Új Szó, 1963. május (16. évfolyam, 119-148.szám)

1963-05-04 / 122. szám, szombat

.. hogy ne legyen sötét sarok A Szlovákiai írószövetség magyar tagozata — mint már arról beszámoltunk — a közelmúltban tartó ta teljes ülését. A tanácskozáson sok értékes észrevétel hangzott el nemzetiségi irodalmunk fejlődését illetően. Az alábbiakban — cikk formájában — Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjének beszámolóját közöljük. A HÉTBEN VITA INDULT a költészetről. Mikor elolvastam Tőzsér Arpád bevezetLjét és az utána kővetkező néhány hozzászólást, egy furcsa képzelgés indult el bennem, az utazáshoz hosszan készülő atyafiról. Szalad a ml emberünk, szedi a lábát szaporán, csak az a baj, hogy mindkét keze tele van felesleges és nehéz csomagokkal, s mire ott liheg az állomás peremén, a vonat már messze füstöl. Persze, nem nyugszik meg, mert mindenáron utazni akar: kapja magát és szalad a következő felszállóra, oda is késve érkezett. Egyre idegesebben rohangászik peronról peronra, míg végül is holtfáradtan sikerül felkapaszkodnia egy tehervonat utolsó kocsijának a fékező fülkéjébe. Igaz, hogy útra kelt a mi emberünk, csak kicsit lassan halad, az előtte induló gyorsvonatok már az indulásnál megelőzték. így vagyunk ezzel a költészeti vitával is. Alapjában ugyanazon az útvonalon haladunk, mint az előttünk járók, C9ak megkésve, lemaradva. Elmondjuk, leírjuk, amit láttunk, de ez már olyan, mint egy könyv második kiadása. Ez a lemaradás nemcsak a költészetre, hanem az irodalomnak egészére, sőt kultúránk minden ágára, s egész gondolkodásunkra vonatkozik. A lemaradt és lemaradó ember törvényszerűen kénytelen sokmindent ismételni és mások után elmondani. Itt van cz a költészetről szóló vita: jő hogy van, mert puszta tényével egy bizonyos erőt, pezsgést jelez. Azonban, ha jól körülnézünk, megint csak az utolsó vonattal utazunk. A cseh, a szlovák, a magyar, a szovjet irodalomban már évekkel ezelőtt felparázslott a vita: kezdetben vitatták a költészet funkcióját, a mai ember életérzését, költőink világképét, a költészet kifejező eszközeit stb. Ez a disputa ma már túllépett az irodalom határain s egyre szélesebb összefüggésekben veti fel a szocialista kultúra a társadalomerkölcs alapvető kérdéseit. Hisz mindnyájan olvashattuk Mňačko, Tatarka, Karvaš és mások írásait: az irodalomban előállott helyzet ürügyén az elmúlt évek kultúrpolitikai eltorzulásait is tűz alá vették. A cseh és a szlovák irodalmi lapokban lezajlott irodalmi vita számunkra elsősorban tényeinél és hatósugaránál fogva tanulságos. Nemcsak az irodalom „belügyeit" tette elemzés tárgyává, hanem véleményt mondott az irodalmat közvetve, vagy közvetlenül befolyásoló politikai és társadalmi tényezőkről Is. A Hétben indított vitát Tőzsér Arpád egy „Szemlélet ellen" című írása vezeti be. Tőzsér alapjában helyesen, egy túlhaladott költői szemlélet ellen hadakozik. E szemlélet lényegét így fogja össze: „merev, a valóságot figyelembe nem vevő, vagy ha igen, azt csak illusztrációnak tekinthető szemlélet". Szükséges megállapítani egy idejét múlt költői magatartás ismertető jegyeit. Voltaképpen a sematizmus, a dogmatikus gondolkodás elleni harc egyik fontos területéről van szó. Azonban jócskán megkésve kezdünk hozzá. Költészetünk maradi világszemléletével szállunk perbe, ahelyett, hogy a kultúrának egészét érintő dogmatikus szemlélet tarthatatlanságát bizonyítanánk. Nincs áttekintésünk az egész frontvonalról, csupán egy részét látjuk annak. Túlságosan kicsi az a terület, amelyen a dogmatikus gondolkodás ellen hadakozunk. Mint akinek csak nagysokára jön meg a hangja, későn, akadozva és egyhangúan kezdünk énekelni. Nemzetiségi kultúránk egészét, gondolkodásunk minden területét érintő dogmatizmus jellemző vonásait csupán a költészetben tesszük vita tárgyává. Az egész helyett ismét csak részletkérdésről vitatkozunk. Pedig hát nyilvánvaló, hogy a szektás, a dogmatikus gondolkodás elleni harc nemcsak a költészet dolga. A személyi kultusz évei rányomták pecsétjüket szellemi életünk minden területére: újságírásra, népművelésre, irodalomra, a népművészet értelmezésére, pedagógiára stb. Éppen ezért a személyi kultusz maradványai, valamint a dogmatikus gondolkodás elleni küzdelem nem merülhet ki részletkérdések vitatásában. Csak úgy van értelme, ha frontálisan, kultúránk, gondolkodásunk minden területét magába foglalva folyik. AHHOZ, HOGY IRODALMUNK és egész kultúránk egy magasabb szintre léphessen, kedvezőbb feltételeket, alkotóbb légkört kell teremtenünk. Ezt elsődleges feladatnak tartom. Felelősséggel tartozunk az irodalom alakulásáért, de éppen úgy felelősek vagyunk azért is, ami az irodalmon kívül a társadalmi élet különböző területein történik. Itt van az ideje, hogy véleményt mondjunk mindarról, ami velünk és köröttünk történik. Ggy hiszem, emlékszünk még az Irodalmi Szemle első számában Fábry Zoltán bevezetőjére, az „Ideje már bizony"-vsí. Fábry a negyvenéves nemzetiségi múlt keservét és tanulságát összegezve, többek között ezeket írta: „Kisebbség voltunk és azok maradtunk mindig és mindenképp, és így senki sem csodálkozhat, ha kivédhetetlenül és végig, máig, egy alacsonyrendűségi érzet szorult belénk. Ezt kell bennünk megszüntetni és belőlünk kiküszöbölni. Ebből a hiányérzetből kell kigyógyulni, hogy tovább mehessünk. Ezt ma itt, ennél az Indulásnál nyomatékosan le kell szögezni, mert ez megmagyaráz mindent: túlkompenzáltságot csakúgy, mint a gátlást, áporodottságot éppúgy, mint a rezignáltságot. A problematika egészéhez egyformán hozzátartozik a fel-feltörő buzdulás és a visszhangtalanságből eredő, ezt nyomon követő elernyedés." Bölcs figyelmeztetés volt ez Fábry Zoltán részéről. A hivatalos kultúrszervek részéről az lett volna a helyes, ha felülvizsgálják a diagnózis hitelét. Ehelyett azonban a helyzet ismerete hiányában cáfolták, s elmarasztalták Fábryt, a szerkesztőséget pedig megrótták az írás közléséért. Hiába volt minden fáradozásunk. A helyzet összetettségére figyelmeztető írói felelősségtudatot, fegyelmi eszközökkel akarták jobb belátásra bírni. A felelőtlen intézkedés, a tények alapján véleményt mondó írői felelősségtudat ignorálása még nem szünteti meg a hibákat, nem segíti a helyzet tisztázását. A mai hibák elhallgatása holnap újabbakat szül. Fábry Zoltán diagnózisa ma is érvényes: kisebbségi komplexumainktól és az ebből fakadó gátlásainktól kell megszabadulnunk. AZ ELMÚLT ÉV MÁRCIUSÁBAN a csehszlovákiai magyar irodalom helyzetét tárgyalta a Szlovákiai írószövetség választmánya. Az órákig tartó igen tanulságos vitából különösen megmaradt bennem Vladimír Miüáő egy megjegyzése: „Ha magyar íróval beszélgetek, vagy ha az itteni magyar irodalom helyzetét értékelő írást olvasok, mindig érzem a védekező mozdulat, a védekező magatartás jelenlétét." Véleményem szerint Miňáč nagyon a lényegre tapintott. Fiatal értelmiségünk nagyrész^nél valóban tapasztalható, akár vélemény alkotásban, akár viták alkalmával ez a védekező magatartás. Ha'napvilágot lát egy bennünket is érintő rendelet vagy párthatározat, mindjárt összébb húzzuk magunkon a kabátot és azt méricskéljük, hogy vajon használ-e nekünk avagy ártásunkra válik. Lassan kialakult és felnőtt egy értelmiség, melynek egy része a gondolkodás helyett megtanult vajúdni. Dominik Tatarka ..Vajúdom, vajúdtok, vajudunk" c. cikkének megállapításai a mi értelmiségünkre hatványozottan érvényesek. Gondoljunk pedagógusaink, újságíróink, és nem utolsósorban íróink beszélgetéseire, vitáira. Mennyi a feleslegesen elpazarolt erő, kulturális életünkben mennyi a vakvágány, a viszonyok törpesége okozta önemésztő tépelődés és vajúdás. Miért nem szülnek a ml vitáink nagy elhatározásokat, merész gondolatokat? ÁTTEKINTETTEM az ötvenhat óta megjelent prózai írásokat. Nyomon követhető prózánk tematikai gazdagodása, megfigyelhetők az új színek feltűnése, szélesedik, bővül az írői látásmód. De ezen túlmenően keresve sem találok olyan regény vagy novella figurát, aki a mai élet érzésvilágát, gondolatiságát, merész útkeresését magában sűrítené. Prózánk majd minden alkotásán túlzott mértékben érződik a megírás esztendeje. Helyesebben mondva a megírás évének kultúrpolitikai légköre. A prózai írások konfliktusai felületesek, szokványosak, kevés bennük a felfedezés, az egyéni látás, a meghökkentő gondolattársítás. Kitaposott úton járunk, késve induló vonaton utazunk és ha olykor fel is bukkan egy a megszokottól eltérő regényfigura, a kiadói vagy a szerkesztői óvatosság megfojtja azt, A nemzeti irodalmakban a közelmúltban sok szó esett a kísérletezésről. Mi is hangsúlyoztuk ennek szükségességét, de valahogy erőtlenül ösztökéljük egymást. A bíztatásban már benne van az intés is. Repülj, de nagyon vigyázz, nehogy túlságosan magasra kerülj. Egyszerre akarunk és félünk. Egyszerre bátrak és óvatosak akarunk lenni. Együtt haladunk mi a fronttal, de olyas megszálló csapat beosztásban. Előttünk „élessel lő" az első rajvonal, oda ugyan nem nagyon tolakszunk, de a harccal elfoglalt területekre már mi is odamerészkedünk, ott már megjön a hangunk, ott már hősöknek hisszük magunkat. SOKSZOR SIRÁNKOZUNK AFELETT, hogy irodalmunk visszhangtalan, a megjelenő művek a vízbe dobott kőhöz hasonlatosak. Okoljuk ezért a kiadót, a szerkesztőket, a könyvterjesztőt, .csak éppen saját írásunkat nem. Dehát álljunk meg egy szóra: melyek azok a problémák, amelyek mellett, vagy ellen kiálltunk nyilvánosan? Milyen dolgokban foglaltunk állást? Melyek voltak azok a helyzetek, amikor nyílt harcot vállaltunk? Próbáljuk csak megnevezni azokat a müveket, amelyek véleményt mondtak a közelmúlt, vagy a jelen sokat érintő dolgairól. Publicisztikánk azonkívül, hogy a termelés fokozására bíztat ős magyarázza pártunk ideológiáját és határozatait, egyes időszerű kérdésekben adós marad a véleménynyilvánítással. Újságjaink egy részét lapozva nemegyszer az a benyomásom, hogy üzemi rádió egy reproduktorát hallgatom. Nem akarok egy heves mozdulattal mindent kidobni az ablakon, vannak próbálkozások és törekvések, amelyek kivételt képeznek, sajnos ezek rendszerint egyéni kezdeményezések. A gondolkodás első jele a véleményalkotás. Ez a leggyengébb pontunk. Megdöbbentő, hogy fiatal értelmiségünk gyakran óvakodva foglal állást és nehézkesen tájékozódik. S ha van véleménye, az sem mentes attól a védekező magatartástól, a körben forgó vajúdástól. Itt aztán megint elértünk azokhoz a feltételekhez, aíihoz a légkörhöz, amelyben irodalmunk és egész kultúránk élt az elmúlt években. Nem akarom elhallgatni azokat a nacionalista színezetű kisiklásokat, nemzetféltő magyarázkodásokat, amelyeknek tanúi lehetünk értelmiségi körökben, de meggyőződésem, hogy eltúloztuk ezek jelentőségét. A személyi kultusz és a dogmatikus gondolkodás éveinek egyik legnagyobb tévedése éppen abban van, hogy a fiatal értelmiségieknek erre a védekező magatartására, nemzetféltő fejtegetéseire, ráütötték a nacionalizmus vádját. Az alaptalan vád lényegében bizalmatlanságból ered. A bizalmatlanság légkörében élő ember pedig bizonytalanná válik, elveszti biztos tartását, óvatos lesz, megtanul kétszínűsködni, hazudni, hízelegni, hogy egzisztenciáját biztosítsa. Az őszinteséget, a szocializmus ügyének szeretetét alakoskodással, egy mesterségesen kialakított helyezkedni, könyökölni tudással pótolja. A bizalmatlanság csak talpnyalókat, kétszínű alakoskodókat, közönyösöket, a végső fokon a szocializmus ellenségeit szüli. Jócskán ismerek pedagógusokat és írókat, akiket éveken keresztül felváltva hol revizionistáknak, hol nacionalistáknak bélyegeztek. Minek volt ez jő, kinek volt ebből haszna? Az 1956-os magyarországi események után fiatal értelmiségünkre rávetődött a gyanú árnyéka: levegővé vált a bizalmatlanság. Sok esetben a közigazgatás végrehajtó szervei szóltak bele olyan dolgokba, amelyeket elsősorban az ideológiai szerveknek lett volna kötelességük megoldani. Örvendetes dolog, hogy ezek a dolgok lassan korrigálódnak. Persze, ne gondoljuk ezt, hogy a bizalmatlanság légköre ezzel nyomtalanul eltűnt. Utóhatásai még sokáig érződnek majd gondolkodásunkban. AZ ELMÚLT HŰNAPOKBAN fiatal magyar kommunisták, értelmiségiek összejövetelein gyakran találkoztam egy alig igazolható jelenséggel. Ha valaki „kényesebb" dologról kívánt véleményt mondani, előbb megtámaszkodott oly módon, hogy utalt származására, proletár őseire és csak aztán kezdte el mondókáját. Nem egyedi jelenség ez, hisz majd mindön összejövetelen találkozunk hasonló esetekkel. A bizalmatlanság légkörének a következménye ez az óvatos megközelítése a dolgoknak. Előbb „bemosakszunk", félénken körbe topogunk, nehogy félremagyarázzák, vagy félreértsék, amit mondani akarok. Félve, halkan mondunk el olyan dolgokat ls, amelyekről nyíltan, gátlás nélkül kell szólnunk. Tiszta, egészséges légkört kell teremtenünk Irodalmunk s egész kultúránk számára. Az a benyomásom, hogy az elmúlt években a nemzetiségi politika bizonyos tételeinek az egyoldalú és merev érvényesítésére került sor. Helyes az a tézis, mely szerint minden nemzet vagy nemzetiség elsősorban a maga nacionalizmusa ellen harcoljon. Azonban ezt a tételt egészítsük ki Lenin egy nagyfontosságú megállapításával; a kisebbségi nacionalizmus rendszerint védekező jellegű. Mutassunk rá e védekező magatartás tarthatatlansáJelenet az együttes egyik táncszámából. (Foto: L. Roller felv.) Útkeresés, próbálkozás, kísérletezés A CSISZ SZKB Magyar Dal- és Táncegyiitteséfiek bemutatója Bratislavában április 29-én a Kultúra és Pihenés Parkjában tartotta új műsora bemutatóját a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának Magyar Dal- és Táncegyüttese. A bemutató sokak számára meglepetést jelentett. Az együttest, mint népművészeti együttest tartottuk számon és megszoktuk, hogy mint ilyen, jellegéhez és hivatásához hűen elsősorban- a népművészetet ápolja, fejleszti, tolmácsolja: hozza közelünkbe. Bár a népművészettől eltérő műsorszámok meghonosítására irányuló kísérletezésének már ®lőbbi bemutatóin is tanújelét adt-a, műsorának eddig mindig a népművészeti rész alkotta a gerincét, e népművészet jellemezte egész bemutatóját. Most a népművészet — ha nem is szorult teljesen háttérbe — műsorának csupán egyik, méghozzá a kisebbik részét képezte. Érthető tehát a meglepetés, érthető, hogy sokan vegyes érzelmekkel fogadták a bemutatót. Természetesnek tartjuk a többek részéről megnyilvánult bizonytalan löérlegelést is: vajon helyes-e az együttes jellegének megváltoztatása? Vajon melyik út járhatóbb? A mostani, vagy az előbbi? Őszintén szólva, mi a népművészet pártján állunk, a népművészet ápolását és fejlesztését tartjuk szükségesebbnek. A különféle úgynevezett „modern" táncok (csacsa, twiszt stb.), sőt a balett helyett is szívesebben nézzük azokat a táncokat, amelyek a mai mondanivalót is a népművészet eszközeivel, a népművészet formanyelvén fejezik ki. Ennek ellenére távolról sem mernénk állítani, hogy az az egyvelegszerűség, amit a mostani bemutatón láttunk, rossz, értéktelen. Életünk rohamosan változik, nemcsak a bennünket körülvevő világ, de ízlésünk is alakul. Egyszer ehhez, másszor ahhoz ez „irányzathoz" igazodik. S akárhogy is nézzük, a népművészet nagyrészt már bölcsőjében: a falun- is elvesztette társadalmi funkcióját. Amit ma népművészetként a színpadon látunk, az az életben már csak nagyon ritkán fordul elő. A népviseletet o konfekciős ruha, a csizmát a félcipő, a népi táncot a társastánc váltotta fel. Tovább is sorolhatnánk az átalakulás jeleit, ami mind azt bizonyítja: az élet sehol sem topog egy helyben. Helytelen lenne tehát görcsösen ragaszkodni ahhoz, ami tulajdonképpen már nem él. Inkább arra ügyeljünk: milyen mértékben engedünk teret az egyiknek és hogyan mentsük meg immár klasszikus értékeit a másiknak. Hogy jó-e az, amit az együttes jelenleg csinál vagy nem, arról csak annyit: szerintünk, mint útkereséssel, próbálkozással és kísérletezéssel megbékélhetünk... Ha régi (népművészeti) néven szerepelnének, műsorukat másképp értékelnénk. A „dal- és táncegyüttes" elnevezésbe azonban — úgy véljük — mindaz, amit láttunk, belefér ... A név és a valóság között tehát nincs eltérés. S ha nevükön nevezzük a dolgokat (ha borként nem adnak el vizet), mindenkinek jogában van azt árulni, amit akar. Az együttesnek is saját joga, hogy ilyen, vagy olyan műsort állít össze. Más lapra tartozik a minőség. Ez mér nemcsak az együttes, hanem mindenki ügye. Végső soron ez dönti el, életképesek-e vagy nem, rendezvényük Jó-e vagy rossz. Mit mondjunk erről? Szerintünk minőségileg sem nyújtottak kimagaslót, az összbenyomás azonban jó. Különösen ha figyelembe vesszük, hogy félhivatásos együttesről van szó és olyan műsorszámot is bemutattak (Az élet győz a halál felett), amely hivatásos művészeket is próbára tenne. A balett mindenképpen meghaladta erejüket. A többi tánccal azonban akár a régi, akár az új életet fejezték ki, (Ördöglagzi, Hősök emlékműve) sikeresen megbirkóztak. Nem véletlen, hogy a közönség tetszését is leginkább ezek a táncok, illetve táncjátékok nyerték meg. A minőséggel kapcsolatosan még ennyit: jelmezeik — egy-két naturalista megoldástői eltekintve — szépek, kifejezőek. ízléstelen azonban (énekkar) szőkéket sárgába öltöztetni... Lehet, hogy ez lényegtelen, valahogy mégis nagyon szúrta a szemet. A bemutatót általában e próbálkozás jellemezte. Az együttes bevallottan lépést akar tartani a mával. Jelenleg ennek keresi a lehetőségét. Jó szándékú törekvése már magában véve is dicsérendő. Az útkeresést mi is dicsérjük és türelemmel várunk. Majd méglátjuk, melyik út járhatóbb. Az-e, amire most léptek, vagy amelyiken eddig jártak... Egyelőre népművészeti számaik a jobbak. Szinte hihetetlen, de a legnagyobb sikert is ezek (Rezgős csárdás stb.) aratták. Pedig műsorukon twiszt és csacsa is szerepelt.. BALÁZS BÉLA gára, azonban ne hallgassuk el annak kiváltó okait sem. A szlovák kulturális és irodalmi viszonyokat gyakran guberniálisnak nevezzük. Ha ez igaz, akkor a magyar szellemi élet e gubernia sötét sarkát jelenti. Vladimír Mináč novelláskötetének címét szinte egyenesen a mi alkatunkra szabták: Sötét sarok. AZ UTŰBBI IDŐBEN ÖRVENDETES ténynek lehetünk tanúi. A szlovák és magyar írók eddig intézményes kapcsolata egy őszinte belső kohézióvá alakul át. A „sötét sarkok" megszüntetés kulturális és irodalmi közügy. Cseh, szlovák és magyar írók közös ügye, hogy szocialista kultúránkból mielőbb eltűnjenek a sötét sarkok. DOBOS LÁSZLÓ Iskolásek a népművészetért A CSISZ pionírszervezetének központi tanácsa már tavait) is előírta, hogy az iskolások az expedíciós játékok keretében gyűjtsék és ápolják a népi hagyományokat. A gyermekek be is kapcsolódtak ebbe a szép akcióba. Többnyire népdalokat és népmeséket igyekeztek gyűjteni, s ha nagyobb eredményeket nem is értek el, sikerült felkelteni a népi hagyományok iránti érdeklődésüket. Sokkal nagyobb jelentőségű a jelened pionírok néhány nappal ezelőtti kezdeményezése, akik a Zobor aljai magyarlakta faivak népművészetét igyekeztek bemutalni a ma embereinek. Lakóhelyeikről, felenecröl Ladicéröl, Koieňanyból és Ziranyból gyűjtötték össze az emlékeket, kiállították iskolájukban és a környék tanítóit is meghívták ide. Különösen az életnagyságú bábukon pompázó színes népviseletek ragadták el a kiállítás megtekíntőit. Szinte maga előtt látta az ember azokat a zsérei vagy kolonyi vasárnapokat, amikor száz színű virágként ott ringtak, hajladoztak a dombos kis utcákon e ruhák viselői. De ugyanilyen kedves látványt nyújtottak a falakat borító gyönyörű csipkék és . népi hímzések ts, amelyek a Zobor aljai női ízlést jellemzik. Még a csecsemők hordására készített kendőket, sőt az ágylepedőket is a szebbnél szebb népi motívumok díszítették. A népszokásokat dokumentáló emlékekről és a férfiak készítette házi szerszámokról sem feledkeztek meq jelenec iskolásai. Itt láthattuk például az egykori híres lakodalmak díszesen faragott vőfélypálcáit, a különböző motívumokkal „hímzett" húsvéti tojásokat és a tojásszedés felpántlikázott villőfáját. A házi szerszámok közül pedig a csipkekészítő „picokot", a ruhamángolásra faragott „derengelőt" és a kenderfésülésre szolgáló „öcsötöt". Mindent egybevetve csakis elismeréssel emlékezhetünk meg e szép népművészeti kiállításról és annak szervezőiről, — elsősorban Lipcsei Gyuláné tanítónőről, ,aki elindítőia és legfőbb irányítója volt ennek az egyedülálló iskolai akciónak. De maquk a szülők is lelkesen segítették gyermekeiket. Cl ÜJZ

Q - 4 *-aaea májw i.