Új Szó, 1962. március (15. évfolyam, 59-89.szám)

1962-03-17 / 75. szám, szombat

Három kis történet Torinóból 'T'orino, a gyönyörű civllizált város, amely oly büszke ipari fejlettségére, néha-néha rádöbben, micsoda tragédiák rejlenek falai között. Ilyenkor elmosódik a büszkeség és a város lakéi keserűen elgondolkoznak az érem másik oldala felett. Három kis történet zaklatta fel a város nyugalmát e téli hónapokban. Apuliából egy asszony érkezett a „napfényes vonaton" (ezzel a vonattal érkeznek Torinóba reményekkel telve a kivándorlók). Az asszony 43 éves. Angela Sciagameának hívják. Magával hozta tíz és ötéves, valamint tizenhét hónapos gyerekelt. Egy kevéske kenvsren és néhány almán éltek. Pénzük nincs. Az útra is kölcsön kértek. Miért jöttek? Angela férje napszámosként dolgozott Torinóban. Negyvenezer líra körül keresett, a pénzt mindig elküldte családjának. Az elmúlt napokban elütötte a villamos, állapota egyre súlyosabb, haldoklik. Táviratilag hfvták a feleségét, síró-jajveszékelő álmos gyerekek álltak kétségbeesetten a haldokló apa ágyánál, aztán ugyanazzal a „napfényes vonattal" visszaindultak Apuliába. A tömegszállásról, ahol a napszámos feküdt, az asszony magával vitte a rongyos holmikat ás egy nadrágot. Nem emlékül I Ha valaki szegény, nem lehet szentimentális. Megfoltozva a nadrágot még elhordhatja a legidősebb fiú. Második történet Ugyancsak egy asszony érkezett Torinóba, de ezúttal még nyomorúságosabb helyről, Szardiniából. Férje, Pietro Marangiu, halott. Oktalanul vesztette életét. Barátja házában berúgott, erőszakoskodni kezdett feleségével. Barátja egyetlen döféssel leszúrta. Marangiu halott. Ö is körülbelül 40 ezer lírát keresett, amelynek felét rendszeresen hazaküldte feleségének és négy gyermekének (héthónapos kisfiát még nem is látta). Egy újságíró megkérdezte a szardiniai napszámos munkatársát, hogy tud megélni 20 ezer Urából egy hónapig? A válasz egyszerűen hangzott: „Nem evett mindennap, amikor étkezni jártunk, evés helyett gyakran végignyújtózott a kantin lócáján." Magányos ember volt, — mondják a szociológusok —, ki csodálkozik azon, hogy ilyen körülmények között olyan gyorsan megártott neki az alkohol és egyetlen szúrás végzett vele. Harmadik történet Ennek kevés köze van az előző kettőhOz — mondhatja valaki. Valami összefüggés azonban mégis van közöttük. Epizódunk hőse egy „hölgy", Dionisia Aibertíno, akiről a torinői napilap azt Irta, hogy „magával hordta szerencsétlen éjszakai kiruccanásaira kisgyerekét is". Kocsiban tologatta, mint más rendes anya. Ha sikerült „elcsábítania" valakit, a gyereket egyik szerencsétlen csavargó barátnőjére bízta. Es ha ennek is akadt a horgára férfi, a kislány további kézbe került. Egyik este eltűnt a gyerek, jobban mondva Aibertíno azt hitte, hogy elveszett. A valóságban az történt, hogy egyik barátnője észrevette, hogy a kicsi lázas és hazavitte. A kétségbeesett keresés néhány perce alatt az anya megőrült. Vagy talán már előtte is őrült volt? Az anya a bolondokházában végezte. Az orvosok azt mondták, hogy kislánya iránti szeretete kivételesen vad és csillapíthatatlan volt. Es hozzáteszik, hogy „hasonló nőknél" ez elég gyakori eset. Három megrázó történet. A Fiat-gyár lapja azt írta, „hogy Torino szívében, — amely a szociális haladás terén példát mutat a többi olasz városoknak —, néha előfordul ilyen rendellenesség is". Rendellenesség? Kedves szójáték, amely rendellenességnek nevezi a két napszámos nyomorát a gépkocsigyártás fővárosában, a pénztelenség miatt kettészakított családok életét és egy prostituált anya kétségbeesését. Maupassant megrázó történeteket írt a legszürkébb eseményekről. Maupassant „nagyszerű században élt". Mi „a gazdasági csoda" korában élünk. Az elmondott három kis történet megérteti velünk, mennyi könnyet, mennyi fájdalmat és mennyi vért köyetel a gazdasági és ipari konjunktúra, amelynek szerencsés nyertesei mellett, — elhagyott áldozatai is vannak. ARMINIO SAVIOLI CEYLONI RIPORT lkonyatkor meleg záporeső árasztotta el Colombót. A zöld trópusi növényzeten visszaverődő esőcseppek nagy zajt csaptak. Egy alacsony lakóház kitárt ajtaján keresztül egymásba zsúfolt könyvespolcok garmadáját, újságok és folyóiratok halmazát pillantottam meg. Az volt az érzésem, azért tárták ki az ajtót, mert nem fértek be az újsághegyek. — Bizony jó volna, ha Peter dolgozószobájának falait tetszés szerint tágíthatnánk! — Jegyezte meg epésen Maud. — Az sem lenne rossz, ha a nap 24 óráját megtoldhatnánk! — válaszolt épp olyan csipkelődően Peter. A házaspár érti a tréfát, még ha elevenbe vág is. Tudtam róluk, hogy Peter Keyneman jogász és újságíró a gyakorlati életben agitátor, propagandista, közíró és előadó, a ceyloni kommunisták vezére, Maud, a felesége pedig egy angol nyelvű kommunista hetilap, a Forward szerkesztője. T^eyneman higgadt, fá radt ember benyomását kelti. Amikor ajánlkozott, hogy megismertet az esti Colombóval, szabadkoztam, hogy már késő van. — Nem tesz semmit, úgyis a gyárba és a kikötőbe készülök a munkások közé!... Arról beszélt a munkásoknak, hogy a nyugati olajmonopóliumok hevesen ellenezték a ceyloni kőolajtársaság létrehozásának törvényjavaslatát. A Shell kőolajtársaság és még két további monopólium 16 évi uralmuk tapasztalatait felhasználva minden fortéllyal akadályozták a nemzeti kőolajipar megteremtését. Ez nem meglepő, hisz a Shell, a Standard Vacuum Oil és a Caltex angol, amerikai és holland kőolajtársaságok mostanáig urai voltak a ceyloni piacnak és tetszés szerint szabták meg ez árakat. — Negyvenötmillió rúpia tiszta nyereséget sajtolnak ki évente az országból! —világította meg a helyzetet Peter Keyneman és élesen elítélte az angol és amerikai diplomatákat, akik nyíltan beavatkoztak az ország belügyeibe és „tiltakoztak" a ceyloni kormánynál. Más módon ís támadták a törvényjavaslatot. A nyugati kőolajtársaságok és az őket támogató helyi reakciós körök igyekeztek befolyásolni a kormány néhány tagját, egyes parlamenti képviselőket és tisztviselőket, hogy akadályozzák meg, vagy a végtelenségig halogassák a törvényjavaslat elfogadását. A vesztegetéstől, megfélemlítéstől, csalástól sem riadtak vissza. Ceylon fővárosának egyik utcája Népe boldogságáért küzd Egyes autógyárak a kőolajtársaságok tanácsára azt a hírt terjesztették, hogy nem tudják szavatolni gyártmányaik üzemképességét, ha az autótulajdonosok a jövőben nem a Shell, a Standard Vacuum 011 vagy Caltex benzinjét, hanem más, főként szovjet üzemanyagot fognak használni. A kőolajtársaságok Irán útján ts nyomást gyakoroltak a ceyloni kormányra. Ceylon ugyanis kőolajszükségletének a felét Iránból szerzi be. A nyugati monopóliumok nyomására az iráni kormány értésére adta Ceylonnak, hogy lemond a ceyloni teáról. A nyugati monopóliumok ugyanakkor különböző irányból bőszen támadták Bandaranaike asszony kormányát. I^eyneman beszélt és a hallgató munkások arcán visszatükröződött, hogy megértik, milyen elkeseredett harc folyik a haladő erők és a reakció között. — Enova! — fejezte be beszédét Peter, ami szingaléz nyelven annyi, mint „viszontlátásra", szó szerinti fordításban azonban azt Jelenti: „Visszatérek!" Elhajtottunk. — Halló, Peter! — sokáig hallottuk a munkások búcsúszavait távozó autónk után ... Már a kikötőben vagyunk. A dokkmunkásokat a májusi és az októberi ünnepi felvonulás megszervezése érdekelte. A különböző szakszervezetek ugyanis máskor külön rendezik meg az ünnepségeket. A ceyloni kommunisták a dolgozók egybetömörülését szorgalmazzák. Mostantól kezdve együtt fognak ünnepelni. Miközben Peter a munkásokkal beszélgetett, megtudtam egyet s mást az életéről. A legfelsőbb bíróság tagjának a fia, Cambridgeben nevelkedett. Angliában belépett a kommunista pártba, s hazatérve éppen itt, a kikötőben kezdte szervezői, agitátori és propagandista hivatását. — Rájöttem, hogy az embernek nemcsak érthető nyelven kell beszélnie a dokkmunkásokkal, hanem néha, a vita hevében, az öklét is meg kell mutatnia. Mindenekelőtt legyen jó elvtárs, akkor megbecsülik — mondja Peter Keyneman. JX lacsony házikó áll a x •*• katolikus templom tövében. Itt lakott egy száz év körüli aggastyán, akiről Peter érdekes dolgot meséit. Az öreg a kommunizmusban és a római pápában is hitt. Azt vallotta: „A kommunisták itt a Földön segítsenek rajtam, szegény emberen, a római pápa pedig azzal törődjék, hogy halálom után az égben is rendben legyen a szénám!" Amikor Keynemant újra parlamenti képviselőnek jelölték, az öreg szingaléz az urna elé vitette magát, hogy leszavazhasson. — Olyan ember legyen a parlamentben, aki jól tudja, mi kell a munkásembereknek 1 — mondotta a nemrégen elhúnyt aggastyán. , Akkor este Colombo külvárosaiban még sokszor hallottam a „Halló, Peter!" meg az „Enova" köszöntést. Ebben a szóban — „visszatérek" — a jelen és a jövő megfékezhetetlen energiája rejlik. — Az élet nagyon gyors, de mi legyünk még gyorsabbak — mondotta Keyneman, amikor írói munkájára célozgattam. — A harcban legyünk gyorsabbak azoknál, akik makacsul ragaszkodnak a múlthoz, s a jelenre ls rá szeretnék kényszeríteni! Peter Keyneman egyike azoknak, akik a nép boldogságáért harcolnak, akik a nehéz múlt után kl tudják vívni a reményteljes jövőt. JEKATYERINA SEVELJOVA | RIPORT BRIT GUAYANÁBÓL Ez év a függetlenség éve lesz Georg

etown

ban Tróplkus éghajlat, buja növényzet és a nagy Kalaturvtzesés földje Brit Guayana. Ez a vidék az Indiának, négerek, indiaiak, kínaiak és portugálok találkozóhelye, akiket a fehérek által irányított sors keze hozott össze. A földrajzkönyvek tartalma az utóbbi évben nagyon változik. A legújabbaknak már azt is tudomásul kell venniük majd, hogy Brit-Guayana egy független köztársaság, Guayana lesz. Az ország egyetlen f 61 f árható országútján utazom a repülőtérről a fővárosba, Georgetownba. Az ország többi részein a gépkocsivezető szerint borzalmasak az utak. A kókusz- és banánerdők között feltűnnek az első faluk és a kisebb telepek. A házak cölöpökre épültek, mert csak így sikerült távoltartant a nedvességet és az állatokat. A fából épült házak inkább kunyhó benyomását keltik, legnagyobb részük • rozzant, megviselt és füstös. Akadnak sárral tapasztott faháztkók is A kunyhók előtt szinte nyüzsög a sok mezítlábas, rongyos, ingecskébe öltöztetett gyerek. Az alkonyat, ami ebben az országban hamar leszáll, a lakosságot füstölgő mécsesek, petróleumlámpák, csak nagyritkán villanyfény gyújtására kényszeríti. Ezek a fények, mint a hamvadó parázs, sárgállnak az ablakon át. A mécses fényénél még jobban eldurvul a nyomor képe. A szoba bútorzata: pad, asztalka, deszkából tákolt ágy és egy edénypolc. Hogyan lehet az, hogy a bővizű folyók földjének országában mécsesekkel és petróleumlámpákkal világítanak? Sofőröm tudja: „Innen mindent kivisznek: bauxitot, aranyat, gyémántot, cukrot, de be nem hoznak semmit. Ez a férfi a legegyszerűbben és a legtalálóbban fogalmazta meg a kolonlalízmus lényegét. Georgetown egyik szállodája előtt az érkezőt egy csomó, máskor jóbarát, de most egymásnak konkurráló újságárus néger veszi körül, akik csak így tudják biztosítani létfenntartásukat. A Tower nevű szálloda fényben úszik. A lágy zene mellett estélyi ruhás nők és férfiak táncolnak. Ez a hófehérség hidegséget áraszt magából. Minden a legfényűzöbb. Gazdag uraságok szórakoznak itt, akiket nem érdekel a kunyhók lakólnak sorsa. Van egy gazdag Guayana ts, amely a fényűző mulatóhelyeken üti agyon szabad Idejét. A gazdagok legtöbbje külföldi. Két világ Már reggel a nálunk aratáskor megszokott hévvel tűz a januári nap. A városnézés mindjárt az első lépések után tanulságos. A legelegánsabb negyedben, a Wall Streeten kezdem, ahol beigazolódik a a turistakéztkönyv állítása, miszerint a város tervszerűen, az egészségi szempontoknak megfelelően épült. Középen magas pálmasor díszlik. Az utca mindkét oldalán villák és paloták sorakoznak, amelyek kertjelből a díszes kerítéseken keresztül átfonódik a zölddel vegyült vlrágkoszorú. Ebben a negyedben van az angol helytartó palotája is, mely előtt katonák őrködnek, itt vannak a külföldi cégek irodái és a gazdagok villái. Az útkereszteződésnél lovasrendőr irányítja a forgalmat. Kék egyenruhájának nadrágfán rikító piros csík húzódik végig. Fején trópusi sisak. Az utcán az autók és a kerékpárok szakadatlan sora kígyózik. A kerékpárok számát tekintve egyesek szerint Guayana Hollandia után a második helyen áll a világon. A kerékpár ára 150 karibi dollár, amelyért az ültetvények munkásának 2—3 hónapig kell dolgoznia. A városban sétálva majdnem kötött szemmel is rábukkan az ember a „Boockers" feliratra, amely egy angol társaság neve. Ež a társaság uralja a helyi szójárás szerint a temetkezési vállalatokon kívül Guayana gazdaságát. A Boockers társaság kezében összpontosul Guayana cukortermelésének 70 százaléka. Munkásainak száma meghaladja a 38 ezret. A társaság tőkéjét további konszerneknél is kamatoztatja. Befolyása van a helyi bankokban, biztosítótársaságokban, sőt kereskedelmi flottával ts rendelkezik. Guayana népe munkáfának gyümölcsét ez az egyetlen társaság csaknem teljesen elnyomja. A nyereségből üzletei révén még Bat'a nagytőkésnek is csöppen. A Boockers áruház bejáratánál egy kétségbeesett idős ember kínálja a banánt. Talán konkurrální szeretne a Boockersnek, melynek üzletében nylon zacskókba csomagolva árulják a banánt. Ez az árus szimbolikusan hat a nagy áruház csillogó kirakatai előtt. Benne ölt testet Guayana népének Guayana szegénysége. Vásárcsarnok, piactér Guayana valódi képét és gazdagságát a Stabroek Markét vásárcsarnok mutatta, melynek egyik részében keleti módra van kirakva az áru. Szegényes pék- és fűszerüzletkék, halelárusítók sorakoznak itt egymás mellett. A másik oldalon dúsan tarkállik Guayana földjének minden természeti gazdagsága. A narancson, banánon, ananászon és dinnyén kívül számos nálunk Ismeretlen gyümölcs mint a papaja, manga, plantalnsz, sapodilla stb. is van. Most egy különös csapszéket fényképezek. Nem meszsze tőlem egy asszony kókuszdiót nyit fel, és átadja a vásárlónak, aki mohón kiissza belőle a tejet. Amott óriásra nőtt paradicsom, csipkebogyó nagyságú paprika, kaszavagumó, édesburgonya hever az asztalokon. Gazdag lenne ez az ország, ha nem kosarakból kellene árulnia, hanem nagyban adhatná el terményeit. A Stabroek Markelen kívül van még egy szegényebb, rendezetlenebb piactér is, ahol nagyon kevés áruval rendelkező „boltosok" várják a vásárlókat. Egyesek csak néhány ceruzával ténferegnek a piactéren. Olykor-olykor kínálják portékájukat. Minél jobban közeledsz a külvárosokhoz, annál több az omladozó homlokzatú épület. Itt vannak a kisiparosok utcára nyíló műhelyei, ahol a szegények ócska holmijait javítgatják. Az ósdi műhelyek sorába egy-egy kocsma ékelődik, ahol a külváros proletárfai fogyasztják el naponta tányér rizsüket. Good by sir I Good afternoon, Síri üdvözlöm csak úgy magamban a most elémtoppanó tiszteletre méltó gentlemant. Arcának fehérségére rávetődik trópusi sisakiának árnyéka. Trópust ruhát visel. Elmaradhatatlan sétabotjával Játszik. Gondolkodva lépked az utcán, rr\intha csak a gyarmatokról szóló könyvek Illusztrációjából vágták volna kl. Kt lehet ez? A gyarmat főhivatalnokainak egyik nyugdíjba helyezett tagja, aki villája és az olcsóbb megélhetés kedvéért a gyarmaton maradt? Vagy talán egy exportcég tulajdonosa, aki mindent a fiára bízott, s most azon révedezik, merre ls fordult a régi, f ó világ sorsa? Good by, Síri Búcsúzom tőle gondolatban. Ebben a pillanatban egy idefét múlt korszak, vissza nem térő képeként fest. Ugyanezt éreztem, amikor gyarmati katonákkal találkoztam Georgetown utcáin, vagy elolvastam az idegenforgalmi hivatal kapuja fölötti hirdetményt: Idegen, aki a gyarmat területére lépsz ... Este a meleg, illatdús levegőbe madarak éneke vegyült, az utcán újságot áruló néger gyerekek azt kiáltozzák: „Jagan ezt mondja: Ez az év a függetlenség." EMIL SlP 1962. március 17, ÜJ SZÓ 5 £