Új Szó, 1960. december (13. évfolyam, 333-362.szám)

1960-12-31 / 362. szám, szombat

Kis történetek nagy emberekről • MŰVELTSÉGRŐL Szókratész előtt valaki széleskörű olvasottságával kérkedett A filozófus egv darabig hallgatta az áradorést. majd így szólt: — Azok, akik igen sokat esznek, rendesen nem a leajobban érzik magukat: azok, akik igen sokat olvasnak, nem mindig a legokosabbak: hanem azok a legbölcsebbek, akik az olvasottakból a legszükségesebbet megtartják. • JÖVENDÖLÉS Mark Twain iskolásfiú korában azt a feladatot kapta, írja le, hogyan képzeli el a jövőjét. A fiú így írt: —

t Szeretnék. író lenni és valószínűleg az is leszek Iparkodni fogok csinos dolgokat írni, hogy olvasóim meg tegyenek velem elégedve, Törekedni fogok továbbá a könnved és tiszta stílusra, hogy mindenki megérthessen és ezért remélem, hoov ä tanító úr is kedves olvasóim között lesz. • HORATIUS MONDOTTA: — Az írás igazi mestere az, aki olvasóinak a tudáson kiviil élvezetet is szerez. • OLVASHATATLAN Cocteaunak olvashatatlan a kézírása. Egy társaságban, ahol ő rs jelen volt, szó esett arról, hogy egy másik ismert francia írónak is rendkívül rossz a kézírása. Cocteau csendesen hallgatta a beszélgetési. majd megjegyezte: — Erről én is tudok. Csakhogy az ő írásai még nyomtatásban is olvashatatlanok • KÖLCSÖNÖS SAJNÁLKOZÁS Amikor Anatole Francé a Francia Akadémián jelöltette magát, meglátogatta a Vhíres írót De Cabriéres bíboros s ezekkel a szavakkal kezdte a beszélgetést: — Uram. egész őszintén bevallom, hogy nem olvastam egyetlen regényét sem. Az író sem maradt adós a válászszdl: — Sajnos, nekem is meg kell vallanom, hogy nem olvastam Emirtenciád egyetlen pásztorlevelét sem. A HENTES A gazdaságos sertésgondozó .4 szövetkezet fiatal elnöke késő este benézett a sertésólba. Megtekintette a hizoiíiit. >n<ij(l bekukkantott a takarmány előkészítőbe. Furcsa látvány fogadta: a buryyiiynlSiő katlanból egy vékony cső vezetett egy vízzel megtöltött hordón keresztül s a csőből valami csöpögött. - János, te mit csinálsz - kérdezte az elnök csodálkozva. - Mit csinálnék - mormolta orra alatt János. - Azt csinálom, amit tegnap mondtál a gyűlésen: „Fő a gazdaságosság, használjuk ki a takarmányt gazdaságosan."' Azon gondolkodtam egész éjjel, hogyan etethetném fel a süldőkkel a cukorrépát gazdaságosan. Mondok, ha a répát megfőzöm, felfoghatom a pá rát. .. A disznó is iólakik, meg nekem is lesz belőle hasznom. No, de kocintsunk ciak... K. I. — KI KERTE A PANASZKÖNYVET ? STRAUSS BÉKFBONTÓK HAMMARSKJÖLD NEM a valcer fejedelme, bár buzgón forog, kering, sandán kacsingat keletre s masiro/tatna megint. Bálványa az atombomba, foga rakétára vásik . . . Annyi biztos: másodszorra nem jutna el Sztálingrádig! NORSTAD ARANYBORJÚ templomában kétarcú a főpap. Emez nevet s mosolyában ragyog a kelő nap. Amaz gyűlölettől mord s a hangja ostorként csapongó. Mosolyát nyögi Katanga s gyűlöletét Kongó. CSŐMBE TRÓNJA rakéta, jogara bomba: ime a NATO-mkirály! Álma a lángból, füstből szőtt gomba, hitvallása a halál. Játszik a tűzzel, a szava metszd, pusztulást szórna reánk, bár tudhatná, ö lenne az első, akit elhamvaszt a láng. NEM kérdem én, ki a írinök, csak nagy legyen talpa, hogy a kezem simogassa és a nyelvem nyalja. Mindegy nekem, frank vagy dollár — lehet, urak, lehet! — áll a vásár, vegyék meg már kongó nagy fejemet! Tóth Tibor ÉJFÉL UTÁN 1 óra volt. A nyitott ajtó előtt egy kutya üldögélt Fenn az égen a hold világított, és a ku- ij tyának lírai hangulata támadt. Elgondolkozva bámulta az ezüstkorongot és sóhajtott. Az ajtóhoz egy ember közeledett. Imbolygó léptekkel, haladt és borgőzös hangon énekelt: — Így van az, ha összeakad ember az emberrel. A kutya előtt megállt és szóba elegyedett vele: — Na, mi van, kutyuskám, üldögélsz? Na, csak ülj. Hiszen te csak kutya vagy... Én bizony nem szeretnék ülni. Eh, kegyetlen jó kedvem van ... Dalolj, örvendezz!... Min csodálkozol? Azon, hogy Andrej Petrovics ma miért oly vidám? Felöntöttem a garatra, érted? De te. csak egy állat vagy, te ezt nem érted. Szeretnéd tudni, hogy miért ittam ma? Kérem. Tisztelt kutya barátom, én ugyanis egy nagy dolgot csináltam ... Levelet írtam... Igen. Levelet írtam egy szervezetnek arról, hogy Ivan Ivanovics tiszteletlenül beszélt Vaszilij Mihalicsről. És tudod te egyáltalán, kutyus, ki az a Vaszilij Mihalics? Kivel társalog ő telefonon?... És róla beszélt tiszteletlenül! Érted? Tulajdonképpen 6 nem is beszélt róla, de én előrelátóan megjósoltam. '.VAVJ'.V.'.V.V.V.ViV.V.V.V Orvosi vizsgálat 3678-ban "Darátaim. ne mondjatok " semmit, én nagyon jól tudom, hogy a kritikával igen óvatosan kell bánni. Nem kell arőltetihl, finoman, cseppentként kell adagolni, akár az' orvosságot. Példának okáért Hamraj kartárs addig lelkesedett a kritikáért, mlg sorvadozni nem kezdett az újabb és újabb munkahelykereséstől. Végeredményben vannak saját tapasztalataink is.. Odajött hozzám Votrocsek ejöadó kártársam. Bezárta az ajtót, óvatosan körültekintett és a fülembe suttopta: — Hát a mi vezetó'nk egy gyüge alak. Hát igen — válaszoltam meggyőződéssel. — Egy üresfejű, műveletlen tökfilkó — melegedett bele Votrocsek. — Csak úgy virágzik nálunk s bürokrácia és ennek mf. dolgozó előadók Isszuk meg a levét. . Szégyenszemre annyi a papír hogy hamarosan belefulladunk. Menj neki a gyűlésen és vágd. le a fekete földig. Osztályvezetőnek egész ember kell! Eduard Littmann: CSEPPENKENT Elpirultam. — Hát egyedül nem tudnál nekimenni — szóltam érző megértéssel. — Én... hogy én? — szóit könnyekig megrendülve Votrocsek. — Nincs jó fellépésem, alakom, beszélőkészségem sincs . . . Holt biztos. hogy belegabalyodnék, barátocskám. Szégyenben maradnék. Ismersz engem ? Keždj a dologba te, mi majd támogatunk. Én. megkezdtem. Megsemmisítő tekintettél, rettenthetetlenül beolvastam, vártam ez elismerést, a visszhangot ... O? egyelőre egy fizetési osztállyal lejjebb csaptak.. Vagyis röviden, nem alkalmaztam a kritikát cseppenként. Nemsokára újra benézett hozzám' Votrocsek. Az ajtó közé állt, öklével verte a mellét és úgy mondta: — Igazságtalanul bántak el veled, de az utolsó szó még nem hangzott el. Megdöbbentem. — Mit gondolsz, kivívhatok még egy fizetéscsökkentést? Votrocsek tördelni kezdte a kezét. — Embereid meg magad, barátom — búgta a fülembe. — Neked már a hajad szála sem görbülhet meg. Ne hagyd magad, ne tedd le a fegyvert. Mindenki tudja, hogy az öreg elfojtja a kritikát. Elő a kardot és sózz oda! Holnap taggyűlés lesz. Állj ki a porondra U mindent bele! — 6n már — havonta — egy százast ráfizettem — szóltam bátortalanul. — Álljon ki most Vampulka. Votrocsek elsírta magát. — Vampulka ... Vampulka. Hát egy olyan anyámasszony katonája tán fel mer szólalni a fönök ellen. Az ügy rettenthetetlen harcost követel és neked minden reményed meglehet a sikerre. Hát én kiálltam a porondra. Gondoltam, ha vesztek, az ötödik fizetési osztályból is kijövök valahogy. Az igazságból nem engedek. És barátaim, egyelőre győztem. A vezetőt leváltották és Votrocseket nevezték ki. Ez visszaadta a kritikába vetett hitemet. — A kritika hatalmas fegyver! — lelkesítettem az osztályon dolgozókat a további fogyatékosságok kiküszöbölésére. — Ä kritikával mindent kivívunk! De nem lelkesedhettem sokáig. Már nem vagyok előadó. Votrocsek áthelyezett egy jelentéktelen beosztásba és a hivatalos indokolásba beírta: Könnyen befolvásolható! Mindent összevetve tehát, röviden: a kritikát csak cseppenként keH alkalmazni. Sz. B, fordítása Azt is megírtam, hogy Fedor Szamojlovics Lev Szeminycsev felesége körül legyeskedik... Ha... ha... ha! És elküldtem a levelet Lev Szeminycsevnek. El tudod te azt képzelni, micsoda botrány lesz ebbőií Hát, kutyus, én ilyen nagy dolgot csináltam ... Én ... én ..., barátom azt is megírtam, hogy mit mondott Maria Petrovna szervezetünk titkáráról. Ö meg... ő meg... ha... ha ... ha .,,! és mindezt szépen lepötyögtem géppel, hogy senki meg ne tudhassa ... Ekkor a kutya ráemelte tekintetét, köpött egyet és így szólt: — Hát te egy nagy disznó, jellemtelen fráter vagy! Tessék? Azt mondják, hogy lehetetlen! Azt állítják, hogy egy igazi kutya nem beszél? Miért, miért? Talán egy igazi ember megcsinálhatta mindezt? W.VňV.V.V.V.V.V.V.W.W.V ¥ — Próbálja egy kicsit összeszedni magát. (Ludas Matyi). •V.V '.V.V Szeberényi Lehel: OLAJ .".V.W.V.V.V.W.V.W M

óré tanár büszke volt a maganevelte fácskára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot hajtani. Móré tanárnak kedvére való lombocskát. A kislány egyáltalán nem hasonlított a mai ifjoncokra, kis kortársaira, az apró huligánokra. Nemhiába. Móré tanár hermetikusan elzárta őt a korszellemtől, melytől valósággal reszketett. Be nem engedett házába semmi olyat, amin csak a szaga is érzett a mai hóbortoknak. Félt tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Ártatlan semmiségnek látszó dolgok nyomában — akár egy divatos szájbiggyesztés, nem is szólva holmi köszöntésformulákról — a romlás egész felhői tódulhatnak be a ház résein és lyukain. Halásznadrág és bugifrizura — huh! A kis Emőke a hatodik általános színjeles és példás magaviseletű tanulója rakottszoknyácskát és tisztességes, nyakigérő hajat hordott, csattal. Lám — mondta magában Móré tanár elégedetten —, most mutatkozik meg pedagógiai módszerem helyessége. Itt van ez a leány. -Példás jellem, kötelességtudó, szorgalmas, jómagaviseletű, csendes gyerek. S az erkölcseivel sem lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — annak az eredménye, hogy holmi „ártatlan apróságokban" sem engedtem a negyvennyolcból! Hogy az én házamban se szia, se csau nem megy, de még hula-hula se. Való igaz, Emőke még barátnőkhöz se járt. Ha leckéjét elvégezte, kézimunkázott, komoly könyveket olvasott, vagy édesanyja körül sürgött: eltörölgette a konyhaedényeket, a szobában letörölgette a port, zongorázott. A tanárnő, ki tanította, házhoz járt. A kis Emőkének csak két útja vezetett a házon kívül: egyik az iskolába, másik a templomba, hol a kórusnak volt tagja, De egyik útja után se maradt el soha. A fiúkat szinte hideglelősen zavarta el magától, csak a felnőttek társaságát kedvelte. így nevelték Emőkét négy tömör fal között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint ama egyszeri szülők, kiket a példabeszédből ismerünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy leányukat virágjában magához veszi az Or, vasajtó mögött, vasházban őrizték, melynek még ablaka se volt, Emőkének se nyílott ablaka a külvilágra, annyira nem nyílott, hogy már maga se igényiette. eszébe se jutott a vaspántos ajtót feszegetni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak apja természetét örökölte. Történt azonban, hogy az iskolában, hová Emőke járt és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól pedig nem volt kibúvó. Mőré tanár kézenfogta hát Emőke lányát s kivezette a négy fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez bizony nem táncolt az égadta világon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen, a rakott szoknyácskában, és csattal a nyakig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek odajönni, hogy felkérjék. Már maga a tanárpapa is riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen madarakra. Egy csőnadrágos emberke mégis kísérletet tett, Amolyan rockisan odacsellengett, s a lány felé nyújtotta a kezét. — Csau! — vihogott; az egészséges fogazatát, melynek sűrű bokrában úgylehet még tejfogak is kerülköztek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja nagy megrökönyödésére — amolyan bugivugis közönnyel végigmérte a legénykét, mutatóújjával blúzocskája anyagát vakargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznyeszájának csücskéből: — Kopj le. Majd, hogy a legényke még tétovázott a vigyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést is e szó kíséretében: — Olaj. A fiú távozott, s az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. A „MINDENHATÓ" DOLLÁR SZÍNEVÁLTOZÁSA, ÜJ SZÖ 6 * 1960. december >51.