Új Szó, 1962. május (15. évfolyam, 119-148.szám)

1962-05-08 / 126. szám, kedd

A

vasúti híd grlnitíve mögött húzódnak a seelowi dombok. Homoksárga, fakó színük az Idő múlásának jele. Egykor majd költeményeket, szimfóniáikat fognak írni róluk... ...Még hallgatnak a gépfegyverek. A szembenálló hadseregek katonái a töltés mindkét oldalán beássák magukat a földbe. A nehéz lövegek vígan buckándoznak az országúti gödrökben, rohannak az erős vontatógépek után, mintha félnének lemaÄ. SZIZÖNYENKÖ? A seelowi magaslatok Tank áll meg közelünkben. Motorja horkan egyet, ezután végképp elcsendesedik. Nyílik a teteje. Agyonizzadt, fülig poros tábornok (eiBeszélés) belőle, azután gondosan két részre hajtja, félszemével pedig a felszerebát. Mintlia a nagy, energikus és zord Beethoven lépett volna be tavasz közepén a szobába 1 Belépett és vésztjóslőan ránk néz, mintha kérdezné: „Hát ti, úgy éltek és cselekedtek-e, ahogyan arról álmodoz-i tam?..." enéje a világon mindenütt mlri-i dent helyrehoz. Zenéjének hatása alatt közönséges homokdomboknak látjuk a seelowi X lését keresi a szoba közepén. Oda- magaslatokat, vastömegnek a tankohúzza maga mellé a zongorához. kat és ágyúkat. Mindenkiről megfe-' Leül, de nem ront mindjárt a bil- ledkezünk — a zongorázó németről radni az ünnepi parádéról. Támadás- ugrik kl belőle. Megáll a páncélza- ŕ H „toevnritak Kiíróknál Mppbfz- , ,, * • * , »,<.«, - , kor mindig könnyük és vígak az ton és körültekint. Szúrós tekintete g ^

skod

t™

n*

u™lentyüknek Kopasz fejével föléjük és a zeneszerzőről is. Ogy érezzük ágyúk, csak visszavonuláskor nehe- haragot lövell a távoli magaslatok, J» S Ä MSTÍS gJtS «TA^J^Jl

f ^^ zek és zordak. A tüzérek mondoeat- a naevházak fe é. és mifelénk. Köny- .. -„ f_ puiantast vei rans, maju isméi iki zek és zordak. A tüzérek mondogat- a nagyházak felé, és mifelénk. Könyják, hogy a határtól Sztálingrádig nyed, beidegződött mozdulattal leugkész kálvária volt az ágyuk vontatá- rik és látatlanba parancsot ad: sa, Sztálingrádtól Berlinig azonban — Hívja a „Dnyeperť'l Kössön szinte maguktól gördültek, egy sem össze az „elsővel"! maradt le. Amíg a tábornok a tank körül séFülsiketítően és félelmetesen dü-- és cigarettázik, odabenn valakit börgő tankok vonulnak fel az Oderá- hívnak, kérdezősködnek, (majd átadtól a seelowi magaslatokig. A kato- a tábornoknak a gömbölyű miknai álcázás örök kellékével — átáz- rofont, s kisebb hangosbeszélőt hehatatlan sátorlappal bevont katyusák i

yez

neík el a páncélon. bé nincsenek. Érti? Legalább ezt ért- egyenesedik. Szemüvege könnyes. Blse meg I.. — Nem ő cselekedte — szegte fel dacoson a fejét az őrnagy. — Nézzen rá, s mindjárt megérti. — Az ördögbe, miféle, meglepetéseket tartogat számomra 1 — A táboraz emberiséggel együtt él ez a zene, mely most azt hirdeti nekünk: Nem kell már sokáig harcolni. Azt mondja nekünk, hogy a háborúk elmúlnak és feledésbe merülnek, bennünket meg vár az élet, a szerelem, a munka a békés földön. fehérlenek köztük A vezetőfülkénél magasabbra rakott lövedékekkel és lőszeres ládákkal robogó Studebäcker-ek és Az „első", hallom — szólal meg egy nyugodt, fáradt hang a hangosbeszélőben —. Kérem a jelentést. niilantást - Elértem a seelowi magaslatok eg

y P"

1®

1

1™" Elhallgat a zene a német ujjal alatt s mi felébredünk. Szinte megrészegedtünk a zenétől. Nem aka-i runk hinni szemünknek, valótlannak tűnik minden, ami körülöttünk van. ZISZ-ek türelmesen meglapulnak az határát. Kiadatom az élelmet, azután út jobb szélén, hogy átengedjék a d

éi

r

e vonulok.. nyitott vezérkari kocsikat, amelyeken lomhán himbálóznak az antennák. Tábornoki lampaszok és fényes vállpántok villóznak. A térdeken szétteregetett zöld tábori térképek tarkállanak. .. Autós rohamosztagok acélsisakban, géppisztolyt szorongatva türelmetlenül tőrnek előre. A legények viharvert fiatal arcán és álluk alatt fehérlő sisakszíjak inkább az otthoni petróleumlámpák kanócára hasonlítottak, melyekkel anyáik gyermekkorukban a tanyákon és falvakon világítottak. Mi, gyalogsági felderítők is, a távoli magaslatok felé bandukolunk az országút szélén. A tovasuhanó teher— Sehová sem megy — szólal meg ugyanaz a nyugodt hang a hangosbeszélőbe íj. — Pihenjenek az emberek és készüljenek fel a rohamra. Vannak veszteségei? Ä

tábornok összeszorítja ajkát és még jobban elkomorodik. Viharvert vörös arcához egyáltalán nem illik szelíd kék szeme. zonyára azt hitte, soha többé nem ülhet zongorához. — Köszönöm — szólal meg váratlanul, feláll és meghajol előttünk. Mély akordokkal kezdi. Reszketnek, zengenek a húrok, mintha valanok még jobban elvörösödött, de tür- imi szörnyű, félelmetes, jóvétehetettőztette magát. — Még szemléket len valamit fejeznének ki, mondjuk tartsak Itt, a seelowi magaslatok városok és hidak összeomlását szerte előtt? a világon. Az ég is leszakad, leom— Ez a zongorista a berlini Kon- lanak a hegyek, dörögnek az ágyúk, A vaI6sá ebben z

enében van motr ""

>

r"

ve

s™

m"

r

á íÄi'Ätí .„-gÄjr.'ss-aK A tábornok solkáig hallgatott, gyűr- metesebben zeng... te a kesztyűjét, melyben már negye- A német feje ide-oda röpköd a zedik éve vezeti a tankot. Kakukkszó ne ütemére, válla rángatózik, ősz hallatszott az erdőből, az udvaron hajfürtjel szálldosnak, keze mint két zsenge meggyfa hullatta illatos fe- fehér villám cikázik a billentyűk hér virágszirmait a fekete földre, fölött, nem találva levezető utat. Milyen meleg és csend volt akkor... Érezzük; vagy a zongora mellett hal meg a német és akkor vége a muzsikának, vagy szörnyű, jóvátehetetlen valami történik a világon, bár nem hittük, hogy lehet még valami borzalmasabb a háborúnál, melynek — No jó, vezettesse Ide, — szólalt meg végül a tábornolk és elfordult, hogy rágyújtson. .. .Ott áll az udvar közepén mint —Elesett Anyikanov őrnagy fel- egy rakás szerencsétlenség. A tehe- Vé

rmezőit éjjel-nappal jártuk. derítő raja. — Az egész raj? Mind a három tank? És a személyzetük? — Igen, mind egy szálig elvesztek. A páncélöklösök a „300"-as magaslatnál felgyújtották őket. Még ma be kell vennem a magaslatot. Engedje A zongora hangja ellágyul, melegebbé, halkabbá válik, mintha a világon minden ember kivetné magából és örökre száműzné a haragot, s A német felállt és (kérdő pillantást vetett ránk. Nehéz a lélegzete. Izzadság gyöngyözik arcán, nedves haja csapzottan hull alá. Várakozik. .. Mi lesz most velem? kérdi fénytelen szeme, — Ml történik velem? Megölnek?..." — Küldjük el a hátországba? kérdi a tábornok. , Az őrnagy a vállát vonogatja. — Gyerünk — mondja a némer-i nek. — A vezérkarhoz küldjük — dönt végre a tábornok. A német közben sietve öltözködik, veszi a köpenyét, fejébe nyomja a autök nyomában porfelleg lep el meg, hogy délről megkerülhessem, minket, az átforrósodott motorú tan- — Csak pihenjenek és készüljenek kok is ránk eresztik a v —- • " • motorházból kiáradó hőséget. Géppisztolyunkat szorongatva csak mosolygunk rajta és kitartóan haladunk a seelowi magaslatok, a tavaszi szellők és virágoskertek irányában. Kertekl... Akkor tavasszal a háború dúlta Németország minden részén virágba borultak. Ha valaki nem hinné el, csak olyan ember lehet, aki autóban vagy tankban ült, nyelte a port meg a kilométereket és semmit sem látott a virágzó cseresznyéskertekből. De mi láttuk őket. Nem kívánta talpunk az országút aszfaltját. Rendszerint egyenes irányban mentünk, földeken, mezőkön keresztül, erdők és gyümölcsösök mellett. Mire a gépkocsioszlopok elérték a műutat, addigra mi már átkutattuk az erdőket, tanyákat, kerteket, szemügyre vettünk minden dombot és völ- ^^ . gyet. péha el is csavarogtunk. Berontottunk idegen, elhagyott hálószobákba, riadoztunk saját ábrázatunktól a fényűző tüíkrökben, szívesen beleeresztettünk volna egy sorozatot a tükörben feltűnő pofákba. Nem ismertünk magunkra: tizennyolc-húszévesek voltunk, de a szüntelen harcoikban sokkal idősebbeknek és markánsabbakH ZZ^JLZT nyáíasabba

n -Pfiát, Vállára veti a tarisznyáját, a gázálarcot, a lapátot és fut az őrtetlenség, az alkalmazkodni nem tu dás élő megtestesülése. A háború durva ecsetvonásaival magrajzolt karikatúra, gúnykép az intelligenciáról. posszú, vékony nyaka idétlenül mosolyogna egymásra, bújik ki a köpeny durva gal- —sendesen, finoman szárnyalnak n

ag

V után Pártfnsňla nŕlkni" fél Ttt lérjáből. Fél levetni a köpe- p fölöttünk a hangok. Nem a maradni Párt

í°

8ŐJa nélkul fél ll

t nyét, még ezen a meleg ápri-: I. zongorában születnek. Hisz lisi napon is, mely utolsó lehet éle- eddig hallgatott, mint ez a tében. Ellenzős posztósapkája, ami- ház vagy az ablakon túl a távoli malyet a hitlerista hadsereg katonái gaslatok, mint a kőjárda az ablak hordták, kajla fülét is eltakarja. alatt A hangok ebből a két kézből, Még szerencse, hogy finom aranyke- ezekből a vékony, hosszúkás ujjakretű szemüvege megtartja. Hosszú, ból áradnak, melyek oly gyöngéden fehér kezek himbálóznak törzse két oldalán. Kiálló ádámcsutkája még mulatságosabbá teszi figuráját. A tábornok feléje fordul, tekintetével kutatóan vizsgálja az óriási vöA tábornok hagyja el utolsóként a házat. Szótlan, de a tekintete olyan, mint a miénk: szomorú és merengő. — Jöjjön velem, — szól oda a németnek a katonás hangnemnél lágyabban, és dobja a fenébe az egész és szeretettel simogatják a hófehér felszerelését... — A tábornok elhallbillentyűket, anyákról, apákról, szü- gatott. — Ogy áll magén, mint tehélőházakról, a hazai folyókról, ker- nen a g

aty

a tekről regélnek... Mintha összebeszéltünk volna az rös, bőrcipőbe bújtatott, kamáslis abi

ak felé fordulunk, hogy ne lássuk vézna pipaszár lábakat. A masszív, egymás tekintetét. A zene elhallgat, messzi oroszországi és afrikai utak- önkéntelenül tapsba törünk ki. ra készült cipő egy berlini zongorista vézna lábán Berlintől csak a seelowi magaslatokig jutott el. — Hm, háború van, — szólalt meg a tábornok minden indulat nélkül. — Nein, — csóválja a fejét a német. — Ich nichts woina, Müsik... — Mjuzik, mjuzik — mormog a tábornolk és elbiggyeszti ajkát. — i\ német feláll és tiszteletteljesen meghajol, majd visszaül. A zongoránál nem érzi magát fogolynak, sem katonának, úgy látszik, mindent elfelejtett. — Nagyon régen nem hallottam ilyen Beethoven előadást — szólal meg sóhajtva a tábornok. — 0, Beethoven! — mosolyog a Van itt valahol zongora? Nocsak!... német, elhallgat, sokáig hallgat, az— fordult felénk s mi egy szempillantás alatt szétrebbentünk a szobák ban. tán lassan és könnyedén felemell a kezét. „Ta-ta-ta-ta!" — milyen félelmetes Selyem overállba öltözött tisztek és bizonytalan hang, mintha messziállnak mellette és hallgatják. — Berlini zongoraművész, — mondja a tábornok. — Most majd meghallgatjuk, hogyan játszik. — ről jönne — fordul valaki a szomszédjához. „Ta-ta-ta-ta!" — hangzik már közelebbről és sokkal kivehetőbben, mintha valaki fenyegetőzne: ElŰrájára néz. — Mit csinálnak az ern- jövök, mindjárt itt leszek! Áradt a dallam és betöltötte az egész szoN' fel a rohamra — szólalt meg Ismét ugyanaz a hang. A beszélő újra megnyugodott. — Értem, de... — Semmi „de". Teljesítse a parancsot. A hangosbeszélő elcsendesedik, a tábornok lassan leteszi a mikrofont a páncélra. _ — Tábornok elvtárs,^ engedje na k látszottunk. Azt a 72 kilométert meg... szólal meg egy fiatal őrnagy, sem volt könnyű' megtenni az Oderá- aki közben kikecmergett a tankbői tói Berlinig... s várta, hogy a tábornok befejezze A seelowi magaslatok mindenünnen jelentését.^ jól látszottak: a tábornokok a parancsnoki megfigyelő pontokról épp olyan jól látták, mint a katonák a lövészáťkokbôl, a harckocsizók a tankok célzónyílásain át és mi innen, a — No, ml újság? a tábornok. fordul feléje berek? — Mosakodnak ' válaszolja az egyik tiszt. — Mosakodnak? — csodálkozik a

1 tábornok. — Igen, Derékig levetkőztek és kannákból öntik egymásra a vizet; — Meleg van — veti közbe a tábornok — hadd mosakodjanak. Forróbb napok is következnek még. — Sokáig le nem veszi szemét az alvó oroszlánokhoz hasonló seelowi magaslatokról. ... A szomszéd házban találtunk egy zongorát. — Gyerünk — mondja az őrnagy a németnek. A német lehajol, vállára veszi S borjúbőr tarisznyát, a gázmaszlkot, Jóízűen nevettünk. Az őrnagy lefordította a tábornok szavait a né-i metnek. — Nein, nein, — tiltakozik a zongorista és valamit hajtogat az őrnagynak. — Azt mondja, hogy agyonlövik otthon, ha ezt itt eldobja. — Az áldójátl — szitkozódik a tábornok és szánalmasan végignéz a németen. napsugarak kellemes meleget árasztanak, virágoznak a kertek. Előttünk állnak a seelowi magaslatok, melyeket el kell foglalnunk, hogy ne haljanak meg a dallamok és az emberek, hogy a tehetséges zongoristáknak soha többé ne keljen katonaköpenyt, gázálarcot, hátizsákot és fedezékáső lapátot hordozniuk. S hogy a félelmetes Beethoven še haragudjék ránk. (Fordította: Lőrincz Lászlö) A virágoskertekből. Átfésültük a kör- üv

eS

e| 0la

k- • • - A foglyul ejtett volkssturmista meg a fe

dezékásó lapátot, páncélöklösök között van egy nagy- _ Hagyja, itt van nem messze a szerű zongoraművész... Olyan szem- zongor

a _ szól rá az őrnagy. Nein, nein, — rázza a fejét ä nyéket és beléptünk egy takaros ikis , helyiségbe, melyet azonban a földön szétszóródott tégla-cserép- és üvegdarabok kissé eléktelenítettek. Nagyon jól láttuk Innék a sárga dombnyúlványokat. Félelmetesek voltak, lekötötték tekintetünket és gondolatainkat. Ránk szabadították a háború rémét, mert a seelowi magaslatokat mindenáron be kell vennünk. A nap bőven ontja sugarait; mi egyelőre sütkérezünk a fényükben és élvezzük a csendet. Olyan megnyugtató, olyan kellemes, hogy az az érzésünk: mindjárt berohannak a fehérkötényes cselédek, kisöprik a szilánkokat és összeszidnak minket, söprűvel kergetnek haza, hogy tanuljunk, vagy segítsünk anyánknak a ház körül. A cselédek csak nem jönnek, de a környék megelevenedik a tankoktól, autóktól, motorbúgás égen-földön. — Szemüveges? Tudja maga, hány hémet é

s gondosan körültekint, nem kiváló zongorista, művész és tudós volt a fiatal harcosok között, akik ma a tankokban elégtek! Nem tudja? Én tudom, mert ilyen legényeink voltak. A tábornok kezébe temeti fejét és vonaglik, mintha fogfájás kínozná. — Három tankot gyújtottak fel hagyott-e el valamit. Csak azután követi az őrnagyot, tigyet sem vetve ránk, az éltető napsugarakra, géppisztolyainkra. Amint átlépi a szoba küszöbét éš megpillantja a zongorát, hirtelen megfeledkezik hadifelszereléséről. Lehány mindent a szoba közepére, s ezek, odalettek a legjobb felderítő- Arázva magáról a port, odarohan a ink, akik a háború elejétől harcol- zongorához. Felnyitja a zongora tak. Ki adja vissza őket nekem, a eiui

Ső részét, odahajol s valamit röcsaládjuknak, anyjuknak? Talán ön? vidlátón betűzget. Azután gyermeki — nézett bosszúsan a tábornok az boldogságtól ragyogó arccal felemelőrnagyra. — Vagy talán a maga nya- kedik. valyás zongoristája? — De őt csak tegnapelőtt ragadták ki Berlinből. A totális mozgósítás alapján köpenybe bújtatták és kikergették a frontra. A puskát sem tudja rendesen tartani, nem még a páncélöklöt. — De az én legényeim tudták. A „halálfejes" Helnrich Hillének az őrra előtt foglalták el Kantyemirovikát — ;,B8cker" — emel! fel sokatmondóan a mutatóujját és simogatja a billentyűket. Könnyed, ügyes mozdulattal oldalról felemell a zongora fedelének felső részét. Már a húrok ls látszanak. .. — Ein moment — mondja mentegetőzve és ledobja magáról a köpenyt. De nem is dobja le: kibújik GYURCSÓ ISTVÁN Az élet lármáját köszöntöm Gyárak kürtje szól, füst csap az égre, utcák kőteste fölrikolt. Fényt szór a Nap a Duna vizére, vasredőny csörög, nyit a bolt. Ö drága utcazaj, kedves lárma, köszöntlek minden hajnalon. Harsanj hajókürti Sirályok szárnya ver ritmust a fodros habon. Szemetes csörömpöl: orgona nyit. Verebek! Micsoda zene! Századok vonulnák: gyermekkocsik — Bódíts, zavarj, terefere. Mozdonysíp, rikolts: kirándulásral Mert nyár jön, nyár, és béke van. Tizenhét év volt a gyógyulásra: időnk nem volt haszontalan. — Az Elet lármája nekem a Béke: a zaj, sürgés — csókok csendje. r Ne kelljen nézni a magas égre fegyvert fogva, védelemre. Lárma: kuvik-kuvik a fák hegyén — hess, jóslataid nem hiszem! A Róland szobor szürke kőfején két galamb párzik: szerelem. fóreggelt, szántóvetők: kiáltok, jóreggelt ekék és boronák, csikorgó daruk — fiúk és lányok, feleselő harmonikákl — Ö drága utcazaj, kedves lárma, ha elcsendesülsz ... jöjj nyugalom, vezérelj tett, gondolat aránya, egyetlen érték — hatalom. ÜJ SZO 8 * 1962. május 8.