Új Szó, 1962. április (15. évfolyam, 90-118.szám)

1962-04-14 / 103. szám, szombat

Sellyei | József: | IIÍIIÜ eg etilje sor a haláron Cj SZÖ 6 * 1962. április 14. N

ovember derekán megjött a tel Egypár nap alatt csonttá fagyott a föld, a fekete sár megszürkült, a levegő csípőssé vált, és ilyen maradt a világ Hó nem hullott még, száraz tél volt, és az Őszi vetések szemmel láthatólag dideregtek a nélia^ fölkerekedő slétben. Akkor, az egyik decemberi nap reggelén munkába indult Pulak Rudko. Egészsége^, ép ember indult a munkába A kocsmában bevette a szokásos fél deci rumot, úgy ment el, mint akit a világon semmi veszedelem nem fenyeget. A tüdeje ép volt, a gyomra rendes, a kora: huszonkét év, a hideg ellen bő kapcákkal tele bagariacsizmája volt, és béléses bekecse. Kesztyűi is voltak, hogy a kezei meg ne dermedjenek a fejsze fogásától. Ilyen volt reggel. De déltájban már nagy döbbenettel sírtak a hozzátartozói, mert megjött a munkahelyről a hír: Rudkóval szerencsétlenség történt. A hír sírást bolygatott föl, mert bizonytalanságba dobta azokat az embereket, akik vele éltek. Hat aratómunkás indult el azon a reggelen a faluból a major felé. A kocsmában gyülekeztek, meleg helyen, onnan indultak a ködös határba, a major felé. A major bérlője még az ősszel fogadta fel őket aratómunkásainak. Szerződéssel és kikötésekkel egyeztek meg mind a két oldalon. Akkor a hat ember úgy érezte, hogy biztonságos vonást húztak a fejük fölé azzal az aláírt megállapodással, mert az aláírt megállapodás munkaalkalmat ígért nekik. Lényegesen több munkaalkalmat ígért nekik, a szerződés kötötte embereknek, mint akik csak idénymunkások, és nem kötik magukat egy év hosszára egy gazdához, szerződéssel, aláírással. A szerződés pontjait úgy állították össze az egyezkedés idején, hogy abban minden munkához való -vonatkozás benne legyen. Benne legyen az is, hogy az elvégzett munkáért olyan bért kapjanak, amennyit megér. Vannak olyan munkák a majorban, hogy amikor a bérlő elvégezteti őket, és összeszámolja a munka hasznát és a bérösszeget, akkor azt látja, hogy ráfizet arra, mert a munka nem is jelent neki annyi hasznot, amennyibe került. Hát igyekszik a következő évben úgy összeállítani a föltételeit, hogy a szerződésben benne legyen annak a munkának az olcsóbb végzése. Ilyen munka a táblái határát megfelelölő jegenyesor lebotolása. Csak szól a munkásainak: — Le fogjátok botolni a jegenyesort, hogy 'jobban nőjenek a fák. De fizetést az ilyen haszontalan babramunkáént én nem adhatok, hát majd elosztjuk a lebotolt ágakat. Az egyik fele a tiétek lesz, az lesz a munkabéretek. Mondhatnak ez ellen valamit a munkások? Mondhatják-e: — Nevetségesen kevés munkabér az, hogy az ágak felét ml kapjuk meg. Dolgozzon érte a fene... N

em mondhatják, mert akkor megsértenék a szerződés megállapodásait, és akkor elveszne a többi megállapodás is, elveszne az aratás is. Hát inkáb ezt mondják: — Kevéske fizetésű munka a botolás, hát azt csak akkor végezhetjük el, amikor sehol más munka nincsen. Télen. Es mégis elvégzik a majorosnak ezt a munkát is. Az életük ezek közé a vonalak közé van ékelve, mint hogyha valami elzárt szobában sétálgatnának, amelyiknek a falait nem lehet átlépni. Es a zimankós téli reggelen elindultak a faluból a major felé. Magyar elbe.széiűk címmel a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadónál négykötetes válogatás jelent meg, a magyar irodalom legszebb elbeszéléseiből A gyűjteményben a csehszlovákiai magyar irodaimat Sellyei |ózsef képviseli az alább közölt, a régi világra iényt vető drámai hangú-elbeszélésével. Az 1941 ben 32 éves korában elhunyt Sellyei egészen fiatalon kapcsolatba került a munkásmozgalommal Meggyőződéses baloldali demokrata volt. és a kommunistákkal való együttműködés szükségességét hirdette. A karjukon baltát és fűrészt vittek, szerszámot a botoló munkában. Kimentek a határra. Alföldes vidék volt a falujuk tája, síkság, amelyiken messzire ellátni a ködtelen napokon az ég alatt. Amikorra kiértek, el is oszlott a köd. A messzeségben minden oldalon falukat és majorokat lehetett látni, ahol különböző történésekben, de egyforma gúzsokban vergődik az élet. A megszántott és búzával bevetett földeknek mély rétege fagyott csonttá. Kopogott a föld, amikor patkós csizmáikkal ráléptek, kopogott, ami-1 kor egy-egy lebotolt ág leesett a jegenyék magasából. A parasztnövények és a fák, mint hogyha valami levegőtlen burokban volnának a végtelen időben, megdermesztett némaságban, úgy álltak álomban a halálos csöndben. Ilyenkor nem él a növény, a ja sem. A megbotolt, ágaiktól megfosztott fák nagy, buta megnyugvással veszik a fejszecsapásokat. Á

fáknak megnyugvás az, hogy a téli álmukban éri őket az istentelenül kíméletlen acél éle, amikor nem fáj semmi. Az emberek, akik baltákkal és fűrészekkel fölszerelve mentek a major kiterjedését az apró paraszt földektől elválasztó határok partjára, ott, a munkahelyen a maguk kénye-kedve szerint osztották föl a munkát. Egy-egy ember egy-egy fát választott ki magának, hogy azt lebotolja. Némelyik fa magasabb volt, némelyik alacsonyabb. Némelyik embernek magasabban költött fölmásznia a fa derekára, mint a másiknak. Az egyenlőtlen munka miatt aztán úgy adódolt, hogy az egyik több ágat botolt le, a másik kévesebbet. Hogyha mindegyikük külön rakja a munkáját: egyik-másiknak több lett volna az ágrésze. De a zsellérösszetartás ezt nem engedte meg. Ök az ágakat egyenlően osztották el a majorossal és egyenlően egymás között. Egy harminc ihéter magas jegenyefa lógott ki ott a földből az ég felé. Ágain szárad't, éretlen levelekkel, susogón, a szelektől hangosan kiabálón. Ezt a legmagasabb fát a Polák Rudko választotta ki magának, mert ő volt a legfiatalabb, legerősebb, legügyesebb társ, aki föl mer kapaszkodni az ágderékon a legmagasabban nőtt ágakért is, mert az ösztöne, a fiatalsága úgy diktálja, hógy ne ijedjen meg a mélységtől, magasságtól. A zimankós, felhőtelen, a nap híján elszürkült és elködösödött ég alatt gémberedetten dolgoztak. Rudko azon a magas fán, társai az alacsonyabb fákon. A hőmérőkben befagyott a higany, úgyhogy nem is lehetett tudni a hideg súlyát, a fokoknak pontos számát. A medvék -téli álmukat aludták az idekéklő hegyek zugaiban. A verebek a falvak fölé húzódtak, valahova az istállók padlására és a trágyás halmok fölé, hogy meleg pára érje őket. A baromfiak is a trágyarakások fölé álltak a gőzölgő pára miatt. A munkátlan parasztemberek csak az istállókban melegedtek meg, mert nem volt tüzelőjük. Emlékeket beszél tek a nyári világról, amikor szabadon szAtták a friss levegőt a tág mezőkön D

e a fabotoló aratók a majori táblák és a pántlikaszéles pa rasztföldek között, az árkos határ fő lött botolták a jei nyesort, hogy sudarasabbra nőjenex a fák, és messzire szétkurfogassák a láthatáros tájon, hogy az ő földből növésük a kisparaszt és a nagybirtok elválasztó egyenes vonala. Gémberedetten dolgoztak. A hőmérőkről nem lehetett megállapítani a hideg súlyát, de Rudko, onnan a huszonöt méteres magasságból kinevette a földhöz lapuló világot, és veszett kedvvel kurjongatott le a társaira. — Sztricsko Janko, de maga fölé nőttem ebben a magasságban. Maga az apám gyerekkori társa, de most csak akkorának látom magát, mintha valami kis bogár volna. A zimankós kedvében megbolygatott öregember fölkurjantott hozzá: —. Nagyon magasan vagy? — Bizony vagyok is. — Messzire látsz el onnan? — Bizony látok is. — Mégis hova látsz? — Belátok a faluba is. Belátok az én házam ablakán is. Maris éppen a gyerekünket szoptatja. Levágott egy új ágat a derékról, akkor azt mondta még: — Három hónapos volt a kis szent, amikor egybekerüitünk. — Most mennyi idős? — Négy hónapos. Nevettek ekkora életes biztonságon a társai is. Rudko fefszecsapásat biztosak voltak. A levágott ágakat a szávaival kísérte le. — Sztricsko, hány fa van még hátra? — A tizenharmadik az, amelyiken te vagy. — No akkor szerencsétlen fát választottam. Későbben mást mondott: — Sztricsko, ez a görbe ág az enylm lesz. Ebből bölcsőt csinálok a kis Janinkónak. Az öregember visszakurjongatott: — Hál még nincsen bölcsőtök? — Nincsen. — És hol alszik a gyerek? — Az asszony mellett. De megcsinálom már azt a bölcsőt, mert az asszony mellett én akarok aludni. Elmúlott tizenegy óra, amikor az alacsonyabb fákon dolgozó emberek elvégezték a munkájukat. Lekúsztak a fák derekán a földre, tüzet raktak, ami mellet egy keveset megmelegedjenek. Rudko is nekikészült, hogy lemászik az ő jegenyéjéről, megebédel a tűznél és cigarettára gyújt. Ezt volt az a perc, amelyik életeket változtat meg, ez, amikor ledobta a fejszéjét, hogy koppanása jel legyen: befejezte a munkát azon a fán. Akkor a dermedt világba sikoltó kurjantás hasított, keserű ijedtségföltörés, amelyikből már ki lehetett érezni, hogy minden késő. Amikor a kurjantás meghalt, akkor a föld fölött, nyolc méter magasságban egy ember alkotott keresztet a jegenyefa megkopasztott vastag derekával. R

endetlen csonk lógott kl a fából, egy régi vihar tépte le onnan az ágat, és most a maradéka, mint valami karó, mint valami kinyúló, de sehová se érő kéz, nyúlt föl az ég felé. Most ember lógott rajta, a jobb lába combjával volt rája szúródva. Öt társa csak nézte, nézte a rettenetes keresztet a tábla szélén. Beléjük fagyott a segítő akarat, csak nézni tudta*, arcukban elváltozott az élet színe. Rudko arca eltorzult, a szeme már behunyt, a kezei a falu felé tátongtak, minthogyha ölelő vágy élne bennük. A lábai minden himbálózás nélkül, mozdulatlanul lógtak a föld felé, mintha a biztos, szilárd talaj felé igyekeznének. De a derék közelében, a comb vastag húsában ott állott a megmerevedett akadály, a borzalmas ágcsonk, hogy semmi emberi szándékot ne engedjen sehova. Ájulásba hullott az ágcsonkon az odaköltözött élet. Csak a vére csörgedezett vastag, piros érben a fa derekán a föld felé. A major messze volt, sokáig tartott, amíg odaszaladtak és létrát hoztak. Addig az embertest keresztnek lógott a világ fölött. Egy zsellérember volt a faluból. A társai ott ténferegtek alatta a földön, mint valami vigyázók, akik a nyomorúságos sorsukat őrzik, hogy el ne vigye senki. Akkor már a falu felé is elszaladt A Csemadok helyi szervezeteinek színjátszó-, ének-, tánc- és esztrátíegyüttesei rendszeresen járják a falvakat, kellemesen szórakoztatják a dolgozókat. Prandl Sándor felvételén: a Nový Šur-i közönség a helyi csoport színjátszóinak előadásán. HÉTKÖZNAP JAROSLAV SEIFERT

J Vacak kályhája! — mondogatta — A krumpli szétfő teljesen I Ösz hajakat kapok miatta... S a tűz duruzsolt csendesen. Hogy nem készül el, egyre félt. Az órát szidta: Hogy rohan mai Aztán lehajolt a kannáért. Nehéz volt neki az a kanna. A vasaló is makacskodott. Kínozta őt széngáz és pára. Meggyújtott egy kis gyertyacsonkot. Még nem volt akkor villanyáram. Minden áldott hónapban kétszer nagymosást tartott a padláson. Látom ázott, törékeny kézzel. Ha rágondolok, úgy sajnálom. — Ejnye, hiszen még itt a padlót jel kell súrolni. Hol a szappan? S a padlórongy? Valahol ott lóg. Ej, ez a munka sose csappan. A rongyra támaszkodott közben s rágondolt, de jó lesz felállni. Rám szólt: Magamat ezért törtem? Lábadtól ismét csupa sár, nil ' Homály szállt már a tárgyakra Még be akart fűzni a tűbe, szegény, úgy ki volt fáradva, hogy karja lehullt kimerülten. — Mi munka vár még reám ma. Es lassan itt az éjszaka! Kintről beáradt a szobába a bodza édes illata. Fordította Fügedi Elek az egyikük, hogy az asszony is megdöbbenjen és az egész falu. Létrát is hoztak a majorból, és lehozták a járói a fát keresztté jelölő embert. Ájultan feküdt a hunyorgó tűz mellett, a fagyott rögön. Fölötte álltak a társai, meggörnyedt testű emberek, szemükben részvét. Csak álltak, mint hogyha semmit se tudnának tenni, csak nézni ezt a sorsot, addig nézni, amig elhatározó ököllé formálódik a tenyerük. Mintha el akarnák fogni előle a vágó szelet, hogy ne érhesse. Mintha el akarnák bújtatni maguk közé minden fenyegetés elől. Olyanok voltak, mint egy szertartás. A majoros a motorját rohantatta oda a hírre. Világos parancsot adott a sofőrjének, sietésre biztatta a zsellértesttel az orvos felé. Motor vitte Rudkót a faluba életében egyetlenegyszer. Ugyanakkor már a faluból is elindult egy szekér, hogy hazahozza. Az egyhónapos asszonyka lélektelenül járkált a hírvétel után, nem tett semmit. Nem látott még az életből semmi mást, csak azt, hogy ő a Rudkóé, nem is tudott semmi mást, mint az övé lenni. A gyereke a karján sírdogált a pólyában. Egészséges fiú volt, és most teher volt az anyján. A

dunyhákkal bélelt kocsit Rudko apja hajszolta föl, aki gondolkozni és tenni is tudott megdöbbenésében is. Ö először kis balesetre gondolt, nem volt a megdöbbenése akkora nagy. Vén zsellér volt, és még nem történt körülötte akkora tragédia. Hihetetlen volt előtte a halálos esés. A parasztlegény, akihez elment, akit megérintett az emberi sors szava, kötelességérzettel rohant az istállóba, befogta a lovait a szekérbe, fölültette rá a vén zsellért is, aztán nekivágott az országútnak. De félúton már nagy integetéssel szólította vissza a sofőr. Amikor benéztek a motor ablakán, ott látták Rudkót a börpárnákon. Az orvosnál ott volt Maris is. Szörnyülködve és fásult csöndben nézte a nyitott sebeket, azt, hogy húscafatok és véres faszilánkok keverednek egybe, azt, hogy meleg vízzel mosta az orvos a rettenetes sebet, és hat darab kisebb-nagyobb fadarabot húzott ki a csipeszével a húscafatok közül. -i.' j , Rudko dermedt mozdulatlanságban feküdt. Az asszony magafeledten

; aézte. Egyszerre felnyíltak az ember szempillái. Üveges fény bámult az aszszonyra, ahogyan ott állott, ahogyan olyan hatalmas teher volt neki a pólyás gyermek, hogy nem szorította anyai vigyázással, hanem asszonyi fáradtsággal hagyta, hogy a pólya feje lelógjon, a gyerek nyála a földre csurogjon. Nézte azt a kihunyó üveges tekintetet az asszony és megrezdült. Szégyenesen kapta magához a gyereket, megigazította fejealját: visszaakaratosodott anyának a gyereke fölé. Az üveges tekintet üveges tekintet maradt. Már az orvos se tudta leragasztani. Nyitott szemekkel fektették a koporsóba a faluból való zsellérembert. r\lyan volt ez a tekintet, mint azé az emberé, aki az örökké rejtegetett amberi igazságokbői megsejtett valamit, és azontúl nyílt szemekkel akarja látni és formálni a világ arcát, még hogyha megölik is érte. I