Új Szó, 1963. március (16. évfolyam, 60-90.szám)

1963-03-31 / 90. szám, vasárnap

A

z utóbbi években sokat Írnak és beszélnek a személyi kultuszról. A nemzetközi kommunista mozgalom, közte pártunk is felszámolta ezt a szocializmustól idegen jelenséget. Olyan körülmények között, amikor a munkásosztály megdöntötte a burzsoázia hatalmát és uralkodóvá lett, amikor a forradalmi párt a társadalom vezető ereje és a társadalom szocialista építését irányítja különösen fontos a párt által felelős helyekre állított személyek Intudatossága és erkölcsi mivolta, hisz bíznak bennük, hogy teljesíteni fogják a dolgozók akaratát, kö.etkezetesen védelmezni fogják a párt és a munkásosztály érdekeit. Sok függ attól is, hogyan értelmezik küldetésüket, nem élnek-e vissza helyzetükkel személyi hatalmuk megerősítésére, személyes előnyszerzésre és olyan helyzet kialakítására, amelyben rákényszeríthetnék akaratukat a pártra, megszeghetnék a pártélet normáit és a törvényességet. Történelmi tanulság volt Sztálin személyi kultusza, mely nem csupán személyének bálványozását jelentette, hanem — mint az SZKP XX. kongresszusa rámutatott — a leninizmus elveinek és gyakorlatának durva elferdítésével járt. A személyi kultusz lényegét tekintve idegen a marxizmus—leninizmustól, ellentétben van a kommunista párt és a nagytömegek szerepének marxistaleninista értelmezésével. A nemzetközi forradalmi mozgalom élcsapatává lett Szovjetunió helyzetéből következett az, hogy Sztálin kultusza és a vele összefüggő munkamódszerek többé-kevésbé befolyásolták a többi marxista—leninista párt tevékenységét, főként azokét, amelyek átvették a szocialista társadalom irányítását. Nálunk az 1948—1953-as években terjedt és hatott negatívan a személyi kultusz pártunkban és társadalmunkban. Erre mutatott rá a XII. pártkongreszszus visszatérve a személyi kultusz kérdéséhez és felszámolásához, s minden kommunistát felszólított, hogy megalkuvást nem ismerve küzdjön a személyi kultusz maradványainak felszámolásáért. Most is azért emlegetjük a személyi kultuszt, hogy elsöpörjük azt, ami még azokból az időkből visszamaradt és gátolja előrehaladásunkat, hogy olyan feltételeket teremtsünk, amelyek megakadályoznák a személyi kultusz múltjának megismétlődését. Természetesen ügyeljünk arra, hogy a személyi kultusz bírálatában azokra a pozitív és egészséges jelenségekre támaszkodjunk, amelyek a múltban gyökeret vertek és társadalmunk sérthetetlen alapjává lettek. Mint Novotný elvtárs nemrégen osztravai beszédében mondotta: „az, hogy ma leszámolunk a személyi kultusszal és módszereivel, a társadalom életére kiható következményeivel, nem jelenti azt, hogy a személyi kultusz elleni harc leple alatt támadni fogjuk azt, amiért a munkásosztály a kommunista párt •vezetésével évtizedeken fit harcolt, és becsempésszük életünkbe a kispolgári liberalizmust. Tudjuk, mit jelentett a személyi kultusz kora, mennyi igazságtalanság történt akkor hazánkban, pártunkban, a nép életében. Vessünk véget a személyi kultusz következményeinek, de ne idézzünk elő újabb nehézségeket, amelyek ellen később nagyon nehéz harcot kellene vívnunk." Kérlelhetetlenül bírálva a személyi kultuszt, annak ártalmasságát és veszélyét, aligha tarthatjuk szerencsésnek azok álláspontját, akik régebbi illúzióikból kiábrándulva képtelenek objektíven szemlélni a múltat. Nem érthetünk egyet azokkal, akik hirtelen csak általános merevséget, csupa tévedést és ámítást látnak a múltban és nem látják azt, hogy a forradalmi mozgalom a személyi kultusz súlyos hibái ellenére eredményesen fejlődött, a párt teljesítette fő feladatait és a dolgozók elérték a párttól kitűzött célokat. Nem érthetünk egyet olyan kiinduló ponttal, hogy a személyi kultusz következtében mindenütt önkény uralkodott, mindenütt szubjektíven, a társadalom követeléseitől és szükségleteitől függetlenül döntöttek, az emberek pedig csak a csavarok szerepét játszották a mutatókat hajszoló tervgazdaság vak gépezetében. A nem objektív álláspont nem segíti elő a személyi kultusz maradványainak tényleges kiküszöbölését, megnehezíti a jelenlegi feladatok teljesítését, mert azzal, hogy a múlt értékelésében félrevezet, sok jelenlegi fontos kérdés megoldását is lehetetlenné teszi. Bár a legnemesebb szándék vezérelheti az ilyen egyoldalú bírálókat, felületes bírálatuk objektíven erőink és forrásaink tagadását, vagy minden esetben lenézését jelen ti. Ez nem segíti elő a hibák és tévedések konstruktív kiküszöbölését. Itt ls érvényes az a megállapítás hogy nem jó a másik véglettel har colní a kiküszöbölendő szélsőségek A személyi kuilusz és ellen. Ha például küzdünk az egyének életét gyakran megkeserítő aktatologatás, formalizmus és adminisztratív módszerek ellen, ez egy pillanatig sem jelentheti a társadalmi és állami szervek és intézmények tevékenységének gyöngülését, az egész társadalom törekvését céltudatosan egységes áramlattá összefogó központi irányítás gyöngülését. Ellenkezőleg, az aktatologatás, a formalizmus elleni küzdelem, az irányítás demokratikus formáinak és tökéletesítésüknek szorgalmazása viszonyaink között elválaszthatatlanul összefügg a szigorú központi és egységes irányítással, hisz ez fejlődésünk elengedhetetlen feltétele. Ezért nem lehet vita arról, vajon „tervezési mániába estünk-e", mlnt azt kezdettől fogva szemünkre hányják ellenségeink, akik „totális despo tizmust" látnak a szocialista rend szerben, melyben szerintük az ember a társadalmi intézmények gépezetének nyomása alatt teljesen elvész. Csak arról lehet vita, hogyan emeljük a terv tekintélyét, hogyan tökéletesítsük a népgazdasági tervezést; viszont e kérdésekben nagyon szükséges a vita, s váljék a közgazdászok, a gazdasági és politikai személyiségek és valamennyi tapasztalt dolgozó tárgyszerű véleménynyilvánításának közügyévé. Arról sem lehet vitázni, hogy például engedjünk-e vagy sem ifjúságunk (és az adott fejlődési fokon az egész társadalom) világnézeti egységre és akciőegységre nevelésében. Azok, akik annyira félnek a „külső beavatkozástól" az ifjúság életébe és a társadalmi szervezetek részéről történő bármilyen beavatkozást azo nosítanak az adminisztratív irányítási módszerekkel, ugyanakkor jogosan rámutatnak a társadalmi szervezetek munkájában gyakran megnyilvánuló formalizmusra, legyenek a tudatában annak, hogy nem az általánosságban értelmezett formalizmus, hanem az a formalizmus a baj, amely gátolja az egyesítő folyamat tényleges elmélyülését, az ifjúságra gyakorolt helyes és célravezető társadalmi ráhatást. Arról sem lehet szó, hogy a dogmatikus, szektás értelmezésű marxizmussal szemben afféle „Ideológiamentes, nem intézményes" marxizmust állítsanak fel, azaz, hogy kizárják osztályés általában történelmi alapját, s értelmét egyrészt az általános emberi problémák spekulatív megoldására, másrészt a csak egyénként látott ember erkölcsi-politikai gyakorlatára korlátozzák. Ha ilyen álláspontot képviselnénk a dogmatizmus elleni küzdelemben, akkor a valóságban lemondanánk tudományos ideológiánk forradalmi társadalmi osztfilyjelentőségéről és küldetéséről és szűk kört szabnánk neki amelyben különféle nézetek liberális összetalálkozásának kellene megtörténnie, mintha gyakorlati társadalmi következményeik nem is érintenének minket. Sztálin személyi kultuszának lényege Lenin 1922 decemberében levelet Irt a XIII. pártkongresszusnak és többek között javasolta, gondolkozzanak Sztálin áthelyezésének módján és jelöljenek a főtitkári helyre más elvtársat. Lenin Így ír Sztálinról: „...amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal." (Lenin Művei, 36. kötet, 603—604. oldal, Kossuth-kiadás). Lenin hangoztatta, hogy Sztálin túlságosan goromba, lllojális és szeszélyes, tehát szubjektív jellemvonásaira mutatott rá. Ma már pontosan tudjuk, hogy beigazolódott az, amit Lenin előre látott, tudniillik az, hogy bizonyos látszólagos „kicsiségek" „döntő jelentőségűvé" váltak, miutőn Sztálin nemcsak további hatalmat összpontosított kezében, hanem fokozatosan ellenőrizhetetlenné vált és valóban visszaélt hatalmőval. Ez teremtette meg személyi kultuszának alapját. Személyének bálványozása elkerülhetetlen volt, mert a proletárdiktatúrában, a szilárduló szocializmus viszonyai között személyi hatalma csak azzal a feltétellel létezhetett, hogy azonos a munkásosztály forradalmának, diktatúrájának érdekeivel, a szocializmus és a forradalmi világmozgalom érdekeivel; más szóval csak azzal a feltétellel létezhetett, hogy a mozgalom, a párt és a dolgozók tényleges sikereit e személyiség érdemeinek tulajdonítják. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmének betetőzése nagyszerű történelmi folyamat volt. Nagy ösztönzést adott a forradalmi munkás- és egyetemes felszabadító mozgalomnak az egész világon, s az önfeláldozó kommunisták tízezreinek vezetésével rendkívül nehéz körülmények között építették a szocializmust — a dolgozó emberiség ragyogó jövőjét. E folyamattal egyidejűleg egészségtelen jelenség ütötte fel a fejét, s mint később kiderült, tragikus folyamat kezdődött, mely egyre Inkább ellentétbe került a társadalom objektív szükségleteivel és fejlődésével, miután Sztálin szeméi'"' hatalma és önkénye fokozódott. Sztálin kultuszának elterjedésében kétségtelenül szerepet játszottak az imperializmus ellen vívott elkeseredett küzdelem történelmi körülményei is, hisz annak a harcnak logikája, amelyet a szovjet nép a kapitalista körülzártság körülményei között a szocializmusért vívott, indokolttá tette a szocialista demokrácia ideiglenes korlátozását. Sztálin abszolút érvényre emelte e korlátozásokat, kidolgozta a szocializmus sikereivel arányosan éleződő osztályharc helytelen elméletét, mely később a durva törvénysértés „elméleti alapja" lett. Helytelen volna azt állítani ma, hogy Sztálin tagadta a párt vezető szerepét. Ellenkezőleg, igyekezett mindenképpen megszilárdítani, csakhogy a pártmunkába bevitt antilealnista módszerek jelentősen gyengítették a párt vezető szerepét azzal, hogy fékezték az egész nép párt körüli egyesítésének folyamatát. A személyi kultusz azzal is nagy károkat okozott, hogy lebecsülte a szocialista államapparátus tökéletesítésének fontosságát, az aktatologatás és a formalizmus elleni harcot. Például nem valósították meg a munkás-paraszt felügyelettel kapcsolatos lenini útmutatásokat. A rossz gyakorlatnak nem lehet jő elmélete. A lenini irányítási módszerekkel és munkanormákkal ellentétben álló személyi kultusz szektás és bürokratikus gyakorlata a dogmatikus gondolkodásban is visszatükröződött. Ennek az állapotnak természetes következménye az, hogy a bálványozott személyiség egyéni nézeteit egyetemes, általános érvényű nézetekké nyilvánítjők. Éppen ez hatott károsan a marxizmus—leninizmus alkotó szellemű fejlesztésére. Ehhez még az is hozzájárult, hogy alapvető kérdések megoldása gyakran egy embertől, vagy egyének szűk körétől függött, az egyén nézeteit azonosították a marxizmus—leninizmussal. Ennek a helyzetnek megvoltak az erkölcsi következményei is. Az ügyért lelkesedő, bátor és nyílt emberek gyakran több akadályba ütköztek, mint segítségre találtak, igazságtalanul üldözték őket, viszont könnyebb volt a bólogatók útja. Harcunk a személyi kultusz hazai megnyilvánulásai ellen Pártunk XII. kongresszusa megállapította, hogy a személyi kultusz pártunkban is erősen hatott. Ez az Időszak már mögöttünk van. Az SZKP XX. kongresszusának hatására a múlt években újra olyan módszereket vezettünk be a pártmunkában, amelyek biztosítják a párt és a nép szoros kapcsolatát, a társadalom irányításában a demokratikus centralizmus következetes érvényesítésével erősítik a párt vezető szerepét, felszámolják a szubjektivizmust a komoly társadalmi kérdések megoldásé ban. Természetesen, az a körülmény, hogy a személyi kultusznak erkölcstelen és egyenesen bűnös következményei ls voltak — emberi sorsok önkényes eldöntésére gondolunk — egyes embereket egyoldalú érzelmi állásfoglalásra késztet a személyi kultusz kérdésében és bizonyos bi zalmatlanságot ébreszt bennük e káros jelenség maradványainak felszámolásával szemben. Gyakran érvelnek azzal, hogy a szocializmus küldetését, a pártmunka alapvető módszerelt, az emberek kapcsolatait érintő komoly kérdésekben jobb ha eltúlozzuk a bírálatot, mintha valami fölött elsiklunk. Ez persze nem ésszerű érvelés akkor, ha ennek alapján figyelmen kívül hagyják pártunknak még az SZKP XX. kongresszusa előtt meg nyilvánult erőfeszítését, melynek cél ja a személyi kultusz múltjának fel számolása volt. Pártunk elsősorban a szocialista demokrácia fejlesztésére, az állami és társadalmi szervezetek, az irányi tó intézméhyek munkájának tökéle tesítésére, elsősorban a pártmunka módszereinek tökéletesítésére, a párt élet lenini normáinak érvényesítésé re törekedett n személyi kultus7 ma radványainak felszámolásakor. Erre irányulnak az utóbbi ívekben hozott párthatározatok. Az elfogulatlan szemlélőnek látnia kell, milyen pozitív változásokra törekszünk a gazdasági és közéleti irányító és ellenőrző munkában. A pártkongresszus az országos vita alapján intézkedéseket tett az irányítás demokratikus formálnak további tökéletesítésére, határozatot hozott a választott népi ellenőrzés! szervek felállításáról és a mezőgazdaság Irányításának lényeges megjavításáról, hogy ez megfeleljen a társadalmunk szükségletének. A kongresszus jóváhagyta az új alapszabályzatot, mely nagy súlyt fektet a pártmunka lenini módszereire, a párton belüli demokrácia megszilárdítására, a kollektív irányításra, a plénumok szerepének növelésére stb. A kongresszus egyik határozatában feladatává tette a Központi Bizottságnak, hogy vitassa meg és zárja le a személyi kultusz Idején lefolytatott politikai perek hátralevő eseteit. Mindezek az intézkedések mélyen befolyásolják életünk minden területét. Megnyilvánulásuk sokoldalú folyamat, amely ma időszerűen megköveteli, hogy a proletárdiktatúra állama egyetemes néphatalommá alakuljon át, és előkészítsük a kommunizmus kibontakozó építésére való jövőbeni átmenetet. Ezt a folyamatot elkerülhetetlenül a sematikus, dogmatikus gondolkodásmód, azok merevsége elleni támadás kíséri, akik megelégszenek az elért eredményekkel és nem akarnak előre látni. Helytelenség volna a pártnak ezt a törekvését úgy értelmezni, hogy örökre „vége van" a társadalom beavatkozásának az emberek életébe. Ismerjük ezt a jelenséget, és kulturális fronton éppen úgy bíráljuk, mint életünk más területein. Az, hogy minden egyéntől, elsősorban kommunistától megköveteljük, az elsőrendű társadalmi érdekek tiszteletben tartását, azt, hogy mindenütt ahol szükséges, engedjen egy kicsit „autonómiájából", még nem jelent visszakozást. A személyi kultusz az erkölcsi tényező társadalmi szerepének helyes értelmezését is gátolta. Erőszakosan elszakította a szervező és az eszmei nevelő munkát, és az utóbbit gyakran általános, moralizálással pótolta. Sok emberben megingott az erkölcsi tényező hatásába vetett bizalom, mely abban nyilvánul meg, milyen felelősségteljesen értelmezi minden egyén küldetését a társadalomban, kötelességét az általános munkamegosztásban, és egész életrendszerünkben. Nálunk senki sem tétlen csavar a vak gépezetben, senki sem mentesült a felelősség bizonyos részétől ezért, hogyan dolgozik társadalmi életünk igazi mechanizmusa, viszont senkinek sem jut olyan szerep, amelyben a többiektől eltérően mindent megengedhetne magának. A XII. pártkongresszus nagy jelentőséget tulajdonított a gazdasági feladatok megoldásának. Nem véletlenül, hanem törvényszerűen és ezzel szerves összefüggésben kiemelte minden egyes személy társadalmi felelősségtudatának fokozását. Semmi esetre sem hanyagolhatjuk el a nevelőmunkát, melyet a társadalomnak szervezetein, elsősorban a párton keresztül kell végeznie, s amely megmutatja az összefüggést az egyének követelései és a társadalom lehetőségei, valamint céljai között. Természetesen a másik oldalon viszont az irányító szervek hibáit és a helytelen Irányító munkát nem lehet azzal a felületes megindokolással leplezni, hogy „társadalmi érdekekre" hivatkoznak. Ez azt jelenti, hogy ha általánosságban növekszik a társadalmi felelősség, akkor sokkal nagyobb felelősségtudatnak' kell érvényesülnie ott, ahol Igényesebbek a feladatok, és végrehajtásuknak még komolyabb társadalmi kihatása van. E szempontból kell eldönteni az elején felvetett kérdést — a személyi kultusz bírálatának kezelését. Az a bírálat, amelyet a párt elindított, a társadalmi felelősség szempontjából bírál, olyan kritika, amely sohasem téveszti el szem elől a célt: sikereink megszilárdítását és munkánk olyan irányítását, hogy társa dalműnk további építésében gyor sabban haladjunk előre és minél hatásosabb nevelőmunkát végezzünk a szocializmus és a kommunizmus esz méinek szellemében. Ebből a szem pontból indultunk ki a személyi kul tusz okozta hibák jóvátevésének meg határozásában is Itt a döntő szem pont a párt vezető szerepének, tár sadalmi tekintélyének megszilárditá sa volt. A párt tekintélye társadalmi egy ségünk további alakulásának és elmélyülésének, annak feltétele, hogy kihasználhassuk a néphatalmat klfe jező, a társadalmi szükségletek és az egyéni Igények növekedése közötti összhangot biztosító erkölcs! ténye zőt. Annak ellenére, hogy az emberek eltérően vélekednek számos fontos kérdésről, létfontosságú jelentősége van annak, hogy a szocializmus fejlődésének, a nemzetközi forradalmi mozgalom antiimperiallsta, béke- és szabadságharcának alapvető kérdéseit Illetően biztosítsuk a dolgozók nézetegységét. Számunkra nem a formális egység, hanem az emberek belső meggyőződéséből eredő föltudat a fontos. Ebből természetesen az következik, hogy a párt küzd az emberek tudatáért, magas fokú öntudatosságáért. A személyi kultusz, szörnyű kárt okozott, nem vette tekintetbe, hogy az eszmei nevelőmunkában tapintatosan kell foglalkozni egyes emberekkel, a bizalmatlanság légkörével, és gyanúsítgatással vette körül azokat, akik habozva fogadják el Ideológiánkat. A hibák feltárása és leküzdése csak a szabad eszmecsere alapján lehetséges. Ott, ahol eleve meghatározzák a gondolkodási folyamat határát, nehezen törhet utat a haladás. A szabad eszmecsere követelése — még nem „rothadt liberalizmus". A burzsoá liberalizmusra jellemző, hogy a szabad gondolkodás követeléseinek határait nem lépi túl, elszakítja a gondolkodást a társadalmi gyakorlattól, az osztályharctól és a társadalmi csoportok érdekeitől, nem veszi figyelembe egyik vagy másik nézet összefüggését, gyakorlati társadalmi következményeivel. A szabad eszmecsere legyen egyszersmind bírálat és vita, mely védelmezi a párt, a munkásosztály és a dolgozók szempontjait. Nem „visszatérés" a személyi kultuszhoz, az, ha egyes nézeteket azért bírálunk, mert megfontolatlanok, szem elől tévesztik a párt gyakorlati feladatait. Ellenkezőleg, ez elengedhetetlen feltétele gondolkodásunk és társadalmunk fejlődésének. Fontos, hogy a vitában senki se formáljon jogot nézeteinek abszolút helyességére és hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy nézeteiért felel a nép és a párt előtt, és úgy készüljön fel álláspontjának védelmezésére, ahogyan az szerinte nem személyi presztízsének, hanem a társadalom szükségleteinek megfelel. Annak érdekében, hogy a nézetek harca sikeresen bontakozzék ki, —• ebből születnék a szükséges pozitív eredmények, s ez növeli a párt tekintélyét és szilárdítja pozícióját, —« olyan feltételeket kell teremteni, hogy a bíráltakat ne zaklassák nézeteikért, s a logikai érveket ne he-* lyettesítsék bizonyos társadalmi pozíció szempontjából vett álérvekkel. A párt ilyen feltételeket teremtett és teremt. Pártunk világosan kifejezi álláspontját és követelését, hogy a szocializmus keretében és további fejlődése érdekében megvitassuk a különféle problémákat és nincs olyan fontos kérdés, amelyet nem tanácskozna meg a dolgozók nagy tömegeivel. Az Ilyen eleven tevékenységért elsősorban azok a kommunisták felelősek, akik a társadalmi szervezetekben, vagy a művészeti alkotó szövetségekben dolgoznak. Felelősségük nemcsak abból ered, hogy ezek a társadalmi szervek és Intézmények a szocialista demokrácia fontos eszközéül szolgálnak, hanem abból is, hogy ők itt pártunkat képviselik. Senki sem akarja korlátozni az igazi alkotó vitát, ezt a párt újra hangsúlyozta. A párt azonban azt sem engedi meg, hogy bármilyen módon támadják szocialista rendszerünk alapjait, amelyeket a párt vezetésével milliók harcoltak ki és teremtettek meg. A párt bonyolult problémákat old meg. amelyeket a mindennapi élet felvet és ezért fontos, hogy mindenki — munkás, szövetkezeti paraszt, vagy értelmiségi egyaránt — bizonyos mértékben részt vegyen a társadalom alkotó munkájában. A XII. pártkongresszuson kitűzött feladatokat csak akkor teljesíthetjük eredményesen, ha mindenekelőtt a kommunisták megalkuvást nem ismerve küzdeni fognak a kongreszszus határozataiért, ha nem hátrálnak meg az akadályok előtt. Főként ebben van a párt vezető szerepe. Tehát, nem a kicsinyeskedő gyámkodásban és az előírások szövegéhez való csökönyös ragaszkodásban, a párt tekintélyére való folytonos hivatkozásban — amellyel nem egyszer a cselekvési képtelenséget, vagy az önálló döntéstől való félelmet akarják palástolni, — hanem az emberek körében végzett mindennapi munkában a határozatok végrehajtásában nagy igényességre, felelősségre és fegyelemre nevelésében rejlik a párt vezető szerepe Az olyan munka, amelyben tisztsége címén senki sem áll a másik fölött, és amelyben mindenki mások ellenőrzése alatt áll, az az öt, amely sohasem vezethet vissza a múltba ez a személyi kultusz utolsó marariványai leküzdésének útja. (A RUDE PRAVO CIKKÉBŐL) ÍM. március 3*.£ 1 ÜT S7Q g