Új Szó, 1962. szeptember (15. évfolyam, 241-270.szám)

1962-09-29 / 269. szám, szombat

Értékes festmények o prágai Varban Örök élettel biztató feltámadás Az olasz Veronese, Tintoretto, Do­menlco Fetti, a flamand P. P. Rubens, Floris és Saraceni, Fiamminge, Por­denone, ismert mflví'szok Műveiket különféle külföldi niiiieumokban lát hatjuk. Vannak azonban olyan alko­tásaik, melyeket csak a szakkönyvek említenek meg és mostanáig 'el­veszettnek nyilvánítottak. Ezek közül többet a prágai Várban találtak meg. Az év elejétől szakemberek vizs­gálják a Várban található gyűjte­ményt. A Csehszlovák Tudományos Akadémia művészettörténeti és elmé­leti intézete munkatársainak néhány hónapos munkája meglepő eredmé­nyeket hozott. Nagy mennyiségű je­lentős művet találtak, melyek közül kb. 50 világhírű mester alkotása. Ez a felfedezés jelentősen gazdagít­ja nemzeti kultúrértékeinket és világ­viszonylatban is jelentős esemény. Tudjuk, hogy II. Rudolf uralkodá­sa alatt a prágai Várban híres kép­gyűjtemény volt. Halála után a ké­peket eladták, s ma Bécs, Drezda, London, New York és más városok képtáraiban találhatók. Később, a XVII. százaban új képtár keletkezett a Várban. Leltár szerint 514 kép volt a gyűjteményben. Köztük a világ leg­híresebb mestereinek alkotásai is szerepeltek. Abban az időben valószí­nűleg ez volt Európa egyik legne­vesebb képtára. Ez a képtár sem maradt meg. Bécs uralma egyre erősebb lett. Az értékes képek, köztük Tízian, Rubens, (Veronese], van Dyck alkotásai Bécs­be vándoroltak. II. József alatt árve­rést tartottak a Várban és mostanáig úgy hitték, hogy itt az utolsó érté­kes darabok is elkallódtak. Csak ma — amikor az egész Várat átakarják adni a nyilvánosságnak — nyílt lehetőség a volt képtár átkuta­tására. A vizsgálat eredményei — amint már említettük — meglepőek. A felfedezések nem véletlenek. Ja­romír Neuman docens, aki a vizsgá­latot vezeti, már régóta kételkedett a régebbi feltevésekben, hogy a Vár­ban semmi értékes sem maradt. Ezt több, látszólag jelentéktelen tény bi­zonyította. Tanulmányozta a Vár képtárának régi leltárait és ezekből megállapította, hogy a leltárban em­lített művek közül több elveszett, se­hol sem található. Pl. Veronese 10 képe közül, melyek bibliai eseménye­ket örökítenek meg, 7 Bécsben van, egy Washingtonban. A kutatások fo­lyamán feltevése bebizonyosodott, a két hiányzó képet a prágai Várban találták meg. A kutatás csak néhány hónapja fo­lyik. A képeket szakemberek fogják megvizsgálni, felújítani, megtisztítani. De máris megemlíthetünk több érté­kes művet, melyeknek szerzője és értéke már bebizonyosodott. A ve­lencei festők közül Veronese és Tin­toretto szerepel. Veronesenek három képét találták meg. Ezek: Lábmosás, Pásztorok köszöntése, melyek az előbb említett 10 képből álló bibliai ciklus­ba tartoznak. Későbbi alkotásai közül Szent Katalin arcképét. Az új képtár egyik legértékesebb darabja Tintoret­to alkotása, a Korbácsolás. Ki­tűnően megismerhető a prágai Vár gyűjteményén keresztül a holland Paul Fiammingo művészete. Fiammin­go Veronesevel együtt II. Rudolf megrendelésére készítette több fest­ményét. Figyelemre méltó felfedezés a flamand Rubens alkotása, Az olim­pus'Zi istenek gyülekezte. /A kép va­lószínűleg Rubens olaszországi tar­tózkodásának első éveiben készült. Itt csak a legjelentősebb alkotá­sokat nevéztük meg. Sok kép szer­zőjét csak akkor tudják megállapí­tani, ha majd letisztítják, eltávolít­ják az átfestést. A képek megbízható tudományos feldolgozása sokáig tart, de máris megállapíthatjuk, hogy nagy meste­rek ismeretlen és elveszettnek hitt műveit találták meg. Ez az új kép­tár lehetővé teszi, hogy olyan mű­vészi alkotásokat és fejlődési szaka­szokat tanulmányozhatunk, melyeket eddig csak külföldi gyűjteményekben láthattunk. A kutatómunka befejezé­se után a prágai vár új képtárát a nyilvánosság is megtekintheti. — rp— Prága után Bratislavát is meghódította Ján Cikker új operája P. P. RUBENS: Az istenek gyülekezete az Olimpuszon (részlet). (Foto: Prokop Paul felv.) iiimiiiiimiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Tboraas Maim ismeretlen levele az antifasiszta egységfrontról Max Zimmering, a német munkás­mozgalom régi harcosa hozta most nyilvánosságra Thomas Mann-nak egy eddig ismeretlen, 1936-ban hozzá írt levelét. E levélben az író válaszol Max Zimmeringnek, aki annak ide­jén politikai emigránsként Max Lor­beer néven élt Prágában. A levélben Thomas Mann a polgárság és mun­kásság egységfrontja mellett foglal állást: „...elismeréssel olvastam, amit ön a munkásosztály és a sza­bad gondolkodású német inteligencia összefogásának szükségességéről ír. Az utóbbi években, a 33-as katasztró­fa előtt, a felszínre kerülő hatalomtól írtózva én is minden erőmmel azon igyekeztem, hogy polgárságunk poli­tikailag csatlakozzon a munkásság­hoz. De az én osztályom vak volt a veszéllyel szemben és a szocialisták nem látták elég világosan. Egyéb­ként kétségbeejtő helyzetükben több bátorsággal akadályozták volna meg a csapást, "mely elkövetkezett és egész Európát fenyegeti..." Thomas Mann ismeretlen levelét azért hozta most nyilvánosságra Max Zimmering, mert mint írja: „a mai nyugatnémet helyzet ismét aktuálissá teszi..." A kritikusnak, aki a tollat fele­lősségtudattal forgatja és teljes egészében felfogja, átérzi munkás­ságának célját, társadalmi jelentő­ségét — soha ki nem hűlő láva­ként kell izzania. Ez a lobogó hév valamiért, vagy valami ellen, termé­szetesen sohasem nélkülözheti a tu­dományos-esztétikai megalapozott­ságot, viszont hiányát semmiféle je­ges tárgyilagosság sem helyettesít­heti. A kommunista kritikus pártos­ságának Is múlhatatlan tartozéka ez az értékek felméréséből és átélésé­ből eredő angazsáltság és ádáz el-, lensége a kívülálló megfigyelő hű­vös szenvtelensége. Tény viszont az, hogy a nagy alkotások csak lelki­leg szegényes emberek gondolatait és érzéseit hagyják felborzolatlanul. Ján Cikker Feltámadás című ope­rájából még akarva sem lehet szenvtelenül írni. Olyan mű szüle­tett meg, amely nemcsak e zene­szerző felfelő ívelő életművében az új alkotó korszak kezdetének jelen­J. Mnrtvoň Omitrij Nehljudov és M. Abrahámova Katyusa szerepében tős mezsgyeköve, hanem az immár külföldön is komoly sikereket fel­mutató szlovák operaművészetnek is az egyik, hanem a legkimagaslóbb csúcsa, Okkernek a Jánošík és a Bajazid bég című daljátékai képez­ték azokat a lépcsőfokokat, amelye­ken mélyen nemzeti hagyományokra épülő és ugyanakkor a modern ze­ne új utalt kutató muzsikája elju­tott a Feltámadás csúcsára. A kiinduló pont a világirodalom egyik legnagyobb alkotása Lev Tolsz­toj azonos című regénye, amely döb­benetes erővel korképet és kórké­pet fest a múlt század alkonyának oroszországi viszonyairól, egy kor­hadt osztálytársadalom embert tip­ró önkényéről. Kevés mű vah, amely ilyen megrázóan jeleníti meg az el­nyomottak határtalan szenvedését. Talán csak Dosztojevszkij egyes re­gényeiben bukkanunk ehhez hason­lóra. Cikker szövegkönyvében természe­tesen kénytelen szigorúan ragasz­kodni a regény cselekményének ge­rincéhez és kiiktatni minden olyan mellékepiződot és alakot, amely, illetve aki nem feltétlenül szüksé­ges Nyehljudov Katyusa, a regény két főhőse történetének transzpo­nálásához az opera műfajába. Ért­hető, hogy reménytelen kísérlet lett volna csupán megnyesegetni a szer­teágazó cselekmény dús bokrát, és Cikker nem is ezt az utat követi. Szö­vegkönyvében ugyan semmiben sem vét a nagy író ellen, nem kegyelet­romboló, de ahol annak szüksége mutatkozik, ott bátran nyúl a szö­veghez, hogy közelebb hozza a ma emberéhez. A mondanivaló céltuda­tos, művészi sűrítésével letompítja a valláserkölcsi kicsengést és egy ko­runkhoz is szóló alapgondolatot domborít ki: az emberek felelnek egymásért — itt nincs helye a kö­zömbösségnek. Katyusát, akit Nyehl­judov pillanatnyi fellángolásában megejtett és közvetve nyilvános ház­ba, majd börtönbe és szibériai száműzetésbe juttatott, halála kü­szöbén csak az állítja erkölcsileg újra talpra, hogy látja: Nyehljudov rádöbbent felelőtlenségére és vezek­lésre kész. Látja, hogy a legsiral­masabb helyeken is érző lelkű em­berekre talál, amilyen például a száműzetésre ítélt politikai fogoly: Szimonszon. Egyszóval sikerült, hézag nélküli szilárd vázra támaszkodhat a cik­keri zene magasbaszökkenő kupolá­ja. Vajon mondhatunk-e erre a mu­zsikára nagyobb dicséretet, mint azt, hogy teljesen megfelel ennek a nagy és örök témának. A klasszi­kus zenei hagyományok gyökeréből szökken szárba és borul virágba ez a témagazdag zene. De nem torpan meg régen kivívott állásokban, ha­nem modern hangszerelésével fel­tartóztathatatlan hömpöiygéssel nyo­mul előre, hogy meghódítsa a mai ember új életérzését. Az első kép­ben szinte kézzelfoghatóvá varázsol­ja a cselekmény indulásának szín­helyét, egy nagybirtokosi kúriát, amelynek levegőjét szinte fojtóvá te­szi az unalom és a robbanásig feszít Nyelhljudov érkezése. Ettől kezdve egészen az utolsó akkordokig fel­felé ível a zene, szüntelenül lenyű­göz és fogva tart kifejező erejének teljével. Drámai zene, amely egy pil­lanatra sem hagy nyugtot, amely­ben az elhalkuló ütemek is vihart jósolnak, amely provokál és lázít, óv. ítél és figyelmeztet. És ezzel a zenével szerves össz­G. Gabajova Bosckova és K. Sekera Szmelkov szerepében. (J. Herec felvételei) hangban áll Kornel Hájek rendezése is. Hájek nem kísérletezik, hanem elképzeléseit következetesen aláren­deli a szerző alapvető célkitűzései­nek. Hangsúlyozza azt a gondolatot, hogy Katyusa és a hozzá hasonló tízezrek sorsáért elősorban a volt, embertelen társadalom felel. He­lyenként ugyan túlságosan közelség­be kerül Nyehljudov egyéni felelős­sége, de ha az opera mai feltételez-: hető hatására gondolunk, ez vég­eredményben nem is minősülhet hi-: bának. A szereplőket sikeresen ve­zeti rá az egyszerű civil játékmódra és szívesen megbocsátjuk egy-két vitatható beállítását is (főleg Katyu­sa megejtésének jelenete az első képben). Szívesen azért, mert mes­terin kidolgozta például a helytar­tótanácsi börtönben lejátszódó jele­netet és az orosz klasszikus festő­művészek vásznaihoz méltóan az utolsó képet, az elítéltek százainak szomorú menetét a szibériai szám­űzetésbe. Ez a két megoldás különben La­dislav Vychodilt is dicséri. Színpad­képe ezúttal is az előadás legmé­lyebb és legmaradandóbb élményei közé tartozik. A zenekar Ladislav Iloloubek ve­zényletével már régen nyújtott ilyen kiegyensúlyozott és kidolgo­zott teljesítményt. A nagyszámú sze­replő gárdából elsősorban Bohuš Ha­nák tűnt ki Nyehljudov alakításá­val (jó volt az alternáló Juraj Martvoň is) és kiváló teljesítményt nyújtott a Katyusát éneklő Anna Martvoňavá. GÄLY IVÄN Felelősek vagyunk az egész életért A SZOCIALISTA TÁRSADALMUNK további fejlődésének távlatairól szóló dokumentumot tanulmányozva jó ér­zés tölti el mindazokat, akik a szocia­lizmus ügyéért lelkesednek. Hasonlít ez az érzés ahhoz, amit 1945 májusá­ban, 1948 februárjában és az SZKP XX. kongresszusa után éreztünk. El­lenségeink erről az érzésről megve­tően úgy nyilatkoztak, hogy ez a kommunista társadalom nyájszellemét tükrözi. Mi ezt kommunista kollekti­vizmusnak nevezzük és tudjuk, hogy éppen ez a szellem az — amelynek, ha megfelelő perspektívák adnak szárnyat — a szó szoros értelmében hegyeket is el tud mozdítani a he­lyűkről. Társadalmunk most dlyan feladatok megoldása előtt áll, amelyeknek a tel­jesítése minőségi ugrást jelent majd a kommunizmushoz vezető úton. A kommunizmus építése ugyanis mennyiségi, de minőségi haladást is jelent, állandó forradalmi erőfeszítést, amely arra irányul, hogy feltárja a társadalom, a tudomány, a technika, az ipar és a művészet összes gazdag­ságát és erőforrásait. Politikai és ökonómiai céljaink nem tűrhetnek meg semmiféle alternatívát. A kommunista társadalom biztosítja a köz és az egyén javát, végérvénye­sen megszabadítja a világot a háború veszedelmétől. Ilyen célok elérése nagy és méltó erőfeszítéseket érde­mel. HA AZ E CÉLOK felé való gyors ütemű előrehaladásunkban, ökonó­miánkban az utóbbi időben bizonyos objektív és szubjektív nehézségek voltak észlelhetők, ez nem jelenti azt, mintha céljaink elérését egy távolab­bi jövőbe helyeznénk át, ellenkezőleg, ez annyit jelent, hogy mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy errőforrásaink racionálisabb, tudomá­nyosabb, hatékonyabb kihasználásával összes tartalékaink feltárásával biz­tosítsuk a termelés lényeges növeke­dését. Ezeket a céljaitik eléréséhez nélkü­lözhetetlen eredményeket azonban nem a dolgozók fizikai erőmegfeszíté­sével, hanem az új technika, az új technológiai megoldások és az új munkaerkölcs biztosításával érjük el. A tapasztalat bizonyítja, hogy a kom­munista szombat bevezetése nem volt kisebb forradalmi tett, mint iparunk­ban a kibernetika bevezetése. Az objektív és szubjektív alapfelté­telek harmóniája további fejlődésünk nélkülözhetetlen alapja. Az alapfelté­telek között támadt diszharmóniából fogyatékosságok kútfője válik. Például a magasabb képzettség iránti érdek­lődés fokozása nem biztosítható, ha nem tudjuk leküzdeni mindazokat a nehézségeket, amelyek a dolgozók to­vábbtanulásának útjában állnak, ha, elsősorban a munkahelyeken ehhez nem teremtünk kedvező feltételeket, s ha nem fejezzük ki nyomatékosan bérrendszerünkben is a magasabb ké­pesítésért járó magasabb jutalmazás elvét. A DOKUMENTUMBAN kifejezésre jut az ls, hogy a globális termelési eredményekkel nem elégedhetünk meg, pontosabb, jobb minőségű muta­tókra van szükség, amelyek hiven tükrözik majd a munka termelékeny­ségének választék szerinti növekedé­sét is, s ugyanakkor a munka hasz­nosságának és a termelés hasznossá­gának mutatói is lesznek. Ennek el­érésére igénybe vesszük a bér, az ár, a haszon, a kölcsön mindazon eszkö­zeit, amelyek fokozzák az üzem és az egyén érdekeltségét. Természetesen a dokumentum felett elgondolkozó írót elsősorban a kitű­zött célok erkölcsi és szubjektív as­pektusai érdeklik, maga az ember, a dolgozó, aki a feladatokat megvaló­sítja. És ugyanakkor az ezzel kapcso­latos szubjektív fogyatékosságok ls, mint például a terv nem teljesítése, a helytelenül értelmezett demokrati­kus centralizmus, a lokálpatriotizmus, amikor a kerület, a járás, az üzem érdekel a társadalmi érdekek fölé nő­nek, a bürokratizmus, a nem gazdasá­gos termelési módszerek, a személyes felelősség hiánya, mely a kollektív felelősség mögé bújva kollektív fele­lőtlenséget eredményez. Az említett fogyatékosságok ugyanis még mindig előfordulnak a társadalmunkat előre­lendítő pozitív tulajdonságok melleit. Mindezek fölött az írónak kell gon­dolkoznia, ha Makszim Gorkijjal egyetértésben az irodalmat az ember­ről szóló tudománynak tekinti. Hiszen társadalmunk fejlődése olyan ügy, amely minden egyént nem csupán eredményeivel érint, nemcsak azáltal, hogy életének jólétéről gon­doskodik, de atnely szoros összefüg­gésben áll az egyénnek a társadalom­mal szemben elfoglalt felelősségérze­tével, felkészültségével és társadalom­szemléletének minőségével. Éppen ezért teljesen törvényszerű, hogy a XII. pártkongresszus előkészí­tésében és a dokumentumban a köz­gazdasági kérdések mellett a másik fő kérdéscsoportot az ideológiai és a nevelési munka feladatai képezik. ÖRÖMMEL FOGADTUK Novotný elv­társnak az SZKP XXII. kongresszusán elhangzott szavait, miszerint ml is megteszünk mindent: „hogy Csehszlo­vákiában már a mai nemzedék is a kommunizmusban éljen". Ezeket a szavakat örömmel, de talán túlságo­san is magától értetődően fogadtuk, mint hogy ez pusztán az automatikus előrehaladást jelentené. Még sokan nem foglaltak el ezzel a magával ra­gadó gondolattal szemben kommunis­ta élcsapathoz méltó állásfoglalást, azoknak az állásfoglalását, akik nem­csak gondolják,. hogy valami majd megvalósul, de akik úgy gondolkoz­nak, hogy mit fogok én konkrétan megvalósítani, hogyan készülök fel tJJ SZÖ 6 * 19B2- szeptember 29.

Next

/
Oldalképek
Tartalom