Új Szó, 1963. április (16. évfolyam, 91-118.szám)
1963-04-06 / 96. szám, szombat
S zívesebben vette volna most, ha az asszony hallgat. Ilyenkor úgy érezte, hogy az agya pattanásig feszíti koponyáját és szinte gyermeki hálával tudna örülni a csendnek. — Ne keverd még jobban — vetette oda Anna, miközben a kredencbe rakta csillogóra dörzsölt kristálypoharait A férfi nem emelte fel fejét, úgy ült a konyhaasztal mellett, mintha nem is hozzá szóltak volna. A szobában csend, a gyerek benn n-sm mozdul, lehet, hogy hallgatózik, a puha szőnyeg felfagná papucsa neszét, ha közelebb sompolyogna az ajtóhoz. Annál jobb lenne, ha az aszszony elhallgatna. — Hagyjuk — válaszolta csendesen —, csak nem provokál most családi jelenetet? — Jól van — fordult hátra Anna és kutató szemével végigsepert a konyhán, csak úgy kötelességből, mert már itt nincs mit csinálni, egy letöröletien porszem, egyetlen feltöröietlen vízcsepp sem maradt a vasárnapi vacsora után. — Nem is engednék piszkítani a fészkembe — fejezte be peckesen. Most, gondolta a férfi, most fogok kirobbanni, most fogok valami hangosat és csúnyát mondani. Anna mindig ilyen. A maga igazáról rendíthetetlenül meggyőződött ember. Egy igazság van a földön és annak csakis Frankné a hirdetője. Mondj ellent neki és fellármázza az egész házat. Márpedig most csendre, nyugalomra van szüksége. Gondolkozni, meghányi-vetni az egészet... — Pofozd meg — szólalt meg Anna, odaülve férje közeiébe a konyhai heverőre — Régen ráfért volna, csakhogy neked az ember kibeszélheti a tüdejét. Szeretném látni azt é gyereket, akit verés nélkül neveltek feli Ellátni a baját, kérjen bocsánatot és nem kap karácsonyi ajándékot! A férfi szívott egyet kialvő, alig füstölgő Bystricáján. Ha megszólalok, töprengett keservesen, összeveszünk. Ha nem nyitom ki a szám, degeszre beszéli a fejem. —• Kevés — mordult fel és még egy utolsót szippantott, majd a véget odanyomta az ütött-kopott kagylóba. — Ne szórd a hamut az asztalra f- Intette az asszony és felpattant e mosogatóhoz, rongyért. Kedvetlenül nézte, ahogy ez asztalt Törülgeti. — Hívd ki — szólalt meg ismét az asszony, ahogy helyére dobta a rongyot és tétovázva megállt a küszöbön. — Vagy én h,ivjam? Ránézett és elnevette magát. Dacosan és gúnyosan: — Miért nem te vered meg? Miért legyek én a rossz apa? Anna lehorgasztotte fejét, visszaült a heverőre és hátát a falnak támasztotta. — Én vagyok az anya — magyarázta komolyan és szigorún. Az anyai szeretetet ez apai szigor hivatott ellensúlyozni. Én vagyok a simogató kéz, te p«dig a büntető tenyér. IIletv«, helyesbített sietve — így kellett volna lenni. Ha így lett volna, ha mindenkor úgy lenne, ahogy én ÜIIIIÜHIii!!! tanácsolom, ez se történt volna meg. Soha! — — Ugyan — vitatkozott idegesen a férfi. — Ha véresre hasogatnám mindennap a hátát, akkor nem lopna. Te se loptál életedben, te seai hibáztál.., — Nem, — csattant fel az asszony hangja. — És a cukor a hážmesterék gyermekeinek, amiről gagyogtál? Az asszony tágra nyitotta szemét: — Te! — sziszegte dühösen. Ilyesmit mersz te lopásnak nevezni? Sajnálatból adtam nekik, szegények voltak, sózva itták a kávét... — De otthon loptad és a szüleid elraktak. — Az más, hogy ők hogyan bírálták el. De én szeretetből tettem, Jóska pedig... — Harminc korona készpénzben, vagy az akkori tíz koronáért cukor — az nem mindegy? — Nahát — hördült fel Anna. — Ha ugyan volt tíz korona árai És ha annyi lett volna, semmiség, csekélység ... — Ez sem a világ vége — dörmögte gondterhelten. Anna szeme felcsillant. — Na látod — dünnyögte megnyugodva. — Magad is belátod, hogy semmiség. Potomság a szó szoros értelmében. Kétezerhatszáz összbevé-. telnél nem érezzük meg, nem is éreztük volna meg, csak hát az erkölcsi része a fontos. Ezért kell csupán megbüntetni. De szigorúan, érted? Persze, hogy érti. Az asszony gyermekkori cukorlopása és ahogy az udvaron osztogatta a többi gyereknek, az más, az nem tartozik ide. Vagy idetartozhat, de csak akkor, ha semmiségnek ismeri el. És egyben Imre harminc koronás bűnét is. Űgy vette észre, hogy most, amióta cserélgetik a régi tízeseket .újakra, külön rakja őket a levéltárcájában. A régieket az egyik rekeszbe, az újakat a másikba. Nem is Jött volna soha rá, ha szombaton a trafikos nem adott volna vissza egy huszonötöst és hat régi tízest. Ezeket úgy rakta el, hogy hétfőn meg kell tőlük szabadulni. Mind a hattól, hadd kerüljenek minél előbb vissza a bankba és utána az őrlőbe. Kiszolgáltak. Mind a hat. Most, vacsora után ki akarta készíteni a pénzt. Rádió- és televíziódíjat jönnek holnap szedni. Le kell adni a házmesteréének. Hat tizes... Persze, tegnap hat volt. Most hármat talált. Az első pillanatban nem is vette észre ős gondolkodás nélkül vette ki a rekeszekből a hiányzó három újat. Csak amikor már Anna szólította a konyhából fennhangon, hogy a ház ura álljon neki az edénytörülgetésnek, az ajtóban világosodott meg agyában, hogy hiányzik. Három régi tízes. Még egyszer megnézte. És elmosolyodott, Imre egész délután szótlan volt, mintha _ jobb lett volna, mint bármikor máskor. Még moíira sem kért pénzt, bár elcsavargott ebéd után, mint minden vasárnap délSZÍVESEN HALLGATTUK „TAVASZI SÉTA" A RÁDIÓBAN Érdeklődéssel vártuk a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztőségének vasárnapi műsorát. A Bratislava! randevú címmel havonta ismétlődő kétórás adás ezúttal olyan témát ígért, amely időszerűségénél fogva is kíváncsivá tett... „Tavaszi séta" — olvastuk a műsorközlőben s ez bizony nagyon felcsigázta az érdeklődésünket. A kemény tél után a nehezen érkező tavasz küszöbén vajon milyen lesz a rádió Tavaszi sétája? . . . Kíváncsiskodtunk. s most. miután végighallgattuk a műsort ás véleményt mondunk róla. előljárúban azt szögezzük le. hogy a Tavaszi séta — függetlenül a téma időszerűségétől — gondolatgazdag, ötletes, szép és jól szerkesztett műsor volt. Szívesen hallgattak, a valódi sétát is szívesen áldoztuk {el a rádió Tavaszi sétájáért ... A kétórás műsorban nyolc magnódoboz tartalmával ismerkedtünk meg. Mindegyik „doboz" egy-egy önálló műsorszámot tartalmazott. A nyolc műsorszám azsnban — zenével gazdagon illusztrálva — szervesen összefüggött ét egy végig lebilincselő kerek egészet képezett. A műsor magvát talajdonképpen az a mindenkit nagyon érdeklő kérdés képezte, hogy milyen eredményeket ért el az orvostudomány a szívoperációknál. E gondolat köré kapcsolódott minden olyan formában, hogy a kérdésre interjúként elhangzott orvosi szakelőadáson kívül riportok és helyzetképek válaszoltak, amelyeket a szerkesztő olyanokról készített, akik átestek a szívoperáción. A Tavaszi séta tavaszi hangulatot árasztva a szívről egyrészt, mint az életfunkció egyik legfontosabb szervéről, másrészt mint az érzelmek és a szeretet szimbólumáról beszélt. A NAGY JENŐ szerkesztette műsor mindenekelőtt élénkségével és fordulatosságával ragadott meg. Külön elismerést érdemel azért, hogy egy nehéz és bonyolult tudományos kérdést könynyedén, — mindenki érdeklődését felkeltve — szórakoztatva tolmácsolt. (zsa) Tavaszi zenei hetek Befejeződtek a košicet Tavaszi Zenei Hetek előkészületei. A hangversenysorozatot a Szlovák Filharmónia nyitja meg április 8-án, Gasparek Tibor hegedűművész közreműködésével. A május vegéig tartó zenei hetek keretében sok neves külföldi és hazai művész és együttes lép fel. Már hagyománnyá vált, hogy a košlcei Zenei Hetek keretében a helybeli Rádiózenekar és a Kamaraegyüttes egy-egy önálló hangversenyt ad. A Rádiózenekar hangversenyén lép fel M. Abramjanova szovjet mélyhegedű-művésznő. Élvezhetjük majd Jozef Suk cseh hegedűművész játékát és az ostravai filharmonikusok ls ellátogatnak Košicére, a záróhangversenyre. A helybeli Állami Színház ünnepi előadásokkal kapcsolódik bele a Zenei Hetek műsorába. Április 24-én a Bolygó hollandi operával emelik az ünnepi hetek fényét, májusban Karajev ,,A villám útján" c. balettet sorolták be a művészi előadássorozat keretébe. Vojtech Adamec vezényletével Dedig a fennállásának ötödik évfordulóját ünneplő Járási Tanítók Énnekara lép fel. ünnepi hangversennyel, áprilisi 20-án. Loősz Dezső OLEG LOGVINOV után. És ellenvetés nélkül evett és maga ült neki a leckének. — Imrei Anna nem törődött velük. A forró víz gőzétől alig látott, amikor az apa ihagához intette a fiút és hangtalanul a szobába hivta. A barna kígyóbőr levéltárca a kerek kisasztalon feküdt. Szétnyitotta A gyerek szenvtelen arccal körülnézett a falakon. Rámutatott. — Ismered? A fiú szótlanul bólintott. — Akkor azt is tudod, miért hívtalak be? Belenézett a két okos, máskor csillogó, most szorongó szembe. t — Tudom — szorult ki a száraz gyermektorokból. —• Akkor nincs mese! Ide vele! — kapott a szón az apa A fiú meglepődött. Komolyan hajolt táskája fölé és a külső rekeszből elővette az egyenesre simított, három bankót. Még csak el sem dugta, állapította meg. az apa csodálkozva és kíváncsian. Olyan gyakran szeretne a fiával komolyan beszélni. Szeretné tudni, mi megy végbe a tizenegyéves koponyában. Hiába. Imre nem közlékeny. —- „Apja fia" — mondogatja néha Anna. De azt nem szabad komolyan venni. Ezt csak akkor mondja, mikor rosszallja, hogy a gyerek keveset beszél otthon, még az iskoláról is. Nincs közös témájuk. Ilyenkor legalább szóval csíp bele fiába. Nem érti, miért nem jön haza a fiú csacsogva, lelkendezve pletykálni, mint a szomszédék Janikája, aki már a küszöbről üvölti, hogy Anyú-ú, képzeld! Nahát! ... Csak tudná, miért vette el. Megkérdezze? Hátha nem érdemes? Esetleg kerülő úton... — Tudod, hogy ez lopás? — mormogta zordan. — Igen — bólintott a gyerek. — Tudod, hogy mi következik? ... Imre vállat vont. apa elnézett a feje felett és arcára borús ráncok gyűltek. Hát persze, hogy tudja. Imre is tudja. Mindketten tudják. Anya elkezd ordítani. Verés nem lesz. Frankéknál már régóta, talán hat éve, hogy nincs verés. Kiabálás van. Bőven. Már nem használ, már megszokták. Apa nem kiabál. Anya annál inkább. És még mindig jobb, ha kiabál, mint amikor magyaráz. Mert gyakran erkölcsi prédikációval kezdi a napot és azzal is fejezi be. — Na — noszogatta az asszony —, hívjam? A férfi felrezzen. Igen. Talán hívni kellene a gyereket. Első mérgében és zavarában a szobában marasztotta, most is ott gubbaszt, ő mosogatás közben mesélte el a történetet. Most ki kellene hívni és... — Nem — rázta meg fejét erélyesen. — Hagyj gondolkozni. — Mi a fenének? Mondtam, hogy nem engedek piszkítani a fészkembe. Ami otthon megfő, azt otthon kell megenni. Nem engedlek a tanárhozi Pedig ez volna a legjobb, így is határozott azalatt, ahogy törülgette a nedves poharakat, tányérokat, majd lábasokat szép sorjában, ahogy azt Anna. tizenkét évvel ezelőtt elrendelte és végérvényesen bevezette. De Anna nem akarja, hogy az osztályfőnök megtudja. Az ő szégyene a te fejedre esik, sikoltotta fojtottan a vízvezetéknél, hogy a gyerek ne adj isten meg ne hallja, de most már nem tesz hangfogót a nyelvére, most már dühös, mert látja, hogy a férfi hajthatatlan. Pedig el kellene menni. Nem mintha a gyerek jobban hajlana a tanár szavára. Prepubertális kor ez, kérem, ilyenkor a legjobb gyerek is megvadul és nem ismeritek meg az egykori helyes babát, vagy az okos fiúcskát. Igaz, a tanárnőkre szt mondja, hogy nyanya, az osztályfőnökre a legjobb esetben azt, hogy hektor. De szebbeket ls mondott, amíg Anna le nem torkollta. Ebbe bele kell törődni, ez még így foy menni jó pár évig. Csak fékezni lehet és befolyásolni. És ezt csak így egyedül? A tanárok ne tudjanak meg semmit? ... Homlokát összeráncolta, fogai megcsikordultak. A tanárok esetleg csak akkor eszméljenek a történtekre, amikor Imre már belenyúlt valaki táskájába? És akkor — nem lesz ott Anna, én sem állok a fiam háta mögött — szigorú tanárok fogják közre a fiút, belenéznek a táskájába, a szemébe, a lelkébe és egyszerre csak kisül, hogy lopott Loptam bizony én már régebben is, elég régen, talán tizenegyéves voltam akkor... Igen, az apám tárcájából húztam ki harminc koronát, kérem, semmiség volt az egész, anyukám mondta így, négy hatalmas pofonnal intézte el a papa és negyven percig prédikált valamit a mama... Hát így volt. És akkor behívják a papát. Valaki meg fogja kérdezni, hogy gondolt-e erre a percre ... — És ha később is megteszi? — szólította meg feleségét. — És ha esetleg egyszer ... belemászik valamelyik gyerek táskájába ... — Szamárság — szakította félbe Anna határozottan. Ogy kell cselekedned, olyan példásan megbüntetni, hogy ne forduljon többé elő! Nem egy apró nyaklevessel. Elnadrágolni. Nem szabad a gyereket verni, tudom, talán eddig is igazad volt, de niost az egyszer muszáj. És beszélj a fejével is. — Te miért nem? — Megmondtam — vágott vissza. — Hívom. — Maradj — fogta meg az asszony karját. — Szóval — te nem? — Nemi — £s én igen? — Igenl — Miért én? — Mert te vagy az a^, tiéd o felelősség. — Te nem vagy felelős? T« ... — A családot te képviseled. Tied a felelősség. Szerettem volna viszonozni az elismerő szavakat. Vagy talán inkább azt juttatni Anna eszébe, miként dicsekszik Imre egykori jó bizonyítványaival a szomszédok előtt. Egész délutánokat tanulok vele, csipogja az asszony, de úgy, hogy az egész folyosó hallja. A dicsőség az övé, a felelősség az enyém. A jő bizonyítványt Anna szorgalmazta azzal, hogy a gyereket nem engedi ki játszani, a felelősség a rosszért engem terhel? Mert nem engedi... Ejha! Ezért nem kért pénzt mozira. Megúnta. Nem hiányzik a három tízesből egy sem, ma csak úgy volt csavarogni, de hát egy ilyen tizenegyévesnek még nincs kislány ismerőse, akivel el akarja verni. Neki legfeljebb „titkos" cigarettára, de legbiztosabban, hogy mozira kell... Hogy ne kelljen hallani, ahogy Anna a Jövő és az összes következő vasárnapon azt fogja mondani, hogy nem azért vettük drága pénzen a televízió készüléket, hogy most moziba járjunk... Szerette volna belátásra bírni az asszonyt. De a nő nem mozdul. — Te, szólította meg férjét gyanakvón. — Mit forgatsz a fejedben? Viccel kellene elütni, figyelmezteti az a hang, amely máskor is befogta nyílni kívánkozó száját, amely már régen, oly régen elmagyarázta, hogy kellemesebb és kényelmesebb, ha az asszony zsörtölődése olyan, mint a karavánnak a kutyák ugatása. Hiszen nem rossz asszony ő, csak nagy a szája, sokat okoskodik, sokat beszél, d8 szépen mos, főz, takarít, stoppol — és még dolgozik is, a postán. No! Nem arany teremtés? Egy ilyen feleséget akkor is meg kell becsülni, ha tartalmatlanul beszél. És akkor ls, ha a tartalmatlant tudálékosan mondja. Nem kell odahallgatni. Annának az a fő, hogy beszéljen, nem az, hogy meghallgatják-e. Valahogy önkéntelenül lecsúszott szeme a sötétkék melegítőn, mely alatt árulóan, alattomosan pocak kezd domborodni. Harminchárom év. És pocakot eresztünk. A kényelemben, a zökkenőmentesen gördülő családi életben. Anna lármája csak a megszokott kísérőzene ... Pocakot eresztettünk ... Minden megy a maga útján. Az élet, Anna, a munka, a gyerek ... Hát nem fog menni, határozta el csendesen és keserűn. — Hm... Hogy mit forgatok a fejemben? Semmit! — válaszolt csendesen. Csak jólesett hallani a szádból, hogy én viselem a felelősséget. Mert, hogyha én — nézett rá komolyan —, akkor én is cselekszem. A saját belátásom szerint... Az asszony felállt Két lépéssel végigmérte a keskeny konyhát, a gáztűzhelynél megállt és megfordult. Karjait keresztbe fonta és szigorúan válaszolt: — Ennek nem lesz jó vége. A férfiak, ha egyedül cselekszenek, hülyeséget hülyeségre halmoznak. — Elhallgatott, majd bölcs mosollyal, lágyan dúdolta. — Rendben van. Nem állok ellent. De előre megmondom, hogy ennek nem lesz jó vége. Emlékezz a szavaimra. Én tudom, én megérzem! — Jó — szólt a férfi. — Majd eszedbe juttatom, ha a gyerek megnő. Az asszony hátat fordított és mérgesen csapkodta a holnapi reggelihez előkészített teásfazekat. A fiú arca hamuszürkén, feszülten nézett rá a szoba másik sarkából. Nem sír és nem könyörög, állapította meg magában elégedetten. Ronda dolog ez a harminc korona, de legalább állja a sarat. Disznóságot követett el, de nem esik hasra és nem játssza meg az alázatos jó fiúcskát. Pofonokat vár. Hány év után az első pofonokat. De talán még akkor se sírna. Makacs. Gazság volt, de férfi. — Imre! — szólította meg komolyan. A gyerek felállt a karosszékből. — Holnap bemegyek veled az Iskolába. Beszélni fogok az osztályfőnököddel. A gyerek szeme izgatottan kitágult. Hallgatott. — A félévben leszállíttatom a magaviseleti osztályzatodat. — Ezt... muszáj? — dadogta a fiú és remegni kezdett. — Igen — vágta oda keményen, nehogy meggondolja közben. Muszáj. Gazságot követtél el, érted? — Tudom — felelte a gyerek izgatottan. — És most megversz? — Nem! — húzta el száját e férfi csodálkozva. — Miért verjelek? — Anyu mondta neked — suttogta a kisember. — Nem — válaszolta szilárdan. Nem verlek meg, de a szégyened nagyobb lesz, mint a verés. Megérdemelted. Érted? A gyerek lehajtotta fejét. — Talán... A férfi elfordult és kinézett a sötét, gyéren megvilágított utcára. Talán érti is a gyerek. Az is lehet, hogy nem. Mindegy. Ma még nem érti. Anna sem. Imre sem. Nem baj. M a még nem is érthetik. Valami hiba történt, amiért magam vagyok felelős. Újra kell kezdeni a nevelést. Újra kell nevelni. Imrét Is, Annát is. És talán önmagamat is. f--..,:;.:;:. V' ** Ji „ v : ;'í M Jf'-wt i.., < ...m.. Ä V mu * ílm iil v, : * * <?• : • Á JAN B. MELICHAR: LIBOCHOVICEI TÁJ (tusrajz) Öl SZÖ 8 * 1283 április 8.
