Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)

1961-12-23 / 355. szám, szombat

VÄGYfM KOZSEVNYfKOV: \ A

z émelyítően langyos, földszagú és nöwényektől páradús télikert üvegfalán át belátszottak a park magas, bolyhoslombú fenyőfái. Alkonyodott. A kéklő derengésben még fehérebbnek tűntek a finoman szállingózó puha hópelyhek. Egv karosszékben ültem és az üvegfalon át figveltem a hangtalan, sűrű hóesést. Hátul, az előcsarnokban egyhangúan csobogott a szökőkút. A vízsugarak ütemes zaja is álmosítóan hatott, és az álomba ringató csörgedezésen át két ember halk beszélgetése szűrődött hozzám. A' jelek szerint gazdasági szakemberek lehettek, mert anyagutalványokról, cementről meg a földigazgatóság munkatársairól folyt köztük a szó. Volt, akit csepültek, volt, akit dicsértek — még itt sem tudtak elszakadni otthoni ügyeiktől Aztán az agyikük nagy sóhaj kíséretében, álmatagon megjegyezte: — Még mindig havazik. S nézd, milyen méltóságteljesen, ráérősen ereszkednek lefelé. Akárcsak az én Zinaidámat látnám Már mindenki összehajtotta az ejtőernyőjét, de ö még többnyire akkor is odafönn lógott, mint valami krizantém. — Azt csak te tudtad a kilencven kilóddal megtenni, hogy süvítve száguldjál lefelé, — telelt rá kajánul a másik. — Csak hetven voltam. — Azért nem bírt el negyvenhétben egyetlen ernyő sem. — Mert a kórházból kijövet összeszedtem magam. — Bezzeg nekem egyszer sem sikerült a háború alatt pihennem. — Igazán nincs mit sajnálnod rajta! — Amikor Birjukov kijött a kórházból, az építőipari egyetem második évfolyamára vették fel. Amíg odabent feküdt, megtanulta az első év anyagát. Ezt irigylem tőle. — Súlyos sebesülése volt. — Gondolom. Hiszen könnyű sebbel csak szépirodalmat olvashat az ember... tenne csak most valami Ilyesmi bajom, egyből át venném az egész levelező tagozat anyagát — Butaságot beszélsz, anélkül, hogy gon dolkoznál. — Itt minek gondolkozzam? Most pihenek S ne nézd az órát: minden csengetésre törté nik. Vacsorázni is hívnak majd — Nyugtalan vagyok Zina még hétkor el ment, s hócsizmát se húzott Nem Ismeri a kör nyéket, el ls tévedhet. —Miért nem tűztél brosstű helyett Iránytűt a mellére? — Azt hiszem, utána megyek. Nem jössz sé tálni egyet? — Zinaldát keresni? Nem megyek. En mái egvszei megtaláltam neked, éppen elég volt — Mit gondolsz, a folyó már befagyott? — A folyó nyolcvan kilométerre van. De Iparkodjál, hallod-e? S ha valami baj van, lőjjél fel rakétát: egy zöldet és két pirosat, vagy fordítva, már nem emlékszem, hogyan csináltuk. — No, akkor megyek. — Eredj csak, eredj. — Orvos van itt? — Ne hozz ki a sodromból. Menj már. A

nehéz, sietős léptek eltávolodtak. Szomszédom rágyújtott, kinyújtóztatta a lá bát, nagyot sóhajtott és átengedte magát az álmosító, nyugalmas érzésnek, amely Itt annyira magával tudta ragadni az embert. Odakint, az üvegfalon túl, még mindig kavarogtak a bolyhos hópihék. A fák hóborította ágairól időnként nagy, rojtosszélű hópárnák huppantak a földre. Az előcsarnok végében duruzsolt a szökőkút, s a levegőben langyos, részegítő földszag terjengett. Hamarosan magas, szélesvállú férfira lettem figyelmes, aki kigombolt sárga bőrkabátban haladt át a parkon. Nyugtalanul vizsgálta a hótakarót, az egyik helyen még le is guggolt, mintha keresne valamit Aztán határozott léptekkel elindult a fák sűrűjébe. — Látta ezt a bolondot? Hátrafordultam. Sovány, keskeny, napbarnított arcú férfi állt előttem. Zsebredugott kézzel himbálózott szélesre terpesztett lábain, s gunyorosan hunyorgó szemmel nézett rám. — Pedig milyen vaserejű bajtárs volt. A háború után ment így tönkre. Hát szabad így reszketni valakinek a feleségéért? — Úgy látszik, nagyon szereti. —Hogy szereti? Hiszen tucatnylszor küldte a halálba szemrebbenés nélkül. Még én szóltam neki: „Mi az, parancsnok elvtárs, mindent Zinaida Petrovnával akar megcsináltatni? Egyszer éppenséggel megúszta, másodszor is, de harmadszorra igazán engedhetné egy kicsit pihenni" Mire ő azt válaszolta: „Tapasztalatlan embert nem küldhetek az ellenség hátába — az a biztos halált jelentené. Szmirnovának pedig minden egyes feládat teljesítése után több a lehetősége arra, hogy életben maradjon' Mindig így hívta a feleségét, a vezetéknevén No, mit szól ehhez? Egyébként az elvhűsége miatt egyszer én magam ls csaknem a másvi 'lágra kerültem Ogy volt, hogy Zlnalda Petrov iával együtt egy német repülőtér körzetében •igrottunk ki. Azt a jelentéktelen feladatot kaptuk, hogy települjünk le valahol a közelben és mérlük oe a repülőtér helyét. Nem moniom. jókora szél volt, Zinaida Petrovnát a tó felé sodorta Oda akartam kormányozni magamat hozzá. De rajtam volt a húszkilós hordozható rádió. Elmerültem a tóban Zinaida Petrovnát megmentettem, de a rádió felmondta a szolgálatot Vagy öt nappal később maga a parancsnok hozta el az új rádiót. Miután a feladatot teljesítette, ott a helyszínen agyon akart lőni. Mondtam neki: „Hogy akarsz agyonlőni, hiszen köröskörül mindenütt fasiszták vannak Meghallják a lövést, iderohannak, odavesztek mindannyian". Mire azt felelte: „Akkor felakasztunk". De maga Zinaida Petrovna ts sokat szenvedett tőle Hat rendjel járt volna neki, de a parancsnok csak a Vörös Csillagra terjesztette fel. Azt is csak akkor, amikor már a politikai osztály ts beleavatkozott a dologba. Én az ő helyében régen otthagytam volna. Nehéz ember. — S hol találkoztak megint össze? — Szuhumiban. Egy szanatóriumot építettem ott. Maga ls tudja, milyen szép hely: pálmák, majmok, köröskörül a tenger ... Lejött oda és azt mondta: „Jöjjön el hozzám!" — „Hová?" — kérdeztem. „Jakutiába". — „Hideg van ott, Dlmitrij Alekszejevics" — mondtam neki. — „Itt meg nagyon meleg van" — felelte. Mérlegeltem a dolgot. Ezzel az emberrel, gondoltam, hegyeket lehet megmozgatni. Vonzó egyéniség, mindig van előtte cél. Engedtem a csábításnak. Igaz, hogy elég hideg volt ott, de a munka egészen más — mintha egy század helyett egy hadsereghez kerültem volna. Nagyarányú harcot vívtunk a természettel. — És Zinaida Petrovna? V — Ml lenne vele? Mindenütt mellette van. Természetesen alaposan megváltozott. Simára fésüli a haját és kontyot visel. Tanítónő egy Iskolában. Hej, ha elmesélném a gyerekeknek, hogy a tanítónőjük valamikor felderítésre járt, „nyelvet" fogni I A férje olyan iskolát épített neki, hogy akár palotának ts beillenék. Az igazgatói lakásra kiutalt építőanyagot mind az iskolára használta el. ő meg még most is faházban lakik. A froníon is eleget kínlódtam miattuk, s most is sok bajom van velük. Kéthónapi szabadságunk van, elmehettünk volna Szocsiba annak rendje, módja szerint sütkérezni a napon, de ő Itt kötött ki Moszkva környékén. Minden másnap bejár a városba, egy új építkezés tervét eszelte ki, épp, hogy nem az Északi Jeges-tenger partján. Kitűnő helyet talált rá, mondhatom. Már rég otthagytam volna, de nincs hozzá szivem. Társam arca hirtelen, széles, gyöngéd mosolyra húzódott. — jönnek már! — mondta boldog lelkesedéssel. — Látja, mégiscsak megtalálte. Nem hiába tajgalakó Hóviharban is megtalálja a nyomát. Itt meg akár behunyt szemmel. K

inéztem az üvegfalon és láttam, hogy egy fehér mókusprémkódmörlös nő és egy magas, sárga bőrkabátos férfi lön összebújva a parkon át. Arcukat nem láthattam jól a sűrű hófüggönytől. kábító szaga, éppoly álmosítón csörgedezett a szökőkút forrásvize, és a tompafényű lámpák szelíd fénye kísérteties világos ködbe vonta az előcsarnokot, mégis mintha valami más, új fénysugár borított volna be mindent. Odakint, az üvegfalon túl már nem esett a hó. A széi szárnyára kapta a havat, ferde sugárban száguldott vele tova és habfehér csomókban csapta oda az üvegfalhoz. A hótól kavargó félhomályban hosszan figyeltem a férfit és a nőt, akik együtt haladtak tova a hófödte mezőn. Nem tudom, miről beszélhettek — vagy talán nem is beszéltek, hanem énekeltek és nevettek, miközben nekivágtak a Süvítő szélnek. Csak annyit tudok, hogy ezekben a percekben a szívem, a szomszédom szíve és az 6 szívük is csordultig telt örömmel és szeretettel. Szerettük ezeket a fákat, szerettük ezt a vadul tovaszáguldő szelet, szerettük az embereket, minden honfitársunkat, akik céltudatosan törekednek mindig előre, akik elragadtatással, büszke vakmerőséggel építik ezt a nyugtalan, elbűvölő, diadalmas életet (•Fordította: Hernádi László) SYQRMEKEllllAni Ttognár Marika tavalyi ka" rácsonyfájának egyik ágára olyan különleges „díszt" akasztott, amely párját ritkítja. Ilyenfajtát nem láttam még eddig egyetlen fenyőfán sem. És ha valameíytkőtök azt hinné, hogy ez a disz valami szivárványszínű űvegmadárka, vagy ptrospöttyös üveggomba oolt — akkor bizony alaposan tévedne. Mert azon a bizonyos fenyöfagallyacskán egy egészen közönséges postai levelezőlap himbálózott. Hogy miként került a lap a fára? A történet pontosan 2 nappal a télapóvárás délutánja előtt kezdődött. Marlka meglátott a játéküzlet kirakatában egy csodaszép karácsonyfadíszt. Aprócska szputnyikot ábrázolt és olyan ragyogó ezttstszínben pompázott, mintha ügyeskezú készítői magával a téli holdsugárral festették volna be Marika rápillantott a csillogó gömböcskére és már futott is hazafelé. Megkérte édesanyját, hogy adjon négy koronát, mert az üvegszputnyik pontosan annyiba került. Édesanyja szívesen teljesítette a kérést, és alig telt bele néhány perc, a kislány újra az utcán volt. Kezében egy papír háromkoronást, meg egy egykoronás ércpénzt szorongatva a játéküzlet felé sietett. Útközben a teíbolt ajtaja előtt 7 évesnek látszó, szókecopfos kisleányt pillantott meg. Arcán csöppnyi patakokként könnycseppek futottak végig, és hüppögve nézegette a tenyerén tartott egykoronást és őtvenfillérest. — Miért sírsz, ktslány? Elestél l Vagy talán. .. valaki bántott, — kérdezősködött kíváncsian Marika. A copfos, szöszi akadozva, szipogva beszélni kezdett: — Bántott három ... fiú ... mert anyu vajért küldött. .. ide a tejcsarnokba... és ők már ott.. . a mi utcánkban . . . csúfolni kezdtek és meg akarták húzni a copfomat ... el akartam szaladni tőlük, de megkergettek ... és futás közben elvesztettem egy háromkoro nást * most nem elég a pénzem ... és otthon kikapok — csuklott el a hangja. — No i Ne pityeregi I Inkább gyere, megkeressük a pénzed. Segítek t — kézen fogta öt Marika és mindketten megindultak a szomszédos utcán visszafelé. Am hiába járkáltak, hasztalan hajladoztak. A korán alkonyba hajló téli délutánon nem találták a pénznek nyomát se. — Most még későn is érek haza ... és se pénz, se vaj... — szepegte a kislány, amikor újra visszatértek a tejbolt elé, és szeméből — most még sűrűbben, mint az előbb — újra hullani kezdett a könnyharmat. Marika zsebretett kézzel, tanácstalanul állt meg előtte, s úgy érezte, hogy a torkát pityergés szorongatja, a zsebében kuksoló négy korona pedig úgy égette a kezét, mintha parázs volna. — Tudod mit? Vedd meg a vajat és fuss hazat — nyomta hirtelen támadt elhatározással a saját háromkoronását a ktslány kezébe és azzal — választ se várva — elfutott. — Várj csakí Hogy hívnak? Hol laksz? — kiabálta utána a copfos, és Marika önkénytelenül visszafordult: — Bognár Martkának, Hviezdoslav utca ... vagyishogy . . . sehogyse hívnak, — harapta el hírtelen a szót és befordult a legelső utcasarkon. Mikor hazaért, édesanyja tortasütéssel bajlódott es elfelejtette megkérdezni, hol az új karácsonyfadísz. Nem jutott eszébe akkor se, amikor harmadnap a póstás bácsi elhozta azt a bizonyos levelezőlapot, amit Martkának címeztek és dülöngélő, kicsit még bizonytalan másodikos-betűkkel az állt rajta: „Köszönöm szépen a kölcsönt, rövidesen megadom. Ogy-e, te pionír vagy?! Hudák Évi 11. o. Marika azonban úgy látszik nem feledkezett meg a díszről. Este, amikor Télapó fáján felsziporkázott az első csillagszóró, elővette a levelezőlapot, átfűzte ezüstszállal és felaggatta a fára. Pontosan oda, ahová 2 nappal ezelőtt az apró üveqszputnyikot szánta . . RENYI MAGDA TÖRD AF

EÍE

D 1. Bizonyos sorrend szerint olvassátok össze az alábbi szöveg betűit és megtudjátok, milyen ajándékokat kívánunk nektek: SmleKsOéRsCkSöOnLyYvA (Beküldte: Budai József, Busa). HÄROM RAVASZ TALÄLÔS KÉRDÉS: ® Sándor bácsi megkérdezte unokáitól, hogy harminc hétnek mennyi a fele. Ti mit válaszolnátok? (Beküldte: Stmoncstk István, Nltrany). 9 Egy tréfás öregembertől megkérdezték, hány éves, amire ezt felelte: Két hetes leszek hét év múlva. Hány éves volt az Illető? (Beküldte; Kecskeméty Ottó, Vei. Cetín) • Ha hét gyertyából négyet eloltunk, hány marad? (Beküldte: Erdélyi László, Turfi. Nová Ves) MOLT HETI FEJTÖRŐNK MEGFEJTÉSE: V 125x37 375 2. Holdra. 875 4825 " @ KIK NYERTEK: © Múlt heti fejtörőnk megfejtői közül könyvjutalomban részesültek: ;Máté Marika, Moldava nad Bodvou; Sidó Ferenc, Dun. Streda; Farkas Ilona, Nové Zámky; Laczy Lajos, Ip, Predmostle; TtsooCik Livla, LuSenec. S Fehér csipke leng a fán, < S S minden bokron fátyol, 5 S — Tündérruhás szép leány 5 ŕ lett \ S Az őszi világból. • 5 S Puha szőnyeg borltja > S A mezőt a rétet. S S — Rajta még a madár Is s S Lábbujjhegyen lépked. s ? — Kisütött a Nap estére, < ? Az is megcsodálja, < £ S rubintcsattos zsákjából ŕ > Aranyat szór rája... ? /WWI/VVWAWVVWWWVWV Megfejtéselteket, leveleteiket az alábbi címre küldjétek, Oj SZÚ, Gyermekvilág, Gorkého 10. Mit játsszunk SEPRŐS TANC. Körben állnak a gyerekek. Egy középen áll, ennek nincsen párja. Lépeget Jobbra, balra, forog és dobol a seprővel. A többlek ls Jobbra balra lépegetnek és énekelnek valami kis dalocskát. Mikor a középső bármat dobbant a seprővel, mindenki új párt keres magának, (a középső Is.) Aki pár nélkül marad, az középre áll. y^^ IGAZI ÜNNEP DECEMBER ELEJÉN nagy esemény történt a kis falunkban. A hegy alatt levő, modern gazdasági tanintézetbe új lakók költöztek: egy nevelőotthon mosolygószemü, vidám gyermekhada. Az ötven gyermek egy kettőre megbarátkozott Iskolatársaival és az ú| környezettel. Ok talán észre sem vették, de osztálybalépésükkor mindig elkomorodtak a gyerekek, vagyis nem . . . nem komorság, Inkább olyan, kis, szomorkás sajnálatféle ült kl az arcukra és a kis falusi otthonok esti csendjében egyre több kérdés hangzott el: — Édesanyám . .. milyen érzés az, amikor egy gyermeknek sem anyja, sem apja nincs? — Édesapám . .. vannak olyan szülők ts, akik nem törődnek a gyermekükkel ... és teléjük sem néznek az intézetben. Hosszú töprengések szülték a kérdéseket és a kérdésekre kapott feleletek adtak egy szívmelegítően jó ötletet a gyermekeknek. Pisti hozta szóba először, de amikor kimondta, rögtön tudta hogy minden kis társa, ott melengette már a kedves tervet szíve legmélyén/ — Beszéljük meg szüleinkkel és valamennyien hívjunk meg egyegy kisgyermeket az "ünnepekre ... Először az Igazgató elvtársnak szóltak, aki alig tudva palástolni meghatottságát, csak annyit mondott: — Nem tudom sikerül-e, hiszen tl, falubeli iskolások kevesen vagytok ... és képzeljétek el, milyen fájdalom lenne annak a 10—12 gyermeknek, akiknek nem Jutna meghívás Az ötlet azonban helyes és próbáljátok meg, hátha . .. És a gyermekek nekiláttak a gondosan előkészített munkának. Kartonból levelezőlapokat vágtak kl, kerek ötven darabot, és a legszebb írású fiúk-lányok a következőket írták rá: „Mint falunk új lakóját, szeretettel meghívunk: töltsd nálunk az ünnepeket. Asztalunknál és a fenyőfánál ott lesz a helyed velünk együtt. Szeretettel vár az egész család." Aztán felülre odaírták egy-egy intézeti gyermek nevét és valamennyien hazavittek egy kártyát. Másnap reggel a 40 aláírt levelezőlapot összeszedték és nem egy olyan szülő akadt, aki néhány sorral megtoldotta a meghívást. És volt még valami, ami a gyermekeket olyan kedvre derítette. hogy egyszeriben táncraperdültek: 25 gyermek szülei üzenték: szívesen látnak két gyermeket is, jut nekik minden, csak jöjjenek, érezzék a szeretet, az otthon melegéti Eddig a történet és most, amikor tl ezeket a sorokat olvassátok, a kis faluban ünnepelnek, felnőttek, gyermekek egyaránt. A meleg lakásban szeretettel veszi körül a kedves kis vendéget a családi Az asztal dúsan terítve mindazzal, ami szemnek-szájnak Ingere . . a gyermekek pedig a fenyőfa körül Ismerkednek az új játékokkal, lapozgatják a könyveket. —Vegyél még, hiszen alig ettél, — unszolja anyu a vendéget. — Tessék, én két könyvet Kaptam, egyik legyen a tied — szól az egyik kis vendéglátó... — Én meg ezt az autót adom neked ... — mondja a másik. » — Köszönöm ... de hiszen már annyi, de annyi mindent kaptam, hogy haza sem bírom vinni — kacag boldogan a kis árva. Igen .. annyi mindent kapott, hogy haza sem bírja ... pedig otthon, fenn az erdő alatt most oly üresnek, kihaltnak ható épületekben még sok-sok ajándék várja a gyermekeket, mert államunk nemcsak gondot visel, de pótolni Igyekszik az otthont, a szülőket. Így ünnepeltünk a mi kis falunkban. Csillog, ragyog a világ, Mint egy gyöngyös párta, — A szakállát Télapó > Reggel óta rázza. 1981. december 23. ÜJ SZO 9 *