Új Szó, 1962. június (15. évfolyam, 149-178.szám)

1962-06-16 / 164. szám, szombat

ILJA EHRENBURG: * ' ...GYAKRAN KÉRDEZIK TŐLEM, hogy kell helyesen kiejteni a „Picasso" nevet — az utolsó szótagon, vagy az utolsóelőttin van e a hangsúly, vagyis spanyol vagy francia-e voltaképpen? Persze, hogy spanyol — külsejében, jellemében, kíméletlen realizmusában, szenvedélyességében, mélyremetsző iróniájában. A spanyolországi polgárháború megrendítette: a Guernica talán korunk legjelentősebb helye marad. Picasso Saint Augustín utcai műtermében mindig találkoztam spanyol emigránsokkal. A spanyoloktól Pablo sohasem tagad meg semmit. Mindez így van, de azért érdemes Igondolkodni a másik dolgon ís. Miért töltötte egész életét önszántából Franciaországban? Miért tartotta és tartja nagyra Cézanne-t? Miért volt a három legjobb barátja három francia költő: Guillaume Apollinaire, Max Jacob, Paul Eluard? Nem, Picassot nem lehet elszakítani Franciaországtól. Vannak emberek, akik élesen változnak, és az ilyen fordulatok megkönnyítik a mesélő dolgát: az élet maga nyújtja a „cselekmény fejlődésének" elemeit, amely annyira csábítja a kezdő drámaírókat. Az életrajzírók kapnak a váratlan lépéseken, s gyakran megfeledkeznek az ember jelleméről. Megpróbálják feldarabolni Picasso munkásságát is. Az ember azt hinné, hogy mi sem könnyebb 'ennél: minden két-három esztendőben festészeti felfedezésekkel kápráztatta el és kápráztatja el kritikusait. A kutatók sok „korszakát" különböztetik meg: kéket, rózsaszínűt, négert, kubistát, Ingress-korszakot, pompejit stb. Csak éppen az a baj, hogy Picasso egyszeriben felborít mindenféle osztályozást. Picasso közömbös a különféle esztétikai koncepciókkal szemben. Amikor utoljára nála jártam — 1958-ban Cannes-ben — minduntalan rajtakaptam magam, hogy arra gondolok: micsoda felfordulás, az egész világ úgytnegváltozott, hogy alig lehet ráismerni, a saját múltamat sem értem. Picasso meg éppen olyan, mint negyvenöt évvel ezelőtt! Ezért olyan nehéz beszélni Pipassoról: akármit is mondanék, igaz is, nem is... Mihelyt megismerkedtem Picassóval, megértettem, Inkább megéreztem, hogy nagy emberrel van dolgom. Ez nem sokkal a háború kitörése élőit történt — 1914 kora tavaszán. A „Rotonde"-ben ültem, Max Jacobbal: bejött Picasso, leült az asztalunkhoz. Max Jacob mesélni kezdett neki rólam. Picasso hallgatott, majd azt mondta, hogy szereti a költőket és szereti az oroszokat. Nem tudtam, komolyan beszél-e, vagy ez afféle irónikus udvariassági formula. (Már említettem, hogv Picasso legjobb barátai költők voltak, az oroszokat pedig csakugyan szereti, gyakran mondta nekem, hogy hasonlítanak a spanyolokra. I Azon a tavaszon az új festők képei kerültek árverésre és Picasso „rózsaszín korszakából" származó nagy vásznát jókora summáért vásárolták meg: ha az emlékezetem nem csal — tízezer frankért. Picasso híres ember lett. 1915 ELEJÉN egy zimankós téli napon Picasso magával vitt a műtermébe, amely akkoriban a „Rotonde"-tói nem messze a Schoelcher utcában volt. Ablakai a Montparnasse temetőre néztek. A párizsi temetőkből hiányzik az orosz vagy az angol temetők poézise, absztrakt városok ezek, nyílegyenes utcákkal, sírboltokkal, kőtáblákkal. A műteremben nem volt talpalatnyi hely sem; mindenütt képek, kartondarabok, drótok, fa, bádog. A szögletet a f est ékestubusok foglalták el; ennyi tubust még üzletben sem láttam. Picasso megmagyarázta, hogy azelőtt gyakran nem volt pénze festékre, most meg nemrégiben eladta néhány vásznát, s elhatározta, hogy „élete végéig" ellátja magát festékkel. Tele volt festve a fal, a rozzant klisék, a szivaros skatulyák; Picasso megvallotta, hogy olykor nem bírja elviselni, ha befestetlen felületeket lát. Hallatlan őrülettel dolgozott. Másoknál az alkotás hónapjait üres időközök váltják fel, amikor a festő vagy költő, Puskin szavával „a hűs álomba kóstol"; Picasso viszont egész eletét végigdolgozta, és még mindig ugyanolyan dühödlen dolgozik. Akkoriban harmincnégy éves volt, de fiatalabbnak látszott: a szeme eleven, szúrós és váló színűtlenül fekete, s fekete a haja is: a keze kicsiny, majdnem nőies. Gyakran elüldögélt a „Rotonde"-ban komoran, szinte szótlanul; néha vidámság szállta meg, ilyenkor tréfált, ugratta a barátait. Nyugtalanság áradt belőle, s ez megnyugtatott engem; ha ránéztem, megértettem, hogy ami lejátszódik bennem, az nem véletlen eset, nem megbetegedés, hanem korjelenség. Már említettem, hogy Picassot olykor a romboló erejéért szerettem; pontosan * Részletek a szerző önéletrajzi Írásából. PABLO PICASSO ilyennek Ismertem és szerettem meg az első világháború éveiben. ELTERJEDT NÉZET, hogy akkoriban Picasso közömbös volt mindennel szemben, amit „politikának" neveznek. Ha ezen a szón a kormányváltozásokat és újságproblémáikat értjük, hát Picasso csakugyan inkább a vicceket kereste a Matinban, mint a kormánynyilatkozatokat. De emlékszem, hogy megörült a Februári Forradalom híreinek. Egy képével is megajándékozott akkor; őriztem is soksok éven át. Azt mondják, hogy a barátság, akárcsak a szerelem, együttlétet kíván, elhervad a hosszú távollétben. Olykor nem láttam Picassót nyolc-tíz évig sem; de sohasem találtam idegennek, megváltozottnak. (Ezért nem emlékszem pontosan, mikor mondta nekem ezt vagy azt — mondhatta 1914-ben, mondhatta 1954-ben is...] Különböző műtermeire emlékszem: a La Boétie utcai fényűző polgári lakásra, ahol a házigazdát véletlen látogatónak, ha éppenséggel nem betörőnek gondolta volna az ember; a Saint Augustín utcáira, egy ősöreg házban, tele azzal a jól átgondolt és szervezett rendetlenséggel, amelyet Picasso mindenütt megteremtett maga körül; a vallqurís-i fészerekre, ahol szerteszét hevert a bádog, anyag, a rengeteg rajz, üveggömb, plakátfoszlány, vasdarab; a kis kalyibára, ahol aludt, az ágya teleszórva újságokkal, levelekkel, fényképekkel; meg a nagy világos házára, a „Caltfornia" villára. Cannes-ban — a gyerekekre, kutyákra és megint csak a levél- és távirathalmazokra, a hatalmas vásznakra s a kertben a bronzból mintázott Plcasso-kecskére. Milyen naivak, tudatlanok, vagy rosszhiszeműe'k azok, akik küzdelmes, nagy alkotó pályáját eredetieskedésnek, az „épater le bourgeols" vágyának, a divatos „izmusok kedvelésének tartják! Nemegyszer mondta nekem, hogy milyen nevetséges a szemében, amikor azt írják róla, hogy „új formákat keres". „Egyetlen dolgot keresek, hogy ki tudjam fejezni azt, amit akarok. Nem keresem az új formákat, hanem tálálom ..." 1948-BAN a Béke Híveinek wroclawt kongresszusa után Varsóban voltunk. Picasso ceruzaportrét készített rólam, a jó öreg „Bristol" szállóbeli szobában ültem neki modellt. Amikor Pablo letette a ceruzát, megkérdeztem: „Márts?" Az ülést túl rövidnek találtam. Picasso elnevette magát: „Hiszen negyven éve ismerlek ..." A portrét nemcsak nagyon hasonlatosnak találom f inkább én hasonlítok a rajzraj, hanem mélyen pszichológikusnak is. Picasso valamennyi arcmása feltárja ! olykor leleplezi) a modell belső világát. Egyszer nagyon régen, amikor az impresszionisták iránti rajongásomról beszéltem Picassónak, megjegyezte: „Ök olyannak akarták ábrázolni a világot, amilyennek látták. Ez engem nem vonz. En olyannak akarom ábrázolni a világot, amilyennek gondolom ..." Persze Picasso sok vásznát nem könnyű megérteni: bonyolultak a gondolatok és érzések, szokatlanok a formák. Ha elgondolkozom Picasso egész munkásságán, akkor megvilágosodik, hogyan változtatta meg a festészetet. Az impresszionisták óta az emberek újra meglátták a természetet — az ákadémizmus szemüvege nélkül. A festők kizárólag modell után festettek: arcképet, tájat,' csendéletet. A kompozíciók az akadémikus irányzat híveinek monopóliumává lettek. A festők legjobban a témától jéltek, ahogy ök mondták, az „Irodalmiaskodástól". Az utolsó kompozíció/ amelyet még nagy festő készített Franciaországban, alighanem Courbet Temetés Ornanban című képe; ez 1850ből való. Majdnem száz esztendő múltán, 1937-ben festette meg Picasso a Guernica pusztulását. Mihelyt Madridból Párizsba érkeztem, tüstént a világkiállítás spanyol pavilonjába mentem, és a földbe gyökerezett a lábam: megpillantottam a Guernicát. Azóta még két ízben láttam — 1946-ban a New York-i múzeumban és 1956-ban a Louvreban Picasso gyűjteményes kiállításán. Es mindannyiszor ugyanazt az izgalmat éreztem. Hogyan láthatott a jövőbe Picasso? Hiszen akkor még a régi módon folyt a polgárháború Spanyolországban. Igaz, a német légierő hadgyakorlatnak tekintette az egészet, de a Guernica elleni légitámadás csak apró művelet volt — az első tollpróba. Aztán jött a második világháború. Aztán jött Hirosima. Picasso képe a jövő borzálma és soksok Guernicáé, az atomkatasztrófáé. PICASSO EREJE abban rejlik, hogy a legmélyebb gondolatot, a legbonyolultabb érzést tudja kifejezni a művészet nyelvén. Már kamaszkorban mesteri módon rajzolt: vonalai kifejeznek mindent, amit akar: — teljesen a hatálmában vannak: rajongó híve a festészetnek, haragszik, dühöng, gyötrődik, ha nem találja meg mindjárt a kívánt színt. Jó néhány szerző, aki Picassóról írt, igyekezett úgy feltüntetni, hogy a politikai szenvedély nála csak afféle véletlen szeszély; eredetieskedő, szereti a bikaviadalt, s hogy, hogy nem, kommunista lett. Picasso mindig nagyon komolyan tekintett politikai választására. Emlékszem egy ebédünkre a műtermében, a párizsi békekongresszus megnyitásának napján. Pabíónak kislánya született ezen a napon, akit Palomának keresztelt. („Palom" spanyolul galambot jelent) ...Hárman ültünk az asztalnál, Picasso, Paul Eluard meg én. Eleinte a galambokról beszélgettünk. Pablo elmesélte, hogy az apja, aki festő volt, gyakran rajzolt galambokat s odaadta a kisfiúnak a képeket, hogy fejezze be a lábukat, őt már untatta ez. Aztán általában a galambokra fordult a szó; Picasso szereti őket, mindig tart a házban néhányat; nevetve mondta, hogy a galambok falánk, vagdalkozó madarak, érthetetlen, miért belőlük csinálták a béke szimbólumát. Aztán Picasso áttért a saját galambjaira, megmutatta, hogy vagy száz rajzot készített a plakáthoz, tudta, hogy madarának be kell repülnie a világot. Beszélt a kongresszusról, a háborúról, a politikáról. Megjegyeztem egy mondatát: „A kommunizmus elválaszthatatlan az én festői életemtől..." Erre nem igen gondolnak a kommunizmus ellenségei. Olykor rejtélyesnek véli némelyik kommunista is. PICASSO KÉSŰBB készített még néhány galambot: a varsói kongresszusra, a bécsire. Száz- és százmilliók csak e galambokról ismerték és sze-. rették meg Picassót. A sznobok gúnyolódtak ezen. Rosszakarói azzal vádolják Picassót, hogy a könnyű sikert hajhászta. Holott galambjai elválaszthatatlanok egész művészetétől — a mintauruszoktól és kecskéktói, a vénemberektől és kislányoktól... Persze, az a kis galamb egy csöpp abból a töméntelen gazdagságból, amelyet alkotott a festő; de hiszen hány millió és millió ember ismerte meg és tanulta tisztelni Raffaelt csupán egyetlen képnek, a „Sixtusi madonnának" reprodukciója alapján, hány millió és millió etnber tiszteli Chopint csupán azért, mert ő szerezte a zenét, amelyet a temetéseken hallanak! Hiába nevetnek hát a sznobok. Természetes, hogy nem lehet megismerni Picassot ebből az egy galambból, de Picassonak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen galambot alkothasson. Magát Picassot nem sérti, sőt határtalanul meghatja az egyszerű em berek szeretete galambjai iránt s iránta. 1949 őszén együtt voltunk Rómában a Béketanács ülésén. Egy nagy téren nagygyűlést tartottak, utána egy munkáslakta utcán mentünk végig; a járókelők megismerték, beinvitálták egy kis trattoriába, borral vendégelték, megölelték; az asszonyok megkérték, hogy vegye karjára a gyermeküket. Olyan szeretet nyilvánult meg mindebben, amelyet író kl sem gondolhatna. Persze, ezek az emberek nem látták Picasso képeit, s ha meglátták volna, sok mindent nem értettek volna rajtuk, azt azonban tudták, hogy nagy művész, értük és velük van, és ezért ölelték meg őt. A KONGRESSZUSOKON — Varsóban, Párizsban — egy percre sem vette le fülhallgatóját, feszülten figyelt. Nemegyszer fordultam kérésekkel hozzá: majdnem mindig az utolsó pillanatban derült ki, hogy a kongresszus vagy valamilyen békekampány érdekében feltétlenül szükség van egy rajzára. Bármennyire el is volt halmozva más munkával, mindig teljesítette ezt a kérést. Nekem nagy örömet jelentett moszkvai kiállítása ... Természetesen, a kiállításon vitáztak az emberek: így van ez Picasso mindegyik kiállításán — lelkesít, felháborít, megmosolyogtat, megörvendeztet, senki sem maradhat közömbös vele szemben. „Ellentmondások" ... Jó, hát legyen: „Picasso munkásságában rengeteg ellentmondás van ..." De ne felejtsük a dátumokat: első munkáit 1901-ben állították ki. Vajon kevés ellentmondás volt-e hatvan év alatt? Picasso korának bonyolultságát, lázongását, kétségbeesését, reménykedését jejezte ki. Rombol és épít, szeret és gyűlöl. Nekem igazán szerencsém volt! Eletem során találkoztam néhány olyan emberrel, akik megszabták a kor arculatát. Nemcsak a ködöt és a vihart láttam, hanem az emberek árnyát is a kapitányi hídon. Eletem legszerencsésebbjei közé sorolom azt a régen múlt tavaszi napot, amikor első ízben találkoztam Picassóval. Elbert János fordítása PICASSO: A BÉKE Szlovákiai amatőr képző művészek Prágában Különös adottság a kézügyesség. Hát még ha tehetséggel párosul! Azok a szerencsések, akik mindezzel eldicsekedhetnek, a velük született, esetleg örökölt adományt többnyire okosan fel is használják. Hajtja őket az alkotási szenvedély, fúrnak, faragnak, festenek, rajzolnak, megvalósítják elképzeléseikeit, mert belső erő hajtja őket. Kikívánkozik, kitör belőlük, mint a gejzír, amíg csak nem látják megtestesülve művüket, életük alkotását. Ha elkészültek vele, újabb tervek megvalósításán törik a fejüket, képzeletük dolgozik új munkába kezdenek, látástól vakulásik dolgoznak. Ebben lelik örömüket. És az ízig-vérig művészembereknél így megy ez a végtelenségig. Ha az alkotás ilyen formája megélhetésükké, kenyerükké vált, hivatásos művészekről beszélünk. Sok vjnűvészhajlemú emberben bár szintén párosul a tehetség a kézügyességgel, alkotó szenvedélyüknek azonban csak szabad idejükben hódolhatnak. Elfoglaltságuk sokkal prózaibb, hétköznapibb, kenyerüket nem a művészettel keresik. Amatőröknek nevezik ezeket a művészeket. Hazánkban is szép számban élnek ilyen emberek, akik az egyhangú, mindennapi fárasztó munka után üdülésnek, kikapcsolódásnak, pihenésnek tartják az otthoni alkotást. Jó példa erre a prágai Képzőművészek Szövetségének ízléses helyiségeiben rendezett szlovákiai amatőr képzőművészek kiállítása. A szlovák kiállítók művészete hagyományosan nagyobbára a népművészetből fakad. Témáikat a valóságból, a napi életből merítik. Elképzeléseiken keresztül elevenedik meg előttünk az olajfestményeken, ceruzarajzokon, karcolatokon, linoleumés fametszeken a szlovák falusi nép élete, munkája, öröme, szórakozása, a mesébe illő regényes szlovák táj. Kik ezek a művészek? A legkülönbözőbb korú, foglalkozású dol'gozók. Diákok, munkások, mesterek, technikusok, szövetkezeti parasztok, tanítók, háztartásbeli nők, sőt a nyugdíjasok alkotásaiban is gyönyörködhetünk a kiállításon. A legfiatalabb népi művész 17 éves diák, a legidősebb 74 éves háztartásbeli asszony. Mennyi élet, üde optimizmus tükröződik viszsza tájképeikből 1 Nagy tehetségéről tesz tanúbizonyságot a 66 éves Ľudovít Kochol kőművesmester, fejkendős öreg édesanyja mellképének mesteri megörökítével. Milyen könnyű és ügyes kézre vall, hogy megfesthette a Juhpásztor CÍPIŰ alkotását; Miiy fejlett ízlésről és kimondott tehetségről beszél Juraj Laukónak, a 60 éves nyugdíjasnaK színpompás Tollfosztása, vagy Karácsonyestje. Mily korszerű és érthető vonalakkal ábrázolja Adolf Kubrtcký földműves a pihenést, vagy a nyarat olajfestményein. Emil Stráüai tanító Jánošíkját fából mintázta meg. A hel'pai jozef Kemko bizarr alakú faágakba faragta mondanivalóját : így születtek meg parasztjai, táncosai. Jozef Ke rák műveit abból az anyagból állítja elő, mellyel munkahelyén dolgozik. Drótból, huzalból ké* szült apát és fiát ábrázoló két alakja elgondolkodásra készteti a szemlélőt. A szép és érdekes kiállítás az iparművészeti érdekkörök nevelő célzatú példás munkáját dicséri. Hiszen az amatőr alkotóknak is aktívan, állást kell foglalniok, meg kell teremteniök a kommunizmus össznépi kultúrájának előfeltételeit. A várt eredmény elérése érdekében pedig a legfontosabb, hogy a hivatásos művészek szorosan együtt dolgozzanak a népi művészekkel és támogassák azokat igyekezetükben. —km— A Politikai Könyvkiadó újdonságai A napokban jelent meg a Szlovákiai Politikai Könyvkiadónál „Az SZKP programjai" szlovák gyűjtemény, amelyben a párt II.. VIII. és XXII. kongresszusán elfogadott programok kapnak helyet. A kötet anyaga általánosítja a nemzetközi munkásmozgalom fejlődése során szerzett tapasztalatokat, és feltárja az SZKP, vala-: mint a kommunista- és munkáspártok perspektíváit és céljait. B. Dimitrijev szovjet szerző könyve „A pentagon és az USA külpolitikája" leleplezi az amerikai imperializmus mesterkedéseit. Fényt derít a háborús kalandorokra és erőgolítíkájuk különféle változataira. A könyv, melyet a Szovjetunióban a békeharc nagyszerű eszközének tekintik, részletesen elemzi a háború elkerülhetőségének lehetőségeit. Bethlen Oszkár magyar szerző könyve az „Élet a halál birodalmában" rámutat, milyen hatalmas erőt jelentett a fasiszta gyűjtőtáborokban szenvedő kommunisták számára a szervezettség. Fegyvertelenül, a legnagyobb illegalitásban, a leírhatatlan megaláztatások és kínzások közepet-: te is helyt álltak, sőt másoknak is vi-; gasztalást adtak. Meg voltak győződ-: ve, hogy a haláltáborok csak ideiglenesek, és az emberek győzedelmes-: kednek felette. A kulturális központ teljesíti hivatását 'A košicei vasútállomás vezetősége különböző módon igyekszik kellemessé tenni az utazó közönség várakozási Idejét. Az ízlésesen berendezett kultúrközpontban rádió és televízió szórakoztatja az utazóközönséget, ezenkívül az utazóknak rendelkezésére állnak a sajtótermékek, valamint a hazai és külföldi irodálom legjobb alkotásai. A košicei vasútállomás kultúrközpontja hivatását jól teljesíti. SZOKOLOVSZKY B., Moldava n/Bodvou V. Vetrogonszkij: Fémöntés. „A Szevernaja Magnyitka" (Északi Mágnesmű] sorozatból. (Linoleummetszet.) 0} SZO 6 * 1962. június 16.