Új Szó, 1960. szeptember (13. évfolyam, 243-272.szám)

1960-09-10 / 252. szám, szombat

Franz Werfel: A M u sza Dag negyven napja Amikor a század elérte Jogunolokut, Gabriel Bagradjan nagy riadót rendelt el. Mindenki tudta, mi a dolga. Gabriel naponta gyakoroltatott a tizes osztagokkal és az egész táborral. A münadi-k, a kikiáltók összedobolták a Városmedence népét. A fiatalok csapatának küldönc-csoportja végigrobogott az egész fennsíkon és átadta az egyes szakaszok vezetőinek a parancsokat. Néhány kamasz hírszerző lemerészkedett egészen a völgyig, hogy kikémlelje az ellenség tagozódását és mozdulatait. Ter Hajgazun, a hét muhaar és a vezetők tanácsának idő-, sebb tagjai megállapodás szerint együtt maradtak a tábor népével. Az emberek már lélegezni sem mertek. Még a csecsemőknek is a torkán akadt a gügyögés, meg a pityergés. A tartalékosok fogták a fejszéjüket, kapájukat és ásójukat és így felfegyverkezve, tágas gyűrűben körülvették a tábort, hogy szükség esetén készenlétben álljanak. Gabriel magához hivatta a Nurhan csus-t és az alparancsnokokat. Már rég felkészült erre az eseményre. Minthogy azonban ez lesz az első harcuk és a védelem más pontját nem fenyegette közvetlen veszély, a mellékállásokban csak a legszükségesebb őrséget hagyta és valamennyi rendelkezésére álló tizes osztagot az északi nyereg árkaihoz rendelte. A védelmi rendszernek itt négy vonala volt. Elsősorban a föárok, amely a baloldali nyereg lejtőjének egyetlen gerincén elzárta a Damladzsikot: néhány száz méterrel hátrább a második árok, az egyik terephullám mentén; azután a hegy homlokzatán az oldalszárnyt biztosító árok, előretolt tüzelőállásaival; s végül a tenger felöli oldalon az egymásra tornyosuló mészkősziklák áldásosán áttekinthetetlen barikádja. Az első árkot mintegy 200 ember szállta meg, előreláthatóan a legjobb harcosok, a legjobb fegyverekkel ellátva. Ebben az árokban maga Bagradjan vette át a parancsnokságot. Egyébként sem Szarkisz Kilikjant, sem más szökevényt nem osztott be ehhez a védőrséghez. A legkiválóbb tizesosztagok egy részét Nurhan csaus parancsnoksága alatt a sziklabarikádra vezényelte. A második árokba további kétszáz ember állt készenlétben, arra az esetre, ha valamilyen szerencsétlen fordulat történne. Minden harcos három tölténytárat kapott, vagyis mindössze tizenöt patront. Bagradjan a lelkükre kötötte: — Egyetlen golyót se pazaroljatok hiába! A három tölténytárnak elégnek kell lennie, még ha a harc három napig is tart. Takarékoskodjatok, különben elvesztünk. Es a legfontosabb: csak az én parancsomra nyissatok tüzet. Engem nézzetek mindnyájan! A törökök nem tudnak rólunk. Hagyjuk, hadd közeledjenek hozzánk tíz lépésnyire, aztán nyugodtan célozzatok a fejekre és nyugodtan lójjetek. A most következő órákban itt a Damladzsikon megbosszuljuk a népünk ellen elkövetett gazságot, a most kővetkező órában bebizonyítjuk a törököknek, hogy még így gyengén is százszor többet érünk náluk. Es most gondoljon mindegyikőtök a veletek történt gyalázatra, egyes-egyedül ez legyen az eszetekben. Mialatt Gabriel Bagradjan beszélt, szíve a torkában kalapált, minden erejét össze kellett szednie, hogy senki ne vegyen észre semmit rajta. Nemcsak az izgatottság tette, ami mindenkit elfog a csata előtt, hanem vállalkozása iszonyatosságának, eszeveszett őrültségének tudata: nevetségesen kicsi maroknyi csapatával szembe mer szállni egy hatalmas hadsereggel. Lüktető vérében most nyoma sem volt annak a törökök elleni gyűlöletnek és bosszúvágynak, amelyet felkorbácsoló szavaival épp az imént prédikált a harcosoknak. Az ellenséget várta, teljesen személytelenül, nem a törököt, nem Envert, Talátot, a rendőrfőnököt, a müdir-t, hanem egyszerűen csak a háborús ellenséget, akit az ember megsemmisít, anélkül, hogy gyűlölné. Ugyanezt érezték a többiek is mind. Amikor az ifjú felderítők előtörtek a sűrűségből és vad taglejtésekkel jelentették a törökök közeledését, szinte a szívverésük is elállt a natjy várakozásban. De az izgalmat nyomban fagyos egykedvűség váltotta fel, mihelyt a vad cserjén keresztültörtető gyalogság léptei már ott ropogtak a közelükben és mit sem sejtő, vigyázatlan csizmájuk lármája egyre hangosabb lett. A török katonák lassan-lassan megtöltötték a nyeregbevágást; kimerültek a hegymászástól, soraik felbomlottak. A parancsnokoló százados, úgy látszik, valóban mélyen meg volt győződve arról, hogy nem katonai, hanem csupán rendőri feladatról van szó, különben bizonyára nem Ma ünnepeljük Franz VVerfel, a nagy német író születésének hetvenedik évfordulóját. Ebből a t alkalomból az alábbi részletet közöljük A Musza Dag negyven napja című legsikeresebb müvéből. Werfel ezen legnagyobb méretű munkája lényegében igen egyszerű történet, amely az első világháború utolsó éveiben játszódik le. A törököktől űzött örmények elsáncolják magukat a Hegyen s negyven napig - megmenekülésükig — hősi bátorsággal védekeznek. Eposz ez a mű, mert az örmény falu sorsában minden kis, a hatalomtól legázolt nép sorsát ábrázolja. Végül is az önfeláldozó közösség győzelmet arat a kegyetlen erőszak fölött. hanyagolta volna el a legelemibb óvatossági rendszabályokat, az ellenséges terepen mozgó alakulat taktikájának ábécéjét. Sem járőr, sem élő-, oldal- és utóvéd nem biztosította a gyalogságot, tervszerűtlen összevisszaságban fecsegve' nevetgélve és dohányozva gyülekeztek a nyereg alján, hogy kipihenjék a hegymászás fáradalmait. Nurhan csaus odakúszott az árokba Gabriel Bagradjanhoz és sürgető suttogással meg taglejtésekkel igyekezett rábeszélni arra, hogy kerítsék be minden oldalról a törököket és vágják el őket. Gabriel azonban eltorzult arccal meg sem hallgatva, betapasztotta a száját a kezébe és oldalba bökte. A századparancsnok kövér, kedélyes férfi volt, levette a fejéről félholddal díszített prémkucsmáját és letörölte homlokáról a patakzó verejtéket. A fiatal csapattisztek köréje gyűltek. Egy kis vázlatos térkép alapján nem éppen katonás módon vitatkozni kezdtek arról, hol lehetnek az örmények. Gabriel izzó örökkévalóságnak érezte a múló perceket. A kimerült százados még anynyi fáradságot sem vett magának, hogy felmásszon valami magasabb pontra és áttekintse a terepet. Végre a trombitásaival sorakozót fúvatott, többször egymás után harsant fel a jelzés, nyilván azért, hogy az örmények táborában remegő inakkal hallják meg a közeledő végnek ezt az ítéletét. A négy szakasz vonalba fejlődött, kettős rendekben, mintha csak a kaszárnyájuk udvarán lennének. Az altisztek az első vonal elé ugrottak és jelentést tettek a tiszteknek, a tisztek kivont karddal a százados elé léptek és most ők tettek jelentést. Gabriel, nem minden rokonszenv nélkül, emlékezetébe véste a századparancsnok arcát. Széles, barátságos arca volt, aranykeretű szemüvege lecsúszott az orra közepére ... Ekkor a százados is kivonta kardját és magas, gyenge hangon vezényelte: — Szuronyt fel! Zörögve, csattogva röpültek le a vállakról a puskák. A százados megsuhogtatta a feje fölött a kardját és hegyével az örményeket rejtegető hegynyeregre mutatott: — Első, második szakasz raj vonalban utánam! A rangidős szakaszparancsnok kardjával az ellenkező irányba mutatott és visszhangozta: — Harmadik, negyedik szakasz, rajvonalban utánam! A törökök tehát még azzal sem voltak tisztában, hogy a menekültek tábora a Damlandzsikon van-e, vagy pedig a Musza Dag északi magaslatain. Az örmények mellig álltak az árokban. Az előtte felhányt töltés lőréseinek támasztották fegyvereiket, de a földhányást láthatatlanná tették, hasonlóképpen a nyereglejtöt borító cserjébe és bozótba vájt kilátó nyílásokat is. A mit sem sejtő törökök széles rajvonalban nyomultak előre a magaslatra. Az első árok olyan kitűnően volt álcázva, hogy csak egy sokkal magasabban fekvő pontról lehetett volna észrevenni, ilyen megfigyelő állás azonban, a szemközti magaslat tetejének fakoronáit kivéve, nem akadt. Gabriel Bagradjan felemelte a kezét, minden tekintet rászegeződött. A törökök csak lassan jutottak előre a bozótban. A százados ismét cigarettára gyújtott. Egyszerre csak megtorpant. Mi az a földhányás ott? Néhány másodperc múlva villant csak át rajta a gondolat: lövészárok. Ez a feltevése azonban olyan hihetetlennek látszott, hogy megint eltelt egy kis idő, amíg felordított: — Feküdj! Fedezékbe! N Már késő volt. Az első lövés eldördült, még mielőtt Bagradjan leengedte volna a kezét. Az örmények megfontoltan, biztosan lőttek, minden kapkodás és izgatottság nélkül. Időt szakítottak maguknak a célozásra. Mindnyájan tudták, hogy egyetlen golyót sem pazarolhatnak el. Áldozataik csak néhány lépésnyire voltak tőlük, szinte teljesen megmerevedve a döbbent rémülettől, így egyetlen lövés sem tévesztett célt. A kedélyes arcú százados újból elordította magát: — Feküdj! Fedezékbe! Aztán végtelenül csodálkozva bámult az égre és leült. Mielőtt oldalt dőlt, szemüvege leesett az orráról. Hirtelen megtört a varázs: a török katonák menekültek vadul kiáltozva, le a hegynyeregröl, sok halottat és sebesültet hagyva hátra, köztük a századost, egy csapattisztet és három anbasi-t. Gabriel nem lőtt. Könnyűnek érezte magát, mintha csak a levegőben lebegne. A környező valóság teljesen valószínűtlenné vált, amint ez a legtöményebb valóság pillanataiban lenni szokott. ^ Sokáig tartott, amíg u törökök összeszedték magukat. Tisztjeik és altisztjeik csak nagy nehezen tudták megállásra kényszeríteni a menekülőket. Kardlappal és puskatussal kellett a jajgatókat visszakergelniök. időközben elörehajszolták azt a két szakaszt, amely még nem került a tűzbe. De az új csatárlánc nem keresett előbb hatékony támadási vonalat, hanem a lehető legkevésbbé alkalmas pontokon, bokrok és kőtömbök mögött próbált fedezéket találni, anélkül, hogy az örmények lövészárkának még csak a halvány nyomát is célba vehették volna. A bokrok és törpefenyők között értelmetlen, eszeveszett durrogtatás és puffogtatás kezdődött, amely azonban a legcsekélyebb kárt sem okozott. Csak néha süvített el egy-egy eltévedt golyó a védők feje fölött. Gabriet Bagradjan tovább adta a parancsot az árokban: — Nem lőni! Fedezékbe! Megvárni, míg újra jönnek! Egyidejűleg azt az üzenetet küldte az oldalállásokba, hogy aki le mer adni egy lövést, vagy csak az arcát kidugja az árokból, azzal árulóként bánnak el. Nem szabad, hogy a törököknek még a leghalványabb sejtelmük is legyen a biztosító retesz létezéséről. Az örmények nyereglejtője megint kihaltan hallgatott. Ügy látszott, a védősereg egy szálig elpusztult a törökök rettentő sortiizében. Egy órával ezután a féktelen lőszerpazarlás után a század haláltmegvető bátorsággal négy hullámban indult támadásra. Az örmények most még biztosabbak voltak a dolgukban, mint az első alkalommal, egészen közel engedték magukhoz a hullámokat és csak akkor hoztak rájuk pusztulást, még véresebbet és iszonyatosabbat, mint annak előtte. Most már az altisztek sem tudták megállítani a menekülést. Pillanatok alatt eltakarodtak a hegynyeregröl. Csak a sebesültek nyöszörgése hallattszott a cserjékből. Néhány örmény még ki akart mászni az árokból. Bagradjan rájuk rivallt: senki sem kapott parancsot arra, hogy a helyét elhagyja. Kis idő múlva török szanitécek merészkedtek elő a fák mögül, hordágyakat cipelve és integetni kezdtek a vörös félholdas zászlójukkal. Gabriel Bagradjan utasítására Nurhan csaus néhány lépésre eléjük ment és jelt adott, hogy közelebb jöhetnek. Aztán odakiáltotta nekik: — A halottakat és sebesülteket elvihetitek. Fegyver, lőszer, borjú, tölténytáska, kenyérzsák, egyenruha, csizma itt marad!! A szanitécek a rájuk irányított puskacsövek fenyegetése alatt kénytelenek voltak halottjaikat és sebesültjeiket levetkőztetni, csak az alsóruhájuk maradhatott rajtuk, és a követelt holmikat szégyenszemre ott kellett hagyniuk, nagy halomba rakva. Amikor azután eltűntek az áldozatokkal együtt — sokáig tartott, amíg elkészültek, mert mindig újra vissza kellett térniük a hordággyal — valamennyi harcosnak, Narhan csaus-nek is az volt a véleménye, hogy a támadást visszaverték, új roham nem várható. Lengyelországban ebben az évben Maria Konopnicka emlékévet tartanak az írónő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából. A Czytelnik kiadó igen szép kiadásban jelentette meg Konopnicka válogatott költeményeit. * * * Svájcban, 1959-ben 4371 könyv jelent meg az előző évi 4549-el szemben. A 4371 könyvből 3129 német nyelvű, 819 francia nyelvű, 68 olasz nyelvű és 14 rhetoromán nyelvű volt. 341 pedig egyéb nyelveken jelent meg. A megelőző évvel szemben jelentkező visszaesés főleg a természettudományi, matematikai és technikai könyveknél volt jelentős, míg a gazdasági, társadalomtudományi és pedagógiai művek száma még emelkedett is. Bár a fesztiváli filmek domináltak, a többi bemutató közül erős hatást gyakorolt a nézőkre a Szomjúság című szovjet alkotás. Sem tartalmában, sem rendezésében nem jelent újdonságot, mégis lebilincseli, megragadja a nézőt, aki lélegzetvisszafojtva figyeli a hős város, Ogyessza lakói megmentésének felette izgalmas jeleneteit. Megszokott tömegjelenetet látunk: tengerészőrs vonul el a város utcáján. Szomorú, meggyötört, vödrökkel, edényekkel az utcán szegényes vízfejadagjukra váró asszonyok, gyermekek, aggastyánok tömege nézi távolba vesző lépteiket. Ez a néhány ember egyszerű s mégsem mindennapi hőstett elkövetésére vállalkozott: behatolnak az ellenség hátába, hozzáférkőznek a megszállt városi vízművekhez, hogy legalább néhány órára biztosíthassák a város vízellátását, megmenthessék a haláltól a lakosságot. Ezt a valódi történetet, melyet Grigorij Pozsenyan költő valaha hőskölteményben örökített meg, most a költő forgatókönyve alapján — Jevgenyij Taskov rendező filmesítette meg. Egyszerűen így jellemezhetnénk alkotását: Drámai képek néVjacseszlav Tyihonov, Bezborogyko szerepében, (Rank német századosnak öltözve) a Szomjúság egyik jelenetében. hány hős szovjet katona önfeláldozb bravúros haditettéről. Ugyanakkor a legszebb emberi megnyilvánulásokká" találkozunk a filmben, mint példáű. akkor, amikor Ugolek, a bátrak osztagának egyik tagja tartalék vizét is odaadja a 30 fokos rekkenő hőségben szomjúságtól szenvedőknek. Izgalmas jelenetekben bővelkedik a film: ilyen például Bezborogyko vállalkozása, hogy Rank német százados ruhájában és okmányaival behatol a német vezérkarba és fontos okmányokat zsákmányol. Ám, meg kell itt említeni, hogy a rendezőnek nem mindenütt sikerült megőrizni az egyes epizódokat. Az érzelmi jelenetek sem sikerültek tökéletesen. Ez a formai rész rovására írható. A filmben lényegesebb a szovjet emberek hősi arcélének megrajzolása a legsötétebb háborús években, amikor a honvédelem egész embereket követelt hőstettek végrehajtására, sok lemondást, önfeláldozást követelt a polgári lakosság részéről. Ezt pedig a film — elenyésző művészi fogyatékosságai — ellenére híven tükrözi. L. L. Jelenet a Campo Matnula című filmből Miloš Axman akadémiai szobrászművész műtermében most fejezi be Békét a világnak című szoborcsoportozatát. Ez a monumentális, 3,5X3,5 méter nagyságú mű kifejezésre juttatja az emberiség békevágyát. A szobrászművész alkotásával megismerkedhetnek majd a brnói kiállítás látogatói. (E. Bican felv.) • ••••••••••••••••••a* Moziainkban rendszeresen következnek az idei fesztiváli filmek bemutatói. Ezek töltik ki többnyire a hét programját. A héten a fesztiváli filmek közül a cseh Lejtő bemutatóját tűzték műsorra. A filmmel külön foglalkozunk majd. További fesztiváli film volt az olasz Della Rovere tábornok, Rosselini, az ismert neorealista rendező filmje, melylyel a fesztivál alkalmával behatóan foglalkoztunk. Mégis újra meg kell állapítanunk, hogy alkotói nagyszerű lélektani' hatást értek el az olaszországi antifasiszta ellenállási harc viszonyainak felidézésével, légkörének egy szánalmas emberi figura hősökhöz méltó sorsának érzékeltetésével, ugyanakkor a fellángolt felszabadító harc emberformáló, átalakító hatása nem hat erőltetettnek, nagyon természetesen és emberien nyilvánul meg Bardoni — alias Della Rovere tábornok végzetében, amit Vittorio de Sica elragadó játéka nagyszerűen érzékeltetett. Üjra bebizonyosodott, milyen széles skálájú művész de Sica. Bemutatták még az előbemutatóban ismertetett Campo Mamula című jugoszláv partizánfilmet, továbbá a DEFA eléggé sablonos filmjét: Májusi mulatság. A legkisebb mozilátogatók Vladislav Pavlovié szlovák rendező Elsős című népszerű, nevelő hatású filmjében lelhették kedvüket. JJJ SZŐ 6 * 1960- szeptember 8.