Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-11 / 42. szám, szombat

1 JURIJ SANJUTYIN: Az új szovjet filmrendező-nemzedék Az ötvenes évek második fele értékes időszak volt a szovjet filmgyártás történetében. Ennek az öt esztendőnek legkiemelkedőbb eredménye nem az volt, hogy az öreg rendezők új sikereket értek el, sem pedig a film világfesztiválokon szerzett dijak, hanem fiatal rendezők megjelenése. Mikor is kezdődött ez a folyamat? Talán Svejcernek Leningrádban készült filmjével az „Idegen rokonnal; vagy a „Negyvenegyedik"-kel, melyet a szovjet filmfőiskoláról éppen kikerült mindaddig ismeretlen háborús „veterán" G. Csuhráj rendezett, vagy a Kijevben A. Alov és V. Naumov rendezésével készült „Viharban nőttek fel" című filmmel. A kritikusok a közönséggel együtt hirtelen megérezték, hogy a filmművészetben valami új jelentkezett: a rendezők új nemzedéke. Egyre több és több név bukKant fel, olyan gyorsasággal, mint eső után a gombák. Grúziában T. Abuladze és G. Csehidze megalkotta a „Lurdzsa Magdáni"-t. Ogyesszában M. Hucijev működött együtt F. Mironerrel a „Tavasz a Zarjecsnaja utcában" megfilmesítésében. Moszkvában J. Szegei és L. Kulidzsanov elkészítette az „!gy kezdődött" és a „Múló évek" című filmeket. Azután A. Batalov, a színész mutatkozott be mint rendező a „Köpeny"-nyel és az ugyancsak siínész Sz. Bondarcsuk az „Emberi sors"-al. Ebben az új filmrendező nemzedékben rendkívül változatos művészegyéniségeket találunk. Először is itt van Alekszandr Alov és Vlagyimir Naumov, Szavcsenkonak, a híres ukrán rendezőnek a tanítványai. Mindketten örökölték mesterük tragikum felé hajló gondolkodásmódját és romantikus életszemléletét. Innen eredt filmjeik túlfűtöttsége és gazdag érzelmi skálája. Extatíkus, néha szinte eszelős, égőszemű hőseiket mindig drámaian feszült helyzetben ábrázolják. Egészen más Hucijev stílusa. Filmjeinek könnyed természetes hangulatát ritkán szakítják meg lírai pátosszal telített jelenetek. Egyszerű dolgozó fiatalokról fokozatosan derül ki, hogy nagyszlvű, győzhetetlen lelkű emberek. Az élet éles ellentéteit keresi G. Csuhráj a Negyvenegyedikben és a Ballada a katonáról című filmjében. A vér és halál közepette az emberi szív legsimogatóbb, leggyöngédebb motívumait mutatja meg. Ezek a fiatal rendezők különbözö irányzatokat képviselnek. Nézzük N. Svejcer feszült drámáját, Jakov Szegei és Lev Kulidzsanov lélektani finomságait, Szergej Bondarcsuk hósi pátoszát, T. Abuladze és G. Csehidze líráját. Ezeket a rendezőket mégis egy csoportként emlegettük, s ez indokolt is, mert minden különbözőségük mellett van bennük valami közös, amit napjaink szovjet filmművészetébe ók hoztak be. Friss életszemléletük ez, amelyben valamennyien egyek. Filmjeiknek olyan emberek adnak lelket, akik átélték a fasizmussal való harc és a háború utáni újjáépítés küzdelmes éveit. E filmek minden jelenete a szemtanú beszámolójának erejével hat. Ezt példázza az. ahogyan N. Hucijev ábrázolja a frontról való visszatérést a „Két Fjodor" című filmjében. A jelenet szenvedélyes ereje csak azzal a híres jelenettel hasonlítható öszsze, amelyet a frontról visszatérő emberekről N. Kalatozov, az idősebb nemzedék élvonalbeli rendezője alkotott a „Szállnak a darvak"-ban. Csak a katona, aki a saját szemével látta a háború végét, az tud ilyen jelenetet bemutatni. A hitelességnek, a költőileg igaznak ugyanezt a meggyőző erejét érezzük. Szegei és L. Kulidzsanov „Múló évek" című filmjében. A rendezők a háború előtti életet, a régi emlékek melódiáit és a háború első napjainak felejthetetlen jeleneteit idézik fel. Ezek a fiatalemberek saját nemzedéküket vitték vászonra, olyan embereket, akiket láttak és ismertek. Tipikus példa erre M. Hucijev „Tavasz a Zarjecsnaja utcá"-ban hőse Szasa Szacsenko, aki szerény és kissé szégyenlős, de feltétlenül szilárd jellem. Ugyancsak így ábrázolta Alov és Naumov Pável Korcsagint, aki szintén szenvedélyekkel teli, nyugtalan ember, és szilárdan meg van győződve az ügy igazáról, amelyért életét áldozta. A fiatal rendezők azonban nem csupán az új életet és az új hősöket látták meg. Mindezt ábrázolni tudták a vásznon a film sajátos nyelvén, olyan nvelven, amely egyszersmind színes, életteljes és dinamikus. Afelől sem lehet semmi kétség, hogy az idősebb nemzedék sok rendezője változtatni készül stílusán, mert Hucijev, Alov, Naumov és Csuhráj filmjei után már nem dolgozhattak úgy, mint azelőtt. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy a híres „Szállnak a darvak" ugyancsak az ifjúsáp tehetségének és szellemének tárházából táplálkozott. Nem szeretném azt az impressziót kelteni, hogy az ifjú rendezőnemzedék hibátlan és egyenletesen halad felfelé. Otjuk nem sima. Sikereik nem követték egymást folyamatosan. Míg ezeket a sorokat írom, egyes fiatal rendezők távolról sem dicséretet, hanem éppen éles bírálatot kapnak. Mégpedig nem ok nélkül. De £ lássuk miért? A fiatal rendezők legtöbbjének fő elve, hogy a nagy dolgokat kicsiny dolgon mutassa be. Ezt ragyogóan valósította meg J. Szegei és L. Kulidzsanov a „Múló évek" című filmjében. A rendezők kikerültek minden felesleges pátoszt. J. Szegei és L. Kulidzsanov következő filmje hasonlóképpen arról az irányzatról tanúskodott, amely egy nagy dolgot szerény eszközökkel akar kifejezni. S ha nem is voltak képesek új műveikben új magasságokat elérni, minden alkalommal megmaradtak előző teljesítményeik színvonalán: így az „Apai ház"-ban és „A béke első napjá"-ban. Ezt az elvet azonban nem minden fiatal rendező valósította meg filmjeiben. Követelményükben, amelyet úgy állítottak fel, hogy „mutassuk meg a nagy dolgokat a kis dolgon keresztül" és < az „általánosat a személyesben", sajnos a szabály második felét hangsúlyozták. Véleményem szerint a modern szovjet filmművészet fő célja a lélektani elemzésnek és a széles látásnak a szintézise kell, hogy legyen. Éppen ezért öröm volt látni, hogyan kombinálja az új rendezők egyike, Bondarcsuk ezt a két legfontosabb elvet égy szívdobogtató filmben, az „Emberi sors"-ban. Bondarcsuk legjellemzőbb tulajdonságának azt látom, hogy benne az egyéni, az általános emberi elemmel, az ember sorsa a nép sorsával forr össze. Ez a magyarázata annak, hogy a film megindította a legkülönbözőbb vérmérsékletű, alkatú és világnézetű embereket. A rendezők ifjú nemzedéke sok ellenkezést váltott ki, de nagy reményeket is keltett. Lehetséges, hogy azoknak a fiatal rendezőknek a legtöbbje, akikről említést tettem, végül valódi mesterré válik. Közülük igen sokan nagy ígéretet jelentenek. A szovjet filmművészet valóban termékeny korszakába érkezett, bővelkedik tehetségekben és ha van valami igazság abban a közmondásban, hogy az ifjúságé a jövő, akkor a szovjet filmművészet jövője megbízható kezekben van. Bolgár népművészeti együttes a vigylni járás Szalaa községében (ČTK—BTA felv.) Emlékezés Kom ját Aladárra M

a lenne 70. éves. .. Kishivatalnoki család sarja, szűkös családi viszonyok között nevelkedett. Hamar kapcsolatba került a munkásmozgalommal, a tudományos szocializmussal. Már első, egész fiatalon írt költeményeivel bátran harcolt a kapitalisták ellen, hitet téve az igazság, a népek felszabadulása mellett. A „DÓZSA VÉR" című verse miatt (melyet alább közlünk) nyomban elkobozták a Népszavának azt a számát, amelyben e nagy erejű írás megjelent. . . Az első világháború alatt a harcos antimilitarizmgs legismertebb költője; a Kommunisták Magyarországi Pártjának alapító tagja. Kiemelkedő szerepe volt a Magyar Tanácsköztársaság irodalmi és politikai életében is. A Tanácsköztársaság bukása után menekülnie kellett. Először Ausztriában, később Olaszországban Bécsben, Berlinben, végül Franciaországban küzdött a szocializmusért. Részt vett az 1930-as harkovi írókongresszuson. A Szovjetunió hatalmas eredményei lelkesítették, erőt adtak küzdelmeihez. Élete, költészete egybeforrt a nemzetközi forradalmi munkásmozgalommal. Az emigrációban egész fiatalon, 46 éves korában bekövetkezett haláláig minden erejét a pártnak, a kommunista eszméknek szentelte. Költeményei nagyrészt a kommunista mozgalom nagy eredményeihez kapcsolódnak. Kitörő lelkesedéssel üdvözölte a KOMJÁT ALADÁR A Dózsa-vér Vörör f oly6. A Dózsa vére. Sok úri kéz, sok gyáva kéz remegve gátat hord eléje. Szörnyű iaj-éjszakán fakadt egy sárga-izzó trón alatt. S azóta színe egyre égöbb. Es egyre tombolóbb a mélye. Ma még a gátak áUva-állnak. Kivénhedt zsellér-földeken görbedve markol az alázat. De holnap már ordít az ár az átkozott romok fölött és minden, minden vérbe fúl: a Dózsa-vér az úr, az úr! (1913) Nagy Októberi Szocialista Forradalmat (SZABADULÁS), szenvedélyes erővel tett hitet a Magyar Tanácsköztársaság mellett (OROSZ TESTVÉREK ELÉ). A Tanácsköztársaság bukása után töretlenül élt benne a hit és meggyőzően hirdette: „MÁSODSZORRA JOBBAN CSINÁLJUK". Egvik legnagyobb szabású költeménye a HAMBURG OKTÓBERE, a hamburgi munkásság 1930-as felkeléséről szól. Költészetében a munkásmozgalom más nagy eseményei is tükröződnek: a kínai forradalom (A SÁRGA CSŐCSELÉK FELÁLLT), a spanyol szabadságharc (AUSZTRIAI PARASZT NÓTÁJA, A NEMZETKÖZI BRIGÁD INDULÓJA) stb. Az utóbbinak különösen nagy szerepe volt a spanyol szabadságharc csataterein. Ezrek és ezrek énekelték s mentek harcba pattogó ritmusára. Refrénje ma is vérpezsditő: „RAJIA, CSAK RAJTA TÖRHETETLEN FAJTA GÁTON, TÜZCSOBOLYÁN, HALÁLÁRKON ÁT! (RAJTA, RAJTA, RAJTA: VÉGSŐ DIADALRA (RAJTA EZERNYELVÜ, EGYSZÍVÜ BRIGÁD!" ( Komját Aladárra nagy hatással voltak a Szovjetunióban tett utazásai, amit ékesszólóan bizonyít, hogy számos versében a Szovjetunió példájának követésére buzdít. Versei tömörek, stílusa lendületes, erőtől duzzadó. A túlzott tömörség néhol már a költőietlenség veszélyével fenyegeti. Költészete azonban — az itt-ott fellelhető formai gyengéi ellenére — értékes része a magyar irodalomnak, forradalmi eszmeisége és pártos szenvedélyessége révén hü tükre a forradalmi mun-kásmozgalomnak. C_ ületésének 70. évfordulóján Komját Aladárra mi is úgy gondolunk, mint a magyar munkásmozgalom kiemelkedő alakjára, a kommunista költészet élvonalbeli harcosára. BALAZS BELA »iii;iiÍ!imiHU««HiiS;iiHH!!l!a:i:HiH!!ilSiHaiHii».S» n ocsárszky Pál elvtárs, a Rožňayal Ii** zenegyives Magyar Tannyelvű Középiskola igazgatója elmondta, hogy a párt alapításának 40. évfordulója tiszteletére rendezendő ünnepségekre már most, a téli hónapokban teljes Iramban készül a város. Az előkészületekhez tartozik az is, hogy magnetofon szalagra rögzítik le az idősebb elvtársakkal való beszélgetéseket, amelyek számot adnak a környék munkásmozgalmáról, a párt Irányítása mellett folytatott hősi és kemény osztályharcról. E felvett beszélgetéseknek óriási hatása van az ifjúságra. Próbaképp a hetvenéves Fábry nénivel felvett szalagot pergette le osztálya tanulói előtt, akik ámultán, lélegzet-visszafojtva hallgatták, hogy a kapitalizmusban micsoda harc folyt a mindennapi kenyérért. KUlönösen megragadta őket az a történet, amelyet Fábry néni egy sztrájkkal kapcsolatban mondott el. Akkoriban a párt röpiratalt Dobšinára kellett szállítani. A környéken feszült légkör uralkodott, a csendőrök megszállták a vonatot és minden utast megmotoztak. Persze az elvtársak a röplapok szállításától azért nem riadtak vissza. A Fábry családnak Idtúnő ötlete támadt: fogták kislányukat, iskolatáskáját telerakták röplapokkal, gonddal a vonatra ültették és meghagyták neki, hogy DobSinán, amikor leszáll a vonatról, az állomáson annak az asszonynak adja át feltűnés nélkül iskolatáskája tartalmát, aki kezét a magasban tartva újságokat lóbálgat. így is történt. A vonatot végigkutatták, csak éppen arra nem gondoltak, hogy a kislányba iskolatáskája rejti azt, amit ök oly szigorú komorsággal keresnek. A kislányka hibátlanul végezte el feladatát- Így Jutottak el a párt röplapjai a stracenai völgybe a sztrájkoló munkásokhoz. Bocsárszky elvtárs hangoztatta, hogy ez a történet mélyen megindította osztálya hallgatóit; olyan kérdéseket tettek föl, amelyekre a felelet híven megvilágítja az ifjúság előtt azokat a mostoha és embertelen viszonyokat, amelyek a kapitalizmus kíméletlen kizsákmányolása réven kialakultak. Az Idősebb elvtársakkal való beszélgetés eleven, mély hatása Bocsárszky elvtársat további munkára ösztönözte. A véletlen úgy hozta magával, hogy jelenlétemben megkérte az 51 esztendős Filicky elvtársat, a kiváló bányászt, hogy ö is számoljon be magnetofon szalagon tapasztalatairól. Miután megállapodtak egymással a találkozás időpontjában, én Filicky elvtárssal maradtam és hasonló kéréssel fordultam hozzá. FILICKY JÁNOS ÜTJA... Ez a találkozás a városháza második emeleti színháztermében zajlott le, egy ünnepi színielőadás szünetében ... Némi vonakodás után megegyeztünk, hogy előadás után megvárom a hallban. Később éjféltájban, amikor újra összejöttünk, és helyet foglaltam lakásán, vonakodását azzal magyarázta, hogy ő a munka, nem pedig a szó embere és bizony az újságírókkal nem voltak eddig a legjobb tapasztalatai. Valahogy mindig kihagytak olyasvalamit a beszámolóból, amit ő nagyon fontosnak tartott. Persze mindezt nem így mondta, magnetofonon bizonyára másképp hangzana. Ez a hatalmas, erős ember, aki 1927-től a bányában dolgozik, — kivéve azt az időszakot, amikor munkanélküliség sújtotta a bányászokat — kemény, tömör és rövid mondatokban fejezi ki mondandóját. Hangján is érezni, hogy egész életében, kemény anyaggal birkózott. Ilyeneket mond például: — A Mária-bánya a legjobban gépesített üzem Rozsnyón. A gépesítés az üzemi pártszervezet ösztönzésére történt. Többet is termelhetnénk... de nem tnegy. Aknát kéne vájni és felvonót építeni. Csak így volna korszerű az anyagelszállítás. Most ez a probléma foglalkoztat erősen, mert hisz azért folyik a verseny, hogy többet termeljünk. A Mária bányában négy munkahely csoportjai között folyik a verseny a szocialista munkabrigád címéért. A négy csoport versenyét az 1959-es esztendő évzáró pártgyűlésén határozták el. Azóta a csoportok példásan dolgoznak, tervteljesítményük állandóan meghaladja a 100 százalékot. A mostani évzáró gyűlésen határozatot hozott a pártszervezet, hogy növeljék az üzemben a versenyző brigádok számát. Ezt a határozatot úgy akarják megvalósítani, hogy a kommunisták meglátogatják a jó báFilisky János bányász nyászokat otthonaikban. Ily módon tiszta képet nyernek a család életéről, a gyermekekről való gondoskodásról. Ahol hibát fedeznek fel, ott felvilágosítással, politikai oktatással segítenek a rend, az összhang megteremtésében, hogy az illető bányász könnyebben bekapcsolódhasson a versenybe. A kommunisták meglátogajták, a munkahelyén is, ahola rend, továbbá a biztonság és az anyagmegtakarítás fontosságára hívják fel a figyelmét. A továbbiak során Filicky elvtárs, aki 1954 óta az üzemi pártszervezet elnöke és a pártnak régi tagja, eltűnődik a múlt nehéz évein. Dolgos erős keze ott pihen az asztalon, nagy domború homlokán redők képződnek. Ügy tűnik, mintha kissé elérzékenyülne, amikor a párt régi harcairól beszél. — A párt egyesített bennünket, szlovákokat, magyarokat egyaránt. Közösen felvonultunk a Vörös napokon, kirándulásokat, tornagyakorlatokat rendeztünk a proletár tornaegyesületben. A Komszomolnak 1927ben, 17 éves koromban tagja lettem. Követendő példa a szovjet Komszomol volt számunkra. A párt gondoskodott arról, hogy a Szovjetunióból érkezett elvtársak személyes élményeiket mondják el nekünk ottani tapasztalataikról. Filicky elvtárs több fényképet mutat a komszomol életéről. A kopott sárgás képek emlékeket szabadítanak fel benne a múltról. — A proletár tornaegyesületben politikai nevelést kaptunk — folytatja — erre nagy szükség volt, mert többen közülünk még a hat elemit sem tudták elvégezni. Én is közéjük tartoztam. De azért nagyszerű iskolánk volt. Emlékszem, 1928-ban üzemi Vörös napot rendezett a párt. Hatalmas csendőrerősítések érkeztek azon a napon a városba, hogy megzavarják az ünnepségeket. A csendőrök 14 elvtársat letartóztattak. Ekkor a Komszomolisták nagy elkeseredésükben karbidlámpákkal támadtak rá a csendőrségre. Komoly verekedés tört ki, több csendőr megsebesült. A Vörös napot ugyan nem tarthattuk meg, a párviadalból mégis győztesen kerültünk ki. Magatartásunkkal megmutattuk, hogy erősek vagyunk és szembe tudunk szállni az elnyomókkal. Ez a csendes, nyugodt ember elbeszélése során izgalomba jön. Látni rajta, hogy újra átéli a sötét csendőrkorszak feszültségét. Noha későre jár az idő, tovább kérdezősködöm. És Filicky elvtárs az évek sűrűjéből, a harcos emlékek és élmények áradatából kiragadja a lényegeset, a legfontosabbat. — 1932 óta vagyok tagja a pártnak — mondja — akkoriban igaz. kevesen voltunk párttagok, de mi kevesen őszintén ragaszkodtunk a párthoz. Minden utasítását veszélyekkel dacolva végrehajtottuk. Űgyis mondhatnám, hogy szerettük a pártot, felnéztünk rá. Válságos időkben hatalmas pártonkívüli tömegeket tudtunk mozgósítani. Amikor a harmincas évek elején a munkanélküliség oly méreteket öltött, hogy havonta csak két hetet dolgozhattunk, a párt szavára kivonultunk az utcára, hatalmas tüntetéseken, népgyűléseken vettünk részt. Ezeken a rendezvényeken a párton kívüli munkások is csatlakoztak hozzánk. Ha összecsaptunk a csendőrökkel, ott voltak ők is és segítettek nekünk. Az összecsapások során többször letartóztatták. Összesen 18 hónapot ült. Arra a kérdésre, hogy nehéz élete során mi volt a legsötétebb emléke, azt feleli, hogy az 1943-as esztendő. A Horthy éra alatt ugyanis az üzem katonai parancsnoksága az üzemben történt hiba miatt kiállította őt egy terembe és leköpdösték mint ..büdös kommunistát". E szörnyű tett után kiküldték a frontra. — De elégtételt kaptam — emeli rám tiszta, nyugodt tekintetét — a felszabadulás után a jáchimoví bányában hosszú'éveken át dolgoztam. Munkámért 1951-ben Gottwald elvtárs személyesen adta át nekem a Munkaérdemrendet. 42 000 munkás közül csak ketten kaptuk meg azt a magas kitüntetést: én a magyar és egy szlovák bányász. Három óra van, az idő hajnal felé jár. Kint a város holdvilágos főterén kemény januári fagy és mély csend fogad. Filicky elvtárs szavai még a fülemben csengenek Arra gondolok, hogy az út, amit az egykori komszomoilsta megtett a munkanélküliségtől a Munkaérdemrendig és a szocialista munkabrigád címéért való versenyig, némi fogalmat ad arról a fejlődésről, amelynek feltételeit pártunk kemény harcok árán vívta ki hazánkban. Szabó Béla ÚT SZÓ 7 * 1961- február 11