Új Szó, 1962. február (15. évfolyam, 31-58.szám)

1962-02-21 / 51. szám, szerda

OCét tödén ei \ Elidegenülés az operától LUCÜLLÜS A BÍRÁK ELŐTT a Szlovák Nemzeti Színház operájában A darab egyik jelenete Individualizmus Vasárnap délutánonként, még télen ts, elég sok a kiránduló és sétáló Bratislava egyik legszebb és legközkedveltebb kiránduló helyén: Vaskutacskán. Ennél fogva zsúfolt a vaskutacskat vendéglő ls. Es mert zsúfolt, az ember nagyon örül, ha valamelyik asztalnál egy széket tud magának szerezni. Még csak gondolni sem lehet különasztalra. A vendéglő, szokás szerint, most vasárnap is zsúfolt volt. Éppen ezért igen nagy örömmel fedeztem fel, hogy az egyik asztalnál, amelyhez négy szék van, két hölgy ül, a másik két széken pedig csak a táskáik vannak. Odamegyek az asztalhoz és udvariasan kérdezem meg: — Szabad egy hely? — Foglalt! — válaszolják a hölgyek kimérten. Hát ha foglalt, akkor foglalt, mit lehet csinálni, de azért, mivel én sem vagyok mat gyerek s ahogy mondani szokták, engem sem a gólya költött, gyanús ez a „foglalt". Mindegy, hely nincs, megyek hát a söntésbe, ahol a falat támasztva megiszom a szokásos két deci boromat. A söntésben töltök vagy tíz percet, közben játszódik le a soron következő és elbeszélésre kerülő „25 filléres eset". Az eset miatt is, az álldogálás miatt ts eléggé ingerült leszek, s így határozom el, hogy a „foglalt" helyeket a két hölgynél újra megnézem, de ha most ts „foglalt", akkor olyan botrányt csapok, hogy... Újra ott állok a két hölgy asztalánál, a két széken most is csak a táskák. j — Szabad ez a hely? Bűbályos mosoly kíséri a választ. — Hát hogyne! Tessék helyet foglalni. Ahogy leülök, a következő pillanatban az egyik hölgy int a pincérnek: —Fizetünk! Fizetnek és igen gyorsan eltűnnek. A 25 filléres Szóval a söntésben vagyok, előttem a két deci bor s unalmamban támasztom a falat. Közben figyelem a vendéglő életét, látom, hogy sokan jönnek, de mert nincs hely, sokan el is mennek. Újabb társaság jön, három fiatalember — köztük az Előkelő Fiatalember is, amit persze, akkor még nem tudtam — és egy lány. ök ts körbe néznek hely után, természetesen nincs, de nem mennek el, hanem odajönnek a söntésbe. Eléggé zajosak, mint az afféle fiatalok. Éppen zajos viselkedésük vonja magukra a figyelmemet, s megállapítom róluk, hogy a fiúk olyan 18—19 évesek, a lány pedig 16—17 éves lehet. Négy korsó sört rendelnek és három féldeci rumot. A kislány tehát csak sört iszik, rumot nem. A fiúk fizetnek s ahogy egyikük, az Előkelő Fiatalember, kabátja zsebéből marékkal kiveszt a pénzt, kezéből egy 25 filléres hangos csörömpöléssel leesik a kövezetre. Mondom, a 25 filléres hangos csörrenéssel esett le, én ezt látom és hallom, de úgy látszik, az Előkelő Fiatalember nem vette észre, mivel úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Persze, most úgy illenék, hogy lehajoljak, felvegyem és átnyújtsam a fiatalembernek a leejtett pénzt, de mert mégis csak vagy 25 évvel Idősebb vagyok a fiúnál, tehát nyugodtan az apja lehetnék, csak félig hajlok le s ugyanakkor jobbkezemet a vállára teszem és figyelmeztetem, hogy a pénze leesett a földre. Es mit tesz az Előkelő Fiatalember? A szempillája sem rebben, mintha nem is neki szóltam volna, viszont a divatos, hegyes orrú cipőbe bújtatott lába megmozdul, és a 25 fillérest, mint egy szemetet, határozott mozdulattal félre rúgja. Látom a félre nem érthető mozdulatot, fülig elvörösödve egyenesedek fel, nem tudom, mit mondjak vagy mit tegyek, viszont a gondolatok, a ki nem mondott mondatok kavarognak a fejemben. Meg kellene kérdeznem: Vajon hány 25 fillérest keresett az Előkelő Fiatalember? Egyáltalán keresett-e akár egy fillért is már életében, és tudja-e mit jelent az: munkával pénzt keresni? Nem nagy pénz az a 25 filléres, de mégis, azért valakinek dolgoznia kellett, és ha nem az Előkelő Fiatalember dolgozott meg érte, akkor bizonyára azt a 25 fillérest rugdossa itt, amit az apja keresett. Vagy tálán szégyen, és nem előkelő dolog egy 25 filléresért lehajolni? BÁTKY LÁSZLÓ Ki tagadhatná, hogy az opera műfaja rég túljutott delelőjén és évtizedek őta immár idillt válsággal küzd. Az operairodalom klasszikus remekei természetesen dacolnak az Idővel, mert átmenti őket az ütőkor számára tökéletes zenéjük, de a polgári opera menthetetlenül zsákutcába jutott. Ennek oka az, hogy az új valóságot, az élet új tartalmát nem tudja kifejezni egyenlő értékűen új formában. Gyéren elkönyvelhetünk ugyan Nyugaton is, de törvényszerűen elsősorban a szocialista országokban — köztük nem utolsósorban hazánkban — olyan kísérleteket, amelyeknek cél-: ja az opera műfajában is az új kifeje-; zése új formában. E folyamat elindítója Bertolt Brecht, aki ,1928-ban írt Koldusoperájában kigúnyolta a dráma i operai műfaj konvencializmusát, szét akarta törni annak kereteit s el akarta érni azt, hogy az opera a haladó gondolat közlésének sajátos művészi eszközévé váljék. E törekvések áramlatába szervesen illeszkedik bele Paul Dessau német zeneszerző Lucullus a bírák előtt című operája, amelynek országos bemutatója szombaton este volt a bratisiavai Nemzeti Színházban. A ragyogó szövegkönyv írója Bertolt Brecht, aki tizenkét képben mélységes emberségféltéssel ítéli el a hódító háborúkat s az alvilági ítélőszék előtt pőrére vetkőzteti a dölyfös római hadvezért, a tízezrek életéért felelő LucuHust. Az intő ujját magasba emelő humanista költő szava csendül kl a szövegkönyv mesteri soraiból ; Brecht vádol, óv és figyelmeztet Gustáv Papp Lucullus szerepében s kitartóan ügyel arra, hogy a néző ne élje bele magát a cselekménybe, a színpadi alakok sorsába, hanem kívülről, tudatosan és tárgyilagosan ítélje meg minden szavukat és tettüket. Elsősorban a prózában beszélő Narrátor (Juraj Martvoň), szolgálja illúziót romboló kommentálásával a brechtl „elidegenítő hatást", állandóan arra serkenti a nézőt, hogy aktív álláspontot foglaljon el a színpadi történéshez. Paul Dessau érdeme elsősorban az, hogy nem félve a kockázattól, zenéjével alkalmazni akarja ez epikus színház brechtl felfogását az opera műfajában. Csak kivételesen és indokolt esetekben hat az érzelmekre. Brechttel összhangban gondolatébresztő, tudatot ostromló zenét komponált, amely szokatlan ugyan a dallamos olasz operán nevelkedett közönségnek, viszont kifejező, tartalmas, utat kereső és feltétlenül érdekes. A hangszerelés is meglepő. A csellókvartettől eltekintve a zenekarban nincs vonóshangszer, annál több a különféle fúvós- és ütőhangszer, sőt a harmonika is szerephez jut. Az első képekben még ugyan hiányoljuk a drámaiságot, de a zene képrőlképre felfigyeltetőbb. Ennek ellenére az összhatásban csak másodrangú szerepet tölt be. Ügy érezzük, hogy Dessau zenéjében főleg Brecht szövegkönyvének aláfestését tűzte ki célul, kiemeli és aláhúzza a tartalmi mondandót, de valahogy tisztelettudóan a háttérben marad. S ezen a ponton nehéz egyetértenünk azzal a gondolattal, hogy ez volna az opera átmentésének, továbbfejlesztésének a Járható és követhető útja. Miért? Elsősorban azért, mert nézetünk szerint az operában éppen a műfaji követelmények határozzák meg törvényszerűen, hogy a zenének, az éneknek kell az előtérben állnia. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk a szövegkönyv művészi gazdagságának, haladást szolgáló gondolatiságának jelentőségét. Csupán arról van sző, hogy az opera zenéje nem elégedhet meg az illusztrálással, az aláfestéssel, a kiegészítéssel, hanem a jó szövegkönyvre támaszkodva sajátos formanyelvén kell kifejeznie az opera mondanivalóját. Az opera zenéje nem lehet a gondolatok kiszolgálója, hanem tolmácsolnia kell azokat. A Lucullus a bírák előtt esetében ez nincs így, s ezért érezzük inkább brechti drámának, mint dessaui operának. Ezért kételkedünk benne, hogy ez az út az opera reneszánszához vezetne. Ezért látunk benne — minden erénye ellenére — csupán érdekes, elgondolkoztató kísérletet, amely azonban csak az opera érvényben maradó alapvető törvényszerűségeitől való elidegenüléshez vezetne. Klaus Kahl, a drezdai vendégrendező felfogásában érvényesül a zenedráma minden brechtl követelménye, nyomatékosan aláhúzza a mondanivalót, nagy figyelmet fordít a színészi játék elmélyítésére, pontos a részletek kidolgozásában és gyorsuló ritmust ad az előadásnak Mikulás Kravjanský ökonómikus színterén. A nagyszámú énekesgárdából kimagasló teljesítményt nyújt Gustáv Papp a főszerepben, a Bírót alakító Ondre] Malachovský és a Királynőt éneklő Drahomíra Královcová. Az aránylag kis létszámú zenekar Gerhard Auer lendületes vezénylésével feladatát jól töltötte be. GÄLY IVÁN AZ EURÓPAI 1RÖK SZÖVETSÉGE március 11—12-én tartja ez évi közgyűlését Firenzében. Egyidejűleg nemzetközi kongresszust tartanak itt, amelynek témája: a rádió, a televízió, a film és az írók. A szövetséghez 500 európai szocialista és kapitalista országban élO író tartozik. A SZOVJETUNIÓBAN BEFEJEZTÉK a „Kétéltű ember" című film forgatását. A film egy csoport életét eleveníti fel, amely sokszor IS métert a víz alatt dolgozik. IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIMIMIIIIllllllllllllllüll A szovjet könyvkiadók további csehszlovák írók müveit adták ki orosz fordításban. Kiadták Mária Puji manóvá három legismertebb munkái ját, Hoffmelster riport-könyvét, Capek két kötetét, továbbá Martin Kukm Cin és Bohuslav Brezovský novelláit. VOJNICE színjátszói a napokban Rozov: Felnőnek a gyerekek című színművét mutatták be. Az együttes most vendégszerepelni készül. (R.) testvérpárttal, akkor feladják hibás nézeteiket, s visszatérnek az egység és a minden szocialista országgal, a nemzetközi kommunista mozgalommal való együttműködés útjára. A nemzetközi munkás- és szocialista mozgalom története az elpártolás számos esetét jegyezte fel. De egyes személyek vagy akár egész csoportok elpártolása sohasem vethette visssza a mozgalmat, s nem akadályozhatta meg továbbfejlődését. Ez teljes mértékben áll a szóban forgó esetre is. Hiába ujjonganak az imperializmus ideológusai az Albán Munkapárt vezetőségének álláspontja láttán. Nem erőre vall, hogy az imperialisták kénytelenek „utolsó ütőkártyájukba" — a nacionalizmusba — helyezni minden reményüket. Ellenkezőleg, abból, hogy különös súlyt helyeznek a nacionalizmusra, kitűnik, mennyire üres az Imperializmus Ideológiai fegyvertára. A két rendszer harcának és versenyének menete egyre világosabban mutatja, hogy a régi világot elkerülhetetlenül eléri végzete. A „szabad vállalkozás" és a „szabad kezdeményezés" gyönyörei nem elég vonzó csalétkek. A nyugati sajtó kifejezésével élve, általánossá válik „a kapitalizmus alacsonyabbrendűségi érzése". Az imperializmus, mint rendszer, halálos kockázatot vállal, ha katonai erővel próbálja visszaállítani a kapitalizmust a szocialista országokban. S a nacionalizmus ls, amelyben anynyira reménykednek az imperialisták, hiába olyan szívós, tehetetlen, ha nyílt összeütközésbe kerül az internacionalizmussal. A letűnő osztályok ideológiáját tükrözi, s pusztulásra vannak ítélve egyéb Ideológiai tünetei is annak a társadalomnak, amely, szülte. • A

Z EGYTlPUSÜ TÁRSADALMIGAZDASÁGI ALAP, az egységes ideológia, a közös osztályérdekek és célok alkotják a szilárd baráti államközi kapcsolatok alapját a szocialista világközösségben. E kapcsolatok jellemző vonásai közé tartozik a teljes egyenjogúság, a függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartása, s a testvéri kölcsönös segítségnyújtás. „A szocialista világrendszerben élő népek gyakorlata igazolta, hogy testvéri egységük és együttműködésük megfelel minden egyes szocialista ország legfőbb nemzeti érdekeinek. A szocialista világrendszer egységének erősítése a proletár internacionalizmus alapján — a rendszert alkotó valamennyi állam további sikereinek elengedhetetlen feltétele" — állapítja meg az SZKP programja. Az új típusú nemzetközi kapcsolatok fejlesztése és tökéletesítése folyamán bizonyos nehézségekkel kell megküzdeniük a szocialista országok kommunista és munkáspártjainak. A nehézségek főleg két körülményből adódnak. 1. Ezen országok többsége a múltban gazdasági fejlettség tekintetében közepes, sőt alacsony színvonalon állt; 2. a nemzetközi Imperializmus állandóan igyekszik akadályozni a szocializmus és a kommunizmus építését, s felhasználja erre a célra az ellenséges osztályok maradványainak ellenállását. Ám a szocialista államok a szocialista világközösség fejlődésével párhuzamosan sikeresen felszámolják egymás közti viszonyukban a nehézségeket és súrlódásokat, mert ezek ideiglenes jellegűek. A testvérországok között nincsenek antagonisztikus ellentétek, s ezért kapcsolataikban nem merülhetnek fel megoldhatatlan problémák. Minden problémát sikeresen megoldhatnak a baráti nézetcsere útján. Ezzel kapcsolatban különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a párt- és állami vezetők kölcsönös látogatásainak, s a szocialista országokat képviselő küldöttek tanácskozásainak. E látogatások és tanácskozások megoldják a szocialista táborhoz tartozó országok gazdasági, kulturális, politikai és katonai együttműködésének legfontosabb kérdéseit. Ilyen módon eredményesen megoldódik minden megértett probléma, s idejében tisztázódik a szocialista országok kapcsolatainak fejlődésében felmerülő mindennemű félreértés. A problémák ilyen megoldásának fő feltétele az alkotó szellemű marxizmushoz és a proletár nemzetköziséghez való rendíthetetlen hűség. Elkerülhetetlenül bonyodalmak támadnak, ha eltávolodnak ezektől a nagy elvektől. Mint már említettük, amióta megalakult a szocialista világrendszer, a proletár nemzetköziség fogalmához nemcsak a különböző országok munkásainak nemzetközi szolidaritása tartozik, hanem a szocialista közösség államai között fennálló kapcsolatok tartalma jellege és irányzata is. A szocialista hazafiság a szocialista világrendszer körülményei között elválaszthatatlan a szocialista nemzetköziségtől. A nemzetköziség és a szocialista hazafiság elválaszthatatlan egymástól, kölcsönösen feltételezik és kiegészítik egymást. Éppen ezért a szocialista hazafiság merőben ellentétes a nacionalizmussal és sovinizmussal. A hazafiság társadalomtörténeti, osztály-jelenség. Mint Lenin rámutatott, ez „egyike a legmélyebb érzéseknek, mely elkülönült hazák évszázados és évezredes fennállása során gyökeresedett meg." A hazafiság társadalmi tartalma a történelmi helyzet változásával együtt változott. A nemzetek kialakulásának és a nemzeti államok létrejöttének időszakában a hazafiság ,a burzsoázia fegyvere volt a feudalizmus és a hűbéri széttagoltság ellen, a nemzetiségeknek nemzetekké való egyesítéséért folytatott harcában. A burzsoá hazafiság ebben az Időszakban vitathatatlanul haladó szerepet töltött be. De akkor is alá volt rendelve a megszületett kapitalizmus osztályszükségleteinek, a kizsákmányoló osztályok önző érdekeinek. A feudalizmussal összecsapó fiatal burzsoázia saját uralmának megszilárdítására használta fel a népek hazafias érzelmeit. A burzsoázia hazafiságának osztályjellege különösen az imperializmus korában domborodott ki, amikor aa imperialista államok vezető körei a hazaszeretet és a hazához való hűség különféle hamis és képmutató jelszavaival takarózva a hazafiságot más országok népeinek leigázására és elnyomására, saját politikájuk imperialista mivoltának igazolására használták fel. .Lenin már az első világháború előtt leleplezte az imperialista burzsoázia hamis és álszent „hazafiságát". A nemzetközi munkásosztály előtt leleplezte a „honvédelemről" terjesztett burzsoá propaganda igazi mivoltát. Kimutatta, miként használják fel az uralkodó osztályok a nacionalista előítéleteket arra, hogy elvonják a proletártömegeket osztályfeladataik megoldásától s a kizsákmányolók érdekeinek szolgálatába kényszerítik őket. Szétzúzta a szociáldemokrata mozgalomban annak idején kialakult két „szélsőséges" álláspontot, amelyet egyrészt a „honvédők", másrészt a nemzeti tényezőt tagadó elmélet hívei képviseltek. Lenin a proletariátus osztályharcának és osztályérdekeinek szemszögéből nézve vizsgálta a haza védelmét. „A haza, vagyis az adott politikai, kulturális és társadalmi környezet, a proletariátus osztályharcának legfontosabb tényezője... — írta. — A proletariátus számára nem lehetnek közömbösek és érdektelenek harcának politikai, társadalmi és kulturális feltételei, s így nem lehet számára közömbös országának sorsa sem. De az ország sorsa őt csak annyiban érdekli, amennyiben ez kihat az ő osztályharcára, nem pedig holmi burzsoá .hazafiságból', amelyet szociáldemokratának igazán nem Illik a szájára venni." A proletariátus számára idegen a burzsoá hazafiság. A munkásosztálynak és politikai élcsapatának hazafisága kizárólag és teljes egészében a tőke igájában sínylődő dolgozók forradalmi felszabadítását, a proletárhatalom kivívását, s az új, szocialista rend megszilárdítását szolgálja, vagyis szocialista hazafiság. A

SZOCIALISTA HAZAFISÁG a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után fejlődött kl a Szovjetunióban. A történelemben először vívtak ki akkor a dolgozó tömegek igazi szocialista hazát, s e haza szeretete a szocialista rendszerhez való hűséggel párosult bennük. Ezen az alapon fejlődött kl a szovjet hazafiság, amely a szocialista társadalom egyik mozgatóereje lett. így tehát a győztes proletariátus hazafisága minőségileg különbözik a kapitalista uralom alatt élő proletariátusnak szülőhazájához való viszonyától. Az új, szocialista rendszerben kialakult hazafiságnak része volt abban, hogy a néptömegek eladdig példátlan munkahősiességet tanúsítottak az új társadalom építése terén, s hogy a szovjetország gazdasági és kulturális fejlődése hallatlanul meggyorsult. Ezenkívül fontos tényező volt ez a hazafiság a tekintetben is, hogy a különböző nemzetek közelebb kerültek egymáshoz a Szovjetunió népeinek egységes, soknemzetiségű családjában, és hogy kialakult a szovjet társadalom erkölcsi és politikai egysége. A külföldi katonai beavatkozás és a polgárháború időszakában, főként azonban a Nagy Honvédő Háború idején, amikor óriási veszély fenyegette a Szovjetuniót, különösen kidomborodott a szovjet hazafiság éltető ereje. Ugyanilyen világosan kitűnt azonban az is, hogy ez a hazafiság mélységesen nemzetközi jellegű. Hiszen a fasiszta Németország ellen viselt háborúban nemcsak a szovjet állam sorsa, nemcsak népünk nagy forradalmi vívmányainak sorsa dőlt el, hanem sok más nép sorsa is, és általában a szocializmus sorsa. A szovjet hazafiságnak nem volt és nincs semmi köze a lokálpatrióta szűk látókörűséghez és a nemzeti előítéletekhez. A szovjet emberek, amikor a Nagy Honvédő Háborúban hazájukat védelmezték, egyszersmind internacionalista kötelességüket is teljesítették a hitleri Németország által leigázott (Folytatás 3 6. oldalon)] 1962. február 21. (JJ SZO 3 *