Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-08 / 188. szám, szombat

a nagyvilágban A Vietnami Dolgozó Ifjúság Szövetsége Központi Bizottságának felhívására sok önkéntes kapcsolódott be az ötéves terv feladatainak túlteljesítéséért indult versenybe a Thai-Nguyen-i kohókombinát építke zésén. A képen: Ly-thanh-Cam esztergályos újítási javaslatával lényegesen meggyorsította a csőnyílások fúrását. (ČTK - Vietnami Sajtóiroda felvétele) Sargent Shriver, az amerikai „Békehadtest" igazgatója villámgyorsan bejárta az ázsiai országok fővárosait. Mindenütt nagy reklámot csinált a Békehadtest amerikai önkénteseinek. Ütjának természetesen visszhangja volt. A Blitz, a legnépszerűbb indiai hetilap egyik legutóbbi számában egész oldalt szentelt Shriever küldetésének. Am Shrivernek aligha telhet öröme benne, mert a Blitz Így ír: „Az úgynevezett Békehadtest a külügyminisztérium szervezeteként jött létre... A biztonság kölcsönös szavatolására létesült hivatal alapjaiból pénzelik. Közismert tény, hogy ezeket az alapokat világszerte az USA katonai erejének növelésére és aknamunkára fordítják." A hetilap ezzel a megállapítással zárja fejtegetését. „A Békehadtest amerikai „trójai faló". Persze nemcsak a Blitz van ezen a véleményen. Az India Press sajtóiroda Shriver delhi útjáról írt kommentárjában kereken kimondotta: „Az adott esetben a központi Sh river ur trójai falova hírszerző szolgálat részéről észlelhetünk esetleges veszélyt... Elég kényes tényre derült fény: Sargent Shriver a „Békehadtest igazgatója", a CIA régi ügynöke ... Amikor Shriver Delhi után Rangunba látogatott, bizonyára lelkileg mindenre felkészült. Ezért, miután, a burmai Nemzeti Egységfront figyelmeztette a burmaiakat a Békehadtest gyanús céljaira, Shriver sajtóértekezletet hívott össze, melyen nagy hévvel igyekezett meggyőzni az újságírókat arról, hogy a Békehadtest, jótékony szervezet, amely nem követ ptlitikai célokat. A Békehadtest igazgatója nagyon kényes helyzetbe került. Bizonygatnia kellett, hogy beosztottjai nem az amerikai kémszervezet ügynökei. Mindenesetre szépen kezdi tevékenységét az a szervezet, amelynek — a Daily News megállapítasa szerint — az a feladata, hogy megváltoztassa az „Amerikaiak takarodjatok haza!" jelszót, hogy így hangozzék: „Amerikaiak maradjatok itt!" (Novoje vremja) VILÁGSZERTE egyre erősödik a békés egymás mellett élést követelők tábora. A világ százmilliói ugyanis tudatára ébrednek annak, hogy a nukleáris fegyverek korszakában a háború minden eddiginél borzalmasabb szenvedéseket zúdítana az emberiségre. Hruscsov elvtárs a közelmúltban elhangzott beszédeiben újra felemelte intő szavát az imperialisták mesterkedései ellen, akik újabb háború kirobbantásán fondorkodnak. Mondanivalójának az ad különleges jelentőséget, hogy amikor ismételten s új elemekkel bővítve leszögezi a szovjet álláspontot — mely következetesen és ésszerűen a megoldás útját keresi —, ugyanakkor leleplezi az imperialista hatalmakat, melyek csak szavakban vannak a béke ügye mellett. Tetteikben ugyanis ezek a hatalmak a kibúvókat keresik mind a leszerelés, mind a német kérdés nyugvópontra juttatása tekintetében. A szovjet javaslatok nyílt állásfoglalása és a világ közvéleményének ébersége azonban leleplezi az alakoskodókat s újabb akadályokat gördít a kibúvók elé. A nyugati hangzavar Nyugaton még mindig nagy zavar és tanácstalanság uralkodik Németország és Nyugat-Berlin problémájával kapcsolatban. A Washington Post a hét elején sürgeti a kormányt, „tegye meg a szükséges intézkedéseket a berlini válsággal kapcsolatban". A New York Daily News azt a reményét fejezi ki, hogy a kormány „kész az erők fitogtatására", harcias hangon követeli a katonai tervek végrehajtását is javasolja, hogy a Nyugat „vegye fontolóra a Szovjetunió és a többi kommunista ország kereskedelmi bojkottjának megvalósításit". A nyugati hangzavarban figyelmet érdemel Jules Moch, „Megverekedni Berlinért?" címmel a Figaróban megjelent, realitást tükröző cikke. Sikra száll a német és a berlini kérdés megoldásának szükségessége mellett, s elítéli a Nyugat habozását és lassúságát. Szerinte a legokosabb magatartást a brit kormány tanúsítja, de a nyugatiaknak még messzebb is el kell menniük, egészen annak felismeréséig, hogy lehetséges Berlin dolgában olyan átmeneti megoldás, amely a politikai légkört mérgező vitás helyzetben mindkét fél számára a megegyezés elfogadható feltételeit teremti, s lehetővé teszi a leszerelési tárgyalások folytatását. „Mert ha bün lenne Berlin miatt nukleáris háború kirobbantását számba venni, esztelen dolog lenne az is, ha e problémát nem kötnék össze a fegyverkezési hajsza befejezésének kérdésével. Az emberiség az általános és ellenőrzött leszerelésre vágyik" — írja Jules Moch. A bonni kormány javíthatatlan A német kérdés megoldását Illetően a nyugatnémet fél azonban továbbra is javíthatatlan. A békés rendezésre és az ország egyesítésére tett NDK kormányjavaslatot a bonni kormány ugyanis a hét elején hivatalosan is elutasította. A bonni hadügyminisztérium provokációs hangú brosúrát tett közzé, amelyben a Berlinre vonatkozó négyhatalmi statútum „ismételt megszegésével" vádolja az NDK kormányát. A brosúra alaptalan vádaskodása azonban csak arra szolgálhat, hogy elterelje a figyelmet a nyugati manőverezésekről, azokról a provokációs hadgyakorlatokról, melyeket az amerikaiak tartottak az általuk megszállt nyugat-berlini körzetben. „A német népnek joga van a békeszerződésre" Az NDK népi kamarájának csütörtöki ülésén Walter Ulbricht, az NDK Államtanácsának elnöke a német kérdést illetően helyesen állapította meg: „a nyugatnémet militaristák végzetesen tévednek, amikor azt hiszik, hogy az egész világ kész meghalni érdekeikért... Az újraegyesítésre irányuló minden törekvés mindaddig reménytelen, amíg nem húztak kényszerzubbonyt a nyugatnémet militaristákra." Ulbricht elvtárs hangsúlyozta: „a békeszerződést meg fogják kötni vagy mindkét német állammal, vagy — ha a nyugati hatalmak nem akarnak együttműködni — csak az NDK-val. Ennek a békeszerződésnek a megkötése után minden államnak hozzá kell szoknia ahhoz, hogy minden olyan kérdést, amely az NDK területével kapcsolatos, az NDK-val rendezzen". Az idő már rég megérlelte a kérdés megoldását, s a német nép béketervének a Keleten és Nyugaton élő összes németek ügyévé kell válnia. Lassan készül az amerikai válasz Egyébként a német kérdéssel kapcsolatos hivatalos amerikai válasz nem készült még el. A Washingtonban ülésező négyhatalmi munkacsoport szovjet memorandumra adandó amerikai válaszának végleges formába öntését a hét végére várták. A végleges szöveget innét Párizsba, a NATO állandó tanácsához továbbítják, s ennek jóváhagyása után, — előreláthatólag csak a jövő héten — juttatják el Moszkvába. A leszerelési tárgyalásokról már régen esett sző. Röviden jellemezve: kátyúba jutottak. Ide sodorták a nyugati imperialista hatalmak, amelyek nem merik nyíltan megmondani, hogy a leszerelés ellenségei. Tárgyalnak, de csak azért, hogy megegyezési készségük látszatát keltsék a közvélemény előtt. Szükséges ezzel kapcsolatban szólni arról is, hogy az utóbbi napokban egyre gyarapszik azon hangoskodók — USA generálisok, atom-konszernekkel szövetséges szenátorok — száma, akik szinte jeladásra követelik: újrakezdeni a nukleáris kísérleti robbantásokat. Az amerikai hivatalos kormányköröknek e bűnös játékhoz nincs több szavuk, mint arra a kijelentésre szorítkozni, hogy a tárgyalásokat a kísérletek újrakezdése esetén is folytatni lehet. Az elvakultak számára azonban nem árt a figyelmeztetés: ha eit az utat választják — a Szovjetuniónak is van kísérletezni valója! A június közepén Washingtonban megkezdett szovjet-amerikai megbeszéléseken sem sokkal másabb a helyzet. A Szovjetunió képviselője szorgalmazza, hogy a két vezető nagyhatalom állapodjék meg az általános és teljes leszerelés alapvető kérdéseiben. Ez kedvező talajt teremtene a leszerelési bizottságnak. Az USA képviselője azonban itt is csak a bizottság összetételéről akar tárgyalni. Éppen ezért az utóbbi napokban elhangzott szovjet megnyilatkozások nagyon is időszerűek, a helyzet józan mérlegelésére és az emberiség békéje iránti felelősségre figyelmeztetnek és éberségre intik a népeket. És ez az éberség napjainkban nagyon is indokolt. Algéria nem adja fel a harcot 1830. és 1961. július 5-e az algériai nép történetének fontos dátumai. 131 évvel ezelőtt Bourmont gróf a francia királyi hadsereg élén indult Algéria meghódítására. A 131 éve elvesztett függetlenség visszaszerzéséért vonultak az idén a tömegek az utcára, s tüntetésük egyben tiltakozás volt a francia kormánynak Algéria felosztására irányuló tervei és a Szahara leválasztása ellen. A francia kormány 35 ezer rohamrendőrt, csendőrt és katonát vonultatott fel az algériaiak ellen, s a csaknem 100 emberélet kioltása is az algériai nép szabadságával szembeni bűnös üzelmelk számát növeli. De Gaulle elnök szavakban elismeri Algéria függetlenségét, a tettek azonban mást bizonyítanak. A „szoros társulás" neokolonialista uralmat leplező javaslatára az algériai nép megadta a választ, s a dagaulleista álláspontnak az elfogadtatását hiába kísérelik majd meg a július második felében újra kezdődő francia-algériai tárgyalásokon. Az algériai arab tömegek ma is, — akárcsak a közel 7 esztendeje folyó háborúban, — készek életüket is feláldozni a függetlenségért és az ország területi egységéért. (dz) p > ALAGÚT A SARKVIDÉKÉN Az ÚJ SZÓ számára írta: KONSTANTIN L ARIN A magas gumicsizmába és a vat' tazekébe elég gyorsan bebújtam, de a védősisakkal már bajok voltak. Az egyik kicsi volt, a másik meg jó, hogy a vállamat nem érte. Végre sikerült rendbe szedni a felszerelésemet. Ideje volt, hogy teljes „parádéban" elinduljunk az alagútba. Valentyin Moszkovkin, az építkezés főmérnöke még egyszer kritikus szemmel végigmérte a felszerelésemet, azután kiadta a parancsot: Gyerünk! A vastag hótakaró vakító fehérsége lassan eltűnik az alagút sötétjében. Már csak egy világító pont jelzi a bejáratot. Kézilámpával világítjuk be az utat, így bandukolunk előre a sínek irányában. Valentyin Andrejevics elmeséli az alagút történetét. Beszél az emberekről, akik létrehozták ezt a páratlan építményt, melynek mását talán sehol a világon nem lelhetjük fel. Képzeljék el olvasóim: 4600 méter sziklába fúrva! Több mint 7 ezer méternyi vájat. Különleges alagút: nem átmenő, hanem homlokalagút. Ebben van az eredetisége, ami viszont megnehezíti a munkálatokat, bonyolulttá teszi a földalatti „navigációs tisztek" — a bányamérnökök munkáját. Az előfúrást ugyanis vakon végzik. Az iránytáró, melyen végigmegyünk. nem is olyan magas. Rajta keresztül bonyolítják le a rendkívül erős fajtájú sziklakőzet elszállítását. Ez képezi az óriási apatitvázként 1240 méter magasba nyúló Raszvumcsorr hegység lábát. Kiszámították, hogy a Raszvumcsorr mélyén évtizedekre elegendő ásvány szunnyad, melyet a természet eddig féltve őrzött. Sok millió tonna kő hever itt ősidők óta érintetlenül. De eljött az ember és cselekvéshez látott. Eljött a sok kincs gazdája. Persze több rétegvonalon megvalósíthatták volna az ásvány kitermelését, utakat építhettek volna és ezeken szállíthatták volna az ércet. így azonban nagyon lassú ütemben haladt volna a munka s nem érték volna el a várt eredményeket. Ezért elhatározták, hogy alagutat fúrnak a hegy alatt. Hét csúszda hat méter széles aknába torkollik az alagút „mennyezetén". Az ásványt a felső platón, a hegy közepetáján fejtik s a csúszdákon át egyenesen ide, a beállított teherkocsikba fog hullani a kitermelt anyag. Hirtelen vége szakad a kis iránytartónak, mely egy kilenc méter magas tágas folyosóvá terebélyesedik. Ez a fő alagút. Lehetővé teszi, hogy a 70 tonnás billenőkocsikat vontató villanymozdonyok akadálytalanul behatolhassanak a hegy alá. A közlekedés, illetve a szállítás zavartalanságát azzal biztosítják, hogy több fajta alagutat létesítenek. így lesz fő, rendező és kitérési alagút. Az egyik vonat rakodhat s közben a másik már indulhat is kifelé ... Mind a három alagutat egyszerre vájják. Meg kell küzdeni minden méterért. A sziklás kőzet nagyon kemény, nem akar engedelmeskedni a fúróknak. Az alagút egész szakasza 46 szelvényre oszlik. Egy-egy ilyen kitűzött szelvény hossza rendszerint 100 méter. Távolabb, 5 kilométerre a bejárattól vakvágányt raknak le. A felszínig még vagy 2 kilométernyi a távolság. Már több száz méter van mögöttünk. Pazar látvány a sziklába fúrt alagút. Fantasztikusnak hat a folyosó a gránitkemény kőzetben elegyült különleges csillogó ásványdarabok fényében. A gránit végéhez értünk. Beton csőgyűrű támasztja alá az anélkül is szilárd boltozatot. Miért? — Majd mindjárt megérti — válaszolja a főmérnök és odaszól az egyik munkásnak, most a munka? Hogy megy — Még előfordulnak robbanások, de már nem annyi, mint azelőtt. Megtudom, hogy van az alagútnak egy kb. 700 méter hosszú szakasza. Csupa kőzet, melyet „robbanónak" neveztek el. Ügy látszik, a hegy képződése idején nagy nyomás alá került, óriási energia szorult belé, mely most kiutat talált. Alig készülnek el a szakasszal, máris megkezdődnek a „robbanások". Három-négy órán át tompa, megszakított pattanások hallatszanak s íziben levegőbe repülnek tekintélyes kőzetrétegek. Most is: egy csettintésre emlékeztető hang s egy kisebb kő repül el a fejünk fölött. Valentyin Andrejevics rám néz: Ügye, megérti most már, miért kell beton védőpillér? Az alagút tovább vezet előre. Itt egy új ág válik el tőle. Tompa moraj, hatalmas, ritmikus ütések hallatszanak irányából. Már nem is hallom, mit mond mérnök-kísérőm. Mintha valaki vattát dugott volna a fülembe. Csak a szája mozgásáról sejtem, hogy azt mondja: Vigyázat! Utat engedtünk egy kőzettel színültig telt csillének. A bagger nagykapacitású kanala ritmikusan, akkurátusan mélyíti tovább az alagutat és rakja a kivájt kőzetet a szállítószalagra. Folyik a kőzet eltakarítása. Itt ezen az egyik legnehezebb részlegen dolgozik az ifjúsági brigád. Kik ők? Anatolij Kulikov brigádvezető, Nyikolaj Harcsenko, Viktor Tyipunov, Szergej Zubarjov aknavájárok. Nagyon serények: sietnek a kőzet eltakarításával, hogy átadhassák a vágatot az utánuk következő fúróknak. A k£t emelet magasságú fúróberendezést már fel is állították. Türelmesen várja „jelenését" a munka színpadán. Nemsokára megjönnek a fúrőmunkások s akkor a gép 40 fúrókarja belevájődik a kőzetbe. A kivájt üregekbe robbanóanyagot helyeznek. ... Fülrepesztő, velőtrázó dördülések. Mintha hirtelen tüzérségi tűz árasztotta volna el az alagutat. Egyik robbanás a másik után. Meleg légáramlat söpör végig a kivájt folyosón. — Minden a legnagyobb rendben — szólal meg Ivan Andrejevics Kravcsuk lőmester és kikapcsolja a robbantógépezet gyújtóberendezését. — Lesz most dolguk a kőzeteitakarítóknak! Nem könnyű dolog robbantással mállasztani a kőzetet. Pontos számítás, műszaki ügyesség, nagy tapasztalat kell hozzá. Különben nem új dolog ez az itteni legényeknek. Közülük sokan részt vettek a leningrádi Metro építésében, éppen elég tapasztalatot szereztek. Mégis, itt a Kola félszigeten sokszor találják magukat szemben olyan feladatokkal, melyeknek megoldását tankönyvekben hiába keresnék. Nagyon makacs természetű a Hibini hegység. Nem szívesen adja át mesés kincseit az embereknek. 1963-ban. amikor már teljes kapacitással fognak dolgozni a raszvumcsorri bányák, évente 17 millió tonna ásványt szállítanak majd el ezen az alagúton. Innen a dúsítókba kerül, hogy koncentrátumokká dolgozzák fel. Hibini kincse azután az ország minden részébe eljut, hogy életet és erőt adjon a növényeknek. Kiszámították, hogy egy tonna szuperfoszfát 4 tonnára növelheti a szemestermények hozamát. Ezért értékes az apatit! ÜJ SZÖ 2 * 1961. július 4.