonnyá vált. — Nem hittem volna, hogy Gyula így megváltozik — csuklik el a hang­ja. Tudom én, hogy az öreget nem igen kedvelik sehol. Azért is írattam rá a házat, meg a szőlőt, hogy így talán jobban megbecsül. Eladhattam volna Az árából nyugodtan, gondta­lanul megélhettem volna, de ezt nem akartam. Gondoltam, legyen nekik ... Két esztendőt lapozunk vissza a naptárban. Ezt a szó legszorosabb értelmében kell venni, özvegy B. Já­nosné a múltban megszokta, högy mindent feljegyezzen. Ezt a szokását a mai napig is megtartoita. Feljegyzéseit nézegetve mondja el a történetet Két esztendővel ezelőtt érlelődött meg benne a gondolat, hogy amije van, keresztfiára Íratja. Egyebet nem kér érte, csak azt, hogy a hátralevő napjait emberi módon élhesse le. Egy kis figyelmességet, gondosságot és szép szót várt érte. A többit már Sz. Gyula intézte. Egyik napról a másikra néhány száz­ezer koronát érő vagyonhoz jutott. Mivel építkezett, a szőlőt kezdte eladogatni. Emeletes gyönyörű háza egyre csak épült, szépült. A szőlő fo­gyott. A palota emésztette a pénzt. Vevőt keresett tehát az örökölt la­kásra is, amelyet — bevallása szerint — hetvenötezer koronáért el is adott. Fogyott a vagyon, fogyott a kereszt­mama iránti szeretet is. Az utóbbi időben napjában már csak egyszer nyitották rá az ajtót. Elvitték neki a napi kosztot, -hogy van-e tüzelője, nincs-e valamilyen kívánsága, azzal\ már nemigen törődtek. Az új ház, a palota, a könnyen szerzett pénz mintha kiölt volna belőlük minden emberséget. Egyik alkalommal Gyula tizenötéves lányát arra kérte: tisztítaná meg egy kicsit az ablakot,' hiszen jóformán már a napocska sem tud rajta keresz­tül sütni. — Hát mi vagyok én, cseléd — kapta a választ. — Még mit nem. Ta­lán súroljam fel a konyhái is?l Ezt nem kérte, de akkor sem tör­tént volna semmi, ha az önérzetes kislány ezt is megteszi. Bizony nem volt ilyen visszautasító, önérzetes, amikor özvegy B. Jánosné aranygyű­rűvel, aranylánccal cicomázta föl. Milyen könnyen felejtenek az em­berek. — Fáj, hogy így bánnak velem. Fáj, hogy még a házat is eladták a fejem fölül. Megtehették, mert a ne­vükre írattam. Az övék. De legalább vártak volna már addig... Kezével félreérthetetlenül kifejezi gondolatát. Szeméből nehéz könny­cseppek gördülnek végig ráncos ar­cán. ... Várták volna meg, amíg én is elmegyek a megboldogult uram után. Valahová a kert végébe akarnak ten­ni. Ezt érdemlem én, aki mindene­met nekik adtam. Egyedüli örömömet, szórakozásomat abban leltem, hogy órák hosszat elüldögéltem ennél az ablaknál. Ha már nem is éltem, de láttam a mai életet, láttam az embe­reket ... Mi megértjük özvegy B. Jánosnét. Vele érez a HNB elnöke is. Talán még Sz. Gyulában is megszólal a lel­kiismeret. Hisz nem rossz ember ő. Kétkezi munkás, bádogos. Ezért ls hallgattuk el a teljes neveket, mert nem akarjuk, hogy pillanatnyi kap­zsiságáért, szívtelenségéért mások előtt is szégyenkeznie kelljen. SZARKA ISTVÁN U I FILMEK A moziban is érezhető a nyári évad, sok a felújítás, mint _ például Buster Keaton Frigo-ja, s természe­tesen a könnyebb műfaj dominál. A vígjáték nálunk ls népszerű és köz­ismert nagymestere, Louis de Funes most kettős szerepet alakít A SZÉP AMERIKAI című francia filmben, melyet Róbert Dhéry rendezett. A La beile ameri­caine nem valamilyen óceánon túli szépség, hanem egy luxusautó, nem mindennapi robogó, csillogó masina, mely méltán magára tereli a pári­zsiak érdeklődését. A pazar amerikai kocsi tulajdonosa, Marcel, földhözra­gadt párizsi kisember, a szerencse kegyéből vagy szeszélyéből jut a szá­mára megfizethetetlen autó birtoká­ba. Ennyit a történet keretéről. A töb­bi az ötletesebbnél ötletesebb hely­zetkomikumok nagyszerűen felépített sorozata, melynek keretébe remekül beillenek a nagyszerű jellemszíné­szek, akik közül sokan még epizód­szerepekben is nagyot alkotnak. Bár a film témája nem új — bonyodal­mak egy autó körül —, a vígjáték szatirikus élének a társadalmi visz­szásságok felé fordulása, negatív fi­gurák kipécézése pozitív jelleget köl­csönöz a nagyon ügyesen összeállí­tott vígjátéknak. Nagyon sikerültek azok a jelenetek, amelyek a nagyúri társadalom elavult konvencióit veszik célba, egy-egy kacagtató epizód, öt­letes megoldás nemcsak ragályos ne­vető görcsöt vált ki a nézőkben, ha­nem lesújtó ítéletet is mond az úri társadalom hamis csillogásáról. Külön elismerést érdemel Louis de Funes kettős alakítása a rosszindula­tú műhelyfőnök és a rendőrkapitány alakításában. Színes jellemábrázolása, utánozhatatlan arcjátéka életből el­lesett figurákat elevenít meg a vász­non. Összegezve: A szép amerikai szív­derítő tartalmas vígjáték, melynek a társadalmi fogyatékosságokat bíráló hangja félreérthetetlen. (t) LOPOTT BOLDOGSÁG Az életnek szinte elorózhatátlan tartozéka a boldogság állandó kere­sése. Kiki a maga módján keresi, ku­Az Opori Állami Gazdaság čerja­ky-i részlegén jól értik a cukor­répa termesztést. Hét éven át szép eredményeket érnek el; 400— 500 mázsa termést hektáronként. A részleg dolgozói az idén is a legjobbak közé akarnak tartozni. A képen: Nagy András traktoros és Tóth Imre segédmunkás sara­bolás közben. (R. Berenhaut felv.) tatja, építi a boldogsághoz vezető utat. Van, aki érzései rabja, s a sze­relem számára az igazán boldogító tudat; más a munkájában, elmélyült alkotó kedve szabad érvényesülésé­ben érzi igazán boldognak magát. A boldogságkeresés lehetősége tehát az élet nagyon is reális konfliktu­sait fedheti fel. Ebből a szempontból biztató, sőt egyenest ígéretesnek mondható H. Barta Lajos fiatal magyar író té­maválasztása. A Nádasdy László ren­dezésében készült film a mai élet ele­venjébe vág. A boldogságkeresés megannyi konfliktusa azonban saj­nálatosan leszűkül, az igaz, mély emberi érzések hullámzása helyett Nkissé olyan kedvtelés-szerelem vonul el a szemünk előtt. A filmben felsorakoztatott ellent­mondások kétségtelenül nagyok. A szerzők az élet szélesebb skáláját kívánták megmutatni. Helyenként si­került is ez. Általában azonban mint­ha túlságosan esetlegeseknek tűnné­nek a konfliktusok, s az elmélyültség helyét inkább a külsőségek, drama­turgiai meggondolások helyettesítik. A Szirák-házaspár otthona kietlen, hallgatásuk sokat sejttető. Zsuzsi és Feri, a szerelmespár „életharcá­ban", vívódásában pedig a lélek gyöt­relmét, illetve Feri esetében a cini­kus könnyelműséget egyaránt láthat­tuk. A drámai mag tehát, kiváló. A sokból azonban végül is Szirák szerelmi kalandja bontakozik ki. Ez­zel a boldogságkeresés sokat sejtte­tő lehetőségei sajnálatosan a boldog­ságkeresés yámszedőire szűkül. Ezt követően aztán az eszméletét vesztett lány kórházbaszállítását illetően — éppen a Szilákkal való összecsapás után — szinte nehéz hinni Feri' ér­zései őszinteségében. Kétségtelenül időszerű témát tár­gyal ez a film. A boldogságkeresés ürügyén szerelem, házasság, hűség stb. kérdéseire próbál feleletet adni. A válaszadás azonban meglehetősen hézagos. A konfliktusok inkább a fel­színen játszódnak. A két férfi érzel­mi ingatagsága mellett túlságosan kí­sért — Szirákné és Zsuzsi szerepé­ben — a „nösors, asszonysors" fel­fogás. Amolyan passzív szenvedők ők, akiknek sorsuk és végzetük az élet terhének vállalása. Az alakításokban különösen Molnár Tibor Szirák-ját, Kiss Gábor Feri-jét és Vass Éva — elrendeltetéses — Zsuzsiját dicsérhetjük. Tóth János operatőri munkája ugyancsak igé­nyes. Nádasdy László rendezése — a film minden negatívuma ellenére — igényes, választékos munka. F. Z. (3) 1 Egy rakéta nyomtalanul eltűnik Mialatt lázas ütemben folyt a peenemündei berendezések újjáépítése, a Wislok, Wisloka és Visztula folyók között új kí­sérleti telepet létesítettek a za­vartalan rakétagyártás biztosí­tására. A betonmunkák elvég­zésére Franciaországban, Bel­giumban és Hollandiában össze­fogott zsidó férfiakat és nőket tereltek oda ezerszámra, akiket a munkálatok befejezése után egyszerűen iegépfegyverezieK. Tíz lengyel falu lakosságát éj­nek idején kikergették az ágyá­ból és marhavagonokba présel­ve ismeretlen helyre hurcol­ták a halálra rémülteket. A gondosan álcázott telep közelé­ben egy szegényes falut építet­tek, ahol gipszmenyecskék ru­hát mostak és gipszkutyák he­verésztek a házak előtt. Mind­ez a légi felderítés megtévesz­tését szolgálta. Kocjsn mérnöknek a lengyel ellenállási mozgalom kiküldött megfigyelői jelentették, hogy a német katonai záróövezetbe ponyvával letakart vasúti te­herkocsik és olyan tartályvago­nok érkeznek, amelyeknek fe­lületén dér- vagy zuzmaraszerű fehér réteget észleltek. Ezután már csak egy félliternyi szilva­pálinkába került és egy pityó­kás SS-untersturmführer elhen­cegte, hogy a -készülő német csodafegyver hatósugarát sike­rült immár 300 kilométerre nö­velni. Még közelebbi adatokkal szolgált egy német altiszt po- lom kétezer niárkáért, hogy Berlinben éhező családjának élelmet vásárolhasson a feke­tepiacon. A naponta égnek lö­vellő lángcsóvák és a levegő­ben irányt változtató hal alakú lövedékek minden kétséget ki­zártak a titokzatos „lőtér" ren­deltetése felől. A partizánok a lengyel polgári lakosság együtt­működésével szorgalmasan ösz­szegyűjtötték és ügyesen Lon­donba csempészték a sikertelen rakétakísérletek földre hullott repeszdarabjait. De Angliából egyre jobban sürgették ,egy ép rakéta kézre kerítését, mert a robbanástól felismerhetetlenné vált repeszdarabokból bajosan lehetett érdemleges következ­tetéseket levonni. Könnyű volt kigondolni Lon­donban a rakétaszerzést. A szállító vonatszerelvények elé és mögé páncélkocsit csatoltak gépfegyveres kísérő személy­zettel. Ezenkívül a mozdony kővel megrakott teherkocsiKat tolt maga előtt, hogy a pálya­test aláaknázása esetért meg­óvják az értékes szállítmányt. A levegőben pedig vadászgépek keringtek a vonat biztosításá­ra. És mégis, a szerencsés vé­letlen a lengyel hazafiak kezé­re játszott. 1944 áprilisának egyik esős reggelén Scliröder főhadnagy egy átdorbézolt éjszaka után hiába várta a kísérleti rakéta becsapódását. — Eltűnt! — vil­lant át az éjjeli ivászattól még kótyagos náci agyán. — De hol? Mikor? És hogyan? Ezalatt Ignasak már le ls fényképezte a Mezenyin köze­lében, a Bug folyó területének ingoványába hangtalanul be­süppedt rakétát. Vezetőjük uta­sításai szerint a partizáncso­port tagjai óvatosan szétszed­ték a rakétát, alkatrészeit biz­tonságba helyezték, üzemanyag­tartályát pedig elásták a puha parti fövényben. Alig készültek el a fáradságos és életveszélyes munkával, máris megjelentek az „eltűnt" lövedék felkutatására kirendelt különítmény vizslái: — Hiába minden, a rakéta csakugyan „meglógott"! — hü­ledeztek a csodafegyver csodá­latos dezertálásától rémült ná­cik, mialatt a kötésig iszapban kuksoló partizánok halkan kun­cogtak a nádasban... Szintén mulatságos, de ve­szélyes élményben volt része Koczmareknek, Ignasak társá­nak. Amíg a németek tehetet­lenül dühöngtek a hasztalan kereséá miatt, a lengyel anti­fasiszták már útban voltak zsákmányukkal Varsó felé. Át­szállás közben az egyik állomá­son legnagyobb ijedelmükre lángcsóva csapott ki Ignasak nadrágzsebéből. Nála lapult meg ugyanis a „Ricinusolaj" címkével ellátott üveg, ame­lyet előzőleg a rakétában ma­radt üzemanyaggal töltöttek meg és Angliába akartak csem­pészni. A vegyianyag ismeret­len okokból lángra lobbant. A szolgálatos forgalmi csendőr fAőször bambán bámult a „tü­neményre", majd lövésre kész fegyverrel törtetett felé. Köz­ben azonban Pienkowski észre­vétlenül kicsente az ugyancsak megrémült Ignasak zsebéből a folyadékot és eltűnt vele az éppen befutó személyvonat uta­sainak forgatagában. Koczma­rek pedig csodálatra méltó nyugalommal egy ócska ön­gyújtót kotort elő zsebéből az­zal a „mesével", hogy egy kis „tűzijátékkal" akarta megtré­fálni ijedős barátját. Koczma­rek tökéletes német nyelvtudá­sának köszönhette, hogy a ná­cit sikerült „megnyugtatnia". Pienkowski másnap újabb mintát „csapolt" az elrejtett tartályból. Miután minden együtt volt, a lengyel földalatti mozgalom tudósai a varsói la­boratóriumban arra a helyes következtetésre jutgttak, hogy meg lehetne találni a Braun­féle ballisztikus rakéták táv­irányítással történő elhárítási módszerét. Hiányzott viszont a kellő felszerelés és berende­zés, Kocjan mérnök pedig idő­közben „lebukott". A bátor tu­dós a varsói Pawíak-börtönben fejezte be életét, de munkatár­sait a legszörnyebb kínvallatá­sok során sem árulta el, Veszélyes vállalkozás Gedymin főhadnagy, a len­gyel hadierők egykori repülő­tisztje jól tudta, hogy a vál­lakózás őrültség. Titkos rádió­üzenetében mégis beleegyezett, hogy angol repülőgép szálljon le lengyel területen, amely csak úgy hemzsegett a vörös hadsereg elől hanyatt-homlok visszaözönlő német csapatok­tól. SS-kötelékek lengyel parti­zánokra vadásztak az arcvonal mögött. Gedymin az akkor Brindisiben állomásozó 267. angol repülőraj egyik gépét várta, amelynek Varsótól 230 kilométerre délre kellett le­szállnia, hogy felvegye az in­goványba fúródott német raké­ta alkatrészeit. Az angol hadve­zetőség örömmel kapott a len­gyel partizánok hajmeresztő ajánlatán, hiszen akkor, 1944. július 25-én már pont másfél hónap óta szakadatlanul zú­dultak Wernher von Braun V-l rakétái a Szigetországra. Meg akarták találni az ellenfegy­vert. Esteledett. A lengyel parti­zán kémlelte az égboltot a Beszkidek tövében húzódó ré­ten, amely valamikor lengyel gyakorló repülőtér volt. Most! De mi ez? Lehallgatták volna a rádióüzenetet? Hogy a fene ... Két német Messerschmitt-va­dászgép szállt le a közelben! A náci pilóták kiszálltak, de feléje se hederítettek és csak­hamar újból felszálltak. Gedy­min csak később tudta meg, hogy egy lejött magyar gép után kutattak. A partizáncsoport 400 embe­re a közeli erdőben rejtőzött, miután élete veszélyeztetésével darabonként odahordta a Bug partjáról a rakéta alkatrészeit. A kiküldött előőrsök azonban jelentették, hogy tőlük alig két kilométernyire legalább tízszer annyi Wehrmacht- és SS-kato­na táborozik. Egy-két nap múl­va bevetik őket a keleti arcvo­nalon a szovjet hadsereg „fel­tartóztatására". Nem hallják-e meg a leszálló idegen gép mo­torbúgását? Sok derűlátás kell hozzá! Besötétedett. Gedymin feszül­ten hallgatózott. No végre! Meggyújtotta a rőzsenyalábot, ahogyan rádió útján megálla­podtak és csakhamar a vakqnd­túrásokon bukdácsolt a hatal­mas Dakota. Épp, hogy fel nem borult. Három angol és egy lengyel szállt ki a gépből. Halkszavú üdvözlés, ölelkezés. Csak most ne jöjjenek az át­kozottak. Tíz perc alatt elké­szült a berakodás. Azután fel­búgott a motor és ... Az ör­dögbe! A nehéz gép kereke be­ragadt a latyakba. A három an­gol vesztét érezve fel akarta gyújtani gépét és a partizá­nokhoz csatlakozni. De Gedy­min leintette őket. A lengyelek 'lekaparták a kerekekről a sa­rat és rőzsét szórtak a süppe­dős talajra... Hát mégis! A Da­kota még kissé bukdácsolt, az­után nekirugaszkodott és nem­sokára eltűnt a fekete esőfel­hők között... A lengyel fiúk ott álltak sápadtan, izzadtan, de örömkönnyel a szemükben. Megnyertek egy ütközetet a ra­kétabáró ellen. í>Folytalása következik] Ül SZÖ 4 * 1983. június 7.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom