Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-20 / 200. szám, csütörtök

Ľmmimmii Á Jedikule rabja voltam minimum:: 'mimiimimmmimimmmiinmimmmMmmmimmiimmmmiiimmmimiiiiimmimimmimmmmmmmmimim^ A Márvány-tenger partján - ahol egykor az ősi Bizáncot kerítették a védőfalak, valahol Xilokerhosz várfoka közelében, hol Konstantin császár harc közben elesett - ott áll, lomjaiban is csökönyös erővel és félelmetesen: a Jedikule, a „hét tornyok" hajdan oly hatalmas, erős megvívhatatlan vára. A hét torony közül az egyik Bizánccal egyidős. Theodoziusz kelet-római császár kettőt emeltetett mellé, s kőfallal keríttette be. Amikor aztán a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, II. Mohamed még négyet rakatott; így lett a Héttorony janicsárok kaszárnyája, erőd és rabok háza. Az ostromgépeknek, kőgolyóknak, vadul lobogó tűzkoszorúknak, aknáknak ellenállt; hanem az Idő vezérévek tisztjeivel s napok végtelen közlegénysorával — s egy földrengés, heves és hirtelen rohammal mégiscsak ledöntötte e komor erősséget, e márványkriptánál is fogvatartóbb börtönt. Az isztambuli Galata hídtőtől indultam el a Jedikulébe, végigmentem a Dzsalolu avenue-n, az Atatürk bulváron, a régi aquaduct alatt, majd a Szamatja városrész ósdi, szúette faházainak keskeny sorai között. Még egy utca, még egy kanyarodó, s egyszerre megpillantottam ezt az elomlott, átokverte várat. A tornyok maradványai súlyosan és elmállottan terülnek a tájon, a környező kis házak s udvarok felett - némán, halottan az élet heves, csillapíthatatlan zsivajgásában. Nézem e romhalmazt, az emberi hatalom és önkény konok jelképét, maradványait a várnakr mely több mint két évezrede terpeszkedik vaskos és vénséges köveivel a megújuló erővel növekvő város, a tiszta álmot, örömet és gondot lélegző tetők felett. A várfalak, melyek a bástyákat összekötik, szilárdan állnak még s csaknem hibátlanok. A súlyos kőkockákat tán a rájuk csurgott és beléjük száradt vér tapasztja össze: az tartja meg épen ma is, vagy a kazamaták mélyén meggyűlt és a rabok halála után bentrekedt s megkövült gyötrelem ? A döbbenet, a felcikázó képzelet súg a látogatónak ily gondolatot, ily irreális feltevést; a valóságos ok: a börtönnek szánt falakat még az erődítményeknél is szilárdabbra építik. Mintha ágyúgolyók, katapultok és faltörő kosok erejénél erősebb, a várvívó ellenség haragjánál haragosabb lenne a rab, aki leláncolva ül börtönében. A koronás börtönőrök, a felséges foglárok, mindenható várurak jobban féltek tán tehetetlen foglyaiktól, mint a rohamozó ellenséges hadaktól. így tűnődöm itt, a vár egyetlen épen maradt, csaknem hatvan méterre felszökő tornya előtt a „Vértorony" roppant kőhengere előtt, melyben a századok során oly sok fogoly testelelke megtöretett, s élete a halálba sorvadt. A vártorony falaira hajdan emberfejeket, a kivégzettek megtört szemű, csapzott-szakállas lejeit rakták ki körbe, iszonyú díszül; az elrettentő „ékítmények" rég eltűntek már odafentről, de feltekintve, mégis szinte látom most is izzó, naptól káprázó s könnyező szemekkel... ván a kapus gyermekei hancúroznak e kietlenségben, éles és vékonyka hangon szólongatva egymást. Idefent napsugár, tavasz, pufók piros arcok mosolya, élet. De lenn a kanyargó kőlépcsők botlasztó sötétjében, a föld alatt, a nedves terméskő cseppenő boltozata alatt, száz esztendők alatt — a halál fogvacogtató és borzongató lehellete száll. Hosszú, kanyargó lépcsősoron lépegetek már lefelé. S lent, vagy harminc méterre a föld alatt, sötét, nyirkos kazamata, a Vértorony aljában, a Kan Kujutu, a Vérkút... S még lejjebb: egy sziklaüreg, ahová már hideglelősen, lúdbőrző háttal ereszkedem le, a Tas csukum, a siralomház. Itt töltötték utolsó óráikat a Jedikule halálraítéltjei. A falakon elhomályosult feliratok — kőbe vésett betűk s rajzok derengenek: görög s velencei foglyok utolsó istenhozzádja. Magyar szavak után hiába kutatok; ha voltak is, a penész eltörölte mind. Vagy máshol szunnyadnak talán, olvasatlan reménytelen. Hosszú kanyargó lépcsősoron ereszkedem le a föld mélyébe. Járom a vár föld alatti üregeit; s megmégállok a nyirkos Halál fogadószobáiban; előttem, a vár hideg s huzatos folyosóin a turisták angol indulatszavait, meglepetésük, borzongásuk hangjait visszaverik az ezeréves falak, oly tompán és közönyösen, mint ahogyan egykor a rabok sírását, örjöngését, imáit visszhangozták. Most kíváncsi aszszonyok ijedeznek, fel-felsikoltanak, egymást rémítgetik. Azt hiszem, félelmük, riadalmuk leginkább a grandguignol filmek láttán érzett izgalommal rokon indulat. Egészen más érzés, mint az a szorongás, amely az én torkomat fojtogatja. Bennem most valami halovány, tompa gyász megilletődöttség éled, Tapintgatom a nedves kőfalat, míg a mellemre nehezül a penészszagú kriptái levegő. Ral? magyarokra emlékezem. Majláth István erdélyi vajda 1550ben halt meg, szívós volt, tíz évig bírta itt. Béldi Pál, Apaffy börtönéből szabadulván, Sztambulba menekült. Hanem a Porta elfogatta, és ő is e falak közé került, Mint ahogyan 1459-ben Hunyadi Mátyás nagybátyja, a nagyeszű, erőszakos, kérlelhetetlen, jókedvében oly nyájas és szívélyes, zsarnoki dühében oly kegyetlen Szilágyi Mihály. Alig egy esztendeig raboskodhatott itt csupán; a szultán, megemlékezvén Szilágyi tetteiről, arról. hogy annyi török hadat szétszórt, megsemmisített, fejét vétette. S ott függött az ő szakállas, megtört szemű feje is, fenn, fenn a Vértorony párkányzatán... De voltak többen is. Török Bálint s más magyarok pusztulásában cinkosok e sziklafalak. Dühös és könyörgő és gyötrelmes szavak, fohá, szok s átkok keringtek itt, denevérszárnyakon, a súlyos boltívek alatt, a sötétség környörtelen, vigasztalan örökkévalóságában. A látomás sötét képsora megszakad. A kapunál vidám szemű, testes férfiú áll elibém, a Jedikule jelenkori őre, kapusa, várnagya tán? Akármi is rangja, hivatala, sem dárdát, sem kováspuskát nem szegez mellemnek, csupán egy jegyfüzetet rázogat előttem, ötven kurus, vagyis fél török líra a belépőjegy ára, azt leszurkolom s beléphetek a várudvarba. Odabenn, a vár mély vakondok-járataiban néhány turista botorkál már, gyertyákkal és csipogó dinamós villanylámpákkal derítvén fel a százados sötétség mélységeit. De én még idefenn állok, az udvaron, vakító napsütésben, a kőbe szorított természet gyenge burjánzásában, az udvar sarkaiban makacsul feltörő zöld dudva s néhány szegényes bokor között; még egyre várok, szemlélődöm, céltalanul, hisz idekint alig van látnivaló — legfeljebb néhány gyerekfejnyi ágyúgolyó. Késlelkedem, s nem akarom bevallani magamnak sem, miért? Hiába, ha restellem is, félek. Mintha elítéltként állnék itt, új rab, akit fegyveres kísérői egy-két percre magára hagytak. De legyűröm a szorongást, és máris elszállnak a nyomasztó árny-alakok. Két kislány meg egy kisfiú tűnik fel a várudvar sarkában, labdáznak s bújócskáznak, falmélyedésekbe rejtőznek el egymás elől, nyilKis villanylámpám sugara táncol s reszket a falakon, keres, kutat, kőbe karcolt sóhajt talán, egy szót, -egyetlenegyet, magyar szót, ilyet tán, hogy: irgalom! Vagy: istenem... vagy: átok... S míg önkéntelen suttogom — szinte magam vésem a sziklafalba a gyötrődés, a kétségbeesés, a gyűlölet, a tehetetlen harag, a halált-vágyó indulat, az őrjöngő düh magyarul szóló szavait. Rozsdával s zöld penésszel vastagon bevont roppant lánckarikát látok, mélyen beágyazva a falba; nem élt a legendákban sem olyan gigász, aki azt onnét kiránthatta volna. Ebből az irtózatos gyűrűből nőtt ki a lánc, csörgő, súlyos vasinda, gyilkos iszalag, mely körülfonta, lassúdan és kérlelhetetlenül megfojtotta rabját. Egyszerre valami fémes hang száll felém, csikordulás, a kijárat felől; felrettenek, megfordulok, oly hírtelen, hogy fejem beverem az alacsony sziklaboltozat kiszögellésébe. Mi volt ez? Az első percekben nem találom el, hogy mi történt. S így, mire a lépcsőig botorkálok, lámpám halvány és egyre gyengébb sugara mellett, a Jedikule őre felment már a hosszú lépcsősoron az udvarra. Az őr, ki az imént reámzárta a súlyos vasajtót. így dörömböltek akkor, a históriai múltban a rabok? így verték öklükkel az érzéketlen s könyörtelen vasat, mely a hatalmasok parancsára elzárta őket a naptól, a tenger felől szálló széltől, az emberi közösségtől, családtól, asszonyi kéztül, az élettől? Ilyen riadalmat éreztek-e, mint én, megvallom itt, gyáván s oktalanul. Hiszen, ha nem is hallanák meg a dörömbölést — mint ahogy nem is lehetett azt meghallani, annál mélyebben s távolabb feküdtek e kazamaták —, akkor sem kell itt vesznem: Jönnek még ide turisták, s kinyitják majd nekik a vasajtót! Kinyitják, de ki tudja, hogy mikor? S belém döbbent, hogy „Rámadán" van. S azt „Bajrám" követi, böjtszegés ünnepe. Lehet, hogy ilyenkor szünetel a látogatás. Eszembe jutott, hogy a Nagy Szeráj múzeumai közül is nem egyet zárva találtam a minap. — Mi lesz hát velem idelenn? A penészszag körüllengett, a nyirkos, nehéz levegő tüdőmre kúszott, és a félhomály máris árnyakat szült, ijesztő árnyakat régholt rabok képzelet formálta kísérteteit. De hát... megőrülök, ha máris rémlátások gyötörnek ... Ismét nekiestem a rozsdás ajtónak, s vertem, ahogy erőmből tellett. De hamarosan kimerültem, s leültem ott a kőre. S azon tűnődtem egy percig, vajon miért is kell lezárni a Jedikule iszonyú celláit? Mit féltenek, mit is félthetnek benne? Nincs itt semmi, csak rozsda és penész. Nem 'ehet innét ellopni a kőbe vésett rajzokat hetüket, de még a falba ágyazott vasrndakat és karikákat sem. Nyilván azt akarják megakadályozni csupán, hogy vaiakf, otthontalan csavargó tán lelopozhassék ide, hogy éjszakára fedelet érezhessen mags felett. Pihentem, tépelődtem S aztán Ismét csapkodtam, vágtam a kaput, az öklöm sajgott mftr. vérzett, i lámpám is eltörött. Sötétben maradtam, d« — különös — a rémlet karma elengedett. Kitapogattam egy követ, leültem rá. t igyekeztem megnyugtatni magam Á hajón tudják talán, hogy idejöttem. Keresni fognak. De tudják Ipszán? Elmondtam ott valakinek? Erre nem emlékezem pontosan. Az izgalom, » dörömbölés heves testmozgása kimerített, elálmosított. Meddig aludtam, két percet vagy két órát - nem tudom. Kaparászó neszre ébredtem: nem láthattam, lehet, hogy patkányok szimatolnak körülöttem? Irtozatomat, fizikai borzongásomat azzal az érvelései igyekeztem leküzdeni, hogy az ilyen ősrégi épületből bizonyára kipusztult minden élőlény. Hisz itt már igazán nincs mit rágcsálniuk. Nyilván jó ideje én vagyok az első lakó idelenn. Az is felmerült kusza képzetekkel zsúfolódó tudatomban: lehet, hogy a törökök szándékosan zártak be a Jedikulébe. De hát miért? Azt hiszik tán, hogy a régholt rab magyarok ügyében nyomozok. Az ő elítéltetésük ügyét, rabságukat és kivégzésük körülményeit kutatom, s gyilkost kiáltok és perújítást követelek. S már olyan őrült képzelgés is gyötört, hogy talán az öreg Szilágyi Mihály bonyolult politikai összeesküvésébe keveredtem bele akaratlan, ártatlanul... vagy tán azzal vádoltatom, hogy valamelyik basa vagy bég életét sajátkezűleg oltottam ki, régi életemben, valaha... A zavaros, lázas gondolatsor egyszerre megszakadt. Különös, pattogó nesz közeledett a lépcsőjárat felől. S amikor elhalt a nesz, lépéseket hallottam és török nyelvű gyerekbeszédet. Nyilván egy gumilabda gurult le, és az udvaron játszó gyerekek lejöttek érte. S mikor én erre vadul s felvillanyozva ismét zörgetni kezdtem a vasajtón, ők futottak fel apjukhoz a hírrel, s ípy szabadultam ki a Jedikule börtönéből. Azt hittem, órák teltek el. Pedig nem több: tíz perc csupán. Hanem ez is elég volt arra, hogy ősz hajszálaim száma szaporodjék, s hogy egy életre szóló nyomasztó emléket hozzak magammal fel, fel a lépcsőkön, a Héttorony borzasztó börtönéből. Bent jártam már ismét a városban, a régi császári lóistállók boltívei alatt, a Nagy Bazár lármás nyüzsgése közt, amikor eszembe jutott, mért is nem hagytam én a Jedikule mélységes tömlöcében valami jelt? Egy sor írást, egyetlen kurta mondatot, pár magyar szót, valahogyan bekarcolva a falba, effélét talán: „ ... és itt raboskodott ezerkilenc.s^ázötvenhétben, örökkévalóságnak tűnő tíz teljes percig: BARÁT ENDRE" Az egyik bukaresti óvoda kis neveltjei a nővérek társaságában sétálni mennek. Eredményesen zárult az 1960—61-es évad a Szlovák Nemzeti Színházban A most zárult évadban mintegy félmillió látogatója volt a Szlovák Nemzeti Színház mindhárom együttese 700 előadásának. Ez azt bizonyítja, hogy a szabad élet néhány évealatt Szlovákiában óriásit emelkedett a kulturális színvonal, hisz a három állandó szlovák színpadnak 1937-ben csak 300 ezer látogatója volt. A Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Szlovák Nemzeti Színház opera-, balett- és drámai együttese magas művészi színvonalat ért el. A drámai együttes, mely többnyire oz új szocialista ember nevelését segítő darabokkal szerepelt, hét bemutatót tartott. , A legsikerültebb rendezvény Csehov íuarcou-jának bemutatója volt. A CSKP jubileuma alkalmából bemutatta Pagogyin Lenin-trilógiájának utolsó részét, a Harmadik patetikust. A többi bemutatók közül figyelemre méltó volt Shaw Szent Johannája, Slowacki Balladynája, Hellman A dzsungel másik oldaláról c. darabja. Nagy elismerésben részesült a drámai együttes négyhetes szovjetuniói vendégszereplése során. Tizenkilenc előadását mintegy 20 ezer néző tekintette meg Kijevben, Harkovban és Moszkvában. A szovjet színművészeti szakértők nagyra értékelték az együttes színvonalát és egy nívóra helyezték a neves európai színházakkal. Az opera- és balettbemutatók közül megérdemelt sikert aratott Smetana Libuse c. operája, melyet az operaegyüttes csehül tanult be, ajándékul a CSKP KB 40. évfordulójára. Sikere volt még Holoubek mai tárgyú Család-jának, valamint Kara Karajev szovjet zeneszerző ttt a viharban című operájának stb. Nagy esemény volt Smetana Az eladott menyasszony című operájának felújítása, mellyel az együttes a devini ünnepségeken lépett fel. Az opera- és balettegyüttes a napokban fejezte be a párt megalakulásának 40. évfordulója alkalmából rendezett szlovákiai vendégszereplését. Banská Bystrica, Košice, Trebišov. Prešov, Spišská Nová Ves, Žilina, Piešťany és Trenčianske Teplice dolgozói Suchoň Svätopluk, Smetana Az eladott menyasszony, Holoubek Család, Cikker Jánošík, Puccini Pillangókisasszony című operáját és Hacsaturjan Gajané című balettjét ismerhették meg a Szlovák Nemzeti Színház együtteseinek előadásában. Értékes tanulmány Josef Mánesről A Magyar Képzőművészeti Alap kiadásában, a Művészek Kiskönyvtára sorozatban jelent meg ez év folyamán Prágában élő ismert művésztörténészünk, Tilkovský Béla Mánes-tanulmánya. Josef Mánes alkotása korszakot nyitó a múlt század cseh művészetében. Tragikus sorsát, bonyolult művészegyéniségét és életművét Tilkovský, a 19. század társadalmi és politikai erjedésével dialektikus összefüggésben tárja elénk. Atmoszférát teremtő jellemzéssel szól az 1848-as forradalmat megelőző lázas állapotról, benne a cseh festészet szerepéről, valóságkereső törekvéseiről. Érezteti a prágai Képzőművészeti Akadémia megkövesült, visszahúzó szellemét. E háttérből plasztikusan emelkedik ki Mánes emberi és művészi arcéle, a természettel, az élettel való kapcsolata, mestereinek hatásából fakadó regényes felfogása, mely fokozatosan érlelődik szenvedélyes nemzeti és népi érdeklődéssel párosult realista szemléletté. Etnográfiai rajztanulmányai, kortörténeti becsű politikai portréi, új levegőjű, a néphez való változott viszonyát, a felszabadult, új arcú parasztságot, az eszményi egységbe foglalt hazai tájat kifejező művei már a valóságban gyökereznek, s lírát és drámát lehelnek. Megismerkedünk illusztrációs tevékenységével, rajz- és festőtechnikájával, stílus kereséseivel. A szerző vonzón elemzi a második rokokón belül kibontakozó „mánesi rokokó" gazdag festőiségét, az ebben a szellemben s a későbbi életszerű valóságlátással fogalmazott arcmásokat, melyek magas művészi színvonaluk mellett az ember iránti fáradhatatlan érdeklődés és szeretet tanúságtételei. — Költői hévvel, színes szavak erejével méltatja Mánes legérettebb művét, alkotása csúcsát: a prágai városháza csillagászati órájának táblaképeit, melyeknek népi-nemzeti tartalma klasszikus formanyelve kiinduló pontja lett az újabb valóságlátó cseh festészetnek. A lendületes tanulmány tömör és világos tájékoztatásával, 40 kitűnő válogatású, részben színes reprodukcióval az olvasóhoz meghitt közelségbe hozza Mánes maradandó művészetét. Bárkány Jenőné Fiatal spanyol írók a vádlottak padján A Le Monde beszámol arról a nagyarányú perről,* amely most folyik Madridban. Vádlottal haladó gondolkodású ifjú spanyol írók. Mint ismeretes — írja a Le Monde tudósítója — ezek az „ifjú entellektuellek" 1956ban írókongresszust akartak tartani, amelyet a kormány betiltott. Ennek a kongresszusnak az előkészítése miatt fogták most őket perbe, közöttük Julián Maestro-t és Jesus Lopez Pacheco-t, a neves regényírót. Két írótársukat már 1956ban távollétükben ítélték el, mert az akkor indított hajsza elől Franciaországba menekültek. Nem kétséges — írja a Le Monde —, hogy a per újrafelvétele összefügg a spanyol szabadságharc huszonötéves évfordulójával. A kormány ismét a megfélemlítés eszközéhez nyúl akkor, amikor a háború utáni írógenerációt egy emberként a vádlottak padjára ülteti. A Deutsches Theater nagy sikere egy nyugatnémet városban A berlini Deutsches Theater a helyi kulturális kapcsolatokat ápoló társaság meghívására nemrég Gorkij Kispolgárok című színművével vendégszerepelt Schweinfurt nyugat-németországi városban. Az ottani lapok híradása szerint a közönség viharos tapssal fogadta az NDK-beli művészeket. Az újságokban elragadtatott cikkek jelentek meg a Deutsches Theater együttesének művészetéről. Dr. Fuhrman például a Deutsches Theater Kispolgárok-ját a „színművészet legmagasabb fokának" nevezi, majd hozzáfűzi: „Ez volt az első alkalom, hogy városunkban keletnémet színművészek léptek fel. Reméljük, hogy az ilyen vendégszereplések rendszeresekké válnak. A két német állam közötti kulturális kapcsolatoknak feltétlenül erösödniök kell." ÍDj SZÖ 6 * 1961. július 27.