Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-11 / 42. szám, szombat

Zuzka Zguriška i SZOMSZÉDOM A házba ahol lakom, új bérlő, fiatal legényember költözködött. Velem átellenben egy manzárd lakást kapott. A lépcsőházban találkoztam V vele, mikor a bőröndjeit cipelte. Arckifejezése jóltápláltságról tanúskodott, termetre nézve pedig óriás ' volt. Egyszer este becsöngetett, s már az ajtóban úgy viselkedett, mint aki otthonosan érzi magát nálam. Csoda, hogy nem taszított el az ajtótól, olyan vehemenciával nyomult befelé. A cipője sáros volt, de hogy a lábtörlőn megtisztítsa, az eszébe se jutott. Szeretem a tisztaságot, magatartása ilyenformán mélyen bosszantott. Bemutatkoztunk. Plecháč Jurajnak hívták, s mint ahogy sietve elárulta, a közszükségleti áruforgalom kiskereskedelmi területén működik. Felőlem, gondoltam magamban, hisz úgyse tudom, mi az. Mivel jólnevelt ember vagyok, beljebb tessékeltem. Mint később kiderült, ezt nem kellett volna cselekednem. Elterpeszkedett frissen vásárolt, új fotelemben, amelybe magam se ülök, s tenyérével végigtapogatta a karfát. Kezei, ahogy szemügyre vettem, vizet már régen nem láttak. Erősen környékezett a rémület, hogyan fest majd új karosszékem virágos kreton huzatja a látogatás után. — Hát ez itt döfi magánál — bődült rám és lábait olyan hirtelenül rakta keresztbe, hogy betrágyázott cipőjével csupán véletlenségből nem rúgott orron. i—. Csak nemrégen költöztem ide, még nem vagyok egészen berendezkedve — jegyeztem meg született szerénységemmel. No, ami azt illeti, hozzám nem illene — mondta ő. — Mi a fenének ezek a kitömött székek, vánkosok, szőnyegek, függönyök? Legföljebb valami kisasszonykának. Nekem elég egy rendes masszív íróasztal, lámpa, papír és toll. Ö talán csak nem írással foglalkozik? — kérdeztem, bár egyáltalán nem érdekelt, hogy mit fog mondani. i— Még nem, de rövidesen. Elhatároztam ugyanis, hogy felcsapok kezdő szerzőnek. Ez jelenleg az irodalmi világban új sarzsi. Őszinte kedvet érzek, hogy valami újat alkossak, valami olyasmit, ami még nem volt. Kezdetben, amikor kitervelt pályámon töprengtem, nem tudtam egészen biztosan, hogy melyik végéről kapjam el a dolgot. Először a költészet jutott az eszembe. Nemzetem dalnokának lenni, nos, mi lehet ennél szebb? Meg is próbáltam kissé elmélyülni a modern költészetbe, de őszintén elárulom magának, egy csöppet sem lelkesített fel. Már megbocsásson, milyen költészet az, traktorokról énekelni, amelyek fölszántják a mezsgyét? Zengeni a műtrágyázásról és pacsirták helyett burgonyabogarakkal foglalkozni. Hát mondja meg nekem, egy fejőstehén vagy egy fajbika inspirálhat egy költőt, akinek az a hivatása hogy a szépről énekeljen? Nem, én sohasem süllyednék olyan mélyre, hogy ilyen vulgáris dolgokkal szentségtelenítsem meg a poézist. Elhatároztam, hogy a szerelemről, a fennkölt, tiszta szerelemről fogok zengeni. Az említett területen az első kísérleteket már meg is alkottam. Bizalmasan megmutattam egyik barátomnak, szintén költőnek — egy liter után a borozóban. És tudja mit mondott nekem az a szamár? Azt mondta: „Juro, így költenek kamaszkorban az összes diákok, sőt egyesek még jobban. Hajítsd el őket!" Természetesen megsértődtem. De tudom, hogy honnan fúj a szél. Barátom versei ugyanis könyvesboltok polcain porosodnak, s hamarosan papírzuzdába kerülnek. Amikor éjfélt ütött az óra, szemtelenül megkérdezte: — S valami stampedli nem akad magánál? Tudja, a költőnek szüksége van egy kis lelki benzinre, amely felpezsdíti a vérét és felfrissíti a szellemét. Hát töltsön már valamit! Na, még csak az hiányzik, hogy itt maradjon reggelig. — Nem, ilyesmivel igfczán nem szolgálhatok, a legjobb akarattal sem. Tudniillik absztinens vagyok, És azonkívül epés is. — No, már bocsássom meg, de epéje mindenkinek van, nekem is. — Csakhogy az enyim beteg. Gyulladt. Gyakran van rohamom. És szigorú diétán élek. — Ugyan, menjen a pokolba — mormogta, majd feltápászkodott, elment. Aztán sokáig nem találkoztunk. Gyógyfürdőbe kaptam beutalást, innen egy hónapi iskolázásra küldtek, végül pedig kivettem a négyhetes szabadságomat. Hatemeletes házunkat már az őszi szelek tapogatták és vidáman fütyürészett a léghuzat manzárdszobám körül, mikor költő-szomzédom újból meglátogatott. Valami csomagot hajított az asztalra és szétterpeszkedett a karosszékben. — Visszaadták a lókötők. Ki, mit? - meresztettem a szememet. N A kiadó a regényemet. '— De hisz maga költő, mit beszél regényről? — Költő!? Ugyan kérem, ez már a múlt zenéje. Időközben kezdő prózaíró lett belőlem. A költészettel véglegesen szakítottam. Ezekből a kezdő költőkből egész halomnyi van. Ügy szaporodnak, mint eső után a gomba. Fiatal koromban kedvvel olvastam cowboyregényeket. Csakhogy az ilyesmi nálunk most nem megy. De volt egy ragyogó történetem, átélt história, elmesélem magának. Csupa fül nem voltam, annyi bizonyos, mert rendkívül idegesített poros cipője s ahogy a tenyerével karosszékem karfáját dagasztotta. De nagyjából azért emlékszem, hogy miről volt szó. Valamilyen lagzin, ahol vőfély volt, történt a dolog. A lagzi előtti este berúgott a vőlegénnyel, s miután az sehogy sem akart aludni menni, bezárta a szomszédos szobába. Reggel későn ébredt, sietve felöltözködött és rohant az esküvőre. A vőlegényről azonban megfeledkezett. Annak végül is női öltözetben kellett kimásznia az ablakon, ugyanis a szobában csak a koszorúslány anyjának a ruhája volt. A történet fénypontja az volt, amikor a vőlegény ujjo' ^ó gyerekhadtól kísérve végigvonult a falun. — Tudja — fejezte be az elbeszélést -, kutya muri volt a lakodalmas házban. A mennyasszony bőgött és ha nem lett volna áldott állapotban a vőlegénytől, több mint valószínű, hogy kereket old. Í— Igen érdekes, humoros történet i— igyekeztem az elismeréssel, hogy mondjak valamit. — Na látja, s éppen ez az, ami kell. Van benne pozitív hős, EFSZ, kulák és méghozzá egy szorgalmas fejőnő is, aki az ötéves terv alatt összespórolt magának egy Wartburgot. Hát ez nem elég? — Felvontam a vállam, jelezve, hogy magam se értem, mit kifogásolhatnak rajta. — El kell olvasnia, hogy véleményt alkothasson. Állítólag a regényemet két lektornak adták oda elbírálás végett, aztán egy történésznek, egy etnográfusnak, aztán a Földmüvelésügyi Minisztérium egyik szakosztályának, végül pedig visszaküldték. Még levelet is csatoltak hozzá. Hogy szerintük fontos lenne, ha elsajátítanám a Peciar-féle grammatikát és megtanulnám az ékezetek használatát. Azt ajánlják, hogy olvassak szlovák elbeszéléseket és csiszoljam át a kéziratomat, mert a kézírásos betéteket a regényben nem lehet elolvasni. Hát már bocsásson meg, ha el se tudták olvasni, hogyan bírálhatták meg? Csakhogy én nem hagyom annyiban. Én ezzel a művemmel a legmagasabb helyekhez fordulok, döntsék el ott, hogy megfelelő-e. Buzgón bólogattam, hogy csak menjen minél előbb. — Ami pedig azt a grammatikát illeti — mondta felháborodottan —, hisz van elég szerkesztő és szerkesztőnő a kiadóvállalatoknál. Ha mi írók hibátlanul írnánk, akkor ugyan mi dolguk lenne nekik? Felkopna az álluk s kereshetnének maguknak más foglalkozást. Mivel nálam sem stampedli, sem feketekávé nem akad, szomszédom kénytelen volt hazamenni bosszűságfelejtőért, én pedig éjfélig tisztogattam az összehamuzott szőnyeget, kimostam a hamutartókat és benzines ronggyal törülgettem a karoszszékemen virító feltűnő foltokat. Másnap éppen a zuhany alatt álltam. amikor türelmetlenül, mint valami sziréna, megszólalt a csengő. Magamra kaptam a fürdőköpenyemet és mezítláb rohantam ajtót nyitni. Biztosan tudtam, hogy ő, a kezdő prózaíró lesz, s ha így félig meztelenül mutatkozom, kétségkívül elmegy. De alaposan tévedtem. A sarokba, a díványra taszigált, maga pedig a karosszékbe telepedett. — Kitűnő ötletem támadt — dörzsölte a kezét. — Magával közlöm először. Elhatároztam, hogy felhagyok a prózaírással és kezdő kritikus leszek. Mit szól hozzá? Ügy éreztem, hogy libabőrös lesz a hátam és éppen meg akartam magam emberelni és ki akartam dobni, de hirtelen elfogott a méreg és én, a békeszerető ember, ráförmedtem: — Hogy képzeli ezt, ember? Vagy talán azt hiszi, hogy kritikusnak lenni az csak úgy mirniksz-dirniksz megy? Kedves barátom, ahhoz magának keményen kellene tanulnia előbb, olvasnia, művelődnie, lépést tartania az egész világirodalommal, tökéletesen ismernie kellene nemcsak a grammatikát, de a költészetet, a retorikát is, és a kisujjában kellene lennie az egész irodalomtörténetnek. Tanulmányoznia kellene az élenjáró hazai és külföldi kritikusok irodalomtéziseit, cikkeit. Bizony így. S mielőtt még magából kezdő kritikus válna, olyan óriási munkán es tanulmányokon kellene keresztülrágnia magát, hogy egy-kettőre elmenne a kedve és a türelme is. — Ugyan, ugyan szomszéd úr, már nézzenek oda, hát szónokolni azt tud — mosolyodott el kellemetlen szaggatott fintorral. — Nem hihetem, hogy maga ért ezekhez a dolgokhoz. Maga azt gondolja, hogy minden kritikus ilyen sokoldalú műveltséggel rendelkezik, hogy részint tökéletesíti magát a saját szakmájában, másrészt meg mindent elolvas, ami megjelenik nemcsak nálunk, de másutt is, és hogy alaposan foglalkozik azzal a művel, amelyről kritikát akar írni? Téved, kedves szomszéd. Ilyen kritikusok nemigen akadnak. Tudja, hogyan készül a kritika? Meg kell várni, amíg megjelenik három-négy és abból aztán öszszetoldozódik az ötödik. A művet el se kell olvasni, nem még hogy áttanulmányozni. Erre az iparra adom én a fejem. Hogy milyen kedvvel fogok bírálni, azt majd meglátja. Ri.pityára marcangolom a szerzőket, mindnyájukra kiöntöm a mérgemet. Higgye el, nem olyan nehéz mesterség ez, hiszen a mi kritikusaink véleménye ugyanarról a műről a legnagyobb mértékben különbözik. Én kiválasztom közülük a legélesebbet és még hozzáadok valamit. Meglátja, hogy híres ember lesz belőlem és kritikai fejtegetéseimet országszerte fogják citálni. Fölemelkedtem a díványról és szorosabban magamra vontam a fürdőköpenyemet, mert éreztem, hogy borsódzik a hátam. De előbb még szerettem volna jól odamondani neki. — Csak aztán a maga kezdő kritikáit valahol meg is jelentessék. Mert összeírni bármit összeírhat, csak akadjon lap, amely a maga irkafirkáit ki is nyomtatja.. Ez, gondolom, máinehezebben fog menni. — Hohó, látom mér, hogy maga nem ért semmihez — s fölegyenesedett a karosszékből és elém állt. — A kritikámat természetesen nem küldöm mindjárt a Pohl'adyba, vagy a Kultúrny životba. Nálunk otthon kéthetenként megjelenik a Záhorák Figyelő s máig nincs kultúrrovata. A főszerkesztője barátom, együtt jártunk iskolába. Ki fog ugrani a bőréből, ha megmondom neki, hogy kész vagyok kultúrrovatot szerkeszteni a Figyelőjében. Ott aztán azt írhatok, amit akarok, érti? Már álnevet is választottam magamnak: Nadbrezinský Kvetoslav, tetszik? Holnap mindjárt névjegyeket is készítettetek. Ebbe a látogatásba belebetegedtem. Megfáztam, sajgott az oldalam és a vállcsontomban szúrást éreztem. Orvosok után mászkáltam s amint hazaértem, ágynak dőltem. A csöngetés^ nem reagáltam. Szomszédomat, a kezdő kritikust már régen nem láttam. Egyik nap a házkezelőség vezetőnője állított meg, hogy nem akarom-e lakásomat kicserélni a déli oldalon fekvő manzárddal, miután panaszkodtam, hogy az enyém igen hűvös. — De hogyan, hisz az foglalt. — Holnap költözködik — magyarázta szűkszavúan a szomszédomról. — Szülővárosában előnyös állást kapott. Egyszerre fény gyulladt fejemben, hogy az alighanem az a bizonyos szerkesztőség/lesz. Vártam, hogy jön majd dicsekedni és elbúcsúzni, de nem jött. Nem járatom a Záhorák Figyelőt, így nem tudom, megjelennek-e benne Nadbrezinský Kvetoslav, kezdő ' kritikus bírálatai. Fordította: M. D. A dobšinai jégbarlangban csodálhatjuk meg ezt a nagyszerű jégképződményt. Az öreg Michaliak (TÁTRAI TÉLI KÉPES LEVELEZŐLAP) ABBAN AZ IDŐBEN jártam mostanában a Magas-Tátrában, amikor itt a Duna-vidékén azt hittük, csak csúfot űz velünk a tél s már a tavasz játszadozik velünk. Mert mifelénk voltak kertek, ahol rügyezni kezdtek a fák, sőt a csallóközi erdőben előlopakodott s kidugta pirinyó fejét a hóvirág is. Persze, ez csak nálunk volt így, a Magas-Tátrában kemény, mellbevágó hideg fogadott. Bár a mosolygó nap a déli órákban világos sugárkévékben ontotta felém üdvözletét, árnyékban mégis 14 fok hideget mért a higanyoszlop. Tatranská Lomnicán szálltam le a villamosról. Percekig ál tam a hóval borított hegycsúcsok lábánál, a zöld s fehér színben pompázó fenyvesekkel övezett kisállomáson, hogy szinte egy szuszra szívjam magamba a felém tóduló ózondús levegőnek minden ízét, illatát. A távolodó vasút zakatolását vidám gyermekhangok váltották fel. Nóta verte fel a csendet, harsányan, kacagva, teli életkedvvel. Az állomással szemközti épület tucatnyi erkélyén napozó lányok és fiúk fújták a pattogó diákindulókat. Az épület homlokzatán felírás: Detský raj — olvastam. Hát igen, Detský raj — gyermekparadicsom. Bárki volt a „keresztapa", jó nevet talált e gyermeküdülőnek. Mert ez bizony kész paradicsom, kacsalábon forgó mesebeli kastély a terülj meg asztalkámmal s az ehhez hasonló csodákkal. Földi paradicsom, mégpedig a javából. Ebben az üdülőben találkoztam 84 Nové Zámky-i és 30 bratislavai diákkal, két szlovákiai magyar iskola növendékeivel. Lányokkal, fiúkkal, akik tátrai sítanfolyamukon a kevés hó ellenére nagy ügybuzgalommal szorgalmatoskodtak, hogy sikerrel elsajátítsák a sítudományok alapjait. MÍG A FIATALOK gyakorlatilag próbálták megfejteni a görög bölcs közmondássá vált tanítását „Mens sana in corpore sano", én Fero bácsival, az üdülő ezermesterével az épület egyik csendes kuckójában húzódtam meg, hogy egyéb mást megtudjak a sítudomány tátrai történetéről. Mert Michaliak bátyó, akit különben itt mindenki csak „Fero bácsi" néven ismer, sokat tud erről mondani. Szakember a javából, éppen félszázada, hogy először csatolta fel az ördöngös síléceket lábára. — Még hozzá magam fabrikálta léceket — ismétli Fero bácsi. — Hogyan? — kérdem — maga fabrikálta ? — No igen — válaszolja és nagy komótosan még fel is áll a kispadkára, hogy szavának külön súlyt is adjon s nekem most olyannak tűnik ez a 60 év göröngyös útjait megjárt új ismerősöm, mint a dúló viharoknak, zúgó elemeknek ellenálló, koronájával az egeket bökdöső tát- ? rai szálfa-fet}yö. S mert látja, csodálkozom, még szélesebbre nyílik a szája, elővillannak egészséges, nagy fehér fogai s felszabadultan nevetve folytatja: — Hát azt gondolja tán, ötven évvel ezelőtt is így adogatták a gyerekeknek a síléceket, a vasalást, a vízhatlan cipőket, a meleg Sttözetet, mint most? No ügye, maga sem hiszi! De tél akkor is volt, meg hóból talán több is mint manapság s a gyermekember hóra kívánkozott. Szétvertünk egy ócska hordót, dongájából léceket készítettünk s készen volt a sítalp. Spárgával vagy dróttal odakötöztük a bocskorba, vagy bakkancsnak csúfolt lábbelibe bújtatott lábunkhoz a fát s aztán hajrá, indulhattunk is a próbálkozások útjára. Mily hasznos lenne Fero bácsi meséjét órákig elhallgatni. Mert nem is mese, hanem élő valóság. Hisz a gyerekkortól a máig egyetlenegy ember élettörténetéből levezethetném a tátrai változásokat s a fejlődés új világot formáló erejét. Fero Michaliak a közeli Ždiarból származik, ahonnan ötven évvel ezelőtt még tucatjával vándoroltak ki a kis faházak lakói: belga bányásznak, kanadai erdei munkásnak, amerikai munkanélkülinek, vagy farmer mellé cselédnek, földönfutó vándornak. Csak a véletlenen múlt, hogy ö itt maradt. Szerelmes lett és szerelmét nem tudta elhagyni. Így hát maradt s még ma is, öreg fejjel, hosszú órákon át csodálja gyerekkora óta tartó nagy szerelmét, a Tátrát. ESTÉRE JÁRT már, de mi még mindig ott szorongtunk a kuckóban, megbújva, hogy a visszaemlékezések útját járva senki meg ne zavarja beszélgetésünket. — Ždiar is szép volt, a szülőföld kitörölhetetlenül benne él az ember lelkében, de belénk férfiakba az első szerelem még mélyebbre marja magát, — sóhajtott az öreg. E csöndes elmélkedésbe váratlanul szinte belerobbant a hazatérő gyermeksereg üdvrivalgása: — Hurrá Ždiar, hurrá, — hol van Férő bácsi, hallja-e, Ždiar a földkerekség legszebb pontja. A piros-pozsgás, egészségtől szinte kirobbanó fiatalság másodpercek alatt körülvett bennünket s az öreg kis falujának hóval borított lejtőiről, dombjairól áradozott. — Ha a Magas-Tátra — mondogatták — cserben is

m hagyott bennünket, hóra éhes sportolókat, kipótolta mindezt Ždiar. Megtaláltuk azt, amit kerestünk, igazi havat, porhanyósat, amelyen úgy röpködtünk, mint valami mesebeli óriás madarak. Hallja Fero bácsi, nincs is szebb vidék ennél a ma délelőtti terepünknél. — Lehet, — nevet az öreg Michaliak huncutkásan, s érzem, az előbbi szavaira gondol vissza, a gyerekkorára, amikor vagy ötven esztendeje hordó dongájából összetákolt sítalpra állva ö is először kóstolta meg a ždiari havat. Feró bácsi megfogja- karomat s cipel magával ki, az üdülő bejárata elé. Felmutat a magasba, a ház homlokzatán* — Olvassa csak, — mondja. — Detský raj, olvasom le a neonfényben tiindöklb betűket — gyermekparadicsom. — IGEN, DETSKÝ RAJ, — ismétli a 60 esztendős Fero Michaliak — lassan az egész országot gyermekparadicsommá változtatjuk, mi, akik a gyermekek öröme és békés álma felett őrködünk. NAGY JENŐ ' Bábi Tibor: Epitáfium Bőszült erők kosszarva ütközött, irtották egymást öklelő hadak: most rothadás rág bordáim között, s életem név és kurta két adat. Rontás dúlta az ember jó eszét — én vágóhídra butított bolond. .! Zsigereim a gránát tépte szét, s a béke megbocsátó szót se mond. Sírom felett virág és fü terem, ölelkezik a boldog szerelem; ki bánja már, ki volt a rossz baka. . ? Elment a haddal, embert ölt-pörölt; paraszt volt — két ölnyi sírt örökölt! fényeskedik neki az éjszaka. ÚJ SZÖ 6 * 1961. február 11.