Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-08 / 188. szám, szombat

FÉNY ÉS ÁRNYÉK az agitációs-művészeti csoportok járási bemutatója Mai életünkre jellemző a dolgok sokrétűsége. Ez alól nem kivétel az ember sem. Ugyanis ha valaki végignézte június 29-én Komárnóban az agitációs-művészeti csoportok járási bemutatóját, tanúja lehetett annak, mint változik át az egyszerű ácsmester konferansziérrá, a főtervező zeneszerzővé, szövegíróvá és mosolyt fakasztó komikussá. Az ember sokszerűségét az élet sokszerűsége teremti meg és mivel ez az új műfaj — az agitációs-művészi munka — szervesen kapcsolódik az élethez, amelyből fényt és árnyékot merít, hogy a jót tovább javítsa és felszámolja a meglévő hiányosságokat, akkor az agitációs-művészi csoportok tagjain*; nemhogy sok, — de ezerszerűeknek kell lenniük. Gyors reagálás az eseményekre, talpraesett rögtönzés, a szándék agitációs jellegének kidomborítása, a folytonosággal érvényesülő hatás, szöveg és ritmus hatékonyságot eredményező frigyreléptetése és az egész műsornak a közös problémák megoldása szolgálatába való állítása — ez dióhéjban ezeknek a csoportoknak a feladata. A komárnói bemutatón a csoportok csupán együttvéve tudtak eleget tenni az egyébként egy csoportra eső kívánalmaknak. imimiiiimiiiiiMiimiiiiimiiiimmmiiii Josef Hora: Aratás* Kenyérrel s borral mentek a határba a férjükhöz s melléjük ültek ott... Az izzó nap szárnyát szélesre tárta. És halk erdőkre, letarolt mezőkre a messzeség ezüstöt csurgatott... A veríték a férfiak szomjas szájára folyt, hosszan nyelték a bort, a zsályaillat kábította őket s az asszonyok bűvös tekintete, . ám hirtelen mindnyájan talpra szöktek s a csillogó kaszákat megragadták, vágták a rendet, gyönyörűn aratták a hullámzó gabonát a gyönyörű munkások . ; A duzzadtkeblű asszonyok szívében már esti csókok s ölelések értek s az ezüstös, a forró fényességben a falujukba lassan visszatértek. Keszthelyi Zoltán fordítása Ma töltené be életének 70. esztendejét Josef Hora, a neves cseh költő. A JÁRÁSI ÉPÍTKEZÉSI VÁLLALAT csoportja például dicséretet érdemel néhány jó téma megválasztásáért, a komárnói Gazdasági Iskola fiataljai egyszerű eszközökkel is hatást elérő rögtönzéseikért, a hajógyári csoport pedig a kifogástalan rendezésért. Ezek azonban olyan kívánalmak, amelyek minden csoportra „kötelezők". Külön-külön a csoportok — nyilván a kellő tapasztaltság hiányában — még több gyermekbetegséggel küzdenek. A Járási Építkezési Vállalat (OSP) jóakarattal és dicséretre méltó szándékkal akarta kipellengérezni a vállalati fonákságokat a vidékre való kihelyezésekkel kapcsolatban. Azonban mivel nem a saját üzemének életéből merített, hanem „ollózott", így általánosította a megnyilvánulást és ezzel egyidejűleg kilépett az agitációs-művészi csoportok yforma-követelményeiből és így y talán más üzemekben aktuálisan ható, de az ő életükbe mélyebben bele nem nyúló darab beiktatásával a vidám esztrád-műsor felé hajlottak. Az agitációs-művészeti csoportoknak éppen az a küldetésük, hogy saját maguk, saját erejükből, közvetlen környezetükből szedjék össze az alkalmas momentumokat, mint azt a Járási Építkezni vállalat műsorzáró gúnydalának (csasztuska) előadásánál tapasztalhattuk, amelynek keretében konkrétan rámutattak a kisek, némethek, horváthok, raktárnokok, hivatalnokok és anyagbeszerzők hiányosságaira. Azonban a hosszúlélegzetű, egy dallamra írt gúnydal későbbi monoton, fárasztó hatását igen előnyösen lehetett volna tarkítani ötletes számok — egy táncoló pár, egy tartalomhoz illeszked'ő momentum — beiktatásával, mint azt a hajógyári csoportnál később láttuk. Nagyon helyes, hogy műsorra tűzték a többi között egy olyan országos problémát felölelő jelenetet is, amely egyes vidéki fiataloknak a városba való, nem indokolt áramlását pellengérezi ki. Jó lenne azonban, ha igyekeznének jobban tömöríteni a darabot, ugyanis a hosszú dialógusok — mint a fiatal tanítónő és a falujából menni készülő fiatalember párbeszéde — rövidebben -és a lényegre szorítkozóbb szerkesztéssel inkább megfelelnének az agitációsművészeti csoportok formakövetelményeinek. Természetesen okvetlenül el kell kerülni a jövőben, hogy 20-21éves fiatalember alakítson minden maszkírozás nélkül vezérigazgatót és sem a konferansziénak, sem pedig a szavalónak manapság már a színpadon nem szabad papírról olvasnia a szöveget. Nagy elvtárs azonban ennek ellenére jó munkát végzett a csoporttal. A GAZDASÁGI ISKOLA mindössze négytagú csoportjának fennakadás nélkül gördülő, zenei, prózai számokat szép összhangban váltakoztató műsorszámai sikert arattak. Természetesen az olvasás szükségtelensége rájuk is vonatkozik. A tejhozam emelésével kapcsolatban előadott paródia sok esetben még valóban ma is időszerű téma, azonban nem ártana a darab végére néhány mondatból álló tanulság-levonást beiktatni, mert e nélkül a nézők körében bizonyos hiányérzést vált ki. Mivel csupán monológról van szó, nem ártana hatásosabb hátteret rögtönözni dekorációs eszközökkel. A KOMÁRNÖI HAJÓGYÁR CSOPORTJÁNAK csupán annyit szeretnénk felróni, hogy programjukat meg kellett volna osztaniuk a város és a hajógyár között, nem pedig csupán a városra szorítkozni. A jóképességű, összeszokott együttesen érezzük a vezető — Hüttinger László —. tapasztaltságát, művészi sokoldalúságát. A remek rendezéssel párosult tartalmi ötletesség, a szereplők színpadi otthonossága meghozta a közönség nagy elismerését. Figyelmet érdemel azonban még egy gondolat: a csoport még hatásosabbá tehetné szereplését, ha még több friss, teljesen újszerű, „tegnap és ma történt" eseménnyel tarkítaná műsorát. AZ ELMONDOTTAKBÓL az első pillanatra úgy tűnik: több még az árnyék, mint a fény, ha azonban figyelembe vesszük, hogy új, művészileg, politikailag igen fontos és komoly műfajról van szó, amely a munkáshétköznapok egyszerű embereit öleli fel, akik a napi munka után próbákon, előadásokon vesznek részt, hogy segítsék mindanynyiuk közös ügyének elöbbrevitelét és ha tudatosítjuk, hogy ezek még csak a kezdeti lépések, hogy a nehézségek ellenére mégis már léteznek ezek a csoportok, egyre többen lesznek, dolgoznak és fejlődnek, akkor látnunk kell, hogy a munkát érdemes lendületesen folytatni. Komlósi Lajos JEAN LA FONTAINE (Meseköltészetének viszonya a valósághoz) Bízvást mondhatjuk, hogy közös irodalmi ismerősünkről emlékezünk meg a verses tanítómese igazi művészének, a 17. században élt francia Jean de La Fontaine-nek 340-ik születési évfordulóján. 1961. VII. 8. Közös az ismeretség vele, mert iskolás éveinktől datálódik, amikor La Fontainenek világirodalmi hatású témáival, az állatokról szóló okos kis történetekkel először találkoztunk. Már a 18. század második felében is olvashatták lengyel, cseh és magyar fordításban La Fontaine meséit különböző népek gyermekei. De nem kell annyira a múltba visszamennünk. A ma élő idősebb nemzedék kortársának számító Kosztolányi Dezső gyermeknek és felnőttnek egyaránt gyönyörűséget szerez kivételes ötletességü és finomságú La Fontaine-fordításaival. Radnóti Miklós, a mélyérzésü antifasiszta költő is, akit 1944-ben megöltek, halála előtt egy évvel La Fontaine-meséket ís fordított, mert ha nem is forradalmasan, de leplezetten szókimondásra lehetőséget nyújtottak. La Fontaine 1668-ban jelentetett meg először meséket az akkor hétéves trónörökös számára s bevezetésükben nyíltan megnevezi forrását és példaképét, a görög rabszolgaköltö Ezopuszt, akit ma inkább mondai mint történeti személyiségnek tart az irodalomtudomány. Az Ezopusz neve alatt áthagyományozott meseanyagot utána a 17. századig sokan kiadták és átdolgozták. A legfontosabb feldolgozó egy felszabadult római rabszolga, a császárok korában élő Phaedrus volt. La Fontaine tematikailag ragaszkodott a tanítómese hagyományához, azonban ragaszkodása, amint maga mondotta, soha sem volt szolgai. Az ezopuszi mese eredeti szűkszavúságát művészi eszközökkel felfrissítette, hatását drámai szerkezettel, a nyelv kifejező erejével és a megverselés zeneiségével fokozta. La Fontaine a halálát megelőző évig, 1694-ig 12 könyvre osztva jelentette meg meséit s egyre szaporodott bennük a pedagógiai nevelő célzaton ulmenő társadalomkritikai és filozófiai tartalom. Merít franciára fordított keleti mesegyűjteményekből is, egyes darabokban csak emberek szerepelnek, az állattípusok eltűnnek. Az utóbbi mesékre talál Rousseau kifogást, hogy meghaladják a gyermek megértő képességét. Lenin használja az „ezopuszi beszéd" kifejezést i ezen érti a társadalom elnyomottjainak jelképes, leplezett megszólaltatását az állatmesékben, vagy általában rövid, tanulságos történetekben. Hegel, esztétikájában, a tanítómesék szerzőit nem értékeli nagyra, mert ók tartalmilag a régi anyaghoz ragaszkodnak, legfeljebb alkalmazzák ezt az adott korízléshez. Eredendő műfaji értéknek tekinti, hogy Ezopusztól örökség gyanánt maradt utána a rabszolga irodalmi tevékenységében mutatkozó realizmus prózai, szépprózai formában. Az irodalmi hagyomány tehát valahogy kötelezte La Fontainet az igazmondó ezopuszi beszédre, azonban ennek á fejedelmi abszolutizmus korában megvoltak a maga különleges nehézségei. Bár tekintélyes polgári családból származott és jogoti végzett, lemondott a számára nyitva álló ügyvédi és hivatalnoki pályáról, úgyszólván egész életét vendégeskedve töltötte el főúri házakban, ahol mint szellemes szórakoztatót és sikamlós szerelmi históriák versbe foglalóját szívesen látták. Próbálkozott mitológiai tárgyú színdarabokkal, de sem ezek, sem kisebb költeményei nem hoztak neki sikert, verses novelláinak borsos erotikáját végül az általa látogatott szalonokban is megsokalták s így állapodott meg közel az ötvenedik életévhez a tanítomeséknél. Ezek irányították költői útját a realista emberábrázolás és a társadalmi jelenségek felé, másként az édeskésen keresett és színpadiasan lovagias-hösködö szalonköltészet művelője maradt volna. Paul Eluard, a szabadsággondolat kommunista eszmeiségű költője (1895—1952) egy általa szerkesztett antológiába nem akarta felvenni La Fontaine fabuláit, mert ez mindig az erösebb joga mellett áll ki s nem lehet őt az emberi (értsd: társadalmi, szocialista) reménykedés partjaihoz közel hozni. Igaz, hogy az elnyomottakban nem mutat fel lázadó akarást, előfordul, hogy beletörődésre inti őket. Azonban La Fontaine, bár kötelezve volt XIV. Lajos sematikusan ható magasztalására, éles célzásokat tesz az udvaroncok világára, a burzsoáziára, sőt általánosságban a királyokra is. La Fontaine nem rabszolga-sorból nézte ugyan a világot, de sem az udvar és a főnemesség szokásait, sem a burzsoázia fukarságig fajuló szívtelenségét nem találta rokonszenvesnek. Megbélyegzi — ezek eredeti szavai — a pénzt akkumuláló fináncembert és végül teljesen kiábrándítja a kíméletlen törtetés és vad tolongás az udvar, mint aranyat árasztó forrás körül. A királyi udvar és a főúri paloták szertartásosságának megfelelt a 17. század Franciaországában bizonyos irodalmi szertartásosság, a költők kötelező alkalmazkodása műfaji szabályokhoz, így elsősorban a drámai műfajokban. Arra a műfajra, amelyet végül nagy sikerrel müveit La Fontaine, ilyen szabályok nem vonatkoztak, nem volt kötelezve fejedelmi személyek szerepeltetésére és a hely- és időegység korlátainak betartására, hanem tetszése szerint szerepeltethetett lényeket a nagy természet és az emberi társadalom világából. Társadalomkritikája közvetlenül nem idézett elő talajcsuszamlást az uralkodó osztály Iába alatt, de az író felszabadultságát mutatja a vakhit és a klerikális világnézet alól, s így az értelmiség körében egy évszázad távolából a feudalizmus elkövetkező megdöntését jelzi és készíti elő mesék komolyra fordítható tanulságaival. SAS ANDOR (Folytatás az 8. oldalról) ezt néha leegyszerűsítve és metafizikai szempontból kiforgatják egyes egyének, akik az egész kérdést nem látják annak fejlődésében, mint folyamatot és lebecsülik, vagy soviniszta módon figyelmen kívül hagyják a kétnyelvűség szükségességét. A kétnyelvűség alapelvének betartását a vegyes lakosságú községekben és járásokban fontos politikai feladatnak kell tartani és a gyakorlatban megfelelően kell érvényesíteni. Igaz, hogy másrészt le kell küzdeni a burzsoá-romantikus csökevényeket, amelyek a nemzetiségi kérdés megoldását pusztán az iskolára és a nyelvre szűkítik le. D ámutattunk, hogy a szocialista x államban a nemzetiségi egyenjogúság biztosításából eredő alapvető feladatok egyike a proletár nemzetköziség szüntelen szilárdítása, ami nemzeteink egységének, együttélésének és testvériségének elválaszthatatlan feltétele. A proletár nemzetköziségért vívott harc népünk internacionalista érzésének és tudatának megerősítése, politikai nevelőmunkánk legjelentősebb feladatai közé tartozik. Ezt a vonalat követjük egész életünkben. Követjük a csehek és a szlovákok közötti kapcsolatokban és e vonalat teljes mértékben érvényesíteni kell a magyar nemzetiségű lakosság életében és tudatában is. Nemzeteink és nemzetiségeink egységének elmélyítése és egymáshoz közeledése a szocialista társadalom fejlődésfolyamatának törvényszerű jelenségeihez tartozik. Emellett ezt a folyamatot az jellemzi, hogy e közeledés nem a nemzeti kultúrák elszegényedésének a rovására, hanem e kultúrák fejlesztésének útján történik, amit teljes mértékben csak a szocialista társadalom biztosít. Természetesen e fejlődésben a fő az, hogy a nemzeti kultúra szocialista tartalmának megerősítése útján valósuljon meg, azon elemek és összetevők megszilárdítása útján, amelyek demokratikus és osztálylényegüknél fogva közösek számunkra, amelyek egybefűznek, egybetömörítenek és közelebb hoznak egymáshoz bennünket. Ezért pártunk a jelenlegi időszakÜJJ SZŐ 6 * 1961. július 8. ban a dolgozóknak a proletár nemzetköziség és a csehszlovák hazaszeretet szellemében való nevelése legfontosabb eszközét — a gazdasági feladatok teljesítésén kívül — a magyar nemzetségű állampolgárok élete további gazdag fejlesztésének fö eszközét a politikai, gazdasági, műszaki és kulturális életben, a párt, a nemzeti bizottságok, az állami és társadalmi szervezetek munkájában való részvételük fokozásában látja. Ez a legjobb út a lokálpatriotizmus, valamint a nemzeti elszigeteltség csökevényeinek leküzdésére, amelyek a szocialista világrendszer fejlődésének jelenlegi korszakában (amelyet a politika, a gazdaság, a kultúra szálai kölcsönösen egybefonnak) mérhetetlenül ártalmas módon fékezik a haladást és a maradiság megnyilvánulásai. Ugyanakkor természetesen látni kell azt a tagadhatatlan tényt, hogy a nép résztvételének fokozása az állam irányításában és igazgatásában, a szocialista demokrácia elmélyítése, a tudomány és a technika legnagyobb vívmányain és az irányítás leghaladóbb formáin alakuló fejlett szocialista társadalom építésének mai szakaszában nagy igényeket támaszt a dolgozók politikai és szakmai felkészültségével szemben — páratlan és sokoldalú igényeket támaszt szakképzettségükkel szemben. Ezt a magas fokú politikai és szakmai fejlettséget ma megköveteli az élet, — társadalmunk és az egész szocialista világrendszer gyors fejlődése. E fejlődésben nem szaban lemaradnunk, hanem lépést kell vele tartanunk. E szakaszon ezért domborodnak ki annyira egyes feladatok, amelyeket a párt tömegpolitikai munkájában szívósan követ és megvilágít. Ezért például már néhány éve figyelmeztetünk arra, mily nagy kár, hogy a rnagyar nemzetiségű dolgozók körében aránylag még mindig kevés fiatalember tanúsít érdeklődést a műszaki, természettudományi és mezőgazdasági főiskolákon való tanulmányok iránt, vagyis éppen azokban az ágazatokban, amelyek társadalmunk fejlődésében döntő fontosságúak. A magyar nemzetiségű diákok mindeddig nagyrészt a humánus szakokra jelentkeznek, ezáltal akarva, nem akarva saját maguk jelentékenyen leszűkítik tevékenységük körét. E

bből a szempontból és kizárólag ezekből az okokból hangsúlyozzuk nagy jelentőségét, sőt szükségességét annak, hogy a magyar nemzetiségű fiatalok, de a felnőttek is alaposan sajátítsák el a szlovák vagy a cseh nyelvet, hogy alaposan elsajátítsák a szakmai kifejezéseket, így közéletünk bármely szakaszán, államunk bármelyik helyén érvényesülhessenek és ne legyenek csupán a „saját" falujukra, vagy városukra, illetve Szlovákia déli területére utalva. A marxizmusleninizmus értelmében természetesen annak hívei vagyunk, hogy az emberi kultúra eredményeit és gyümölcseit mindenki anyanyelvén sajátíthatja el a legjobban és ezért a párt és a kormány biztosítja a magyar általános iskolák fejlődését. Ugyanakkor azonban meggyőződésünk, hogy a szlovák nyelv tanítása köztársaságunk magyar iskoláiban Csehszlovákia magyar nemzetiségű állampolgárainak legsajátabb érdeke. És ha itt-ott valaki ezzel kapcsolatban szót ejt „elnemzetlenítésről", vagy „erőszakos asszimilálásról", stb., ez nem csupán a nemzetek fejlődése és élete legalapvetőbb problémáinak meg nem értését jelenti a szocializmusban, hanem nacionalista korlátoltság és rosszindulat is. Ezért igen helyesnek és hasznosnak kell tartanunk egyes dél-szlovákiai vegyes nyelvű községekben a dolgozók ama elhatározását, hogy közös iskolaépületet, közös iskolaigazgatóságot és közös pionírszervezetet létesítenek a szlovák és a magyar gyermekek számára. Ezek az iskolák, amelyekben a magyar gyermekek osztályaikban magyarul, a szlovákok pedig szlovákul tanulnak, de az iskola többi közös problémáját együttesen oldják meg, életünkben új jelentős és értékes jelenséget alkotnak. Az ilyen iskolák alapításának kezdeményezése már gondol a jövőre, már a kommunista társadalom új kapcsolatainak szemléletes eleme, mely sikeresen küzdi le a nemzetiségi torzsalkodást és elszigeteltséget. Ezért figyelmet érdemel. E kezdeményezést ápolni és támogatni kell mindenütt, ahol megértek rá a feltételek, és ahol a lakosság megvan győződve e kétségtelenül helyes lépés hasznosságáról. * * * zeket a célokat, nemzeteink egységének és testvériségének elmélyítését kell szolgálnia teljes mértékben sajtónknak, irodalmunknak, televízióknak, a színháznak és a filmeknek, a kultúrának és a népművelő tevékenységnek, amely előtt e téren számos feladat, probléma áll. Vegyük például a népművelő tevékenységet és a népi alkotás együtteseink munkáját. Megállapítottuk már, hogy ez mind mennyiségét, mind pedig sokrétűségét tekintve sok helyütt szépen fejlődött. Ám mindenütt, de különösképpen a falvakon lényegesen tökéletesíteni kell eszmei tartalmát, amely igen gyakran napjaink szükségletei mögött kullog és jelentősen lemarad. DélSzlovákiában ez szemmel láthatóan főként a magyar és a szlovák műkedvelő színjátszó együttesek műsorában nyilvánul meg. Ezek az együttesek még nemegyszer a bárók és grófok korából származó giccses darabokat játszanak, de megnyilvánul ez a különféle ritkán sikerült esztrádok stb. tevékenységében is. A dolgozóknak természetesen szükségük van szórakozásra, vidámságra, örömre és tréfára. De nem kevésbé van szükségük a felemelő, nemes eszmékre is. A népi alkotás együtteseinek helyesen irányított tevékenysége nem haladhat társadalmunk életén kívül. Főként a színjátszó, de az ének, szavaló és esztrádegyüttesek műsorának is hatékonynak, raagasfokúan eszmeinek és pártosnak kell lennie — kell, hogy megfeleljen a nevelés követelményeinek a szocializmus, a proletár nemzetköziség és a csehszlovák szocialista hazaszeretet szellemében. Ezen a téren is mindenekelőtt gondoskodni kell arról, hogy a kulturális népművelő tevékenységet ne értelmezzék szorosan véve csak a mozira, színházra, esztrádra, népművészi alkotásra. Bizonyos, hogy nem szabad elhanyagolni semmit sem, ami hasznos. De ma a legfőbb figyelmet annak kell szentelni, amit röviden „a munka és az élet kultúrája" fogalommal jelölünk meg, vagyis figyelmet kell szentelni az új technikának, technológiának, a szakképzettségnek, a kézi munka és a fáradságos robotolás csökkentésének, a gépesítés növelésének a mezőgazdaságban, az automatizálásnak az iparban, s mindenekfelett az emberek közötti új erkölcsi kapcsolatoknak — röviden: a szocialista életmódnak, a kulturált környezetnek a szó legszélesebb értelmében, a munkát és a pihenést is beleértve. Emellett a legfontosabbra, a döntő tényezőre kell figyelmünket összpontosítanunk, mert világos, hogy semmit sem segítene bennünket a falu kultúrájának — nevezetesen DélSzlovákia kultúrájának — a növelésében a művészi együttesek nagy száma, amelyek szépen énekelnek és népdalokat adnak elő, ha a földet — képletesen szólva — kapával művelnénk meg! "C

1 téren a sikeres munka alapvető feltétele, hogy egész népünket a proletár nemzetköziség, nemzeteink egysége és testvérisége szellemében, a csehszlovák szocialista hazaszeretet szellemében neveljük; ennek alapvető feltétele pártunk vezető szerepének és befolyásának növelése helyi, járási, kerületi és központi viszonylatban. Az e célok eléréséért vívott harc fő eszközévé és módszerévé a problémák pozitív marxista-leninista megoldásának és megvilágításának kell válnia, emellett megalkuvás nélkül, elvi alapokon kell küzdenünk a burzsoá nacionalizmus megnyilvánulásai és csökevényei ellen. Ezen a téren annak a gyakorlatban bevált lenini elvnek kell érvényesülnie, hogy minden öntudatos munkásnak, párttagnak és funkcionáriusnak elsősorban a saját nemzetének nacionalizmusa ellen kell harcolnia és a közös osztályérdekek és a tudományos világnézet alapján meg kell teremtenie az egység és a közeledés feltételeit. JÁN UHER, az SZLKP KB dolgozója A