Új Szó, 1963. április (16. évfolyam, 91-118.szám)

1963-04-06 / 96. szám, szombat

KUWAITI RIPORT Kuwait múltja és jelene "CMdig a londoni ködöt tartottam a legelvlselhetetlenebbnek az éghajlat viszontagságai közül, mert az ember se nem lát tőle, se nem lélegezhet. Kuwaitba akkor érkeztünk, amikor javában dúlt a sivatagi vihar, mely nem is volt félelmetes, nem is tartott sokáig, mégis rosszabbnak tűnt a londoni ködnél. Amikor a porfinom homokfátyolon keresztül csak tiz lépésre láthattunk és a bárnásszlnű sivatagi homok szemünket, arcunkat ellepi, mi is rájövünk, milyen jó szolgálatot ,tesz a hófehér burnusz, az itteni népviselet, amely nemcsak a nap hevétől, hanem a száguldó homokfelhőtől is oltalmaz. Évszázadokon át azt hitték, a természet kegyetlen volt Kuwaithoz. A Libanonnál kétszer akkora sejkség víz nélküli perzselő homoksivatag a Perzsa-öböl mentén. A más országokból szállított vizet többre becsülték az aranynál. Rablás Kuwait csak addig nevezhette mostohának a természetet, míg az emberek fel nem fedezték a sivatag titkát, a föld mélyén rejlő, a gyakorlatban kimeríthetetlen kőolajkészleteket. Az ország fontos stratégiai helyzete már 1899-ben magára hívta Anglia figyelmét, s negyven év múlva Kuwaitot angol védnökséggé nyilvánították. A tőkés világ kőolajkészletét tekintve Kuwait áll az első helyen, s így az ország sorsa több mint harminc éve egybefűződött a kőolajjal. 1934-ben az angol British Oil Company és az amerikai Half Oil Corporation koncessziót kapott kőolajkutatásra Kuwait egész területén és így jött létre feles alapon a Kuwait Oil Company, mely a második világháború után különösen megerősödött. Az Angol—Iráni Kőolajtársaság államosítása következtében megnövekedett Kuwait szerepe: Míg 1946-ban csak nyolc kőolajkút volt az ország területén és évente 800 ezer tonna kőolajat termeltek, eddig 1961-ben már 367-re növekedett a kőolajkutak száma és az évi termelés elérte a 80 és fél millió tonnát. Kuwait a nyugati társaságok valóságos aranybányája lett. Az olcsó munkaerő tízszer annyi haszonhoz juttatja a társaságokat, mint az Egyesült Államokban. A termelési önköltségek és az eladási ár közti különbség az 1500—1600 százalékot is meghaladja. A homoksivatagon keresztül új út vezet el-Áhmadíba, a Kuwait Oil Company „fővárosába". Dombon épült a társaság székháza. Az igazgatóhelyettes első emeleti szobájából szép kilátás nyílik a városra és a kőolajművekre. Az északi és a déli öbölben éppen most rakják tartályhajókra a , .fekete aranyat". Megkérdem Mr. Dougrietől, Fényképezhetek-e az angol... — Az angol imperializmus erődjéből — ugyebár ezt akarta mondani? — Nemcsak az angol, hajnem az amerikai imperializmusra is gondoltam. — Kérem, tessék! — Mr. Dougrie szélesre tárta az ablakot. Mennyire változtak az idők! Nemrégen még zárva voltak Kuwait kapui a szovjet újságírók előtt... Elbeszélgetünk Mr. Dougrievel, persze nem a kőolajról, hanem egyebekről. Elmondja, mennyire tetszett neki a leningrádi balett londoni vendégszereplése ... El-Kuwait főváros központi része az épülő Fahed asz-Szalem utcával. Harc Allan Wills, tájékoztatásügyi megbízott elkalauzol a déli öbölbe. Vörös zászló leng a Biblos francia tartályhajón. — Mit jelentsen a vörös zászló? — kérdem kísérőmet. — Veszélyt, a tartályhajó már megtelt — válaszolja. — Hát már itt is „vörös veszély" van? — tréfálkozom. — Az angol zászló is bizonyos mértékben vörös — vág vissza Wills. — Az igaz, de a múltban teljesen fehér volt, most pedig mindinkább vörösödik, mi a véleménye róla, Mr. Wills? — Tartózkodom a véleménynyilvánítástól. A háromszázezer lakosú Kuwait történetében tíz évvel ezelőtt zajlott le az első sztrájk. A Kuwait Oil munkásai nagyobb bért, jobb munka- és életkörülményeket, rendes ivóvíz-ellátást követeltek. Az iráni események hatására London eleget tett a követeléseknek: megértette, hogy nem jó játszani a tűzzel, különösen akkor, ha olajról van szó. Anglia 1961-ben érvénytelenítette az 1899-es egyezményeket és „teljes függetlenséget" adott az országnak. Ugyanakkor kihasználva az Irak és Kuwait közti súrlódásokat, az angol kormány katonai egyezményt kötött és felvonultatta flottáját az ország partjainál. Tehát: Kuwait független lett, de a kőolaj az angol—amerikai társaságok kezében maradt. A kőolaj-sejkség története világos példája annak, hogy a politikai függetlenség még nem jelent teljes függetlenséget. Változások — Tudjuk, hogy gazdaságunk a kőolajtól, a kőolaj pedig az idegenektől függ. A probléma megoldása nem könnyű, mi mégis bízunk a jövőben, — nem egy embertől hallottuk Kuw3itban. Egy nép jövőjéről álmodozik. Akkor is álmodott róla, amikor a homokon és az agyagkunyhókon kívül semmi más nem volt itt. Félszázaddal ezelőtt közadakozásból felépítették az első iskolát. Most új gyönyörű iskolaépület áll az egykori viskó helyén. Ma 140 iskola működik Kuwaitban, 50 ezer diák tanul bennük. Az idén megnyílik a kuwaiti egyetem. ENKuwait, az egykori agyagváros napja leáldozott, új modern város épül mellette. / Huszonhat millió dollár költséggel épült az új kuwaiti kikötő. Ez itt a nagyvilág kapuja. Az ország egyetlen kincse, a kőolaj Mena el Ahmadi kikötőn keresztül hagyja el az országot, s minden, amit Kuwait importál, a kuwaiti kikötőbe érkezik. Honnan van pénze az országnak? A kőolajból. A koncessziókért évente 200 millió fontsterlinget kap! Ennek 10 százalékát kamatra Angliában, az Egyesült Államokban, -Japánban, Szudánban és más országokban helyezi el, a többi az állami költségvetést szolgálja. Kuwait népe így is csak egy részét kapja annak, ami természeti kincseiért őt megilletné. Ellenimondások Az új város, az erőművek, az amerikai kocsik a technikai haladás jelképei. Ennek ellenére tények bizonyítják, hogy a feudalizmus még nem mondott egészen búcsút Kuwaitnak. Nemcsak a szakképzett, hanem az egyszerű írástudó embe? is kevés. Ugyanakkor erősen megveti lábát a tőkés rendszer, Kuwait az Arab-Kelet bankárává fejlődik. Nemrégen új kőolajtársaság létesült a kormány részvételével — a Kuwait National Petróleum, mely az angol—amerikai társaságtól vissza akarja vásárolni saját területe egy részét. Az angol monopóliumok görcsösen ragaszkodnak pozícióikhoz a Perzsaöböl mentén, a legravaszabb eszközökhöz, politikai üzelmekhez folyamodnak, kiélezik az egyes arab országok viszonyát. Azt hiszik, megvásárolták az országot, pedig az imperialista egyezség csak bizonyos köröket boldogít; a hazafias érzelmű fiatal nemzedék nem akar megalkudni. Felismeri a tőkés fejlődési útban rejlő veszélyt. Mint látjuk, sok bonyodalmat kell még elhárítani, hogy megvalósuljon a nép megálmodott fényes jövője. VIKTOR MAJEVSZKIJ TUNÉZIAI RIPORT Ha nem megy a hegy Mohamedhez... B

ölcs mondás: „Ha nem megy a hegy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez". Igen ám, de mi lesz akkor, ha az eső nem megy oda, ahol cukorrépát akarnak termeszteni? ... Tunéziát már régen foglalkoztatja a cukorhiány. A cukrot messziről szállítják az országba. Tunézia csak 1961-ben 80 ezer tonnát hozatott be, ami az államnak idegen valutában 6 millió dinárjába került. A helyi cukoripar feltétele a cukorrépa vagy a cukornád termesztése. A cukornád itt nem honosul meg, mert a meleg, de nedves éghajlatot kedveli. A cukorrépa viszont nem szereti a meleget és sok vizet kíván. Ez itt a bökkenő. A gordiusi csomót úgy vágták ketté, hogy a cukorrépa ültetési idejét az itteni éghajlati viszonyokhoz alkalmazták. Vagyis fordítva csinálják, mint Európában: ősszel ültetik és tavasszal takarítják be a termést. Ez valójában kis forradalmat jelentett! A cukorrépa a tunéziai télben ugyanolyan viszonyok között fejlődik, mint az európai nyárban. Ez az ötlet egy béjai egyszerű földműves agyában született. Természetesen, előbb meg kellett győzni a parasztokat, hogy a cukorrépa ilyen termesztése jövedelmező vállalkozás- Három évig tartott, míg a parasztok rátértek a cukorrépa rendszeres vetésére. Az állami társaság felkarolta az ügyet és segítséget nyújtott a parasztoknak, oktatókat küldött a falvakba. A cukorrépa csakhamar a parasztok kedvelt növénye lett. Sokat számítgattak. Harrriinc-negyven tonnás hektárhozam és tonnánkénti 5—6 dinár felvásárlási ár mellet egy hektár 170—200 dinár") értékű termést ered•) 1 dinár = 17.15 korona ményez. Bár a költségek elérik a 80 dinárt, így is szép jövedelem származik a répából. Ez volt a legmeggyőzőbb érv. A cukorrépa termesztésének elterjesztéséért indult kampány szerves része volt az 1959 decemberében kidolgozott nagyszabású gazdasági tervi ik, mely a hazai cukorgyártó ipar megteremtésére számított. Tunézia észak-nyugati részén, Bájában korszerű cukorgyár épült, a maga nemében az eddig létező legnagyobb vállalat. Automatikus berendezésű. Jövedelmezősége a napnál ls fényesebb. A cukorfogyasztás 1971-ig eléri a 150 ezer tonnát. Közben a cukor importálásának csökkentésével már az idén 4 millió dinárt takarítanak meg, 1971-ig pedig a megtakarítás eléri a 6 millió diárt. Egy másik ötlet is felmerült: vajon nem lehetne-e az üzemet úgy berendezni, hogy az év három hónapján át a cukorrépát, többi kilenc hónapjában pedig a cukornádat dolgozza fel. Műszakilag megoldhatónak tűnt e feladat. Így tehát a beruházás hamarabb térül meg, mert az üzem egész éven át működni fog. A béjai cukorgyár évente Ž0 ezer tonna répacukrot és 60 ezer tonna tisztítatlan kubai nádcukrot fog feldolgozni. A kubaiak ezért árucsere keretében növényi zsiradékot és foszfátokat kapnak Tunéziától. Béja lakosságét" nagy tervek és remények fűtik. A parasztok mondogatják, hogy összeteszik földjeiket és együttesen fognak cukorrépát termeszteni. Még nem mindenütt tudják, hogy az ilyen egyesülést szövetkezet- • nek nevezik, de biztosak benne, hogy a következő termést már közös erővel takarítják be. Jeune Afrique BULGÁRIAI RIPORT A

Szófiát és a nemzetküzi kereskedelmi várost, Plovdivot összekötő széles betonút baloldalán, a fővárostól mintngy 121) kilométerre repülőhangárokhoz hasonlító csarnokok tűnnek az utas szemébe. Köröskörül dús gyümölcsfák. Semmi zaj, csak a kémény ereget néha füstöt, egyébként tökéletes a csend, az ember azt hinné, kihalt itt az élet. Ám csak az országútról tűnik ez így, mert ha közelebb kerülünk, nagyon meglepődünk a látottakon. Siető munkások hemzsegnek a beton járdákon, mások az Üzem: kioszknál ínyenckednek. A főépület bejárata fölött hatalmas tábla hirdeti, hogy a Pazardzsiki Állami Akkumulátorgyárban vagyunk. Már puszta látásra megállapíthatjuk, hogy az üzem nagyon fiatal. Mintha most épült volna. Igaz, teljes kapacitással csak 1960 decemberében kezdett dolgozni. Azóta egyszer sem akadt meg a termelőmunka: Itt nem ismerik az üzemzavart. Ez nagy őrömmel tölthet el bennünket, hisz a pazardzsiki akkumulátorgyár Csehszlovákia és Bulgária közös műve. Az együttműködés gyümölcse 11 j a Koszev igazgató fogad minket. Baráti beszélgetés közben gyorsan telik az idő. Az igazgató visszagondol arra a 15 csehszlovák szerelőre és technikusra, akik a szokásos szerszámok és segédgépek nélkül a bolgár munkásokkal és technikusokkal karöltve lerövidítették a szerelési munkálatok időtartamát. Nekik köszönhető, hogy a bolgár népgazdaság fél évvel előbb kezdte meg kifogásialan minőségű akkumulátorok gyártását. Koszev elvtárs az emlékek szárnyán újra Csehszlovákiába látogat. 1948-ban járt itt, közvetlenül a februári események után. jó érzés hallani, milyen dicsérettel nyilatkozik hazánkról. Üzemünkben otthonosan érezhetik magukat. Több mint 300 dolgozónk csehszlovákiai gyárakban tanult ki. A főmérnök, a főtechnológus és más szakemberek csehszlovák műszaki főiskolákon végezték tanulmányaikat. Máig sem felejtették el nyelvüket. Szeretettel gondolunk technikusaikra, akiknek segítségével fél évvel lerövidítettük a gyár építését." Valóban, négy csehszlovák műszaki dolgozót magas bolgár kitüntetésben részesítettek kiváló munkájukért. A Munka Arany Rendjével tüntették ki Vladimír Tfesňákot, a szerelők főmérnökét, a Munka Ezüst Rendjével František Kupka, I. Bernkrant és Š. Gendiár technikusokat. A Pŕerovi Gépgyár, a komárovi Buzuluk és sok más üzem méltán büszkélkedhet t echnikusaival. Nagy elismerést érdemelnek a szállítóüzemek munkásai a kiváló gépek, berendezések és alkatrészek gyors és folyamatos gyártásáért és szállításáért. A Csehszlovák-Bolgár Barátság üzeme — ezt hirdeti a felirat az első csarnokban, ahol az akkumulátorok gyártása kezdődik. A tágas csarnokban találkozunk első 4 KGST gyakorlatából^: Egymillió akkumulátor gyártmányunkkal, az ún. ólamőrlővel. Szép darab, telhetetlen garatja egymás után nyeli el a billiárdgolyó nagyságú ólomgolyókat és őröli porrá. Az ólomgolyókat előbb egy másik gép előkészíti. Ez egy csehszlovák gyártmányú olvasztőkazánból áll, egy másik gép pedig az olvasztott anyagból golyókat sajtói. Az ólomőrlő egyedül dolgozik, egy élő embert sem látunk a közelében. Az ólomgolyók szabadeséssel pottyannak az őrlő garatjába, a másik oldalon pedig az ólompor — szintén automatikusan — szűrés után hordókba kerül. Egy másik csarnokban van az ún. második gépsor. A kazán lassan nyeli el a 30—40 kg-Ds ólomkalácsokat, megolvasztja, majd vegyületek hozzáadása után ez a massza az ún. öntőautomatába kerül. Ez ugyancsak csehszlovák gyártmány, rendkívül pontos munkát végez és szívós. Néhány másodperc alatt megtiilttídik egy forma, a másik oldalon pedig 30—50 kg súlyú ötvözött ólomtömb pottyan ki a formából. A munkások nagyon dicsérik automatáinkat. Többet szeretnének belőlük, hogy növelhessék a termelést. Egyesek már mesterien kezelik a gépeket és az ólomrácsok gyártásánál egy perc alatt 15 darab teljesítményt is elérnek. Ilyen eredményeket még a Mladá Boleslav-i Akkumulátorgyárban sem érünk el itthon. Amint ott forgolódom, hirtelen rámszól egy munkás: „Mit csinál Mirek?" Kicsit zavarban volt, de azután megeredi a nyelve. Nem tudtam, miféle Mirek ulán érdeklődik Georgi Vezscv elvtárs, a pásztázó vezetője, de azután megtudtam, hogy 1960-ban a Mladá Boleslav-i Akkumulátorgyárban tanult, Mirek» volt az oktatója — a vezetéknevét már elfelejtette— s nagyon összebarátkoztak. Üdvözletét küldi neki meg egy nyúlánk kosárlabdázó lánynak és sok más ismerősnek. Búcsúzóul egy kézszorítás, s máris a formázóban vagyunk. Itt az akkumulátorlapokat bizonyos ellenállásra kiszámítva egybekötik, elektrolitikus fürdőbe merítik, azután egyenárammal megtöltik. Utána kisülnek a kénsavat lemossák, az ólomlapok a tisztító és vágógépekbe, majd a szerelőcsarnokba kerülnek, ahol a kommunista munkabrigádja efmért versenyző fiatalok csoportja dolgozik. A következő részlegben az akkumulátor szekrények készülnek. Sokáig elnéztem a vulkanizáló prést — a partizánskei Augusztus 29. Üzem készítményét kezelő fiatal munkás ügyességét. A KGST fényes távlatokat mutat Sétánk a pazardzsiki akkumulátorgyárban befejeződött. Az üzemből kilépve elhaladunk a poliklinika mellett, melynek orvosai lelkiismeretesen törődnek a gyár, valamint a környékbeli üzemek dolgozóinak egészségével. 1400 alkalmazott négy műszakban dolgozik, mert ez egészségre veszélyes munkakörnyezet. Vasárnap és ünnepnap is szakadatlanul folyik a munka, Ilyenkor az ötödik műszak dolgozik. Hétközben veszik ki a szabadnapot. Havonta csak egyszer esik vasárnapra a vasárnapunk — tréfálkozik Atanasz Grigorov főmérnök és üdvözletét küldi a csehszlovák munkásoknak, a bolgár nemzet hü testvéreinek. Nemsokára a gyár kapuja is eltűnik szemünk elől, tovarobogunk Szófiába. Gondolataim továbbra is a fiatal üzem körül keringenek. Nemrégen gyártotta le az egymilliomodik akkumulátort. Most, a VIII. pártkongresszus és a KGST bukaresti ülése után jelszóul tűzte ki: már 1967-ben kielégíti akkumulátorból a szocialista tábor országainak igényeit. 1980 ban 20 százalékkal többet fog termelni, mint 1962-ben. A bolgár munkások szerint a terv teljesíthető, hisz Csehszlovákia szállítja az üzem idén kezdődő bővítéséhez szükséges legfontosabb gépeket. ĽUBOMÍR HÁJEK Sztojanka Kosztadinova esztergályos a mechanikai részlegben rendszeresen 110 százalékra teljesíti tervét. 0] SZÓ 6 * 1983. április 6.