Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-05 / 216. szám, szombat

az USA kormánya (Folytatás az 1. oldalról) 1959 januári további kezdeményezését is. Le kell szögezni, hogy az USA kormánya a 15 év leforgása alatt egyetlen egyszer sem javasolta a német békeszerződés kidolgozását, sőt még említést sem tett arről, hogy nézete szerint a békeszerződésnek milyen határozatokat kell tartalmaznia. Mindezek a tények azt mutatják, hogy az USA kormányának kár a történelemre hivatkozni. Miért kell megmásítani és nyilvánvalóan elferdíteni az általánosan ismert tényeket? Az amerikai jegyzék egész tartalma azt mutatja, hogy az USA kormánya elsősorban azzal törődik, hogyan magyarázza meg politikáját a világ közvéleményének és a lehetőség szerint hogyan szabaduljon meg a felelősségtől azért, hogy mindeddig nem tehettünk pontot a második világháború után, hogy Európa szívében bizonytalan a helyzet és nemzetközi jogrend, és hogy Nyugat-Németországban ismét lábra kaptak a militaristák és revansisták. Ezzel a céllal az amerikai jegyzék már régen ismert és nem meggyőző érvelést hoz fel a német békeszerződés megkötése ellen, melyet az USA egyik jegyzéke az előbbi jegyzékből vesz át. Ezzel az érveléssel foglalkoznunk sem kellene, hogyha nem az európai béke sorsáról és olyan fontos dologról lenne szó, mint a német kérdés békés megoldása. Ebben az ügyben nincs helye a tévedéseknek, a ködösségeknek és a helytelen következtetéseknek. Az USA kormánya rossz szolgálatot tesz a nemzeteknek, hogyha jegyzékében az egész dolgot olyképpen akarja beállítani, mintha az a tény, hogy a német békeszerződés hiánya nem váltana ki reális veszedelmet. Hogy ezzel kapcsolatban mily mérvű álszenteskedést lehet elérni, arra mutat a jegyzékben foglalt azon állítás, hogy a békét nem az fenyegeti, hogy nincs békeszerződés, hanem a Szovjetunió javaslata a szerződés megkötésére, mintha a német probléma évtizedeken át nem nyugtalanította volna a világot. Lehetséges, hogy az USA kormányát valóban nem nyugtalanítja az Európa szívében kialakult helyzet, azonban nincs joga álláspontját az egész világra rákényszeríteni. Nyugat-Németország mindannyiunk szeme láttára válik az európai háborús veszély tűzfészkévé. Reguláris hadserege van hitleri tábornokokkal és tisztekkel az élén. Nyugat-Németországnak a NATO valamennyh tagállama közül ma a legnagyobb hadserege van Európában. A NATO vezérkarában a Német Szövetségi Köztársaság képviselői az egyik kulcspozíciót a másik után szerzik tneg. A nyugatnémet katonai klikk arra törekszik, hogy tömegpusztító fegyverekhez jusson. A Bundeswehrt olyan hadsereggé alakítják át és képezik ki, amelynek az a küldetése, hogy atomháborút folytasson. Ugyanúgy, mint valaha a hitleri Németországban, most is szoros a kapcsolat a hadsereg és az ipari monopóliumok között, amelyek hajlandók a hadsereg minden szükségletét kielégíteni. A Bundeswehrt szolgálja a tudományos-műszaki tevékenység, amelyet a kabinetek és laboratóriumok zárt ajtajai mögött fejtenek ki. Ismeretes tény az, hogy egyes laboratóriumok ma veszedelmesebbek, mint a katonai kaszárnyák. A Bundeswehrnek már ma a béke idején a katonai támaszpontok egész hálózata" áll rendelkezésére számos nyugat-európai állam területén, többek között Nagy-Britannia és Franciaország, az USA, N.ATO-beli szövetségeseinek föidjén. Hogyha a Német Szövetségi Köztársaság katonai alapjához hozzászámítják azt a militarista és revansista szellemet, amely ugyanúgy, mint egy negyedévszázaddal ezelőtt a nyugat-németországi állami és közélet' minden pórúsába behatolt, úgy teljesen világossá válik, milyen felmérhetetlen veszély származik az NSZK-ban lezajló eseményekből. A tények azt mutatják, hogy a német militaristák és revansisták az USA, Nagy-Britannia és Franciaország segítségével a fegyverletétel óta eltelt 16 év alatt Nyugat-Németországban sokkal többet értek el, mint elődjeik az első világháború befejezése utáni 16 évben. Azt mondják, hogy Nyugat-Németországban ma nincs semmiféle Hitler nevű vezér. Vajon a név dönt-e az események kibontakozásáról? Az események fejlődését az emberek befolyásolják. Nyugat-Németországban pedig van elég vezérjelölt, több mint kellene. Nyugat-Németország lakossága a revansista szenvedélyek szításának légkörében él. A Német Szövetségi Köztársaság egyre követeli a jelenlegi határok megváltoztatását. A Német Szövetségi Köztársaság kormánya Európában valóban az erőpolitika dühödt sugallmazójának, a hidegháború hirdetőjének szerepét vállalta magára. Már ma kész volna a végsőkig feszíteni a húrt, természetesen úgy, hogy JLHJ szö 2 * 1961. augusztus 5. Nyugat-Németország egyelőre kimaradjon az összecsapásból. Leginkább az volna Ínyére, hogy ha az USA a bonni revansisták érdekeiért az utolsó amerikai katona életét is feláldozná. Könnyen elképzelhetjük, hogyan kezdenének beszélni a nyugatnémet militaristák, ha nukleáris fegyverekhez jutnának, amiben, úgy látszik, a nyugati nagyhatalmak hajlandók támogatni őket. Vajon a Szovjetunió, amelynek élénken emlékezetében él a Hitleri bandák pusztító betörése, tétlenül nézheti-e, hogy Nyugat-Németországban ismét lázasan készülnek „a Kelet elleni hadjáratra?" Jellemző, hogy az USA kormánya sem kerülhette ki jegyzékében Bonn revansista követeléseit. A jegyzék ugyan e követeléseket csaknem a Német Szövetségi Köztársaság kormánya békeszeretete bizonyítékának színében tünteti fel, mert az NSZK kormánya állítólag azt hirdeti, hogy nincs szándékában eröszakot alkalmazni Németország határainak kiigazítására. De ki hisz az ilyen ígéreteknek? Mindenki jól tudja, hogy maga a bonni kormány mily csekély jelentőséget tulajdonít e bizonygatásnak. Nem lehet például megfeledkezni arról, hogy Adenauer kancellár 1949 novemberében nyíltan kijelentette, hogy „elvben ellenzi a Német Szövetségi Köztársaság újrafelfegyverzését, tehát az új német fegyveres erök kiépítését is." Ez azonban egyáltalán nem akadályozta meg a Német Szövetségi Köztársaság kormányát abban, hogy végre hajtsa 'az ország széleskörű újrafelfegyverzését és megszervezze a Bundeswehrt. Amikor az atomfegyverekre került sor, Adenauer kancellár hasonló módszerhez folyamodott. Kezdetben olyan színben igyekezett feltűnni, mint aki nem kívánja, hogy a német nép atomhalál következtében pusztuljon el. 1957-ben Adenauer kancellár kijelentete, hogy nem fogadhatja szívesen további hatalmak felfegyverzését atomfegyverekkel, és hogy a Német Szövetségi Köztársaság nem is törekedett atomfegyver beszerzésre. És most ugyanaz az Adenauer minden további nélkül követeli, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot a nukleáris hatalmakhoz hasonlóan fegyverezzék fel. Mindezek után természetesen együgyűség volna jelentőséget tulajdonítani a német kormány olyan kijelentéseinek, hogy nem szándékszik erőszakot alkalmazni politikai céljainak elérésére. Hiszen a Német Szövetségi Köztársaság kormányát egyáltalán nem bántja az, hogy saját kijelentéseit megcáfolja. Természetesen fontos dolog az, hogy a Német Szövetségi Köztársaság valamelyik államférfija milyen komolyan veszi saját szavait. Ennél azonban sokkal fontosabb az, hogy semmiféle egyoldalú nyilatkozat nem pótolhatja a békeszerződést, amely világos intézkedéseket tartalmazna és kötelező volna minden aláíró számára. Az USA kormánya arra törekedve, hogy törvényesítse a jelenlegi rendellenes helyzetet és beszennyezze a német békeszerződés gondolatát, eljárásával de facto kétségbevonja a jog szerepét a nemzetek életében és az államok közötti kapcsolatok fejlődésében, amivel természetesen semmiképpen sem érthetünk egyet. A békeszerződés megkötése természetes és általánosan elismert átmenet a hadiállapotból a békébe. Efeen elintézés nélkül a háború maradványai kikerülhetetlenül zavarni fogják a háborúban résztvett államok közötti kapcsolatokat és a •kölcsönös súrlódások, a bizalmatlanság forrásaivá válnak. Amennyiben a békeszerződés mindenesetre múlhatatlanul szükséges azért, hogy pontot tegyünk a múlt világháború után, úgy jelentősége százszorosan fokozódik, hogyha a vereséget szenvedett egyik állam utóda viszszautasltja a reális helyzet elismerését, amely helyzet a háború folytán következett be és ismét aljas szándékokat táplál szomszédai és a vilá'gbéke ellen. A békeszerződés visszautasítása az ilyen feltételek mellett ugyan annyit jelentene. mint visszavágásra serkenteni és ezért büntetlenséget igérni. Az USA kormánya jegyzékében megkísérli azt bizonygatni, hogy a Német Szövetségi Köztársaság részvétele a NATO katonai szövetségében lehetetlenné teszi, hogy Nyugat-Németország békeszerződés nélkül veszélyeztessen valakit. Ha hinnünk kell az USA kormányának, úgy oda jutunk el, hogy a NATO agresszív szövetsége békeszerető szervezet, és a Német Szövetségi Köztársaság részvétele e szervezetben az európai államok biztonságának kezességét jelenti, és hogy a NAŤO katonai döntései pótolják a német békeszerződés határozatait. Kinek szánták ezeket az állításokat? Ha a szovjet népnek, úgy az elejétől végig elvesztik hatásukat. Még úgyis, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, milyen jellegű a NATO tömb. vakoknak kellene lennünk, hogy ne lássuk, miszerint a Német Szövetségi Köztársaság részvétele ebben a szövetségben éltető talaja a német militarizmusnak. Éppen a NATO csatornáin ét áramlanak be Nyugat-Németországba a legkorszerűbb fegyverfajták a Bundeswehr számára. Az NSZK-nak részvétele a NATO-ban tette lehetővé, hogy katonai támaszpontjait Nyugat-Európa területén kiépítse, ami a hitleri Németországnak nem sikerült, amikor a második világháború kirobbpntását előkészítette. Nem kevésbé fontos az a körülmény sem, hogy a NATO szerveiben az NSZK szakértői könnyen hozzájuthatnak e szövetség más tagállamainak hadi titkaihoz. Az USA kormánya nyilvánvalóan lebecsüli az NSZK katonai erejének jelentőségét abból Indulva ki, hogy még eddig jóval kisebb az amerikainál. Veszedelmes volna azonban'szem-elöl téveszteni, hogy a NSZK-r.ak már na olyan fegyveres ereje és fegyMärzete van, amely elegendő katonai konfliktus kirobbantására. Ahhoz, hogy valaki levegőbe röpíthessen egy lőporraktárt nem szükséges, hogy annak parancsnoka legyen. Elegendő, ha a parancsnok környezetében szolgálatot teljesítő tisztek közül valamelyiket az az őrült gondolat száll meg, hogy gyufát gyújtson. Ha annak szükségességéből indulunk ki, hogy gátat vessünk a békét veszélyeztető nyugat-németországi militarizmus és revansizmus terjedésének, vagy azt tartsuk szem előtt, hogy javítani kell a nagyhatalmak közötti kapcsolatokon, ha tekintetbe vesszük a német nép vagy azon nemzetek érdekeit, amelyek vérüket ontották a hitleri Németország elleni háborúban, úgy múlhatatlanul arra a következtetésre jutunk, hogy a német békeszerződést meg kell kötni. Megkívánják ezt az annak idején ünnepélyesen kihirdetett célkitűzések, amelyeket a háború alatt a Hitler elleni koalíció résztvevői tartottak szem előtt, amelyben a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország töltöttek be vezető szerepet. A szövetségesek közös céljai ezekben az években lehetővé tették a legnehezebb katonai és politikai feladatok közös megoldását is. A szovjet kormány azzal a felszólításával, hogy véget kell vetni annak a helyzetnek, hogy a háború befejezése óta eddig nem jött létre a német békeszerződés, igyekszik kiküszöbölni a német kérdésben fennálló ellentéteket és a béke érdekében felújítani az együttműködés kapcsolatait az Amerikai Egyesült Államokkal. A szovjet kormány meg van győződve arról, hogy amennyiben valamennyi érdekelt állam jóindulatot és akaratot tanúsít az együttműködésre, nem merülnek fel legyőzhetetlen akadályok a német békeszerződés megkötéséhez vezető úton. Az USA kormánya jegyzékében hangsúlyozza, hogy a német békeszerződés kérdését nem lehet megoldani mindaddig, amíg Németországot nem egyesítik. Németország egyesítésének problémája a német nép belügye és csupán a két német állam, a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság közötti egyezménnyel oldható meg, míg a békeszerződés kérdése nemzetközi úgy és számos állam érdekeit érinti. Amikor az USA kormánya Németország egyesítéséről beszél, szükségesnek tartja, hogy említést tegyen az önrendelkezési jogról is. Az a helyzet áll elő, hogy az önrendelkezési jogot azok védelmezik, akik a gyarmati rendszer támaszai, akik mindenkor, hogyha valamelyik nemzet szót emel azon jogáért, hogy független •iiomzetí életet éljen, akadályokat gördítenek útjába. „,,, A német nemzet önrendelkezési jogáról szőló jelszót hangoztatni abban az időben, amikor két független német állam áll fenn, nagyon olcsó trükk. Az NDK és NSZK ma nem térnek el a nemzetiségi kérdésben, hanem mély ellentétek választják el őket az élet belső módját Illetőleg, vagyis más szóval mély szociális különbségek uralkodnak közöttük. És megkísérelni azt, hogy az önrendelkezés jelszavát szembehelyezzük a nemzet belsejében a szociális haladásért folytatott harccal, a fogalmak felcserélését jelenti. Ha a társadalmi berendezésről kell szólanunk, — és a volt Németország területén létesített két német állam keletkezésével kapcsolatban éppen erről van szó. úgy látnunk kell, hogy mind a két német állam már régen kiválasztotta a maga útját. A németeknek a dolga, hogy keressék a különböző irányban fejlődő két német állam egyesítésének útját. Abban a helyzetben, amikor az NSZK kormánya határozottan elutasítja az NDK kormányával az egyesítésről folytatandó tárgyalások megkezdését is, a két német állam megegyezésének e kérdésben természetesen nincsenek kilátásai, és az NSZK kormányának ilyen politikája mellett ilyen kilátásokra nem is számíthatnak. Ez megdönthetetlen tény, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. A négy nagyhatalom ezen a helyzeten semmit sem változtathat. Még akkor is, ha kölcsönösen megállapodnának abban, íhilyeri módon óhatják Németország egyesítését, döntésüket erőszakkal kellene mind a két német államra rákényszeríteniök. És ennek mi köze lenne az önrendelkezési 'elvhez, amelynek érvényesítéséről Németország egyesítése problémájának megoldásánál az USA kormánya beszél ? Ha négy nagyhatalom valamivel igazán hozzájárulhat Németország egyesítése problémájának megoldásához, úgy az a békeszerződés megkötése. A két német állam a békeszerződéssel ugyanolyan nemzetközi kötelezettségeket vállalna, és ezzel közös alap jönne létre, közeledésükre a német nép nemzeti feladatai megoldásának érdekében. Azonban a német békeszerződés megkötését Németország egyesítése problémájától függővé tenni annyit jelent, mint elutasítani ezt. A szovjet kormány úgy véli, hogy a jelenlegi helyzetben a legjobb megoldás lenne a békeszerződés megkötése mindazon államok részvételével, amelyek hadiállapotban vannak Németországgal az egyik részről és a két német állam részvételével a másik részről. Amint a szovjet kormány már kijelentette, a német békeszerződés kérdésének olyan megoldását is lehetségesnek tartja, amely szerint két békeszerződés jönne létre, az egyik a Német Demokratikus Köztársasággal, a másik a Német Szövetségi Köztársasággal és emellett a két szerződés főpontjai azonosak lennének. Az európai helyzet napjainkban olyan égető, hogy lehetetlen és veszedelmes elfogadni azoknak az álláspontját, akik ilyen vagy amolyan részlegindokok miatt ellenvetésekkel élnek a német békeszerződés megkötését illetően. Engedékenységet mutatni a német kérdés békés megoldásának ellenzőivel szemben tulajdonképpen annyit jelentene, mint felmérhetetlen felelősségben osztozni velük mindazokért a következményekért, amelyek a békeszerződés megkötésének további halogatásából erednek. Hogyha a Szovjetunió erre az útra lépne és ezzel lehetővé tenné azt, hogy a háborús veszélyt fokozó események ilyen irányban tovább fejlődjenek, elárulná békepolitikájának fő elveit. Mivel a nyugati nagyhatalmak és az NSZK kormánya elutasítják a Németországgal kötendő békeszerződés aláírását — és ezt állandóan hangsúlyozzák is — nélkülük kell aláírni a békeszerződést. Ez esetben azoknak az államoknak képviselői írják majd alá a békeszerződést, amelyek részt vettek a hitleri Németország elleni háborúban és a békeszerződés megkötését óhajtják a Német Demokratikus Köztársasággal, amely már ki is fejezte erre vonatkozó beleegyezését. Nem kell részletekbe bocsátkoznunk arról, mily pozitív lesz annak a jelentősége, ha megkötik a békeszerződést a Német Demokratikus Köztársasággal. Ez a szerződés jogi szempontból is megszilárdítaná Németország határait úgy, mint ahogyan a második világháború után állapították meg őket. Nemzetközi szempontból pedig sor kerülne annak elismerésére, hogy Németország egyik részében — a Német Demokratikus Köztársaságban — egyszer s mindenkorra véget vetettek a hírhedt múltnak, amikor a német militarizmus kirobbantotta az agreszszív háborúkat. A Német Demokratikus Köztársasággal kötött békeszerződés hatalmas világítótoronyhoz hasonlóan mutatja majd az utat az egész német népnek a békés élethez, a teljes szuverenitáshoz és függetlenséghez és nemzeti feladatainak megoldásához. Mindez Európa szívében hozzájárulna a helyzet és a világbéke megszilárdításához. A Szovjetunió éppúgy, mint a világ minden békeszerető országa szilárdan elhatározta, hogy véget vet a Németországgal kötendő békeszerződés körüli tűrhetetlen huzavonának, és ezt az állásfoglalását terrtiésžetesen semmiképpen sem befolyásolhatja az amerikai jegyzék azon állítása, miszerint a Német Demokratikus Köztársasággal kötött békeszerződésnek a „nemzetközi jog szempontjából nem volna érvényessége". Az USA kormánya ennek a teljesen alaptalan állásfoglalásnak igazolására egyebet nem tehetett, mint azt, hogy támadásokat intéz a Német Demokratikus Köztársaság — a német munkások és parasztok állama , — politikai s társadalmi rendszere ellen, olyan támadásokat, amelyek megengédhetetlenek az államok közötti kapcsolatokban. A szovjet kormány lehetlennek tartja, hogy vitát folytasson az USA kormányával az NDK belső rendszerének kérdéseiről. Minden állam társadalmi, gazdasági és politikai rendszere kizárólag az illető ország népének az ügye. Azok az országok, amelyek tagjai voltak a Hitler elleni koalíciónak, indokoltan érdeklődhetnek mind a két német állam élete iránt, de természetesen csak abból a szempontból, hogy e két állam élete kezeskedik-e a nácizmus és a militarizmus megszűntetésére vállalt kötelezettségek teljesítéséért — ami Németország békés, demokratikus fejlődésének múlhatatlan feltétele. Senki sem tagadhatja, hogy a potsdami határozat tokát maradéktalanul megvalósították a Német Demokratikus Köztársaságban, ezt azonban semmiképpen sem állíthatjuk a Német Szövetségi Köztársaságról. Ezenkívül helytelen, hogy azok oktassák ki a szocialista országokat a demokráciáról, akiknek hazájában a bőr színétől, avagy a bankban levő folyószámlától függ az ember társadalmi helyzete, emberi joga és méltósága. Ha egyáltalában van valami értelme azoknak a gondolatoknak, amelyeket az USA jegyzéke tartalmaz az NDK-ban érvényesülő választások rendszeréről, ha az USA helyesnek tartja, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatokat, beszámítva a katonai szövetséget — tartsa fenn például olyan országokkal, mint Spanyolország, ahol a nép gyűlöli a fasiszta diktatúrát, amely a meggyilkolt spanyolok hullahegyein át tör utat a hatalom felé. Az amerikai kormány megkísérli, hogy a Német Demokratikus Köztársasággal kötendő békeszerződést „egyoldalú akcióként" jellemezze, azaz oly értelemben, hogy a Szovjetunió eltért a szövetségesek által Németországgal kötött egyezmények betartásának útjáról. Az USA és a katonai tömbökbe tömörült partnerei voltak pedig azok, akik a Németországgal folytatott politikájukat teljesen az egyoldalú különakciók alapjára helyezték és megfosztották a Szovjetuniót attól a törvényes jogától, hogy rését vegyen a jelenlegi Németország e nagy részére vonatkozó kérdések megoldásában. Az embernek valóban nagyon gyenge volna az emlékezőtehetsége, ha megfeledkeznék a nyugati nagyhatalmak teljesen egyoldalú akcióinak egész soráról, amelyek Németország kettészakítottságát eredményezték. Ilyen akció volt például „Bizónia" létesítése, a szövetségesek ellenőrző apparátusának megszüntetése, a különpénzreform és az önálló bonni állam megalakulása. A három nyugati nagyhatalomnak joga volt tehát ahhoz, hogy az 1952—1953-as években semmisnek nyilvánítsa Nyugat-Németországban a négy nagyhatalom által kidolgozott törvényeket, az ellenőrző tanács határozatait, és joga volt annak kijelentéséhez, hogy ezek az akciók nem állnak ellentétben a szövetségesek kötelességeivel. A nyugati nagyhatalmak képviselői tehát 1954-ben Nyugat-Németország képviselőivel együtt aláírhatták a párizsi egyezményeket, ame* lyek jogi alapra helyezték Nyugat-* Németország militarizálását, de a Szovjetuniónak, amely sok emberi élet árán aratott győzelmet Németország fölött, le kell mondania d békeszerződés megkötésének jogá« ról. Az USA ezenfelül — és ez közismert, nemcsak a német kérdésben hozott teljesen egyoldalú határozatot. Mi másnak nevezhető az, hogy a Szovjetunió részvétele nélkül kötött békeszerződést Japánnal. És az USA kormánya mindezek után a Szovjetunió valamiféle „egyoldalú akcióiról" merészel beszélni. Az amerikai jegyzékből nyilvánvaló,hogy az USA kormányának elsősorban az nem tetszik, hogy ha sor kerülne a békeszerződés megkötésére a Német Demok-4 ratikus Köztársasággal, megszűnnék minden jogi alap a megszálló rendszer to«? vábbi fenntartására és arra, hogy a nyugati nagyhatalmak katonai alakulatai Nyugat Berlinben állomásozzanak. A nyugat-berlini probléma azonban gyakorlatilag nincs elszigetelve és nem független a Németországgal kötendő békeszerződéstől. Ha az USA kormánya elutasítaná részvételét e problémák békés elrendezésében, úgy olyan helyzetbe juttatná magát, hogy nélküle kerülne sor a nyugat-berlini kérdés megoldására, mindazokkal a következményekkel, ame-l lyek a Németország fegyverletétele alapján ériintenák a nyugati nagyhatalmak jogait. Az a javaslat, hogy Nyugat-Berlint nyilvánítsák demilitarizált szabad várossá, nem jelent egyebet, mint azt, hogy a Szovjetunió valamennyi érdekelt féllel együtt a Németországgal kötött béke-, szerződés aláírása után meg akarja oldani Nyugat-Berlin statútumának kérdését. Az USA kormánya nemegyszer hivatkozott a Nyugat-Berlinnel szemben vál-i lalt állítólagos kötelezettségeire. A nyugat-berlini kérdés valóban fel ven tün-: tetve a párizsi egyezményekben is, amelyeket a nyugati nagyhatalmak az NSZK kormányával együtt Irtaik alá. Milyerj joggal hasonlíthatjuk azonban össze a párizsi különegyezményetket a négy nagyhatalom szövetségi egyezményeivel? HM szen az Amerikai Egyesült Államok nem egy más kötelezettséget vállalt akkor, amikor a világ legkülönbözőbb részeiben katonai tömböket létesített. A Nyugat-Berlinnel szemben vállalt „kötelezettségek", amelyekre az USA kormánya hivatkozik, nem jöttek létre abban a harcban, amelyet a Szovjetunió, az USA és más országok nemzetei vállvetve vívtak a hitleri Németország ellen: Ezek a „kötelezettségek" a nemzetekre rákényszerített háború — „a hidegháború" eredményei. így tehát olyan helyzet alakult ki, hogy az USA a Szovjetunióval együtt aláírt egyezményekre szeretné alapozni azt a jogát, hogy katonai alakulatokat tartson Nyugat-Berlinben, de az ezzel a várossal szembeni „kötelezettségeit" a Szovjetunió nélkül kötött és ellene irányuló egyezményekre alapozta. A szovjet kormány nem ismerheti el és sohasem ismeri el- jogilag megalapozott állásfoglalásként ezt az ellentéteken alapuló állásfoglalást. Nyugat-Berlin ma éppúgy, mint 16 évvel ezelőtt, megszállt város. És csak ennek alapján a katonai megszállásra való jog alapján lehetnek a nyugati nagyhatalmak Nyugat-Berlinben. Ha az USÁ-ban „a városok szabadságának megvédéséről" beszélnek, úgy azt a célt tartják szem előtt, hogy Nyugat-Berlinben fenntartsák a megszálló rendszert amely — ahogyan azt az USA kormánya is beismeri — csak általános nyugtalanságot kelt. Ami Nyugat-Berlin szabadságát Illeti, e város lakosságának vitathatatlan joga van arra, hogy saját belátása szerint oldja meg életkérdéseit, és ennek megfelelően hozza létre politikai és társa* dalmi rendszerét. Ha mindez fennáll, úgy semmi sem veszélyezteti a szabadságot. Ellenkezőleg a békeszerződés megkötése az egyik, avagy mind a két német állammal szilárdabb alapot ad Nyugat-Berlin szabadságának biztosítására, mert (Folytatás a 3. oldalon)