Új Szó, 1960. november (13. évfolyam, 303-332.szám)

1960-11-07 / 309. szám, hétfő

A szovjet művészet harcban a kommunizmusért K ilencezer méternyi magasság­ban repül velünk a TU—104-es. Alattunk enyhén hullámzó, néhol hegybe szökkenő vakító fehér hab­tengert alkot a sűrű felhőréteg. Fe­lettünk mély kék a messzi távol­ságokat sejtető ég, — egy cseppnyi bárányfelhő sem tarkítja. Fürkészek is az ablakocskán keresztül. Gyer­meki vágy támad bennem, hátha ilyen magasságban kileshetem a vi­lágűr egy kis titkát. Űrkutató-inas­nak érzem magam. A vágy azonban csak vágy maradt, mert nem látha­tok többet, mint házunk ablakából. Hogy is juthatott ilyesmi eszembe?! Megbocsátható ez a kíváncsiság, hiszen ez hozzátartozik az ember természetéhez. Jó félórai vagy háromnegyedőrai út után, amikor a repülőgép kony­hájából kiszivárgott hozzánk a sült­hús illata, örültem is, hogy a „föl­dön" vagyok, mert egyszerre ott éreztem magam, ha kilenc kilomé­ternyi magasságban is repültünk. Mégis csak jobb húslevest inni a csészéből, ropogós bécsiszeletet fala­tozni és sört inni, mint cseppekben nyelni az űrkutatók műételét... Hát így telt el a rövid kétórás út Prágától Moszkváig. Jó gép ez a TU—104, olyan nyugodtan ül ben­ne az ember, mint otthon a karos­székben. És gyorsaságával szinte szárnyat ad az embernek is. ...Attörtünk a felhőrétegen, — az elsőn, a másodikon, a harmadikon is. A legalsó réteg inily közel is volt a földhöz. Érdekes kép tárult elénk. A nagy magasságban vakítón tündö­költ a felhőtenger háta s innen alul­ról meg csukaszürke és vizet zúdít a földre. A föld, a szovjet föld láttán min­denki tágra nyitotta szemét, Vége­láthatatlan mezők, erdők, a távol­ban - elvesző utak., tárultak elénk. S amikor gépünk merész ívben a föld felé kanyarodott, megpillantot­tuk a nagyvárost, utunk célját. Egy szó, lelkesen hangzó szó hallatszott az utasfülkében: — Moszkva! Szomszédom, a fekete bőrű és sűrű göndörhajú afrikai néger még fel is állt, hogy többet lásson. Szemében különös, örömöt sugárzó fény csil­lant. Szólnia sem kellett, tekintete elárulta, úgy jön ide, Moszkvába, mint testvéréhez, akiről tudja, hogy tárt karokkal fogadja ... Bennünket is úgy fogadott, test­vérként, barátként... t 1 lőször jöttem Moszkvába és JL i bár sokat tudtam és hallottam róla, az első percekben mégis ide­gennek éreztem magam. Belecsöp­penni egy világ­város forgatagá­ba nem kis dolog. Ha ismeri is az ember az utcák, terek nevét, még­sem tud tájéko­zódni, mert nem tudja, hol, merre vannak. A velem utazó két cseh mérnökhöz csat­lakoztam, ők már ismerték a várost, kétszer is jártak itt. Mosolyogtak, amikor megtud­ták „félelmem" okát. — Már az első nápon úgy fog a városban járni, mint odahaza, — mondották, — a Metro mindig el­igazítja ... Igazuk volt. Amikor harmadnapra a Lihacsov-üzembe mentem, senkitől sem kérdeztem, hol s merre van a híres autógyár. Beültem a földalat­tiba s kiszálltam az Avtozávodszkája állomáson, s itt már könnyű volt rátalálnom arra az üzemre, melynek Lenin tizennyolcban nagy jövőt jó­solt, s mely a szovjet autóipar böl­csője lett. Két hétre mentem a Szovjetunió­ba. Nagyon kevésnek tűnt ez. Mit is láthatok ily rövid idő alatt, ami­kor oly gazdag a szovjet emberek élete s oly hatalmas az ország, hogy egy év is kevés ahhoz, hogy bejár­jam. S amikor teltek, múltak a na­pok, úgy éreztem: egy éve, tán több 1. Előszó helyett éve élek a moszkvaiak, leningrádiak között, mert oly sokat láttam és ta­pasztaltam. S ehhez az is hozzákí­vánkozik: nagy nagy büszkeséget érez itt az ember, mert tanúja le­het annak, amit a kommunizmus építésének nevezünk. Majakovszkij szobra a költő nevéről elnevezett téren. Az élmények rövid idő alatt is ösz­szegyűlnek, s hosszú-hosszú időkig élnek az emberben. Most is, amikor emlékezem, nem tudom elővenni a sűrű sorokkal teleírt jegyzetfüzete­ket. A szavak szinte maguktól ömle­nek a papírra ... Érdekes, amikor az ember külföld­re megy, — akaratom ellenére is így kell neveznem a Szovjetuniót — a legkisebb apróságokra is felfigyel. És ezek az apróságok nagy dolgokról vallanak. Ezekkel kezdem az emléke­zést ... ]Y/foszkva új repülőterén, a Sere­metyjevón érünk földet. A ha­tárőrök bele sem néznek bőrönd­jeinkbe, csak lebélyegzik az útleve­let és mehetünk a városba. Felszál­lunk az autóbuszba. Már tele volt, ál­lóhely is alig jutott. Az előttem ér­kezők megtöltötték bőröndjeikkel a szabad helyeket. Hová tegyem az enyémet? A többiekre? De azt tar­tani kell, s egyúttal fogódzkodni is kell, mert a széles utakon száguld az autóbusz és egy óráig tart, míg a vá­Ä IP mmm gyönyörködünk az épülő, szépülő világvárosban. rosba jutunk. A busz első padsorában moszkvai asszonyok ülnek. Egy pilla­natra sem hagynak tehetetlenkedni. Ellenkezésem ellenére a lábuk elé te­szik a két bőröndöt, egyiket a másik tetejére, s tartják az „emeleten" le­vőt. De a kezemben aktatáska is van. Egyikük azt is elveszi és az ölébe teszi. — Kellemesebb így az utazás — mondja és mosolyog is, csakhogy el­oszlassa hirtelen támadó zavaro­mat ... A városban vagyunk, útban az Uk­rajna szálló felé. Már sötétedik — itt két órával előbb ért utöl bennün­ket az éj. Fényárban úsznak az utcák és terek. A trolibusz-megállóknál hosszú sorban állnak az emberek, tü­relmesen várnak a busz érkezésére. Egyesek még újságot, könyvet is ol­vasnak. Nincs tülekedés, könyökö­lés . ... Az utcák tiszták, nem látsz sehol eldobott papírt, még cigarettavéget sem. Pedig itt is elegen dohányoz­nak. Feltűnt, hogy a házak és jár­dák mentén mily sok a szemetesláda. A dohányosok, mielőtt eloltanák ci­garettájukat, megállnak előtte, még egyet-kettőt szippantanak, mintha csak mondanák: minek sietni, min­dennek eljön a maga ideje... — s a cigarettavég a szemetesládába ke­rül... A szállóba érünk. Itt egy­szerre hat lift is szállítja a felhő­karcoló hotel lakóit. A liftes lány épp csukni akarja az ajtót, amikor kiáltást hall: Várjon! valakinek na­gyon sietős lehet az útja, hát vár. És ez a valaki beront a fülkébe, szá­jában cigaretta. Itt tilos a dohány­zás! Kilép, a lift előtt a lába elé dobja a cigarettát és rátapos. Pe­dig egy lépésnyire tele ott volt a vaslábon álló nagy hamutartó. A ven­dég megszólal. Nini, földimre ismer­tem! Kicsiségek, apróságok ezek. Talán szólnom sem kellene erről. Am ha az ember itt mást Iát, mint odahaza, mindent megjegyez magának... De sok ilyen apróságról lehetne még be­szélni. A moszkvaiak sorban állnak újságért, könyvért és olvasnak és ol­vasnak ... Megfigyeltem, a földalat­ti kocsijában, melyben a szálló felé mentünk, harmincan ültek és közü­lük — megszámoltam — tizennyol­can olvastak. Pedig csak néhány percnyi útról volt szó, mert a föld­alatti nyílsebesen száguld az egyik állomástól a másikig. Vagy szóljak arról, hogy a ruhatárban felsegítik az emberre a kabátot? Vagy arról, milyen kedvesek és szívélyesek a szovjet emberek, s amikor megtud­ják, hogy Csehszlovákiából jöttél, árad -feléd szeretetük, igaz testvért üdvözölnek benned. Kicsinységek, ap­róságok ezek, s milyen jó ezekről tudni... Jól kezdődik az ismerke­dés ... A szállóban elfogyasztott vacso­ra után, bár már későre járt, nem tudtunk lefeküdni. A két cseh mérnök, akikkel együtt utaztam, ka­ronfogtak. — Jöjjön, megmutatjuk a várost, — mondták. Elindultunk. Az Ukrajna Hotel a Moszkva folyó mellett fekszik. Felmegyünk a kö­zeli hídra, s a ra­kovníki mérnökök megállítanak. Cso­dálkoznak. ök cso­dálkoznak, akik már harmadszor vannak Moszkvá­ban. A folyó men­tén széles út, új paloták, virágos parkok. S a folyó megzabolázva, be­tonpartok között folyik. — Másfél évvel ezelőtt jártam itt, — mondja az egyik rakovníki s mindez akkor még nem volt. A folyó partján kicsiny, évszázados házikók álltak... Ilyen gyorsan csak itt tudnak építeni! Valóban igazat mondott. S mi gyö­nyörködtünk az épülő, szépülő világ­városban, a fényárban úszó, pompás épületekben gazdag Moszkvában. S ezt a várost azok építik, akik a Metróban könyvet olvasnak és tü­relmesen, sorban állva várakoznak az autóbuszok érkezésére. Erre van idő, de az építésben nem ismerik a türelmes várakozást. S hogy mennyi­re így van ez, erről még szó esik. Petrőci Bálint Lényegében elég gyakran foglalko­zunk a szovjet irodalommal és a film­mel, de annál kevesebb figyelmet szentelünk a művészet többi válfajá­nak, amelyek ugyancsak fontos sze­repet töltenek be a kommunista em­ber nevelésében, szépérzékének for­málásában. Olvasóink aránylag keve­set tudnak főleg az utóbbi évek mű­vészi sikereiről, az alkotók új, te­hetséges nemzedékének felzárkózásá­ról a már névre, rangra, belföldön és határontúl is elismerést kivivott idő­sebb szovjet művész-generáció mellé. Ezért ebben a cikkünkben legalább körvonalazni szeretnénk ezt a fejlő­dést. FESTÉSZET Gazdag forradalmi hagyományokra támaszkodik a szovjet festészet. Ma­radandó értékei közé tartoznak pél­dául: A. Dejnék: Pétervár védelme, K. Petrov-Vodkin: A komiszár halá­la, B. Joganszon: Kommunisták ki­hallgatása, Sz. Geraszimov: Partizán­anya, Kukrinikszi: Tánya, J. Nyep­rincev: Pihenő a harc után című mű­vek. Ugyanakkor a fiatal szovjet fes­tők is feldolgozzák a nép forradalmi hagyományainak nagy témáit. Itt említhetjük' meg V. Csekanyuk: Az első falusi komszomol-sejt című, szívbe markolóan erős képét vagy E. Iltner Partizánjait, M. Szavickij Dicsőség az elesetteknek c. műveit, amelyek sok más kép mellett kife­jezően tanúskodnak a realista festé­szet új utainak kereséséről. További jellemzője a történelmi témakörnek az, hogy a szovjet festők a múltat a jelen szemszögéből látják, a kom­munista eszmék prizmáján keresztül. A figurális festészet sem hamupi­pőke a Szovjetunióban. A legjobb alkotásokban rátalálunk a szovjet ember új vonásaira, gyönyörködhe­tünk a szabad munka lendületében s a fiatalok lelki és fizikai szépségé­ben. A tájfestészetben kifejezésre jutnak a szovjetek országában vég­bement korszakalkotó változások. Monumentálisan és patetikusan fel­fogott „Ipari tájkép" született, amely érzékelteti a természet uralását az emberi kéz és ész által. De azért nem vesztek ki azok a tájképek sem, amelyek a még érintetlen természe­tet ábrázolják, sőt szerepe van a lakáskultúra részét, képező intim fes­tészetnek, a csendéleteknek és az aktoknak is. Általában elmondhatjuk, hogy el­sősorban a fiatal festők müveit az a törekvés jellemzi, amelynek célja a funkciós tartalom kifejezése új, korszerű eszközökkel. SZOBRÁSZAT Negyvenhárom esztendő alatt rendkívül sok értékes alkotás került ki a szovjet szobrászok vésője alól. Ezek a művek többnyire szerves részét képezik a váro­sok és falvak építészeti arculatának és ezen túlmenően az emberek tudatában a szocialista humanizmus jelképeivé váltak. Ide tartoznak többek között V. Muhina, I. Sadr, Sz. Merkúrov, Sz. Konyenkov, V. Vucsetics stb. szobrai. Az idősebb al­kotók nemzedékéből ma is komoly sze­repet tölt be A. Kibalnyikov, M. Manyi­zer és V. Vucsetics, akinek olvasóink ál­tal is reprodukciókból Ismert Kovácsol­junk a kardból ekevasat című gyönyörű szobrát nemrégen adták át a szovjet kor­mány ajándékaként az Egyesült Nemze­tek Szervezetének. A fiatalabbak közül nagy sikert ara­tott például F. Fivejszkij Erősebb a ha­lálnál című szobra, amely három szovjet forradalmárt örökít meg, amint a vesz­tőhely felé haladnak. A Szovjetunióban a szobrászat minden válfaját megbecsülés övezi. A monumen­tális müvek mellett elsősorban a portré­kat, de az aktokat is. Az utóbbit a szov­jet szobrászok a jelképes ábrázolásnál alkalmazzák, másrészt sporttémákban, vé­gül pedig önálló műfajként. Ezzel is iga­zolják, hogy az emberek közötti kommu­nista kapcsolatok kizárják a polgári kép­mutatást, az álszemérmet. GRAFIKA Sía a Szovjetunióban a grafika minden műfaja és technikája érvé­nyesül. Nagy társadalmi jelentősége van elsősorban a széles népi töme­gekhez szóló politikai karikatúrának és a plakátnak. Ki ne ismerné pél­dául Kukrinikszi vagy B. Jeflmov szellemes és találó gúnyrajzait, nem is beszélve egész sereg más karika­turistáról. A szovjet lapokból lát­hatjuk, hogy nem jutott a száműze­tés sorsára a látszólag csak nevette­tő humor sem. Viszont le kell szö­geznünk azt, hogy ebből a humorból végérvényesen kiiktatták a szokvá­nyosságot, a rosszhiszeműséget, mindazt, ami sérti az ember érzé­seit s a mi a polgári gúnyrajzot jel­lemzi. A szovjet párt- és állami szervek nagy gondot fordítanak arra, hogy az egészséges humor széles körben hathasson. Ezt nemcsak a sajtó út­ján érik- el, hanem a városok, szov­hozok és kolhozok ezreiben elhelye­zett szekrénykék segítségével is. A grafikában jelentőségüket meg­illető helyet foglalnak el a könyvil­lusztrációk. Elég ha megemlítjük I. Verejszkij rajzait Solohov Csendes Donjában vagy D. Kardovszkij il­lusztrációit Csehov elbeszéléseiben. ÉPÍTÉSZET Napról napra változik az ország arcu­lata. Gombamódra nőnek a lakóházak, a középületek, nagy települések, ipari köz­pontok. Óriási leiadatok hárulnak ebből a szovjet architektúrára. A fő feladat cél­szerűen, olcsón és szépen építkezni. A szovjet városépítészet a tapasztalatok alapján arra a megállapításra jutott, hogy a legcélravezetőbb nem túlságosan nagy, mintegy 250 ezer embert befogadó váro­sokat építeni. A legnagyobb figyelem arra irányul, hogy az új településeken minden az ember kényelmét, egészségét, kulturális igényeit szolgálja. Ezért a lakásépítkezés alapegysége már nem a lakóház, illetve a háztömb, hanem mintegy 2—3000 em­bert befogadó telep, amelyhez kulturális intézmények, játszóterek, sportpályák, éttermek, boltok, különféle közszolgálta­tási intézmények stb. tartoznak. Meg kell említenünk azt is, hogy a párt 1955-ben bírálta a házak túlzott díszítését, amely igen drága volt és esztétikai szempont­ból nem mindig felelt meg; az új épít­kezéseknél már ilyen jelenségek nem ta­pasztalhatók. Ugyanakkor azonban nagy gondot fordítanak a külsőségekre is, a különféle színű és formájú homlokzati megoldásokra stb. SZÍNHÄZ A Szovjetunióban jelenleg mint­egy 4000 drámai színház van, me­lyek 44 nyelven adják elő a klasszi­kus szerzők darabjait éppúgy, mint a korunk lázas életéről szóló új da­rabokat. Ugyanakkor 33 állami ope­ra- és balettszínház működik, még­pedig telt házak előtt, amiről kife­jezően tanúskodik az a számadat, hogy a szovjet színházaknak tavaly 84 millió látogatójuk volt. Figyelemre méltó jelenség az, hogy a drámai termésben mindinkább szó­hoz jutnak az időszerű, a mai da­rabok, elsősorban a szovjet szerzők müvei. Az építés első évtizedeinek nsgy művei sem tűnnek le a mű­sorról. Itt példaképpen megemlíthet­jük Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiáját, K. Trenyov Ljubov Ja­rováját, N. Pagonyln darabjait és V. Majakovszkij közkedvelt szatirikus müveit. Az utóbbi években főleg A. Arbu­zov aratott nagy sikert Történet a folyó partján című drámájával és gyakran játsszák V. Rozov s más fiatal szerzők műveit. A szovjet dráŕnaírásban a forra­dalmi témák mellett nem fehér hol­ló az emberek intim gondolatvilágá­ról s érzéseiről, a szerelemről és a családi életről szóló dráma sem, amelyet azonban nem az elpszicho­logizálás és a borúlátás jellemez, hanem a lelkifolyamatok mélvreha­tó és pártos jellemzése, a szovjet ember optimizmusa. Végül néhány szóval említést kell tennünk arról is, hogy a Szovjet­unióban a jó operettnek és esztrád­műsornak is számos híve van, akik mindig nagy örömmel fogadják I: Dunajevszkij, B. Alekszandrov, V. Szolovjev, J. Miljutyin stb. operett­jeit, vagy például a nálunk is jól is­mert A. Rajkin esztrádszámait. ZENE A szovjet zeneművészetnek ma világ­raszóló rangja van. A zeneszerzők kö­zül elsősorban Szergej Prokofjev müvei ismertek az egész földtekén. De nem marad el mögötte D. Sosztakovics sem, akinek legismertebb szerzeménye a VII. (leningrádi) szimfónia. Neves komponista még T. Hrennyikov, Scsedrin, a fiatalok közül főleg Volkonszkij, Babajev, Lapu­tyin, Gyenyiszev, stb. A szovjet zeneművészetnek egyben nagy előadó művészei vannak, akik szintén vi­lágszerte öregbítik a szovjet muzsikusok hírnevét. A zongoraművészek között fel­tétlenül meg kell említenünk Richtert, Gilelszt, Oborint, a hegedűművészek kö­zül ki ne ismerné a zene barátai közül Ojsztrah és Kogan virtuozitását vagy a csellón szinte csodákra képes Rosztopo­vics nagy művészetét. A szovjet balettzene s általában a ba­lett mesteri színvonala Is vitathatatlan. Ide tartoznak elsősorban Sz. Prokofjev, Hacsaturjan, Glier és Kara-Karajev mű­vei, míg a táncművészet nagy mesterei közül főleg Ulanova, Lepesinszkaja, Pli­szeckaja. Rendkívül hézagos ismertetésünk végén — amelyből a már elöljáró­ban említett művészeti ágak mel­lett hiányzik még az állandóan te­rebélyesedő népművészet útjának vázolása — alá kell húznunk azt a tényt, hogy a szovjet művésze; legfontosabb jellemzője a marxiz­mus-leninizmus, a párt és a nép iránti hűség. Ezért igazak és a kommunizmust építő társadalom szempontjából hasznosak a szovjet művészek nagy alkotásai. (D. Konečný műve alapján feldolgozta: G. I.) ÜJ SZÖ 7 * 1960- november 6.

Next

/
Oldalképek
Tartalom