Új Szó, 1962. október (15. évfolyam, 271-301.szám)

1962-10-14 / 284. szám, vasárnap

FÓRUMA A napokban riportfüzetemben lapozgattam. Ezt sokszor teszem, s most va­1 sárnap délután különös örömet ' találtam a — mások számára is­meretleo — szórakozásban. A riporter, aki mindennapi út­i járói naplót vezet, csak fellapozza ' a múltat, s már is ott van élmé­nyeinek abban az idejében, ame­lyet éppen — a maga szőrakozta­tására — kiválasztott. Nos én is ; ezt tettem, elővettem egyik meg­) telt füzetemet, s lapozgatni kezd­, tem beune. A nyári hónapok ri­1 portkalandjait akartam még egy­J szer átélni. Nem akarom most itt > az olvasót negyedévnyi anyaggal j terhelni, csak a harmonikásról i szeretnék mesélni.' Igaz, mesélni > csak a mesebeli dolgokról szokás. [ S beismerem, hogyha e húsvér em­) berekről szóló történetnek a ma­| gam szemével tanúja nem lettem volna, bizony mesének mondanám } én is. Ez az, ami arra ösztönöz, hogy továbbadjam. MIFELÉNK koraősznek, arra Észak ­Csehországban, az Orlické hory tö­vében, a Metuje patak vidékén nyár derekának tisztelik azt az időt, ami­kor egy verőfényes napon útrakel ­tem, hogy a Szlovákiából érkezett kombájnost megkeressem. Bejártam dombot-völgyet, de nyomára nem akadtam. Így kerültem el Jozef Štg­pánekhez is, a policei mezőgazdasági iskola igazgatójához, aki nevetve ma­gyarázta, hogy még korán jöttem, de a segítség idejében megjön, csak tü­relemmel várjak. — Mennyit várjak? — kérdem. — Hát vagy két hetet — mondja. Azt hittem tréfál, de nem. Olyan komoly az arca, s olyan becsülete­sen csillog a szeme, hogy igazságot mond és nem ugrat. — Addig jöjjön s nézze meg, hogy­mint dolgozik a parasztember itt ná­lunk a hegyvidéken, — s már vette is a telefont, hogy új Ismerőst keres­sen számomra. — Jő lesz a harmo­nikás? — kérdezte. — Kicsoda? Nem muzsikusok felől érdeklődtem én önnél elvtárs, de szántóvető emberek, kombájnosok és aratók felől. — Jó, jő, értem én, csak hagyja rám! Meg lesz az is, de hadd pró­bálkozzam a harmonikással. Nagyot tekert a telefon kurbliján, s néhány másodperc múlva a vonal másik felén valaki jelentkezett. Az igazgató arcáról a mosoly eltűnt, mintha kedvét rontották volna, s egy fokkal csendesebbre eresztve hang­ját: tudomásomra hozta:. ' — Csak azért is megtaláljuk. IGY TUDTAM MEG, hogy az isme­retlen harmonikás nincs otthon, de mi csak azért is megtaláljuk. Autóba ültünk, s nekivágtunk a kacskaringó­san emelkedő országútnak. A mögöt­tünk tekergő porfelhő itt is az esőt, tzt a ritka vendéget hiányolta, erre­felé is szűken osztogatta aranyat érő áldását. Ahogy elénkbe tárult a doni-' bok oldalába, völgy tövébe ékelt fa­házak színes panorámája, egyszerre kezdtük dicsérni a meseszerű tájat, s a benne pompázó kis falut, České Metuját. * — Nos, ha tetszik, akkor akár széj­jel is nézhetünk a faluban, de elő­ször talán a szövetkezeti tanyán, a laposon. Így kerültünk a hegyvidéki falu modern tehénistállójába. Száz hara­IKA gosbarna színű, egészséges tehén a jászol előtt szép sorjában. Épp a fe­jés ideje volt. A vilianyfejőgépek zaja egybeolvadt az illatos szénát zabáló tehenek csámcsogásával. Itt-ott za­varta csak meg ezt a csendes, halk zajt»a sajtárok és kannák koccaná­sa. Folyt a munka. A személyzet fehér köpenyben, gumicsizmában sznnte áhítatos csendben járta az istállót. Valami különös, megfogha­tatlan tisztelettel kerülgették a te­jet adó teheneket. Csak amikor a tő­gyek megszikkadtak, akkor Indult meg a szó. A gépek zsongását az em­beri hang váltotta fel. A fehér kö­penyesek az elért eredményeket ma­gyarázgatták, dicsérték a bőven csor­gó tej ízét, zamatát, zsírtartalmát, megvitatták az új takarmánykeverék előnyeit, annyira el voltak még min­dig dolgaikba merülve, hogy észre sem vettek bennünket. — Hát elnök elvtárs, így fogadja vendégeit? — szólt közbe Štépánek elvtárs. Az egyik fehér köpenyes fiatal fér­fi most felénk fordult, s máris jött barátságosan jobbját nyújtva. — Ez aztán a meglepetés. Alig egy órája, hogy láttuk egymást! — Jő, jó, de akkor egyedül jártam itt, most meg vendéget is hoztam. Mindjárt meg is kihalhatnál bennün­ket a frissen fejt tejből. IGY KOCCINTOTTUNK a szokástól eltérően boros pohár helyett tejes pohárral, s'szomjunkat semmi se ol­totta volna jobban, mint ez a friss, ízes ital. — Fulkán Miroslav, a szövetkezet elnöke vagyok... Jó a tej? — kérdi, de a feleletet meg sem várja, látja az arcukon, hogy ízlik, s tudja ó is, hogy jó, egészséges itallal kínálta vendégeit. S hadd tudják meg a me­tujeiek örömhírét, , hogy megbirkóz­tak a feladattal s már nagyjából meg­szüntették a marhanevelés legna­gyobb átkát, a tuberkulózist. — Bizony nem volt az út köny­nyű — folytatja Fulkán Miroslav — hisz menetközben sok mindennel meg kellett küzdenünk. Akik beálltak, azok. se hittek kezdetben a szövet­kezetben. Amikor már majd a fél fa­lu a közös mellett döntött, a komo-; lyabbja vállalta a nehezebbjét. Mor­gás, zokszó nélkül indultak utat tör­ni az ismeretlen felé. Mert hát isme­retlen volt számukra a szövetkezeti élet. Azelőtt egyedül járták a mező­ket, terelgették az állatokat, most meg együtt... Nem volt az olyan egyszerű... sok álmatlan, nyugtalan éjszaka... töprengés... gond, bizal­matlanság. Az állatokkal is sok volt a baj... A háború, a megszállás el­vitte nagy többségét, ami megmaradt, az meg beteg volt. Negyvenötben, a fölszabadulást követően megpróbál­koztunk, ki-ki a maga módján, de sok felé kellett a pénz, s kevés jutott a nagyobb befektetésre. Az évek múl­tak, mi meg csak tengődtünk, hisz a mi vidékünk, ez a hegyes, köves vi­dék a paraszti ember minden izmát megfeszíti, minden erejét kiveszi. Kö­rülöttünk már mindenütt megindul­tak a szövetkezetek, de nálunk nehe­zebben ment. Tudja, félreestünk a forgalmas országúttól, így hát rit­kábbak is a vendégek és kevesebb a hírhozó is. Egy szép napon nálunk ls forrásba jött minden. Nehogy azt Ijigyje, hogy nagy volt a lelkesedés, de rosszakaratról sem volt szó. Az Ókori település feltárása Hradec Králové közelében — PlotiS­te n. L.-ban az idén szélesebb mér­tékben folytatódik az Ókori település feltárása. Dr. Alena Katykovának, a CSTA Régészeti Intézete dolgozójának és dr. Vít Vokolkának, a hradeci mú­zeum dolgozójának vezetésével már négy hónapja tíz ember dolgozik a jelentős régészeti leletek jeltárásán. Az újabb jelfedezések közé tartoz­nak például a bronzkorszak kezdeté­ből származó objektumok, — egy te­lepülés részei, kunyhók alapzata stb. E települést temetkezési hely veszi körül. Eddig 25 sírt vizsgáltak át. Jóllehet a sírokat már az ókorban ki­rabolták, mégis számos bronztárgyat, ékszert és agyagedényt találtak. E le­let sajátossága mindenekelőtt abban rejlik, hogy a település és a temetke­zési hely egymás mellett van. m i^PfP MMÁMMK Martinban is gyors ütemben épülnek az új, korszerű panelházak. (P. Haško felvétele.) emberek mérlegelni kezdték és mert sok jó példa nem igen akadt, azért döntöttek olyan nehezen. Ma már, ha visszatekintünk az indulás napjaira, csak nevetünk, megmosolyogjuk önön magunkat,.minek is kellett annyit vi­tatkoznunk, és miért nem indultunk hamarabb neki ennek az útnak. AZ ELNÖK SZINTE egy szuszra mondta el mindezt, s amikor észre­vette, hogy szavait jegyzem, még hoz­zátette: — Nem titok, sőt büszkék vagyunk rá. Nézzen végig az istállón, az em­ber szíve megtelik örömmel, büsz­keséggel, ennyi egészséges, jól táp­lált tehén láttán. Bőven adják a te­jet, biztosítják a szövetkezeti jöve­delmet. De nemcsak az állatállomány terén értünkkel jó eredményeket, ha­nem a növénytermelésben is. Ez a vi­dék a burgonyatermelő- és a hegy­vidék választója. Mégis megterem itt még a gabona is, sőt az idén megha­ladta hektáronként a harminc má­zsát ls. Persze — és itt ismét mo­soly szaladt a szájára — a föld meg­művelése becsületes munkát kíván. A felületes ember, a könnyelmű mun­kás hamar megjárja, de itt apáról­fiúra száll az a különös, de mégis jól ismert föld Iránti szeretet, amely nem tűri a könnyelműséget, a félmun­kát. Hadd tegyem éh, a riporter Fulkán Miroslav szavaihoz, hogy ezen a vi­déken, az országutak mentén fekvő városokban és a városnak is beillő 'falucskákban élénk ipar folyik. Nincs olyan helység, falu, város, amelyben ne lenne gyár, textilüzem, tgy van ez Metujében is. Két üzem is van, ami persze azt jelenti, hogy a szö­vetkezetnek még nehezebb a hely­zete, hisz a legjobb munkaerőket el­szippantja az üzem. Mi marad hát a szövetkezetnek? Nevetve válaszol az elnök: — Jól néznénk ki, ha csak az jön­ne, aki ez után megmarad. Igaz ne­künk is megvoltak a problémáink. A fiatalok előtt szélesre tárultak a ka­puk. Nagyobbak a lehetőségeik, mint a miénk volt. Nagy a kínálat, és mégis, nézzen széjjel, akár itt az is­tállóban dolgozó tagok körében. Ügye fiatalok? Még hozzá a javából. Hogy mivel magyarázom? Elsősorban is az­zal, hogy a föld szeretete apáról fiúra száll. Ez magában természete­sen még nem elég ahhoz, hogy meg­maradjon parasztnak. Nagyon lebe­csült mesterség volt ez a múltban s éppen ezért kell a föld iránti sze­retet. Aztán meg rajtunk is áll, idő­sebbeken, hogy a fiatalság velünk maradjon. Mi, az itteni „idősek", el­sősorban példát akarunk mutatni. És ez nagyon fontos, jó-példát mutatni, becsületes munkát végezni. De még ez is kevés! A fiatalság ma a jól vég­zett munka után szórakozni akar — s joggal! Kocsma is van nálunk, de tízszerte nagyobb a kultúrház, ame­lyet alig két esztendeje építettünk. S ebben a kultúrházban nemcsak színjátszók dolgoznak, de különböző érdekcsoportok is, olyanok, amelyek a fiatalokat lekötik és szórakozást nyújtanak.^Az ilyen környezetben az­után legény is, leány is szívesebben választja élethivatásul azt a munkát, amelyről gyerekkorában még a nagy­apótól hallott beszélni. EKKOR MÁR a falu új kultúrházá­ban voltunk. Menetközben felmértem a kis falu sok újdonáágát, amelyek tulajdonképpen már nem is számíta­nak annak. Falu és város korunk technikai lehetőségeinek alkalmazá­sát és hasznosítását teljesen termé­szetesnek tartja. És ez helyes is, ez bizonyítja rendszerünk erejét és cél­jaink helyességét. Estére járt már, s búcsúzásra fogtam a dolgot. Már paroláztunk, amikor kísérőmet meg­kérdeztem: — De hisz valami harmonikást ígérgetett az elvtárs, s harmonikás­sal nem is találkoztunk. — De igen, sőt kezdettől fogva a társaságában volt — nevet az elnök és mókásan megfenyegeti kísérőmet. — Ezek csúfolnak engem harmoni­kásnak — mutat az iskola igazgató­jára. — Tudja, már gyermekkorom­ban nagyon szerettem a zenét, aztán hogy felcseperedtem, még jobban. Amikor elvállaltam a szövetkezeti el­nökséget, a muzsikára nem jutott idő, de teltek, múltak az esztendők, a dolgok rendes útra terelődtek, en­gem meg elvittek mezőgazdasági is­kolára, mivelhogy úgy mondták: „egy igazi szövetkezeti elnök tanult ember legyen." Persze evés közben jön meg az étvágy, így volt ez nálam is. Ami­kor azt elvégeztem, beiratkoztam a zeneiskolába S egy év óta a szövet­kezeti elnöki tisztség mellett itt a fa­luban és a szomszéd községben én vezetem be a gyerekeket a zenei is­meretek birodalmába. Kétszer hetente motorkerékpárra pattanok, robogok az iskolába, ahol már várnak a kis­öregek, ki harmonikával, ki hegedű­vel, hogy megtanulják a zene ábécé­jét. Hát ezért neveznek engem har­monikás elnöknek. NAGY JENŐ 1 U L O K EVEL KIS DIÁKOK - NAGY GONDOK A sok ezer kis elsős, a legifjabb iskolaköteles nemzedék már másfél hónapja elfoglalta helyét az -iskolák padjaiban. Egyaránt rengeteg problé­ma ez a szülőknek, pedagógusoknak. Különösen azoknál a szülőknél nagy az izgalommal párosult öröm, akik családi életük új, jelentős eseményé­hez értek azzal a ténnyel, hogy isko­lás lett az első gyermek. Nem kevés­bé komoly izgalom és szakmai fő­próba volt másfél hónappal ezelőtt a kisdiákokkal való találkozás azoknak a tanítóknak, akik mindjárt ez elsősök oktatásával, nevelésével kezdték meg pedagógiai hivatásuk gyakorlását. Természetes azonban, hogy a leg­több új dologgal, a legtöbb ismeret­len problémával (nem beszélve itt az új fogalmakról) mégis csak a kisdiák tHlálkozott és találkozik továbbra is, Hiszen eddigi tevékenységéhez vi­szonyítva, az ő életében történt a leg­gyökeresebb változás. A tegnap még gondtalan gyermek, egyik napról a másikra cseppent bele a rendszerezet­tebb, a felelősségteljesebb élet for­gatagába. Ezen még az sem változtat, — bár jelentősen segít megkönnyíteni a gyermek munkáját — hogy a kis el­sősök bizonyos része az óvodából került az iskolapadba. Hogy miért nem? Leginkább talán azért, mert az óvodással és az elsős kisdiákkal szemben támasztott követelmények lényegesen különbözők. Egyszerűen — az óvodás önérzetét, magabizton­ságát kialakíthatja egy dolog is. Mondjuk, nála senki jobban, esetleg gyorsabban nem építi fel a kockavá­rat. Esetleg ő mondja el legelőször hibátlanul a tanult versikét. Persze még több a pröblémájuk azoknak az elsősöknek, akik otthon, elzárkózot­tan nevelkedve, a közösségi élet és az egymáshoz való viszony legalap­vetőbb követelményeit sem sajátítot­ták el. Az iskolában az ifjú emberkéknek már az első hetekben is többoldalú­ságra van szükségük. S ezt a kom­munizmus építésének követelményei­ből fakadó sokoldalúságot — mint azt a pártdokumentum is jogosan te­szi, nem győzzük eléggé hangsúlyoz­ni. Nem azért, mintha az elsősöktől mindjárt az első hetekben tökéletes­séget várnánk. A követelményt tulaj­donképpen a gyermekek szellemi ké­pessége, fejlődése szabja meg. In­kább arról van SZ9, hogy a sokoldalú­ság alapjainak lerakását már itt, az első osztályban kell megkezdeni. Az új élet ránehezedő követelmé­nyeit nehezen viselné el az újdon­sült diák, ha a család, a pedagógus, sőt a szülői munkaközösség a szük­ség kívánta segítőszándékkal, útmu­tatással nem egyengetné lépteit, nem formálná, nem 'irányítaná gondola­tait helyes irányba. És éppen ez az, amiről beszélni kell. Szóljunk először a szülők felada­tairól. Hiszen a nevelést illetően ő rájuk hárul a legnagyobb feladat, hogy a kisdiák megbirkózzék az is­kolai élet problémáival. Nem ki rész­ben éppen a szülőktől függ, ho­gyan illeszkedik bele a gyermek az új környezetbe. Különösen a kezdeti időszakban könnyen megtörténhet, hogy az elsős kisdiák mégsértődve, sőt felháborodva érkezik haza az is­kolából, modván, hogy ő bizony töb­bet át nem lépi az iskola küszöbét, mert a tanító valamiért (az igazi okot rendszerint elhallgatja) meg­fedte. Nos, ha a szülők minden el­lenőrzés nélkül szidni kezdik a ta­nítót a gyermek előtt, akkor min­denekelőtt gyermeküknek ártanak. Elsősorban azért, mert megrontják a tanító és az elsős viszonyát, amit pedig — a tanítók a megmondhatói később nagyon nehéz helyreállíta­ni. Az ilyen ellentétek gyakran oda­vezetnek, hogy a tanítót a gyermek nem fogja oktatójának, nevelőjének és mindenekelőtt jóakarójának tar­tani, mert a szülei sem tekintik an­nak. A jogtalan pártfogolással ki­alakíthatják a szülők a diák teljes elidegenedését a tanítótól és ha a pedagógusnak nem lesz tekintélye a gyermek előtt, akkor a szülők nem­csak megnehezítették a pedagógus munkáját, hanem annak eredmé­nyességét is csökkentették. Sokkal helyesebben cselekszik az a szülő, amelyik már az év elejétől kezdve szoros kapcsolatot tart fenn gyermeke pedagógusával. Ha ez a kapcsolat a kölcsönös megértésen és segíteni akaráson alapszik, akkor a szülők ezzel elkerülhetik a tanító és a gyermekek közötti összetűzéseket, másrészt megkönnyítik a pedagógus nevelőmunkáját azzal, hogy elmond­ják a tanítónak a gyermek jellemvo­násait, hisz ők ismerik a legjobban. Természetesén szépítgetés nélkül s a meghitt beszélgetések közepette, ami­Bratislavában á rózsavölgyi lakótelep diákjai az idei tanévet az alapjakú ki­lencéves Iskola új épületében kezdték. A haladó módszerek és tapasztalatok is­kolája címmel büszkélkedő iskola elsö évfolyamában új korszerű segédeszközö­ket kapnak a diákok, így például mág­neses táblákat, világító számológépet stb. Képünkön Anna Baláíová tanítónő a számok világába vezeti be a kis Évát. (M. Slosiáriková — CTK — felv.) nek úgyszólván minden pedagógus örül,, bizonyára leiszínre kerülnek olyan dolgok is, amelyek mind a szülők, mind pedig a pedagógus szá­mára lényegesen hatékonyabbá tehe­tik a nevelést. A szülőknek természetesen azt is jó tudniuk, hogy a kisdiák és a ta­nító ún. „ellentéte" szinte törvény­szerű. Abból kifolyólag, hogy a pe­dagógus az oktatói és nevelői célt (mindenekelőtt a gyermek érdeké­ben) világosan látja, ezt szem előtt tartva, szigorúan ragaszkodik a leg­fontosabb pedagógiai alapelvek be­tartásához, a korábban még csak a já­tékhoz szokott elsős ebben* bizonyos kényszert lát a maga számára. Kü­lönbséget tehetnénk ugyan olyan szempontból, hogy a gyerekek egy részét az óvoda, vagy (ritkábban) a szülők részben felkészítették az iskolai életre. Ilyen esetekkel is ta­lálkozunk, és bízvást állíthatjuk,-hogy szocialista társadalmunkban néhány éven belül ecra az oldalra billen a mérleg serpenyője. Hiszen dolgozóiak szakmai és kulturális fejlődésének le­hetőségeiből következtetve ez tör­vényszerű is. , De maradjunk most annál a tény­nél, hogy pillanatnyilag még nem tartunk itt. A gyermekek jelentős ré­sze még mindig azzal az előérzettel lépi át az iskola küszöbét, hogy a tanítótól félni kell. Nem véletlen ez. Gyakori dolog az iskolaköteles kor előtti időszakban, ha a gyerek otthon valamilyen hibát követett el, a szülő így bíztatja: „Megállj, a tanító nád­pálcája majd megtanít a rendre!" Nos így a kisdiák bizalmát tanítójá­hoz már eleve megcsorbította a szülő. Tehet-e valamit a szülő, hogy az iskola és a családi nevelés egysé­gesen, és a lehető legcélszerűbben szolgálja a gyermek jellemének ki­alakulását? Jogos, sőt szükségszerű ez a kérdés. Elsősorban az elsősök, a legifjabb iskolaköteles nemzedék szempontjából. Bűn lenne nemmel válaszolni rá. Igaz ugyan, hogy a kisdiákoknak az iskola a második otthonuk, igaz, hogy szakszempontból a pedagógusok ké­szítik fel a gyermekeket az. életre, de az is tagadhatatlan, hogy a jellem­formálásban, a világszemlélet kiala­kításában lényeges, mondhatnám döntő szerepe van a családi nevelés­nek. Nagyon helyesen és okosan cselek­szik a szülő, ha gyermekét saját éle­téből vett példákkal neveli az iskola és tanítója iránti szeretetre. Bizonyára minden szülőnek van egy egy kellemes emléke tanítójáról. Olyan emlékekben sem kell sokat ku­tatnia — hiszen -azt már az élet iga­zolta, — hogy tulajdonképpen az a tanító, nevelő volt a legjobb jóakaró­ja, amelyik a legszigorúbban köve­telte meg mind a tananyag, mind a nevelés terén felállított követelmé­nyeket. Beszéljünk ezekről a gyer­mekeknek, és egyszer se higyjük, hogy a fogékony gyermeki lélek ér­tetlenül fogadja majd tanácsainkat, megjegyzéseinket. Induljon ki minden szülő abból, hogy gyermekéről, gyer­meke jövőjéről és tulajdonképpen sa­ját öregségének kellemes vagy kel­lemetlen perceiről, napjairól dönt, mikor a kor követelményeinek megfe­lelően segíti vagy pedig tudatosan, esetleg tudatlanul, de magára hagyja az ezernyi problémával küszködő el­sős kisdiákot. HARASZTI GYULA ÚI SZÖ 4 * l 98 2- október 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom