Új Szó, 1960. december (13. évfolyam, 333-362.szám)

1960-12-31 / 362. szám, szombat

Kis történetek nagy emberekről • MŰVELTSÉGRŐL Szókratész előtt valaki széleskörű olvasottságával kérkedett A filozó­fus egv darabig hallgatta az árado­rést. majd így szólt: — Azok, akik igen sokat esznek, rendesen nem a leajobban érzik ma­gukat: azok, akik igen sokat olvas­nak, nem mindig a legokosabbak: hanem azok a legbölcsebbek, akik az olvasottakból a legszükségeseb­bet megtartják. • JÖVENDÖLÉS Mark Twain iskolásfiú korában azt a feladatot kapta, írja le, hogyan képzeli el a jövőjét. A fiú így írt: — t Szeretnék. író lenni és valószí­nűleg az is leszek Iparkodni fogok csinos dolgokat írni, hogy olvasóim meg tegyenek velem elégedve, Tö­rekedni fogok továbbá a könnved és tiszta stílusra, hogy mindenki meg­érthessen és ezért remélem, hoov ä tanító úr is kedves olvasóim kö­zött lesz. • HORATIUS MONDOTTA: — Az írás igazi mestere az, aki olvasóinak a tudáson kiviil élvezetet is szerez. • OLVASHATATLAN Cocteaunak olvashatatlan a kéz­írása. Egy társaságban, ahol ő rs jelen volt, szó esett arról, hogy egy másik ismert francia írónak is rend­kívül rossz a kézírása. Cocteau csendesen hallgatta a be­szélgetési. majd megjegyezte: — Erről én is tudok. Csakhogy az ő írásai még nyomtatásban is olvashatatlanok • KÖLCSÖNÖS SAJNÁLKOZÁS Amikor Anatole Francé a Francia Akadémián jelöltette magát, meglá­togatta a Vhíres írót De Cabriéres bíboros s ezekkel a szavakkal kezdte a beszélgetést: — Uram. egész őszintén bevallom, hogy nem olvastam egyetlen regé­nyét sem. Az író sem maradt adós a válász­szdl: — Sajnos, nekem is meg kell val­lanom, hogy nem olvastam Emi­rtenciád egyetlen pásztorlevelét sem. A HENTES A gazdaságos sertésgondozó .4 szövetkezet fiatal elnöke késő este benézett a sertésólba. Megtekintette a hizoiíiit. >n<ij(l bekukkantott a takarmány előkészítőbe. Furcsa látvány fogadta: a buryyiiynlSiő katlanból egy vékony cső vezetett egy vízzel megtöltött hordón keresztül s a csőből valami csöpögött. - János, te mit csinálsz - kérdezte az elnök csodálkozva. - Mit csinálnék - mormolta orra alatt János. - Azt csinálom, amit tegnap mondtál a gyűlésen: „Fő a gazdaságosság, használjuk ki a takarmányt gazda­ságosan."' Azon gondolkodtam egész éjjel, hogyan etethetném fel a süldőkkel a cukorrépát gazdaságosan. Mondok, ha a répát megfőzöm, felfoghatom a pá rát. .. A disznó is iólakik, meg nekem is lesz belőle hasznom. No, de kocintsunk ciak... K. I. — KI KERTE A PANASZKÖNYVET ? STRAUSS BÉKFBONTÓK HAMMARSKJÖLD NEM a valcer fejedelme, bár buzgón forog, kering, sandán kacsingat keletre s masiro/tatna megint. Bálványa az atombomba, foga rakétára vásik . . . Annyi biztos: másodszorra nem jutna el Sztálingrádig! NORSTAD ARANYBORJÚ templomában kétarcú a főpap. Emez nevet s mosolyában ragyog a kelő nap. Amaz gyűlölettől mord s a hangja ostorként csapongó. Mosolyát nyögi Katanga s gyűlöletét Kongó. CSŐMBE TRÓNJA rakéta, jogara bomba: ime a NATO-mkirály! Álma a lángból, füstből szőtt gomba, hitvallása a halál. Játszik a tűzzel, a szava metszd, pusztulást szórna reánk, bár tudhatná, ö lenne az első, akit elhamvaszt a láng. NEM kérdem én, ki a írinök, csak nagy legyen talpa, hogy a kezem simogassa és a nyelvem nyalja. Mindegy nekem, frank vagy dollár — lehet, urak, lehet! — áll a vásár, vegyék meg már kongó nagy fejemet! Tóth Tibor ÉJFÉL UTÁN 1 óra volt. A nyitott ajtó előtt egy ku­tya üldögélt Fenn az égen a hold világított, és a ku- ij tyának lírai hangulata tá­madt. Elgondolkozva bá­multa az ezüstkorongot és sóhajtott. Az ajtóhoz egy ember közeledett. Imbolygó léptekkel, ha­ladt és borgőzös hangon énekelt: — Így van az, ha összeakad em­ber az emberrel. A kutya előtt megállt és szóba elegyedett vele: — Na, mi van, kutyuskám, üldö­gélsz? Na, csak ülj. Hiszen te csak kutya vagy... Én bizony nem sze­retnék ülni. Eh, kegyetlen jó ked­vem van ... Dalolj, örvendezz!... Min csodálkozol? Azon, hogy And­rej Petrovics ma miért oly vidám? Felöntöttem a garatra, érted? De te. csak egy állat vagy, te ezt nem érted. Szeretnéd tudni, hogy miért ittam ma? Kérem. Tisztelt kutya barátom, én ugyanis egy nagy dol­got csináltam ... Levelet írtam... Igen. Levelet írtam egy szervezet­nek arról, hogy Ivan Ivanovics tisz­teletlenül beszélt Vaszilij Mihalics­ről. És tudod te egyáltalán, kutyus, ki az a Vaszilij Mihalics? Kivel tár­salog ő telefonon?... És róla be­szélt tiszteletlenül! Érted? Tulaj­donképpen 6 nem is beszélt róla, de én előrelátóan megjósoltam. '.VAVJ'.V.'.V.V.V.ViV.V.V.V Orvosi vizsgálat 3678-ban "Darátaim. ne mondjatok " semmit, én nagyon jól tudom, hogy a kritikával igen óvatosan kell bánni. Nem kell arőltetihl, finoman, cseppen­tként kell adagolni, akár az' orvosságot. Példának okáért Hamraj kartárs addig lelkesedett a kritikáért, mlg sorvadozni nem kezdett az újabb és újabb munkahelykereséstől. Végeredményben vannak sa­ját tapasztalataink is.. Odajött hozzám Votrocsek ejöadó kártársam. Bezárta az ajtót, óvatosan körültekin­tett és a fülembe suttopta: — Hát a mi vezetó'nk egy gyüge alak. Hát igen — válaszol­tam meggyőződéssel. — Egy üresfejű, művelet­len tökfilkó — melegedett bele Votrocsek. — Csak úgy virágzik nálunk s bürokrá­cia és ennek mf. dolgozó elő­adók Isszuk meg a levét. . Szégyenszemre annyi a papír hogy hamarosan belefulla­dunk. Menj neki a gyűlésen és vágd. le a fekete földig. Osztályvezetőnek egész em­ber kell! Eduard Littmann: CSEPPENKENT Elpirultam. — Hát egyedül nem tud­nál nekimenni — szóltam ér­ző megértéssel. — Én... hogy én? — szóit könnyekig megrendülve Votrocsek. — Nincs jó fel­lépésem, alakom, beszélő­készségem sincs . . . Holt biz­tos. hogy belegabalyodnék, barátocskám. Szégyenben maradnék. Ismersz engem ? Keždj a dologba te, mi majd támogatunk. Én. megkezdtem. Megsem­misítő tekintettél, rettenthe­tetlenül beolvastam, vártam ez elismerést, a visszhan­got ... O? egyelőre egy fize­tési osztállyal lejjebb csap­tak.. Vagyis röviden, nem al­kalmaztam a kritikát csep­penként. Nemsokára újra benézett hozzám' Votrocsek. Az ajtó közé állt, öklével verte a mellét és úgy mondta: — Igazságtalanul bántak el veled, de az utolsó szó még nem hangzott el. Megdöbbentem. — Mit gondolsz, kivívhatok még egy fizetéscsökkentést? Votrocsek tördelni kezdte a kezét. — Embereid meg magad, barátom — búgta a fülem­be. — Neked már a hajad szála sem görbülhet meg. Ne hagyd magad, ne tedd le a fegyvert. Mindenki tudja, hogy az öreg elfojtja a kri­tikát. Elő a kardot és sózz oda! Holnap taggyűlés lesz. Állj ki a porondra U min­dent bele! — 6n már — havonta — egy százast ráfizettem — szóltam bátortalanul. — Áll­jon ki most Vampulka. Votrocsek elsírta magát. — Vampulka ... Vampulka. Hát egy olyan anyámasszony katonája tán fel mer szó­lalni a fönök ellen. Az ügy rettenthetetlen harcost köve­tel és neked minden remé­nyed meglehet a sikerre. Hát én kiálltam a porond­ra. Gondoltam, ha vesztek, az ötödik fizetési osztályból is kijövök valahogy. Az igaz­ságból nem engedek. És ba­rátaim, egyelőre győztem. A vezetőt leváltották és Votro­cseket nevezték ki. Ez visszaadta a kritikába vetett hitemet. — A kritika hatalmas fegy­ver! — lelkesítettem az osz­tályon dolgozókat a további fogyatékosságok kiküszöbö­lésére. — Ä kritikával min­dent kivívunk! De nem lelkesedhettem so­káig. Már nem vagyok elő­adó. Votrocsek áthelyezett egy jelentéktelen beosztás­ba és a hivatalos indokolás­ba beírta: Könnyen befolvá­solható! Mindent összevetve tehát, röviden: a kritikát csak cseppenként keH alkalmazni. Sz. B, fordítása Azt is megírtam, hogy Fedor Sza­mojlovics Lev Szeminycsev felesége körül legyeskedik... Ha... ha... ha! És elküldtem a levelet Lev Sze­minycsevnek. El tudod te azt kép­zelni, micsoda botrány lesz ebbőií Hát, kutyus, én ilyen nagy dolgot csináltam ... Én ... én ..., barátom azt is megírtam, hogy mit mondott Maria Petrovna szervezetünk titká­ráról. Ö meg... ő meg... ha... ha ... ha .,,! és mindezt szépen le­pötyögtem géppel, hogy senki meg ne tudhassa ... Ekkor a kutya ráemelte tekinte­tét, köpött egyet és így szólt: — Hát te egy nagy disznó, jel­lemtelen fráter vagy! Tessék? Azt mondják, hogy lehe­tetlen! Azt állítják, hogy egy igazi kutya nem beszél? Miért, miért? Talán egy igazi ember megcsinálhat­ta mindezt? W.VňV.V.V.V.V.V.V.W.W.V ¥ — Próbálja egy kicsit összeszedni magát. (Ludas Matyi). •V.V '.V.V Szeberényi Lehel: OLAJ .".V.W.V.V.V.W.V.W M óré tanár büszke volt a maga­nevelte fácskára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot haj­tani. Móré tanárnak kedvére való lombocskát. A kislány egyáltalán nem hasonlított a mai ifjoncokra, kis kortársaira, az apró huligánok­ra. Nemhiába. Móré tanár hermeti­kusan elzárta őt a korszellemtől, melytől valósággal reszketett. Be nem engedett házába semmi olyat, amin csak a szaga is érzett a mai hóbortoknak. Félt tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Ártatlan semmiség­nek látszó dolgok nyomában — akár egy divatos szájbiggyesztés, nem is szólva holmi köszöntésformulákról — a romlás egész felhői tódulhatnak be a ház résein és lyukain. Halász­nadrág és bugifrizura — huh! A kis Emőke a hatodik általános színjeles és példás magaviseletű tanulója ra­kottszoknyácskát és tisztességes, nyakigérő hajat hordott, csattal. Lám — mondta magában Móré ta­nár elégedetten —, most mutatko­zik meg pedagógiai módszerem he­lyessége. Itt van ez a leány. -Példás jellem, kötelességtudó, szorgalmas, jómagaviseletű, csendes gyerek. S az erkölcseivel sem lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — annak az eredménye, hogy holmi „ártatlan apróságokban" sem engedtem a negyvennyolcból! Hogy az én há­zamban se szia, se csau nem megy, de még hula-hula se. Való igaz, Emőke még barátnők­höz se járt. Ha leckéjét elvégezte, kézimunkázott, komoly könyveket olvasott, vagy édesanyja körül sür­gött: eltörölgette a konyhaedénye­ket, a szobában letörölgette a port, zongorázott. A tanárnő, ki tanította, házhoz járt. A kis Emőkének csak két útja vezetett a házon kívül: egyik az iskolába, másik a templom­ba, hol a kórusnak volt tagja, De egyik útja után se maradt el soha. A fiúkat szinte hideglelősen zavarta el magától, csak a felnőttek társa­ságát kedvelte. így nevelték Emőkét négy tömör fal között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint ama egyszeri szü­lők, kiket a példabeszédből isme­rünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy leányukat virágjában magához veszi az Or, vasajtó mögött, vas­házban őrizték, melynek még abla­ka se volt, Emőkének se nyílott ab­laka a külvilágra, annyira nem nyí­lott, hogy már maga se igényiette. eszébe se jutott a vaspántos ajtót feszegetni, de az is lehet, hogy egy­szerűen csak apja természetét örö­költe. Történt azonban, hogy az iskolá­ban, hová Emőke járt és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól pedig nem volt kibúvó. Mőré tanár kézenfogta hát Emőke lányát s kivezette a négy fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez bizony nem táncolt az égadta vi­lágon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen, a rakott szoknyácskában, és csattal a nyakig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek oda­jönni, hogy felkérjék. Már maga a tanárpapa is riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen ma­darakra. Egy csőnadrágos emberke mégis kísérletet tett, Amolyan rockisan odacsellengett, s a lány felé nyúj­totta a kezét. — Csau! — vihogott; az egészsé­ges fogazatát, melynek sűrű bokrá­ban úgylehet még tejfogak is kerül­köztek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja nagy megrökö­nyödésére — amolyan bugivugis kö­zönnyel végigmérte a legénykét, mu­tatóújjával blúzocskája anyagát va­kargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznyeszájának csücskéből: — Kopj le. Majd, hogy a legényke még této­vázott a vigyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést is e szó kí­séretében: — Olaj. A fiú távozott, s az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. A „MINDENHATÓ" DOLLÁR SZÍNEVÁLTOZÁSA, ÜJ SZÖ 6 * 1960. december >51.

Next

/
Oldalképek
Tartalom