Új Szó, 1962. december (15. évfolyam, 332-359.szám)

1962-12-29 / 358. szám, szombat

SZILVESZTER KÖLTŐJE 140 éve született Petőfi Sándor, a lánglelkű forradalmár költő N. Usztyinovics: A történelem tanúi Szent a küszöb, melyen beléptem én, öh, szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. 1822 Csikorgó szilveszteri éjszaka. ... Kilencmillió ember reménytelensége didereg a hótakaró alatt... Sötét az éj. A bakacsin égen csillagok fénylenek. Távoli csillagok. • • Kemény hideg van. A kiskőrösi bakter alig bírja csizmáját a mély, ragadós hóból kiráncigálni. — Tizenkettőt üt az óra! — hangzik a község végéből az elnyújtott kiáltás, mikor az egyik nádfödeles házikóban vajúdni kezd Petrovics István mészárosmester felesége, a hajdani szlovák cselédke: Hrúz Mária, A jajgatásra kinyílnak a szomszédházak ajtajai, lámpás alakok suhannak a havon és újesztendő beköszöntőjén beköszönt a világba a mészárosék elsőszülötte, akit majd Petőfi Sándor néven ismer meg a kerek föld népe. A jó komaasszonyok langyos szeszes vízben fürösztlk a vézna csecsemőt, hogy erősödjék, hogy megmaradjon. Megmarad. És huszonhat évet él. * Szilveszter szülöttének huszonhat esztendejéből öt-hat év jut a költői pályára. E kurta éveknek minden fordulóján felsugárzik költészete fölött a csillag, amelynek jegyében született. Kötelezettséget érez és kötelezettséget vállal a múló és érkező évekkel. Beszámol, számonkér, követel, lelkesít, jövőt idéz. Hat éven át a karácsonyi s újévi hetek önvizsgálattal, honféltéssel, világ gondjával terhesek. Költészetében évről évre megújul a szilveszteri misztérium. 1844 Huszonegy éves. Félbenmaradt diák, obsitos katona, kenyértelen kőbor színész. Félholtra gyötörte az irgalmatlan decemberi tél, a betegség, a sikertelenség, reménytelenség és nyomorúság. De szíve mélyén kiolthatatlan tűz lobog, mint a láva tör föl belőle a „Honfidal" vallomása: Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek. 1845 Koldustarisznyával vág neki az 1844-es esztendőnek — s ismert költő, pesti lapszerkesztő, a Pilvax közvélemény asztalának sokaktól követett hangadója — mire végére ér. De az első sikerek szilveszterét nem habzó önelégültséggel köszönti. A „Búcsú 1844-től" büszke, magabiztos és nagy remények megvalósulását követelő: Egy esztendő a másik sírját ássa, Gyilkolják egymást, mint az emberekIdő, szárnyadnak még egy csattanása, S a Jelen év ls sírban szendereg. Magas tervektől izzadó fejembe Te oly sok eszme magvait vetéd, S én a gyümölcsöt bőven megteremve láthatván, rafta büszkén nézek szét. Öh haldokló év! sírod mellett engem Lágy bö'csefében ringat a remény, S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem: A mennyországnak állok küszöbén. Szomszédsugában ilyen boldog kornak Mondom, tünő év, a búcsút neked, S én mégsem írlak oda tégedet, Hol boldog évim följegyezve vannak. 1846 Az elhíresült Ifjú költőt csahos ellenfelek mardossák. Fűzfapoéták, patőpálok, „póri" kifejezései miatt finomkodó táblabírák keserítik az é'stét, lzik, hajszolják, baljós hangulatokba kergetik. Otthagyja egy időre Pestet, a szalkszentmártoni kocsmában, a „jó öreg kocsmáros"nál húzza meg magát. Az 1845-ről 1846-ra virradó szilveszter a- szülői háznál éri. 1847 Az ég alján viharfelhők gyülekeznek. Petőfi lelkében szivárványt sugárzik a szerelem. De a percek, órák egymásba kapaszkodó sora mindenekfölött való forradalmi hitét érlik. Néhány nap múlva, 1846 szilveszterén magányos kesergést, páros ábrándot elseper az emberi szabadság áradó ditirambusa: az „Egy gondolat bánt engemet..." Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arccal és piros zászlókkal Es a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!" Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjú vér ki szívemből, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acél zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej... Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével Es fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság! És másnap ezeket a sorokat Írja az összes költeményei elé szánt, de meg nem jelentetett „Előszó"-ban: „A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma — január 1. 1847 — múltam huszonnégy éves s lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival Inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja ls) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetemben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat". Szilveszter költője immár tudatosan vállalja horoszkopját. Az év halálával s az év születésével egybeeső születésnapja számvetésre, hitvallásra, hitvitára, sarkallja és élete tartalmának summázatára ihleti. Ez a sűrített két nap, amely a világszabadság harsonaszavával kezdődik, a szó szabadságának, a lelkiismeréti szabadságnak, a költői szabadságnak kanonizálásával folytatódik, nem fejeződhetett volna be nemesebben' és csodásabban, mint azzal a hat sorral, amelyet ugyancsak 1847. január. 1-én vetett papírra, s amelyet „Petőfi jelszava"nak — „Votum Petőfianum"-nak neveztek el. Ezt a hat sort lefordították mintegy harminc nyelvre. Megzenésítették, soknyelvű szövegét érctáblára vésték, nótába foglalták, szólésmondássá koptatták, tanulmányokat írtak róla — és mégsem fakult meg, elpusztíthatatlan. Hat egyszerű sor, három mesteri fokozással felépített gondolat, fogadalom és jóslat, amelyet a költő élete s halála szentesített. Tizenhárom szó az egész: Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem, Szerelmemért föláldozom Az életet, Szabadságért föláldozom Szerelmemet. Tizenhárom szó: egy hősi élei jllomása. 1848 Még csak magam valék Tavaly ilyen táfban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában ... Igen — az erdődi várkápolnában negyedéve meg volt az esküvő, a költő együtt van végre Juliskájával... Ez a boldog „Szilveszter éje 1847ben". Boldog szilveszter-éj. A költő először Illeti barátságos, becéző szóval a halódó ó-évet: ö adta össze kezeinket, Válhatatlanul, örökre, O szállító fel lelkeinket Nem Ismert és nem sejtett örömekre... Fonjunk áldásból líllomfűzért Megkoszorúzni haldokló fejét. De a költő cirógató keze, mely még a költői mézeshetek bágyadt pihenőóráíban ls a forradalmak történetét forgatta — ezen az első páros szilveszteren hirtelen ökölbe szorul. A meghitt, csóktól mámoros éjszakában megsuhintja szárnyait az engesztelhetetlen forradalmi indulat: Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden főbb halandó Elzárkózik, magába száll. S nemhogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, Es ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgaiélek, E kettő az én ellenem, S a zsarnokoknak, rabszolgáknak Bocsássak meg? ... nem, soha nem! Az isten ítélöszékénél, Még ott sem mondok egyebet: „Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!" m „Az apostol" — Petőfi szociális eszméinek, 1848 forró lelkesültségének, keserű csalódásainak megszólaltatója — talált gyermek. Szilveszter éjén született. Csúfondáros, pogány keresztelőjén a Szilveszter nevet kapta: Az öreg úr a zsákot felköté, Kezébe vette a fazék vizet, S egész nompával s ünnepéllyel Keresztelé meg a fiút, Es Szilveszter lett a neve. Igy pecsételi meg Petőfi lélek és vérszerinti azonosságát „Az apostollal, akit keménnyé edzett a nélkülözés és a megaláztatás, aki megnyílt szemmel látja a társadalmi Igazságtalanságokat, aki vértanúhalált hal eszméiért. Szilveszter szülöttének fátumával Indítja útjára apostolát, mint ahogy önmaga valamikor apostoli küldetésre a világba- érkezett ... 1849 „Az év végén" — ezzel a kürtzengésű költeménnyel köszönti 1848ban élets utolsó szilveszterét. Mint kerek öt éve a rajongó „Honfldal" — a szilveszteri búcsúzó ls Debrecenben született. Akkor: éhhel élő vándorszínész, de tele vad reménységgel — előtte az egész élet. Most: fiatal apa, honvédtiszt, örökös harcban a külső és belső ellenséggel, hányatott, otthontalan, néha úgy érzi — minden elmúlt, minden mögötte maradt. Ogy érzi: utolsó órái közelednek. Indulsz, pályavégezett év, Menf... de várj, ne menf magad, Sötét van a más világba', Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat. Adj ki minden hangot, lanto Ami benned még maradt... A nap is, midőn lemégyen, Pazarolva földön égén Szétszór minden sugarat. S szól

j erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengfék vissza az Időnek Bércei, a századok. Aztán feldördül még egyszer az ünnepnapi hang — vadul, szilajon. Feldördül utoljára „Üjév napján, 1849"-ben. És élete cslllagóráinak végső fordulóját az ókori tragédiák fönségével fejezi be: Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az új esztendő reggelén; Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörületet, Míg e rázok Közül a földön egy mozog! 1850 Mire újra szilveszterre fordul a kalendárium — Petőfi már nem él. És Szilveszter költőjének 1849/1850 mezsgyéjén a szívbéli jóbarát: Arany János gyújt emléklángot: Kis mécsfényt neked ís, korod büszkesége, Lángszellem! kt jővél és eltünél... de hova? Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha! BEKES ISTVÁN (Rövidített szöveg) • ••••••••• Képünkön: A napokban bemutatott csehszlovák—magyar koprodukciós film két szereplőjét, Ruttkay Évát és Gábor Miklóst, láthatjuk a film egyik jelenetében. TT'gész nap egy rajonközi vízierő•Ľ' mű. építőtelepét jártam. Estefelé már jó messze kerültem a gáttól. Itt a folyó árterén sárgálló nyárfaligetek tömörültek, és a simára kaszált réteken barna szénaboglyák tornyosultak. Ide nem hallatszott el az exkavátorok és billenőautók dübörgése, bizonyára száz évvel ezelőtt is úgy festett itt minden, mint most. Két kisfiú, kosarakkal kezükben, egy felágaskodó irdatlan szürke kő mellé telepedett. Az egyik tízéves lehetett, a másik nyolcnál nem több. Kosaraikból gombát öntöttek kl, válogatták, a férgesét eldobták. Én is a kőhöz mentem s leültem a főidre. A nagyobbik fiú — napszítta lenszőke hajú, szinte feketére lesült bőrű — eléggé fölényesen pillantott -ám, a kisebbik — a lába tarka-barka régi meg új karmolásoktól — elbűvölten bámulta a fényképezőgépemet. — Kijev hármas! — csettintett. — Éppen ilyen van a tanítónknak is. — Kinek nincs most Kijevje — jelentette ki lenézően a nagyobbik. — Még Szanyka Scselkunovnak ts ilyet vett az apja. Én bizony a Szmenámat semmiféle Kijevért oda nem adnám. Talán azért, mert ugyanolyan fényképezőgép tulajdonosa vagyok, mint Szanyka Scselkunov, sehogy se ment a beszélgetés a gyerekekkel. Leterítettem köpenyemet, hanyatt feküdtem rá s néztem a mágasban oszladozó füstös sávot, egy lökhajtásos repülőgép nyomát. A ftúk szuszogtak-szipogtak nagy igyekezetükben, hogy mielőbb végezzenek unalmas munkájukkal. — Misa! — szólalt meg hirtelen a kisebbik. — Honnan került ide ez a kő? Itt állingá! magában, rajta kívül még egy kavics sincs sehol. Csakugyan, honnan? — ébredt föl bennem is az érdeklődés. Nem görgelékkő — homokkő friss törésnyomokkal, az idő még nem csiszolta le éleit A közelben nemcsak ehhez hasonlóknak, egyáltalában semmiféle kőnek színét se látni. Szállítás közben vesztették volna el ezt a jó háromtonnás darabot? Nem, mert akkor nem fúródhatott volna be ennyire mélyen a talajba . . — Az égből pottyant — nevetett Misa. Ludvik Aškenazy: ~ C I T Volt egy kisfiú, úgy hívták: Citrom Jancsi. Amíg iskolába nem került, minden rendben volt vele. Jancsikám ide és Jancsikám oda, és Jancsi, utoljára mondom. A baj akkor kezdődött, amikor Citrom Jancsi iskolába kezdett járni Az osztálykönyvben a harmadik volt, mindjárt valami Abrahám és Bocska Ludmilla után. De mihelyt mondani kezdték, Citrom, Citrom, vagy megszólalt a tanító, Citrom, gyere a táblához, vagy Citrom, na tolakodj, vagy Citrom, mars a sarokba, — Jancsinak azonnal elsárgult a bal füle vagy az álla hegye, vagy a lába ujja, vagy valami más testrésze. Igy ment ez napról napra. Végül Citrom Jancsi tetőtől talpig citromsárga volt az örökös szőlongatástOl és figyelmeztetéstől, ráadásul feje te tején bóbita nőtt, középütt fehér, akár a virág, oldalt zöld, mint a citromfa lombja. Az osztályban mindenki nagyra becsülte, még a tanítók is. Maga az igazgató tartott róla előadást a szülői társulat gyűlésén, és Jancsi papáját, doktor Citrom Kristóf köz- és váltőügyvédet a mamák áhítatos csodálattal vették körül. Mindenki udvariaskodott: Citrom doktor elvtárs, csak tessék előre, parancsoljon, még az iskolaigazgató is kitessékelte őt az ajtón. Mindenki rokonszenves érdeklődéssel faggatta: Valóban igaz, hogy becses családjuk egyenesen a napsütéses Itáliából származik? Hát tgen, mondogatta Citrom Kristóf ügyvéd úr, eredetileg Citrtnuolo volt a nevünk, ami tulajdonképpen uborkát jelent. Amikor beadtuk névváltoztatási kérvényünket, a hatóságok Jóindulatún — Én igaziból kérdezem — sértődött meg a kisebbik. — Ha nem tudod, valld be. — Én meg Igaziból mondom — válaszolta a nagyobbik. — Amikor még kicsi voltam, felrobbantották a Sas-sziklát. Tyű, micsoda robbanás voltl Az emberek belesüketültek. Aztán elmúlt a süketségük. A szikla ugrott egyet és szétvetődött... Repültek a darabjai mindenfelé. — Ez ide, két kilométerre pottyant. Csuda jó robbanás voltl A kisebbik meresztgette a szemét, nyilván még mindig nem jött rá, Igazat mond-e Misa vagy bolondítja. Eszembe Jutott, hogy két évvel ezelőtt valóban robbantottak itt. Akkoriban kezdődött az építkezés, Jó előre kőbányát kellett feltárni, s ezért a Sas-szikla alá robbanóanyagot helyeztek el. A hatalmas, megmászhatatlan szikla nem egészen egy perc alatt szétszóródott. — Akkor még kicsi voltam — ismételte meg Misa, ezzel akarván hangsúlyozni, milyen régesrégen történt eseményről van szó. Elfordultam, hogy önkéntelen mosolyommal meg ne hántsam a kisfiút. Hiszen a maga szempontjából igaza volt. Ez nem mindegy! S milyen események vonultak el a szeme előtt e két év alatti Elvonultak, és máris a szélsebesen száguldó történelemé lettek... — Na, gyerünk — hallottam Misa hangját. F

ölvették kosaraikat és átvágtak a réten. Ogy tűnt, próbálnak hosszú árnyé_kukra_ lépni, de ez persze mindannyiszor kisiklik a lábuk alól. Én meg azon gondolkodtam, hogy elmúlik még két év, és ezeken az ártéri réteken vízgyűjtő medence terül el, a kő, amelynek tövében fekszem, mély víz alá kerül s talán ez a második kisfiú, aki most olyan hitetlenkedve hallgatta Misát, egy kisebb pajtásával csónakázik majd és lemutat a mélybe: — Tudod, ott lent van egy nagy kő. Valamikor gombát válogattunk mellette, akkor még nagyon kicsi voltam... Nagyon egyszerű dolog krónikásnak lenni napjainkban. Szántó Irén fordítása ROM megengedték, hogy két lehetőség között válasszunk: vagy Citromok leszünk, vagy Uborkák. Áldott emlékű nagyatyám a Citrom mellett döntött. Bölcsen tette, ugye Jancsikám, gyere ide, te kis sárga gyümölcsl Hallotta már, nagysád, hogy tavaly, amikor nem lehetett citromot kapni, Jancsiból facsartunk kt pár csöppet a limonádéba? Mondhatom, elvtársak, szerfölött üdítő ital voltl Ettől kezdve sokan irigyelték Citromékat, és pletykázni is kezdtek róluk. Ravasz ügyeskedők, mondogatták. Legiobb volna megszaoadulnl ezektől a taljánoktöl. Közönséges Uborka és most adja a bankot! Nekünk ugyan beszélheti Az emberek nem hagyták annyiban. Rájöttek, hogy Citromék tulajdonképpen sokkal többet tehetnének az iskoláért. Aztán megint elcsendesültek a háborgó hullámok, mert Citrom Jancsi tavaszszal, az általános fáradtság és vitaminhiány idején minden áldott nap önként kifacsart magából az osztály számára egy csésze citromlevet Otthon Citroméknál persze nem lelkesedtek a jótékonyságáért, s amikor kifacsarva hazajött, még fel ls pofozták. Egész családunk virágozhatnék, mondta keserűn doktor Citrom Kristóf, és mi lett a sorsunk: az osztály fejőstehenet lettünk. Legszívesebben Uborkának hivatnám magam. Mit szólsz hozzá, mama? Én nem leszek Uborka, bőgött a kis Jancsi. Kérem, papa, ne csinálj belőlem Uborkát. Még elzöldülök és vitaminos -alátát csinálnak belőlem. A család egész éjszaka tanácskozott. Reggelre megszületett a döntés: szentül Nováknak hivatják magukat. Már be is adták a kérvényt. Fordította Tóth Tibor 1982. december 29. * (Jj SZÖ 5