Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-01 / 151. szám, csütörtök

Simko Margit: GonMdto\ a Gyermeknapon Réten ha járok s színes virágok lengnek a szélben — lehajtom fejem. Ogy tűnik gyermekkezeket láttát, vékonyka ágon remegő szirmok nyúlnak felém és én emlékezem. Kongóba szállnak, Laoszban járnak örömre méltó gondolataim s elködösítik fényét a mának. Nálunk a gyermek ünnepét üljük, de sír a gyermek Algír partjain. (Karunk gyenge, hogy védekezzünk? Mért bántanak ó, mért bántanak, mért öltétek meg az apánkat és mért van anyánk a föld alatt?) Nálunk a gyermek életrekeltett cél, örömforrás, mindnyájunk gondja. Ott szülőt, testvért s mosolyt temetnek, rettegés fészkel rémült szemükben s álmukat puskák sortüze rontja. Am nőnek ezek a virágkezek s izmossá válnak a sovány karok, s jaj lesz majd annak, aki vétkezett, mert a gyermekek sose felednek. Gondoljátok meg tí gyilkosok! Mura Jenőné: j M ura Jenőné: Szeretném, Szeretném, ha még egyszer az anyám várna, kis szobánkban friss kávé illata szállna. Szeretném, ha az anyám kenyeret szelne s reá aranyló édes mézet tenne. Téli estéken szőne szép meséket s lehunyt szemmel hallgatnám mint altat, becézget. Mikor már szememre az álom borulna, még egyszer egy régi dalt eldalolna. / Reggel anyám szava ébresztene engem, s kezére ráperegne csókommái a könnyem. Mély barázda redőzte homlokát Sohse láthattam a mosolyát. A harc és gond megtörte testét., görnyedve hordozta élete terhét. Erős karja munkára vágyott sokszor álmodott jobb világot, hogy munkája után nagyobb lesz a bér, s egyformán jut dolgozónak a kenyér. N

em akar megismerkedni Pavel Korcsaginnal ? — kérdezte egy ízben egy Oroszországban született angol író, aki jól beszél nyelvünkön. A kérdést a bécsi Park vendéglőben tette fel, ahol a Szakszervezeti Világszövetség kongresszusának küldöttei vacsoráztak. Ez a vendéglő a a kongresszus szüneteiben amolyan kis bábelié változott, sürögtek, forogtak benne az emberek, a világ minden nyelve és nyelvjárása szavakba kívánkozott, csak éppen a bibliai Bábeltói eltérőn ezek az emberek mind meg akarták érteni egymást, kézmozdulatokkal, arcjátékkal fejezték ki gondolataikat, ha a szó Borisz Polevoj: A FEKETE PAVEL KORESAGW elégtelennek bizonyul, a tiszteletre méltó vendéglő úgy zsivajgott, mint valami gyári étterem. Amikor-' angol ismerősöm feltette kérdését, első gondolatom az volt, hogy a nagy zajtól megzavarodott. — Pavel Korcsaginnal? — néztem rá gyanakodva. — Igen. Pontosabban mondva, Pavkával. — ,Osztrovszkij hősével ? — Ha úgy tetszik, vele. — Itt? — Hol másutt? Pavka kongreszszusí küldött. — Hát tudja ... — Kérem, legyen türelemmel, komolyan beszélek, — erősködött ismerősöm, és nagy szürke szeméből, amelyben mindig enyhe gúny keveredett állandó gonddal, bármennyire is igyekeztem, nem tudtam kiolvasni szándékát. A vendéglő teraszán beszélgettünk, az oszlopokra lugasszerüen felfuttatott szőlővenyigék alatt. Az ősz már megérintette a fák lombját, a zöld leveleket vörösen és sárga foltok tarkázták, a szőlőindák tarkán és kissé megszáradton susogtatták leveleiket, ha keresztül suhant a parkon a szél. Egy levél elérik hullott az asztalra, társam töprengve nézte. Nekem az járt a fejemben, hogy ki lehet ez a Pavel Korcsagin. Társaimat a szovjet küldöttségből mind jól ismertem, Korcsagin nevű egy sem volt köztük. Kire gondolhat ez az ánglius? — Talán csak beceneve a Korcsagin? — Nem kérem, így hívják hivatalosan, vezeték neve Korcsagin, neve Pavka. Ez áll a küldött igazolványán is: Pavka Korcsagin. Nos, megpróbáljuk? Nem sokat kockáztat. Egy palack borért asztalhoz szállítom a novellatémát, ráadásul megismerkedik egy derék fiatalemberrel. Rábólintottam. Kollegám felkelt az asztaltól, eltűnt az étteremben, amelyben tarkállottak a mindenféle népviseletek, majd hamarosan viszszatért, kézenfogva vezetett egy fiatal, karcsú, magas négert. Az ismeretlenen olcsó ruha volt, a köntös lötyögött rajta, a vak is láthatta, hogy készen vásárolta valamelyik olcsó áruházban, az ócska ruha sem tudta azonban elrejteni karcsú derekát, atlétaszerűn széles vállát. A fekete legény felémnyújtotta hatalmas kezét s bemutatkozott: — Pavka. — Majd hozzátette: — Pavka Korcsagin. Ezen az estén nem mentem el a bécsi operába, bár osztrák barátaim csak nagy nehézségek árán tudtak jegyet szerezni számomra. Nem mentem el és nem is sajnáltam, mert a fekete Korcsagintói a legérdekesebb történetek egyikét hallottam, amelyek a világot járva valaha is tudomásomra jutottak. A legénynek, akit most Pavka Korcsaginnak hívnak, gyerekkorában más, néger neve volt. Egy nagy folyó partján, kis faluban, földhözragadt nádkunyhóban nőtt fel, a viskót valósággal odaszorította a vízpartra a buján terjengő trópusi őserdő. Gyerekkorában összesen háromszor lakott jól — amikor apja, aki vadász volt, óriási vízilovat ejtett el amerikai turistáknak, másodszor nagyobbik nénje lakodalmán, aki a falu egy leggazdagabb emberéhez, az öreg révészhez ment feleségül, s harmadszor apja temetésén, aki útépítésnél vesztette életét, sziklarobbantásnál. Akkoriban egy angol társaság az erdőkön, hegyeken, mocsarakon keresztül vasútvonalat épített, hogy fejtet ércet. Előzőleg soványak voltak az esztendők, a falu valamennyi könnyebben elszállíthassa a bányáiban férfija elszegődött a társasághoz munkásnak, hogy egy kis élést keressenek. Azóta alig egy kettő tért vissza közülük a faluba. Parasztokból a bányatársaság rabszolgáivá lettek. No de a rabszolgákat legalább úgy ahogy jóllakatják, hogy dolgozhassanak. De mit csináljon a kis néger, akinek családja árván maradt, nem volt, aki eltartsa, etesse őket? Nem tehetett mást, odament a munkástoborzóhoz, keresztet rajzolt az elébe tet papirosra, beleegyezett, hogy munkájáért csupán eleséget kapjon, egy fillért se többet. Amíg a vasutat síkföldön vezették, a munka még elviselhető volt. De aztán mocsáros vidék következett. A gépek megrekedtek a lápban. Minden munkát kézzel kellett elvégezni. Az emberek kötésig merültek az iszapban, úgy dolgoztak. Egyre másra ledöntötték őket lábukról a betegségek. Űj ismerősöm még ezt a szörnyű munkát is kibírta: a természet érdeme volt, amely szívósnak, erősnek teremtette. Hamarosan megakadt rajta a munkafelügyelők szeme. Suhanc társai közül nemcsak izmaival, erejével vált ki, hanem ügyességével, eszével is. Mister Tetfield, robbantó mester maga mellé vette segédnek. Komor, emberkerülő férfi volt a mester. Ráadásul szerette az itókát, s évente jónéhányszor a sárga földig leitta magát. Ám tapasztalt, ügyes aknásznak ismerték, és a sza-. kasz vezető mérnöke mindent megbocsátott neki. Ez a magányos, komor ember váratlanul felrúgta a gyarmati rend évszázadok szentelte törvényeit, és összemelegedett ezzel a tehetséges fiatal legénnyel, akinek csak mondani kellett valamit, s tüstént megtanulta, úgy fogott az esze, mint a beretva. Nemcsak az aknász mesterség fortélyaira tanította meg, hanem az angol nyelvre, a betűvetésre is. Maga a mester már nem igen olvasott, legfeljebb az egyhetes késéssel érkező újságokat lapozta végig, holmijai között azonban akadt, egy láda teli ócska könyvekkel, ezeket a könyveket kölcsönözgette fiatal segédjének, aki úgy falta a betűt, mint a nagybelű pelikán a halat. Ez a Tetfield nem volt baloldali, vagy haladó gondolkodású ember. Amikor egyszer egy nagy ivászat után fekete segédje hazatámogatta a bárból, ilyeneket mondott: „Azt beszélik, a fehér ember ugyanazért a munkáért néhányszorta tQbb pénzt kap, mint a fekete? No és? Így helyes! A fehérek elhagyták az otthonukat, a hazájukat, csak azért, hogy ezekbe az istenverte országokba elhozzák a civilizációt. Nem tetszik nektek a botozás, meg a korbács?, Hát igen, nem illenek bele éppenséggel a huszadik századba. De hisz Londonban is nem azért hordják a gumibotot a rendőrök, hogy a fogukat piszkálják vele. Hogy erőszakoskodnak a falvakban? Az ilyesmi a hatóságok tilalma ellenére történik. De csak nem várjátok az embertől, hogy a feleségét vagy a lányát idehozza ebbe a maláriás pokolba, Pusztítanak a betegségek?. rádió Makarenkoja VMrssmrsArsmmn^^ A prágai Egyszerű tanítóként kezdte. Nagy türelemmel foglalkozott a rábízott apróságokkal, szerette őket. És mert kevesellte velük az együttlétet, szabad ideje nagy részét is nekik szentelte. A legtehetségesebbekből csoportot alakított, szavaltak, énekeltek, táncoltak, színdarabokat tanultak be, és időnként szerepeltek ... Négy évtizede is van már ennek. És e hosszú, gyakran tövises úton ki tudná megmondani, miben volt nagyobb része: az örömben-e, vagy talán ürömben? Akárhogy is volt, meg kell állapítani, hogy Miroslav Disman, a prágai rádió munkatársa ma már csak a szépre, a jóra emlékszik, csak a sok örömöt, sikert tartja számon, amiben része volt, különösen azóta, hogy a Csehszlovák Rádió keretén belül megalakította népszerű gyermekegyüttesét. Bizony, mintha csak tegnap történt volna, úgy elszaladt az a harminc esztendő! Ez év májusában már harminc esztendeje annak, hogy ez a végtelenül rokonszenves, szerény, csupaszív ember a rádió szolgálatába lépett. önmagáról nem sokat mond. Csak nehezem tudom kiszedni belőle, hogy 1953-ban a Munkaérdemrenddel tüntették ki. Mindez nem fontos, szemmelláthatóan kellemetlen neki, ha személyéről esik szó. A gyerekek, az együttes, az egészen más. Az ő teljesítményüket a „Kiváló Munkáért" kitüntetésben részesítették és ez már valami! — Együttesünk különböző prágai iskolák tehetséges és jó előmenetelő tanulóiból, diákjaiból tevődik öszsze. Vidékieket is felveszünk, ha jónak látjuk — magyarázza Disman elvtárs. — Csoportunk tagjai 7—15 éves gyerekek, akiket 3 hónapos próbaidőre veszünk fel. Csak ha ezen idő alatt megállták helyüket, fogadjuk őket magunk közé. Számuk sohasem haladhatja meg a százat. A gyermekek nevelésére, tanítására, Disman elvtárson kívül segítőtársa, helyettese, a 25 éves Mojmír Kubálek is nagy súlyt fektet. Tíz éves korában lett az együttes tagja és annyira összenőtt vele, úgy megszerette ezt a munkát, hogy élethivatásul választotta. Disman elvtárssal felváltva tanítgatják, oktatgatják védenceiket. Most is Kubálek kezdi meg a kétórás gyakorlást. A Rádió együttese harminc éves fennállása tiszteletére rendezendő műsorszámokat, Jirí Wolker, Pavel Kohout és más írók müveit tanulják be. Eleinte külön a kisebbek, külön a nagyok, majd valamennyien együtt gyakorolnak. gyarázza, miért vannak még mindig némely államban gazdagok és szegények. Forradalmi dalokra, költeményekre, jelenetekre tanítjuk az ifjúságot, hogy megtudják, milyen nehéz volt a munkanélküliek és a kommunisták élete hazánkban az első köztársaság idejében. Ezáltal politikai nevelésben is részesülnek. Megtanulják szeretni a pártot, hazájukat, családjukat és mindezt szinte észrevétlenül. Persze, az együttes tagjai, valamennyi jótulajdonságukon felül, fegyelmezettek is. Enélkül Disman elvtárs nem vihetné őket minden nyáron Néha az óvodások „gépkocsizása" is „balesettel" végződik. Am a „nagyobb" bajtársak azonnal kispajtásuk segítségére sietnek. (TASZSZ felv.) A vidám gyermekhad csacsogásának elnémítására elég egy kézmozdulat. Valamennyien elfoglalják helyüket és máris kezdetét veszik a légzőgyakorlatok. Ezek a hang-, nyelv- és kiejtésgyakorlatokkal folytatódnak, majd karban elszavalják a jól ismert tréfás verset az óriásrépáról, melyet csak a kisegér, a macska, kutya, unokák és nagyszülők közreműködésével sikerült a földből kihúzni. A kis Jancsi ugyan egyike a legjobb magaviseletűeknek, most azonban mégis eltévesztette, mert nem figyelt eléggé, amikor rákerült a sor. Ráadásul az amúgy is nehéz „ŕ" betűt sem ejti ki mindig helyesen. Az első vétkéért dorgálásban részesül, a második már orvoslást igényel. Azokkal a gyermekekkel, akiknek beszédhibájuk van — és Jancsinál ezt megállapították — külön szakorvos foglalkozik. — Célunk a többi . között, hogy előkészítsük a gyermekeket a mikrofon előtti fellépésre és így gondoskodunk a rádió műsorának a tarkításáról, — mondja a szünetben Disman elvtárs. — Olyan irodalmi alkotásokat, jeleneteket, színdarabokat, énekeket is betanítunk velük, amelyek soha sem kerülnek nyilvános bemutatásra, amelyekből azonban a gyermekek sokat tanulnak. A Szovjetunióban szerzett tapasztalataim alapján dolgozom — folytatja a mester, majd hozzáteszi: — Az imént elhangzott jelenet például megmaegyhónapos üdülésre. Egész évben ezt a hónapot emlegetik, ezekre a napokra várnak szívrepesve a fiatalok. Persze, ha valaki abban a kitüntetésben részesül, hogy részt vehet a közös nyaraláson, annak egészen biztosan igen jó iskolai bizonyítványa volt. Disman gyermekeinek hármasnál rosszabb osztályzata nem lehet. Az üdülőtáborban a kollektív élei örömeinek hódolva gondtalanul hancúrozhatnak, élvezhetik a vakációt és még arra is jut idő, hogy szórakozás közben újabb műsorszámokat tanuljanak be. Persze az üdülés a szülőknek nem kerül pénzbe. Mire való a közös alap, melyre a gyermekek keresetét, a rádióban közvetített műsorszámokért járó jutalmakat befi-, zették? Ez évben Disman gyermekei különösen örülnek a nyárnak. Hogyisne, amikor táborukban a Német Demokratikus Köztársaság gyermekeit látják majd vendégül. Tanulnak is már szorgalmasan németül, hogy mielőbb megérthessék egymást, összebarátkozzanak pajtásaikkal. Disman fiataljainak azonban nemcsak nyáron, hanem évközben is irigylésre méltó dolguk van. Egyszer egy évben részt vesznek az Ifjúsági Alkotőversenyben, kirándulásokra járnak, múzeumokat látogatnak együtt, egyszóval úgy élnek, mint egy száztagú család, melynek a feje maga Miroslav Disman, a szigorú, de jóságos édesapa. KARDOS MÁRTA TJJ SZÖ 6 - 1961. június 1.