Új Szó, 1963. június (16. évfolyam, 149-178.szám)

1963-06-22 / 170. szám, szombat

június 10 tét áldozza mások életének megkönynyítéséért. Búcsúzom, tőled, Miska és halott bajtársaidtői, akiket alig ismertem, csak most a halálukkal kerültek közel hozzám, mint az égi meszelőnek csúfolt Kovács Gyuri. Este van, az öröm és a szomorúság nagyon kimerített, nincs erőm, hogy elővegyem vázlatkönyvemet és így ceruzával a kezemben magam elé idézzelek. Majd egyszer otthon, ha a sors úgy akarná, hogy épségben hazatérjek. június 9 Ojra Léván vagyok. Öt napja, hogy visszakerültem,. Már nem a magam lábán jöttem, hanem sebesültszállító szekéren. Ez az első óra, hogy teljesen tiszta a fejem; a fájdalom a balkaromban még hasogat, láz is kínoz, de néhány percre asztalhoz tudok már ülni és épen maradt jobb karomat használhatom. Harmadikán hajnalban hagytuk el a várost és minden ellenállás nélkül vonultunk a Garam felé, hogy ott keljünk és Újbánya felé indítsunk támadást. A túlsó partról lőjték az utat. Sohase tudtam megszokni a vassal vert, meghusángolt földnek jajgatását. A gránátok becsapódását mindig jajgatásnak hallottam. Előbb felmordul a föld, mint akit váratlan támadás ér és dühödten le akarja rázni magáról a rája rohanót, aztán felnyög és ez már panaszként hangzik, szűkölve üvölt, végül elvékonyodó hangon felsír, mintha számon kérné, miért bántják őt, aki védtelen és kiszolgáltatott. Mindez nem tart tovább egy-két pillanatnál és mégis örökkévalóság! Később szórványosabb lett a tűz, oly időközökben dörögtek az ágyúk, hogy ki lehetett venni, csupán egy üteg szórja ránk a tüzet. Kissé távolabbra és oldalt az úttól láttuk a srapnellek kénsárga felhőbolyait. Aztán egyszerre csak megesett, éles fájdalom hasított a bal felsőkaromba, elöntött a vér és beleszédültem az útszéli árokba. Nem tudom, percekbe vagy órákba telt," míg segítség jött. Hirscht ismertem fel, az egészségügyi szojgálatost. Ő kötözte be a sebem hevenyészve. Pokolian fájt, de az eszméletemet nem vesztettem el. Ott maradtam az árok szélén egy másik sebesülttel. Hirsch észrevette, hogy egy szilánk szétrepesztette a derékszíjamat. Benne volt még a vastag bőrben az ujjnyi széles, recésszélű fekete vasdarab. Ha nincs rajtam a szíj, beleVág a testembe ez a szilánk is. — Szerencséje volt, őrizze meg emlékül — mondta Hirsch. Elhajítottam és most sajnálom. Néha jő az ilyen emlékeztető. EGRI VIKTOR: . , - ISTVÁN NAPLÓJA* T. Szalahov: Kara Karajev zeneszerző portréja Hogyan találtunk ki téged M

ost elmondom neked, hogy találtunk ki téged. Jó régen volt, akkor még manchester nadrágot hordtam, a macskánknak van belőle kispárnája. Este volt, hazamentem, befűtöttem és melengettem a kezem. Mami nem volt otthon, csak egy kis fehér cédula feküdt az asztalon. Hogy mi állt rajta, ma már nem tudom. Akkoriban az emberek sűrűn jártak gyűlésekre, talán így szólt az a cédula: „Ertekezletén vagyok, melegítsd meg a ••penótjtl" Vagy így: „Későn jövök haza, mosogasd el az edényt!" Már nem tudom, mi dolga volt akkor — de alighanem valami fontos dolog. Meggyújtottam a villanyt, aztán eloltottam. Talán még tetszett is nekem, hogy olyan nagyon magam voltam. Jó erős teát jőztem, aztán cigarettára gyújtottam. Hát most mihez kezdjek? — gondoltam magamban. Mi lenne, ha hegedülnél egy kicsit? Senki sincs itthon ... Miért is ne? Akkoriban volt egy hegedünk. Egy barátunk hagyta nálunk. Te nem ismered őt, pedig biztosan tetszett volna neked. Fuvolán játszott a katonazenekarban, a nyolcas sorok szélén menetelt, egyenesen járt, jól kihúzta a derekát. A hegedűt inkább a saját örömére őrizte nálunk — egyre ígérgette, hogy egyszer majd eljátsza nekünk a Csajkovszkij-koncertet —, de soha nem játszott semmit. Csupán egyetlen egyszer vette kezébe a hegedűt — akkor mindnyájan örültünk, sokat vártunk a muzsikálásától! — Hurrá! — ujjongtunk — halljuk Csajkovszkijt! De barátunk csak megpendítette ujjával a húrokat és a hegedűt rögtön visszatette a tokjába. Alighanem megszokta már a juvolát... — Csodagyerek voltam — mondta. Kilencéves koromban Wieniawskit Játszottam. Ma pedig, látjátok .., Megvigasztaltuk. De mindez nem tartozik ide. En megtanultam játszani ezen a hegedűn, de csak egy árva dalocskát. Nagyon örültem, ha eljátszhattam, de senkinek nem volt szabad hallani a hegedülésemet. Ennek a kis dalnak csak egy szakasza volt, és az egy virágról szólt, a bazsalikomról. Szomorú kis dal volt, a bazsalikom nem nyílt ki benne soha, soha, sohasem ... Az ablakon túl nedves téli éjszaka volt, amilyen februárban szokott lenni Prágában, mikor a járókelők lucskos, fekete hóban gázolva sietnek haza. Könnyedén pengettem a húrokat a sötétben — de ez most valahogy nem vigasztalt meg úgy, mint máskor. Egyszerre azt szerettem volna, ha van itt valaki — hiszen az én muzsikám nem is olyan rossz, hogy soha senki se hallja, csak a nehéz bútorok, a tányér, a csésze ... Talán egész egyszerűen csak szomorú voltam, elszomorított ez az este, a sötét az utcán, az zzó kályha és bizonyos emlékek... Felhívom, mondtam magamban. Megkérdem, hogy van és mikor jön haza. • A müncheni Haus der Künste palotában a háború vége óta őrzik azokat a műkincseket, amelyeket Hitler és Göring rabolt össze. Mintegy 3700 festmény és rajz hever itt, köztük néhány világszerte ismert műalkotás. • Az UNESCO május végén Párizsban rendezte meg az afrikai népek első filmfesztiválját. A legtöbb afrikai országban ez a művészeti ág még csak a kezdetnél tart, de a néprajzi jellegű dokumentumfilmek tekintetében máris figyelemre méltót hozott létre, egyelőre többnyire európai rendezők segítségével. Telefonáltam hát neki. Lehet, hogy azt mondtam: — Jóestét! Nem tudod, hogy nyithatnám kí a kompótot? Nem, nem körtekompótot — szilvát. Hogy miért? Nem tudom, ez ízlik nekem. Hogy mit csinálok? hegedülök. De nem, semmi bajom, mi volna? Mikor letettem a kagylót, kicsit felvidultam. Már nem gondoltam a bazsalikomra, amelyik soha nem nyílik ki a dalban. Ügy örültem, hogy mami még ma, egy vagy két óra múlva itt lesz, mintha ez valami különös dolog lenne, örültem, hogy hazajön, nedves lesz az arca és a haján vagy a kabátján talán olvadni fog a hó. A kabátja nem volt szép, és nem valami jól állt neki — olyan kabát volt, amilyet esőben hord az ember, zöldesbejátszó, nagyon régi kabáty kopott volt az ujja. Csakhogy nem a kabáton múlik. Dehát min múlik? Azon, hogy milyen valaki. Es minél mohóbban vizsgálja az ember, annál drágább az a másik. Te is megtudod majd, ha jelnősz, és várni fogsz valakire ... Mert biztos, hogy ez veled is megtörténik! Törni kezdtem a fejem, mivel lephetném meg mamit. De semmi sem jutott az eszembe — valahogy nem sikerült semmit sem kitalálnom. Bementem hát a fürdőszobába, hogy fogat mossak és lefekszem. A fürdőszobában a padon egy darabka rózsaszínű trikóanyag feküdt. Nagyon megtetszett nekem, mert olyan jó puha volt és tiszta és két pirinyó furcsa vonás volt rajta. Olyanok voltak azok a vonások, mint a szemek. Mondom magamban, no ebből a trikóból csinálok egy bábut — s kész a meglepetés. Nagy munka volt... Először ís szabtam a trikóból két kis kerek lapot, összevarrtam őket és jól kitömtem vattával. •Ez volt a feje: szép gömbölyű jej volt. A bábunak különben nem csináltam sem orrot, sem füleket, csak két szemet patentkapocsból, annak a két aprócska vonásnak a helyére — no és szájat píros nemezből. Egy zsebkendőből még hosszú jehér inget is kapott, aztán villanyvasalóval kivasaltam — és a bábú világra jött. ö ezt természetesnek tartotta: Ült és várt, mi lesz most. — Látod, — mondom — most megalkottalak és a te neved emberke lesz. Nekítámasztoltam a papírnyomtatónak. Néztük egymást: ő a patent szemével, én a közönséges emberi szemmel. — No, mit mondasz? — kérdeztem. — Hogy tetszik itt neked? — Egészen jól — jelelte a bábu. — Csak nagyon kivasaltál. Lehet, hogy csak álmodtam ezt, mert hogy beszélhet valaki, akinek a szája piros nemezből van? Biztosan nem beszélt a bábu, csak állt a fehér ingecskéjébe.i, nekitámaszkodva a papírnyomtatónak. — Tudod, hogy én hegedülni szoktam? — kérdeztem tőle. — Egy dalt a bazsalikomról. — Tudom — mondta a bábu — ismertem azt a dalt. A búcsúról szól. Így beszélgettünk. A z tán megérkezett mami. Leült úgy, ahogy volt, kabátban, kicsit fáradtan, kicsit kócosan és rögtön azt kérdezte: — Mi ez itt az asztalon? — Ez egy bábu — feleltem — én találtam ki. Velem elbeszélget, mintha régi ismerősök volnánk, de veled aligha fog beszélni. Emberkének hívják. — De milyen szép kis inge van, — mondta mami és elmosolyodott könynyedén, egészen könnyedén, inkább csak a szempilláival mosolygott és az orrával és a legelső csöpp ráncával. Hirtelen egy fénysugár esett az arcára. Nagyon szép volt akkor. Így találtunk kl téged. PALOTAI ERZSÉBET fordítása Szabó Gyula: Anya gyermekével (1960) T

egnap, vasárnap nagy napunk volt. Késő délután, hat óra felé bevettük Lévát. Molnár a forradalom diadalmas napjának tnondia és én nem látok benne tőizasi. Szeretném egyszerű szavakkal lerögzíteni benyomásaimat és minden íellengős jelzőt kerülve híradást adni arról az elragadtatásról, amely a värost elfogta. Bevonulásunk egy négyhónapos inváziónak vetett végett. Láttam már máskor ls ujjongást, kendőlobogtatást, de az izzóvá szított öröm most több és valahogy más is volt, mintha más források fakasztották volna. Ma pihenünk. A hadosztály tartalékban tartott zászlóalja biztosítja észak és nyugat felé á várost és a katonák nyugalmát. Időm van körülnézni, Ismerkedni a várossal, ahol még sohasem jártam. így első tekintetre kevés vonzót találok benne. Tizenhat tavaszán jártam Lőcsén, Bártfán és Késmárkon. Engem, a dunántúlit, a németes beütésű Sopronra emlékeztettek azok a szép szepességi városok. Itt alig találok házat, utcaszegletet vagy templomot, amely arra késztetne, hogy elővegyem vázlatkönyvemet. A városháza erkélyén a forradalom zászlaja leng a friss reggeli szélben. Egy idevalósi vöröskatona, Béres István, tűzte ki több társával közvetlenül azután, hogy a csehszlovák katonaság elvonult. Mi Kereskény felől jöttünk oly gyors menetben, hogy valamit harapni sem értünk rá. Sebaj, majd Léván megebédelünk, mondták a fiúk. Így is lett, de az ebéd már vacsoraidőre esett. Életemben először vettem részt ilyen városelfoglalásban, először tapasztaltam ilyen viharos fogadtatást és így vannak vele a fiúk is. Tudni akarunk mindent, hogyan vártak ránk és mi történt az utolsó órákban. Engem egy tanárformájú, kissé keszeg, hajlottvállú bácsi tartott szóval. Be is mutatkozott, a nevét elfelejtettem, de abban nem tévedtem, hogy a neveléssel van dolga, harminc esztendő óta veri a nebulók fejébe az algebrát és ábrázoló mértant. Tőle tudtam meg, hogy három nappal ezelőtt, pénteken, összefogdosták és internálták a kommunistagyanús embereket és a volt katonatiszteket. Arra nem adott magyarázatot, miért keverték így össze őket. Talán attól tartottak, hogy a tisztek és a „vörösök" hirtelen szövetséget kötnek — ellenük? Volt egy kis lövöldözés, de az nem keltett félelmet és szombaton enyhítették a statáriumot. Ogy látszik, teljes biztonságban érezték magukat a város urai és tíz óráig kimaradást engedélyeztek. Tegnap aztán megjött a fordulat, délután négykor kidobolták, hogy tilos az utcákon ácsorogni, minden ember menjen haza. Siklós felől megszólaltak az ágyúk, lőtték az állomást, alig tettek kárt benne. A két nap óta ott veszteglő és készenlétben álló szerelvények elvitték a csehszlovák katonákat, elszelelt idejében a kormánybiztos ís egész kíséretével. De nincs olyan hadjárat, amely nem járna veszteséggel, fájdalommal és bánattal. Ipolyságnál és Hídvégnél, ahol áttörtük a frontot, elesett néhány bajtársunk. Nehéz a szívem, amikor le kell írnom, hogy egyetlen földim, Danis Miska ís elesett. Nem voltam ott, amikor halálos sebét kapta. Karsai, századparancsnokunk hozta a hírt és vigasztalni próbált, mert tudta, miféle kapcsolat fűzött hozzá. Szegény Miska, de fájdalom, hogy utolsó perceidben nem voltam melletted. Így nem tudom, mi élt akkor benned, mire gondoltál, aki nálam jobban tudtad, hogy ölni szabad — egy jobb élet és az igazság nevében. Ogy érzem, keményebbnek, sokkal keményebbnek kell lenn«m — most már a te halálod is erre kötelez, Miska! Nem tudom, ott lehetek-e, amikor elesett bajtársaiddal a sírba tesznek, talán már kora hajnalban tovább megyünk, ezért most veszek búcsút' tőled gondolatban és megírom apádnak. Élek a fájdalom kimondásának vigaszával. Szeretném egyszerűen, de nagyon méltó szóval megírni, hogy a halálod hősi volt, áldozatos valami nagyért és magasztosért, amit most képtelen vagyokszavakba foglalni. Mindig gyűlöltem a halált, a fiatalok halálát, kivált akik előtt még nagy életút állt és gyűlöltem a gondolatot is, hogy a szenvedésben, a fájdalom elviselésében van valami hősiesség, ha a mások kínján és baján enyhít. Talán egyszer olyan világ virrad ránk, amikor már nem lesz szükség rá, hogy valaki az éle* Részlet az író Boldogok szigete című regényéből, melynek története 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság idején játszódik le. Kora délután látogatót kaptam. Nagyon meglepődtem, amikor Molnárt láttam bejönni a terembe. A hadosztályon volt dolga és nem akart visszamenni a csapathoz, hogy minket ne lásson. Karsai és a fiúk üdvözletét hozta Molnár. A „fiúk" legtöbbje esztendőkkel idősebb nálam; jól esik, hogy gondolnak ránk, akik egy időre kiestünk a sorból. A sebem nem súlyos, noha csontot ért. Mozgatni tudom az ujjaimat és a főorvos megnyugtatott, hogy műtét nélkül néhány hét alatt kiheverem a sebesülést. Vajon mikor kerülök vissza a csapathoz? — Ezen ne törd a fejed — Intett le Molnár. — De azt megmondhatom, sajnálom, hogy nem vonulsz velünk tovább. Nincs most kivel vitatkoznom. K

ülönös, hogy a lassan csillapodó fájdalom valamivel jár, ami bennem játszódik le. Most éreztem meg először tisztán, amikor Molnár a búcsúnál az ágyam fölé hajolt és bíztatóan rám mosolygott. — Épülj fel hamar és szedj magadra egy kis húst. Szükségünk lesz rád. — Nekem meg rátok, a „fiúkra" és rád — szorítottam meg a felém nyújtott kezét. ^ Van valami, ami megnyugtat. Abban a társadalmi változásban, amelyet az eszemmel felfogtam és a szívemmel is igeneltem, már cselekedni tudtam. Bármi történhet ezentúl velem, nekem már van hová fordulnom. ÜJ SZÖ 6 * 1983. június 22.