Új Szó, 1963. február (16. évfolyam, 32-59.szám)

1963-02-09 / 40. szám, szombat

___ • Emberek a hóhan SZERETED ÉDESAPADAT? „Helyenként havazás" — hangoztatta reggel a rádió s ez megnyugtatott. Az, hogy a „helyenként" ezt a vidéket is jelentheti, fel sem merült bennem. Ellenkező esetben el sem indulok ... De elindultam s most megállapíthatom, hogy ami itt, Zvolenben történik, azt nem lehet elintézni azzal a szóval, hogy „havazik". Erre az ég és föld között végbemenő folyamatra legfeljebb az „ítéletidő" kifejezés illenék. — Nagy a gyanúm, hogy itt ragadunk — mondja útitársam a^személyvonatban és a hangja csupa lemondás. —- Nem is csodálkoznék, ha így járnánk. Ámbár látványnak éppenséggel nem csúnya. A tárgyakat és embereket összemosó nagy-nagy fehérségben semmi nyugalom. De csak látványnak szép, s csak innen bentről... Mert nincs mindenki olyan szerencsés helyzetben, mint az utasok, akik az állomáscsarnok langyos oltalmában, vihar- és hómentes környezetben várakozhatnak és szidhatják a vasúti közlekedést. A vasúti közlekedés dolgozói, a mozdonyvezetők, fűtők, vonatkísérők, rakodó- és pályamunkások kék-egyenruhás serege nincs ilyen szerencsés helyzetben, ök harcban állnak a hóval, a faggyal és széllel. Aligha méltányolják a tél szépségeit. De lovagiasaW nem ts szidják a telet. Egyáltalán: senkit sem szidnak. II. Otitársamból rossz próféta lenne. Mire az állomás vendéglőjében végzünk az ebéddel, a hangszóró közli velünk, hogy vonatunk a harmadik vágányon útrakész — beszállhatunk. Tehát nem ragadunk itt, mindössze harminc perccel később indulunk Vrútky felé. — Tekintettel az időjárásra ez csekélység — jegyzi meg útitársam jóindulatú hangon. — Nyugta után dicsérd a napot — citálom a közismert bölcsességet —, még el sem indultunk. Sorstársam nem válaszol, hármasával szedi a lépcsőket, alig bírom követni. Fenn a peronon körülnéz, beleszagol a levegőbe. A szél mintha egy kissé alábbhagyott volna, de a hó toifábbra is kétségbeejtő módon, szinte haragos daccal hull. A kocsik tetejét vastag hóréteg borítja. Epp a sziszegő és szuszogó, párafelhőbe burkolózó mozdony mellett érünk ki a földalatti átjáróból. A gőzben csak sejteni lehet a mozdonyvezető alakját. Legnagyobb meglepetésemre útitársam a vaskolosszus hatalmas kerekei mellé lép. Kíváncsiságból követem. — Neki mer vágni ennek a gyalázatos hóesésnek? — hallom a hangját. A szél egy pillanatra fellebbenti a gőzfátyolt, látom a mozdonyvezető fürkésző szemét. Nem válaszol mindjárt, mintha azt mérlegelné, szóba 2000 VAGON ROVAR ÉVENTE Vadgazdaságunk világviszonylatban is tekintélyes, s csak a belföldi piacon évente 85 millió korona folyik be vadállományunkból. A piacra kerülő vadhús értéke mintegy ötszáz äisznó-kondával felér. A mezei tyúkfélék haszna a mezőgazdasági terméseredményekben is megmutatkozik. A fogoly a burgonyabogár elleni harcban, de más kártékony rovarok ellen is minden vegyszernél hathatósabb eszköz. — Hazánkban jelenleg két és fél millió foglyot tartunk számon. Ezek összesen csaknem 2000 vagon rovart pusztítanak el évente. MINDEN BAGOLY LEGALÁBB SZÁZ TONNA GABONÁT ÉR A ragadozó maradak „legokosabblkja" átlagosan évente több mint ezer rágcsálót pusztít el. Egy-egy rágcsáló viszont átlag egy kilogramm szemesterményt fal fel évente, így, ha tekintetbe vesszük a bagoly matuzsálemi korát, értéke valóban felér 100 álljon-e velünk. Nem részeg ez a poja? —• gondolhatja. — Mit csináljak? — mondja aztán gunyoros hangsúllyal. — Megvárjam, amíg kitavaszodik? Egyébként úgy látom, te már kivirágoztál, öcsém ... A mozdonyvezető persze téved, útitársam színjózan, de ez nem ts lényeges, esze ágában sincs megsértődni. — Es ml a véleménye, elérünk Vrútkyba? — Ha ma nem, akkor holnap, esetleg holnapután. De igyekezzetek, mert indulunk. Mögöttünk síppal a szájában megjelenik a pirossapkás forgalmista. A kocsiban meleg van, az ablakok jégvirága olvadozik. Vágni lehet a füstöt. Az emberek cigarettáznak, vagy bóbiskolnak. A középső ablak mellett találunk szabad helyet. A vonat nehézkesen, szinte lihegve fut velünk a hegyek között. A kilátás rossz az ablaküvegre tapadó hó miatt. Ha alagútba érünk, meggyújtják a lámpát. A kerekek ritmusa álomba ringat. Nyilván csak Vrútkyban ébrednénk fel, ha valami közbe nem jön. Csakhogy közbe jön valami. Egy ajtó becsukódik. Nem ajtómódra, illedelmes koccanással, hanem mint a bomba. Felriadunk s a zöldes cigarettafüstben úgy meresztgetjük a szemünk, mint akváriumi halak. A vonat áll, kocsink ajtaját egy morcos arcú kalauz vágta be maga után. —Mi az, mi történt? — érdeklődik útitársam álmos hangon. — Elakadtunk. Az állomáson valami szerelvényt befújt a hó. Tulajdonképpen hol vagyunk? — Horná Stubňa előtt. — Es most mi lesz velünk? A kalauz tanácstalanul tárja szét a karját. — Honnan tudjam? A lámpákat mindenesetre eloltjuk. Gondolom, nem félnek a sötéttől... — Messze van az állomás? — Kétszáz méternyire. III. Alig megy el a kalauz, szomszédom fészkelődni kezd. — Te — kezdi bizonytalanul —, nem ugrunk el egy teára? — Hová gondolsz — ilyen időben!? — Nézd csak, már nem havazik. Ki tudja meddig jogunk itt vesztegelni. — jól van no, próbáljuk meg, eljutunk-e az állomásig. Az állomáson rengeteg az ember: utasok, vasutasok, katonák. Valamennyien a harmadik vágányon megrekedt tehervonat körül sürgölődnek, kezükben ásó, kapa, lapát, seprő, vasgereblye s a nagy ég tudja még hány féle szerszám. A legjobbkor érkezünk valaki nyomban a kezünkbe nyom egy-egy lapátot. „Nocsak, segítsenek maguk is, előbb indulhatnak" — parancsol ránk kedélyesen; „magának nincs kesztyűje?' fordul az utánam érkező utashoz, „a vonatban maradt" — hallom a választ. tonna terménnyel, ha nem annak két, vagy háromszorosával. Nem kisebb hasznot hajtanak az énekes madarak. Egy cinkecsalád naponta átlag 800 gramm különböző rovart fogyaszt, többek között levéltetűt is. Ha a levéltetűt nem pusztítanák madaraink és azok egy évig szabadon tenyészhetnének, Földünk egész felületét ellepnék. Kísérletek igazolják, hogy olyan almáskertben, ahol minden negyvenedik fára jut egy cinkecsalád, háromszor magasabb az átlagtermés, mint a madarak által nem látogatott gyümölcsösökben. Erdei-mezei vadállományunk, nagy és apró madaraink hatalmas hasznot jelentenek népgazdaságunknak, s ezt a szinte felmérhetetlen értéket mondhatnánk Semmiért, köszönömért, a fagyos, havas téli napokon egy kis élelemért adják. A VADÁSZOK MONDJÁK AZ ELSŐ KÖSZÖNÖMÖT. Szlovákiában több mint 20 000 vadősz él. Ok azok, akik három és fél — Fogja, itt az enyém, ha végeztek vigye be az állomásfőnökhöz. Aztán igyekezzünk, amíg újra fel nem támad a szél...! A harminc vagonból álló, szénnel megrakott szerelvény alig látszik ki a hóból. Első pillantásra úgy látszik, estig sem végzünk ezzel a munkával. — Ezt jól kifogtuk! — mondja útitársam mosolyogva s olyan lendülettel kezdi hányni a havat, hogy egész felhő támad körülötte. — Mozgás jiatalember — kiáltja nekem, rám se nézve. Egy jélórába se telik, amíg az egész szerelvényt kiszabadítjuk a hó alól. Igaz, elég sokan vagyunk, tíz ember is jut egy-egy kocsira. Mire végzünk, kesztyűbe bújtatott kezünk meggémberedik. Indulnánk melegedni, de látjuk, hogy a többiek vállukon a szerszámmal, libasorban ballagnak a vonat eleje felé. — Hát ez mit jelentsen? Nyilván olyasmit, hogy a síneket is befújta a szél. Dehisz, csak oda kell nézni! A vonat előtt, a síneken — hogy milyen darabon, azt ebben a nagy fehérségben megállapítani nem lehet — egyiptomi piramisokra emlékeztető hóbuckák sora. Elszontyolodva ballagunk a többiek után. Es rövid idő múlva a vágányokat is szabaddá tettük. — Szép teljesítmény volt, — jegyzi meg útitársam. — Valóban! — Ilyen hófúvás eltakarítása máskor egy napot is igénybe vett — elegyedik szóba az egyik vasutas. — Tegnapelőtt Margecanyból Breznón keresztül a hófúvás miatt nem vihettem Zvolenba vissza a vonatot, körül kellett mennem a Košice—PleSivec-i vonalon. Az sokkal hosszabb út. Aztán ma reggel, amint szolgálatba léptem, kiderült, hogy Margecanyba nem küldhetünk vonatot. Ogy bizony, nincs mindenütt enynyi segítő kéz, mint itt...! — Tulajdonképpen honnan került ide ez a sok ember? — Honnan? Három teherautó brigádos a környező falvakból, egy század katona és a két személyvonat utasai, akik többé-kevésbé szintén lapátoltak. Akár egy hegyet is elhordhattunk volna a vonat elöl. Az állomásfőnök is azt mondta, hogy ilyesmit még nem látott. „Vrútky jelé beszállás" <— jelenti a hangszóró. A vasutas a kezét nyújtotta. — A viszontlátásra. Remélem, hogy ma már nem találkozunk. Vagy legfeljebb csak Vrútkyban. Mi is ezt kívánjuk. Nem találkoztunk. Mert a vasút mentén egészen Vrútkyig mindenütt brigádosok százait láttuk, akik legtöbben csak úgy a segítenlakarástól indítva sikeresen szembeszálltak a téllel. ZS. N. L. millió hektárnyi erdei és mezei vadászterületen a vadak téli védelméről évről évre gondoskodnak. Gyűjtöttek az idén is a nyár derekán takarmányt szépen, de a rendkívül korán beköszöntött hideg és hó következtében az állatok a takarmány nagy részét elfogyasztották. Elhullásról alig érkezett jelentés, de a veszély még nem múlt el — még csak ezután következik. Hirtelen olvadásra nem számithatunk — és nem is kívánjuk — s amíg elapad a magas hótakaró, nagy az elhullási veszély. Ha nem mozgósítunk kellő időben mindent, vadállományunk lényeges megcsappanása várható. Ez pedig semmi esetre sem kívánatos, hisz az elkövetkező hétéves terv végén a legfontosabb és legelterjedtebb vadakból több esetben háromszor, de legalább kétszer annyit akarunk lőni, mint amennnyi jelenleg a törzsállomány. Növelni akarjuk a mezőgazdaság szempontjából hasznos fajták mennyiségét és tenyészterületét is. ELSŐSORBAN A NEMZETI BIZOTTSÁGOKHOZ FORDULUNK A legyengült, hóban bukdácsoló vadak elsőszámú pusztítója a kóbor eb és macska. Elvárjuk minden nemzeti bizottságtól, hogy ha ilyen esetről a vadászok jelentést tesznek, ebzárlatot rendel el. Azokon a vidékeken, ahol nagy mennyiségű vadállomány összpontosul, hóekékkel biztosítsák az erdei és mezei utak megtisztítását. Egy árva leány I Két hónapos voltam, amikor édesanyám meghalt. Édesapám semmivel se törődve elhagyott és azóta Gyerken él egy asszonnyal. Nagyszüleim vettek magukhoz, tizenöt év óta ők nevelnek. A segélyükből élünk. Elég nehéz a sorunk. Űk már nem dolgoznak. Nagyapám 75, nagyanyám 67 éves. Édesapám tizenőt év óta felénk se nézett. A bíróságilag megszabott tartásdíjat se fizeti rendszeresen. Azt hajtogatja: „Nincs pénzem!" Hát igaz lehet ez? Hisz vett televíziós készüléket, villanysütőt, mosógépet, meg sok mást. Csak rám nem telik?... ő szedi rám a „gyereksegélyt" is, azt se kapjuk meg tőle... Saláta Ilonka levele egy indiai közmondást idéz emlékezetembe. Valahogy így hangzik: A szülő gyermeke születésekor nagy adósságot vállal magára. Valóban. Ezt az adósságát törleszti évek hosszú során, amíg a tehetetlen csecsemő felnőtté nem serdül. Gyámolítja, kezét fogja az első lépéseknél, éjjeleket virraszt betegágyánál, emberségre neveli, formálja tulajdonságait, életszemléletét — míg végül is elengedi kezét és saját lábán útnak engedi az életbe. A levél írójának beszélgetés közben tettem fel a kérdést: — Szereted édesapádat? — Nem. Rideg, közömbös válasz. Ma is a fülemben cseng. Valahányszor eszembe jut, mindannyiszor összeszorul a szívem. Alig tizenötéves gyermekleány semmi vonzalmat nem érez apja iránt. A gyermeki szeretet kiapadt. Vagy talán nem is volt? Nehéz lenne ezt tizenöt év mérlegén lemérni... — A bizonyítványod? A vállát vonogatja. — Nem a legjobb. Két négyes.,. — Terveid? — Szeretnék mezőgazdasági iskolába menni. — Nem lesz abból semmi — szól közbe nagymama. — Miért? — Nagymamáék nem engednek. Öregek, már nem soká dolgozhatnak. Munkába kell állnom. Két négyes, iskola, nagyszülők, munka. Megannyi nyitott kérdés. De vajon gondolt-e minderre valaha Saláta János, az árva édesapja? Marcangolja-e legalább néha önvád, hogy leánya egyedül, szülői segítség, tanács nélkül áll a legnagyobb kérdőjel — az életbelépés előtt? Érzi-e, hogy nagy-nagy szülői adósságából vajmi keveset törlesztett? Nehéz a válasz Tőle nem is hallhattam. Ottjártamkor nem találtam otthon. Csak élettársával beszélgettem. — Mit akar, hisz minden hónapban levonják a fizetéséből! Ingerült, haragos hang. Pedig nincs rá joga. Az apát ő rabolta el leányától. És ő ls szülő, négy gyermek anyja. Nincs jogunk ítéletet monFokozott éberséggel akadályozzák meg a felelőtlen orvvadászok garázdálkodását. Az erősen megcsappant takarmánykészlet pótlására brigádmunkával gondoskodjanak fiatal nyárfák és egyéb puhakérgű fák irtásáról, hogy ily módon is némi takarmány-pótlóhoz jussanak a vadak. A GAZDASSZONYOK SEGÍTSÉGÉT KÉRJÜK Ha a vadásztársulatok a komoly állapot megszüntetése érdekében a háztartási növényhulladékok gyűjtését szorgalmazzák, járuljanak munkájuk megkönnyítéséhez a gazdasszonyok is. A hízóvágás után a krumplihéj-, zöldség- és káposztamaradékokat ne hagyják tönkre menni. A napraforgó és egyéb olajos magvak tisztítása után maradt ocsút is adják őt az ifjúság soraiból szervezett gyűjtőknek. A TANlTÖK ÉS A TANULÖK IS SOKAT TEHETNEK Végül és nem utolsósorban a tanulóifjúsághoz fordulunk, madárkáink megsegítése az ő feladatuk lesz. Szervezzenek a pedagógusok az éhező madarak megsegítésére gyűjtést. Szerkesztessenek az iskolai műhehelyekben madáretetőket és gondoskodjanak azok széthelyezéséről és állandó gondozásukról... A kismadarak ma kérnek, hogy a tavasz beálltával annál többet adjanak — ne legyünk hálátlanok . .1 Népgazdaságunknak nehéz milliókat mentünk meg, ha még ma, haladéktalanul összefogunk az örökszép természet megvédése érdekében. -él evele nyomaban dani, csak anyai érzésére hivatkozhatunk. A havi százötven koronával Saláta János letudhatja szülői kötelezettségét? És az asszony semmi erkölcsi felelősséget nem érez férje elhagyott leánya iránt. A százötven koronánál álljunk meg egy pillanatra. Saláta János nem jószántából adja. Elég szomorú, de Így van. A bíróság 1959 novemberében ítélte meg ezt a csekély összeget. Addig se és utána se fizette. Munkaadója — a szövetkezet is figyelmen kívül hagyta a végrehajtási döntést. Fábián Béla, a szövetkezet új elnöke sajnálkozik. A múlt év márciusa öta ugyan ment a pénz rendszeresen, de addig nem. Az elmaradás három és félezer korona. Itt az újabb bírósági döntés a múlt év decemberéből: a szövetkezet köteles az összeget folyósítani és Saláta János béréből folyamatosan levonni. — Csak halasztást kértünk. Amint módunk lesz rá, kifizetjük... íme, az elhagyott leányka ezt akarja. Legalább ezt. Ám bíróság, kényszer nélkül az apa erre se lenne képes. Vajon miért? Talán a mostani négy gyermek nevelése mentesítheti kötelezettségeitől leányával szemben? Nemi Szó sincs rólal Ha a szülői szeretetet az asszony, az új családi fészek iránti ragaszkodás elhomályosította ls, megmaradt a társadalom szabta törvény. Szomorú eset. A kislány irigykedve látja, hogy apja a másik gyermekeknek kellemes otthont teremtett televízióval, mosógéppel. S neki mindebből semmi sem jut... Csoda-e, hogy belésajdul a gyermeki szív? Csoda-e, ha végképp kiapad a szülő iránti szeretet? Szeretne tovább tanulni. Dehát két négyessel? Rossz bizonyltványnyal? Nem biztos, hogy sikerül... Saláta Ilonka gyenge bizonyítványát Indokolni lehetetlen. De mégis. Kötelességtudatot szüleitől nem tanulhatott. Édesapja még a bíróság, a társadalmi kényszer ellenére ls elhanyagolja elemi szülői kötelességét! Tőle tehát aligha vehet példát. De a Jól végzett munkából fakadó gyermeki öröme se lehetne meg, mert kinek mutatná meg büszkén a Jó bizonyítványt? Ki simogatná meg gyengéden és ki biztatná, ösztökélné őt további jó tanulásra? S kihez forduljon, ha nehézségeiben bátorításra szorul? A nagyszülők... Igen, róluk feltétlenül szólni kell. Teljes másfél évtizeden át — szaporodó éveik ellenére is — gondját viselték unokájuknak. Egész munkájuk értelmét, tartalmát a kislány nevelése, a róla való szerető gondoskodás adta meg. Az anyai és apai szeretetet próbálták pótolni. Mindenről nehéz lenne elérzékenyülés nélkül számot vetni. Hála és köszönet, nagymama, nagyapa! Am a nagyszülők minden Igyekezetén, önfeláldozásán túl is maradt valami űr a tlzenötéves kislány lelkében. Mert a szülői szeretetet a világon semmi sem pótolhatja. Csupán enyhítheti az e hiányból fakadó fájdalmat. Az apa messze, nagyon messze van tőle... Közel tizenöt év választja el őket. Ha a bizonyítvány miatt tanulhatna is tovább, itt vannak a nagyszülők. Idősek, fáradtak. Már bizony ők is támogatásra szorulnak. Ezért hallani sem akarnak a továbbtanulásról. ök már nem képesek további kötelezettségeket vállalni. Pihenésre lesz szükségük. Az apa nem, de az „idegenek" szívükén viselik az elhagyott leányka sorsát. Bencsók Lajos, a helyi nemzeti bizottság elnöke Horné Semerovcén végig se hallgat, szavamba vég: — A tanács legközelebbi ülésén foglalkozunk az üggyel. Kieszközlünk valami segítséget... Nem utasított máshová, nem hivatkozott az apára. Bár megtehette volna. Első gondolata a segíteni akarás — az egyik legszebb emberi tulajdonság. Tisztségénél fogva, a társadalom megbízásából próbál törleszteni abból az adósságból, amelyet Saláta János elmulasztott. Nincs szebb, emberibb, nemesebb a szülői hivatásnál. A gyermekben jövőnk testesül meg. Ö életünk és munkánk majdani folytatója. S ez a folytatás attól függ, hogyan törlesztettük „adósságunkat". Akadnak még hanyag szülők, de a gyermek társadalmunk közös kincse és kötelességünk, hogy elejét vehessük afféle „szülői" mulasztásoknak. Amíg lehet szép szóval, tanáccsal, segítéssel, de ha kell a törvény erejével. Ezzel Saláta Ilonkának és a jövő nemzedéknek tartozunk. ZSILKA LÁSZLÓ A VESZÉLY MÉG NEM MÚLT EL...! A hóborította város utcáin, ha a villamosok csilingelése elkísér, azt hisszük, minden rendben van... Hiába, a nagy tél nem fogott ki rajtunk, lám a villamosok is közlekednek ...! Az emberek hazánkban nem nélkülöznek századunk egyik leghidegebb tele következtében. — A betonjárdákon túl azonban, ha a hó alatt rejlő erdőt nézzük, a tél teljes valóságában bontakozik ki előttünk. Erdeink lakosai, az őzek, a nyulak és a magas hótakarót szárnyukkal paskoló foglyok ezrei enni kérnek ... s emberi segítségért eseng a házak ablakain kopogó „szemfüles" cinke-madár is ... 1983. február 9. * (Jj SZÖ 5