Új Szó, 1960. április (13. évfolyam, 91-119.szám)

1960-04-07 / 97. szám, csütörtök

A humor és szatíra idei fesztiválja A napokban nagy sikerrel vendégszerepelt Bratislavában a morva tanítónők énekkara ^ A »TÜKÉLETES KŰ\YV« (Levél a Vasárnapi Újság szerkesztőségéhez

J Dympha Ciisack

: Csendes-tengeri éden A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZ BEMUTATÓJA = Az idei Mikszáth-év alkalS mával közöljük az író hátraér hagyott írásai között megtalált. eddig alig ismert, 1906-ból £55 származó karcolatát ÉN MOST, amint már tudjátok, a Jókai életrajzán dolgozom. Az első kötetet már megírtam, a nyomdában kiszedték s én a szedésből kej ével lehúzattam vagy tizennégy pitäúnyí, szétküldvén azokat nagy tudományú celebritásoknak: Gyulai Pálnak, Beöthy Zsoltnak, Szinnyei Józsefnek és három kiváló politikusnak, továbbá a Jókai családtagoknak és a Jókaiék életviszonyait ismerő barátaimnak azzal a kéréssel, hogy elolvasván, bíráló észrevételeiket a margón szíveskedjenek megtenni, hibás adataimat kijavítani vagy újakkal helyesbíteni. Ügy véltem legjobban boldogulni, belefogván laikus létemre olyan természetű munkába, mely inkább egy történetírónak felelne meg. A kötetek most a tél elején kezdtek visszaszállingózni. Olyan érdeklődéssel vártam őket, mint Noé a szétküldött galambjait. Legelőbb jött vissza a Tuba Jánosé Komáromból, egy szép levéllel a kiadóhoz, hogy soha még efféle munkát ótjjan gyönyörrel nem olvasott, de néhány tévedés van, azokat földjegyezte a margóra. Örültem ennek a dicséretnek. Azután a Hegedűs Sándorné példánya jött visza. A kegyelmes asszony fülekkel is behajtogatta azokat a lapokat, ahol hiba van. Gyulai Pál nem írt levelet, hanem jegyzeteket tett a kifogásolt helyeknél. Eleve kivettem annyit, hogy Jókait mint embert gyengébbnek festettem ö szerinte, mint amirió volt, ellenben mint írót nagyobbnak, ahogy érdemelte. Különben iit-vág a hangyalábszerű apró betűivel jobbra-balra és ahol azt írom, hogy hibátlan asszony, hibátlan regény nincs, odakanyarítja a lap szélére: „Hibátlan életrajz sincs." Hát ilyen ö. De legyen is még ilyen vagy húsz esztendeig! Szinnyei József maga hozta el a könyvet, gratulált, dicsérte, mondván: hogy egy pár lényegtelen hibaigazítást javasol benne. Jöttek a többi könyvek is. Egyik a rokonok közül arra kért, hogy hallgassam el Jókai gyengéit, mert minek azokat a világ elé kitárni. — Ah, Istenem - sóhajtottam fel —, lehetetlen. Hiszen az akkor nem az ö életrajza. — Az mindegy. A politikusok közül egy volt miniszter így szólt: — Gyönyörű helyek vannak a könyvedben, de te meztelenül rajzolod a dolgokat. — Hát nem írtam igazat? — Hiszen éppen ez az, amit nem szabad. • Különösen a mai viszonyok közt. Egyébiránt megtalálod a széljegyzetekben szerény észrevételeimet. EGY MÄSIK államférfi szintén viszszahozta a könyvet azzal, hogy igen pompás részletek vannak benne, de mit ér — mert nem elég száraz (hja, én csak ilyen nedveset tudok írni). A harmadik politikus ellenben így szólt: — Mesés helyek vanna a könyvben, különösen a politikai részekben, de engemet kihagytál. Ha beleszúrod még azokat, amiket megjegyeztem s kihagyod a kihagyandókat, akkor nagy dolgot írtál, fiú! Az utolsók között érkezett meg a Jókai Róza Fesztyné levele, melyben azt írja a többi közt: „Ezt tartom Irta: Mikszáth Kálmán * A humor és a szatíra fesztiválját ebben az esztendőben másodízben rendezzük meg Lipnicán. Július 9-én és 10-én, vagyis tavalyhoz viszonyítva egy hónappal korábban zajlik le ez az akció. A fesztivál keretében bemutatják a humor és szatíra pályázaton díjnyertes műveket, ezenkívül a prágai Rokokó Színház Švehla Tartuffe II. című komédiáját viszi színre és valószínűleg a plzeňi színház is bejelenti részvételét. A program másik részét Jaroslav Hašek emlékének szenteljük. A résztvevők a többi között értékes régi, külföldi filmeket tekinthetnek meg Švejk, a jó katona sorsáról, és meghallgathatják Hašek barátainak előadásait a nagy szatirikus íróról. (ČTK). A Csemadok Tekovský Hradek-i helyi szervezete jölsikerult irodalmi estet rendezett. Az esten megjelent Csontos Vili))os költő és Lovicsek Béla író. (k. p.) az ingvállba más színű szalagot húz. Szóval, ez már gyönyörűség, nem munka. ERŐS ESZMEI és drámai maggal rendelkező mű az ausztrál Dympha Cusack Csendes-tengeri éden (miért nem: Csendes-óceáni éden?) című színdarabja, amelyet e napokban mutatott be a Magyar Területi Színház. Története egy mondatban: egy Csendes-óceáni kis sziget, Molukka békés életet élő bennszülöttjeinek hősies és eredményes harca az amerikai hidrogénbombakísérlet ellen, amely pusztulással fenyegeti otthonukat. A dráma alapgondolata: az emberek összefogását, a világ közvéleményének ellenállását még a pokol erői sem törhetik meg. Felette időszerű ez különösen ma, amikor a Szovjetunió kezdeményezésére tárgyalás tárgyalást követ, csakhogy letérítsük az atomháború gyászvitézeit végzetes útjukról s amikor világszerte százmilliók hallatják szavukat a légkört rádióaktivitással beszennyező nukleáris kísérletek ellen. Békeharcos, eszméitető és ellenállásra ösztönző mű a Csendes-tengeri éden, amely drámaiságát elsősorban időszerű, eszmeileg helyes és — nem félünk kimondani — agitatív mondanivalójának köszönheti. A dráma művészi formába öntésénél éppen ott látunk •kisebb-nagyobb töréseket, ahol a szerző egyrészt nem mindig szerencsésen beilleszkedő zenei betétekkel, másrészt pedig vontatott és keveset mondó, az idillikus életet hamisan csillogó színekkel megfestő dialógusokkal (az expozíció egy része) vagy a szigetlakók felemás keresztény-pogány vallási életét hosszadalmasan ecsetelő részletekkel a második felvonás zárójelenete) a drámai gondolat felfokozásának rovására lelassítja a cselekményt. Nehéz megállapítani, vajon ez célzatos eljárás-e, amelyet esetleg megkövetel egy tőlünk meszszefekvő világ embereinek gondolkodásmódja, lelkialkata, vagy pedig az eszmei-művészi felépítés, szerkezet hibája. A lényeg az, hogy nálunk ebben az esetben igazán nem kell „kiskanállal mérni az orvosságot", hanem a darab drámai mondanivalóját fel kell fokozni, hogy a nézőt végesvégig lázban, izgalomban, feszültségben tartsa. Ez a feladat a dramaturgra és rendezőre hárul. Nézetünk szerint a bevezető résznek és a második felvonás végének dramaturgiai lerövidítése nem lett volna szentséggyalázás, csak használt volna a műnek. Természetesen megtehette volna ezt Seregi György elvtárs, a rendező is. Nem választotta ezt a megoldást, mert ellenkezett volna rendezői felfogásával. Seregi elvtárs koncepciójának legnagyobb fogyatékossága az, hogy éppen a retardáló részeket húzza alá, túlbecsüli a zenei betétek funkcionalitását, mesterien komponál éppen ott, ahol tompításra lett volna szükség. (A második felvonás zárójelenete). Mintha ezzel „megemészthetőbbé" tenné a közönség számára a fajsúlyos mondanivalót! Ha ez az elképzelés vezérli, akkor kiinduló pontja téves. Hiszen ebben a darabban nemcsak Molukka szigetlakóiról van szó, hanem mindenkiről, rólunk, a legeldugottabb falu lakosairól is. Rólunk, az életünkről, a jövőnkről van szó. Igen, ez nagyon komoly, néha fejfájást okozó téma, de kit hagy hidegen, ki az, akit nem érdekel?! NINCS LÉNYEGES kifogásunk a darab zenéje (Elbert Károly) ellen. Ügy véljük, ízlésesen, dallamdúsan, leleményesen megkomponált muzsika ez. De a második felvonás végétől kezdve, és különösen a harmadik felvonásban már nem támasztja alá a drámai mondanivaló merészen -égnek törő ívét, hanem — sértődés ne essék — úgy hat, mintha Ides málnaszörppel öntenénk le a füstölt szalonnát. Mindenki tudja, hogy különkülön ez is, meg amaz is jó, csak együtt: ehetetlen. Nem lehet célunk az, hogy a zenével hígítsunk. A zenének csak ott van létjogosultsága, ahol egybekapcsolja, hídként összefogja a cselekményt, ahol aláfesti a történést! ahol a szónál is erősebb, de a szóval szoros összhangban álló drámai hatást vált ki. Márpedig a Csendes-tengeri éden harmadik felvonásában néha felszisszenve úgy éreztük, mintha a látványos, dallamos operett tört volna be a nyers tragédia kellős közepébe. Seregi elvtársat nagy tapasztalattal, felkészültséggel rendelkező, a darab sikeréért mindig' becsületesen megverekedő, a színészekkel aprólékosan foglalkozó rendezőként ismerjük, aki utoljára Csehov Ványa bácsijában tanúbizonyságot tett arról is, hogy tud hamisítatlan színpadi légkört teremteni s van egyéni koncepciója is. Ezt most sem vitatjuk el, csak véleményünk szerint ebben az esetben rossz kártyára tett, inkább az érzelmek síkján akart hatni (s éppen ezért helyenként nem tudta elkerülni a szentimentalizmus buktatóit sem) ahelyett, hogy szorgosan kibányászta volna Cusack müvének gondolati gazdagságát. Már pedig a modern rendezésnek általában is az utóbbi irányt kell követnie. ZORKA NOVÄKOVÄNAK, a prešovi Ukrán Nemzeti Színház díszlettervezőjének a darab mondanivalójával példás összhangban álló, a vetítést is szervesen felhasználó színén bemutatkozó szereplők közül elsősorban Lengyel Ferencet kell kiemelnünk Osbert Day, az amerikai atomenergiaügyi bizottság elnökének kitűnően megformált figurájáért. A jó megjelenésű, választékos öltözékű és ravaszul megfontolt beszédmodorú „gentleman" álarca alól az önuralom elvesztésének pillanataiban elvétve kivillan a hideg számítású tömeggyilkos visszataszító fiziognómiája. S ez elég ahhoz, hogy kitűnően felfogott és majdnem hibátlanul megjátszott (még valamivel kevesebb karikirozást és erélyt kifejező arcfintort!) Lengyel-alakításnak tapsoljunk. A szigetlakók igazára feleszmélő s a pártjukra álló Clive Everett repülőtiszt alakjában Tóth László újra meggyőzően igazolta, hogy igyekszik levetkőzni „bonviváni" modorosságait. Egyetlen egyszer zökkent ki szerepéből — sajnos eléggé kulcsfontosságú ponton — a harmadik felvonás szerelmi jelenetében. Everett néhány nap alatt már megbékült a gondolattal, hogy éppen most, amikor rátalált az élet értelmére és az igaz szerelemre is — el kell pusztulnia. Percekkel a várt atombombarobbantás előtt nem siránkozhat, nem jajonghat, hiszen tudatosan vállalta sorsát, tehát erősnek kell lennie. Tóth László az érzelgősség hamis pózát el is kerüli, de szinte közömbös hangú szerephadarása, arhely nélkülözi a belső átélést, nem tudja elhitetni a nézővel, hogy kész ugyan a halálra, de az élettől könnyen mégsem válik el. Szentpétery Aranka az első nagy szerepet kapta a MATESZ-ben. Tehetséges, fejlődőképes színésznőnek ismertük meg. Lalomájában nemcsak báj, hanem lelkierő is van. Ha valamit adhatunk neki útravalóul, akkor csak annyit, hogy még mélyebb átélést és kevesebb külsőséget, változatosabb arcjátékot és csiszoltabb színpadi beszédmodort kérünk. Fazekas Imrénél örömmel állapíthattuk meg,,hogy szerepében (Simon Hoad) mind a- 'mozdulatokban, mind pedig a hanghordozásban sikerült lefaragnia számoSN vadhajtást és helyes felfogásban, hús-vér emberként játszotta meg Molukka tulajdonosának méltóságteljes, rettenthetetlen szilárd jellemű alakját. Kovács Józseftől (Batah) már régen láttunk egy-két szögletes mozdulattól eltekintve — ilyen egyszerű eszközökkel, rokonszenves aprólékossággal kidolgozott alakítást. Korai Ferenc találóan jellemzi Nicholas professzort, a tudomány elefántcsonttornyába zárkózó és minden mástól elszigetelődő amerikai tudóst. Winterton ezredes a parancsot gondolkodás nélkül teljesítő katonatípus, akiben a cinizmus már majdnem teljesen elfojtotta az emberi érzést s vak eszközzé aljasította. így látja Nádasdy Károly is, akire különben színészi technikája fejlesztésében, különösen a lazultabb játékmodor és a tiszta kiejtés elsajátításában — jövőjét meghatározó — nagy munka vár. Lelkes Magda (Talua) él a színpadon, jól, ügyesen mozog, beleéli magát a szerepébe, igazán elismerésméltó teljesítményt nyújt. Réti Margit (Viti) legutóbbi szerepléséhez mérten fejlődést mutat, annak ellenére, hogy itt-ott még kissé fellengzős. Az epizódszereplők lényegében megállták helyüket. ÖSSZEGEZÉSÜL ANNYIT kell még mondani, hogy Cusack műve mondanivalójának riadót doboló igazát az általunk említett hibák nem sikkasztották el, de mindenképpen letompították. Bízunk abban, hogy Seiegi elvtárs fontolóra veszi érvelésünket, s ha meggyőzőnek találja, koncepcióján változtat. Ügy hisszük, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül fokozni lehet a mű drámai lendületét, gondolatainak erejét s így hatásosságát is. GÄLY IVÄN A svodini magyar tannyelvű iskola tantestülete a minap harmadszor mutatta be nagy sikerrel Dávid Teréz: Dódi című színművét. A jó színműért és a szép alakításokért a közönség tapsviharral mondott köszönetet a szerzőnek, a rendezőnek és a szereplőknek. (s. 1.) A Malý Horoš-i fiatalok a minap Vajányban vendégszerepeltek. Dávid Teréz: Dódi című színművét mutatták be nagy sikerrel. A darab bemutatásáért a lelkes szereplökön kívül a rendező Hegedűs Lászlót illeti dicséret. (gy. f.) a maga legtökéletesebb munkájának." Képzelhetni, hogy híztam (pedig már anélkül is sok szép kilóra vittem fel) boldogan rakosgattam a beérkezett példányokat egymás tetejébe, beléjük se tekintve egyelőre, mert az ünnepekre való , gyönyörűségnek hagytam meg a margók adatainak beillesztését a szövegbe. Addig is úgy állt ott az asztalon a nagy rakás könyv,, mint egy diadaloszlop, mely az én dicsőségemet hirdeti. Kevély hangnyomattal mutogattam barátaimnak, vendégeimnek': - No végre megírtam a legtökéletesebb könyvemet! DICSEKEDTEM vele fűnek-fának, hogy még Beöthy Zsolt is megdicsérte—s még az éjféli misére is elmentem hálát adni a Gondviselésnek, hogy egy ilyen derekas munkát engedett végeznem az exlexben. Az első ünnepen pedig hozzáfogtam a végleges szöveg tnegqsinálásához nagy kedvteléssel. Mert hát nehézségek közt ír az ember, de mulatozva javít. Ez már csak olyan, mintha az embernek egy szép leánya van és azt öltözteti szép ruhába a nyilvánosság elé, egy ráncot itt igazgat meg, egy máslit oda tesz, a hajfonatot le.jjebb ereszti... amoda egy gombostű kell. A rizsporos pamacs kéznél van. A nyakra talán. más násfát kapcsol, lm hát, előveszek egy tiszta példányt s bele rakom mohón a Beöthy Zsolt adatait, akinek az esze egész bibliothéka, amit ő mond, az mind alapos: törlök, másítok, pótolok, hozzáírok, aztán más példányt veszek elő, egész nap dolgozom, kihúzgálok egész lapokat. Ez se jó, az se jó. A kínos verejték veri ki homlokomat. Fáj, mikor egy-egy kedves gondolatomat ki kell a szemétre löknöm, mert az új adat, ami tudomásomra jutott, tarthatatlanná teszi az összes következtetéseimet. Mint mikor a vakolat hull, egyik tégla mozdul, utána szakad az, amelyikhez ragasztva volt. Ó Istenem, Istenem, hát mi lesz ennek a vége? Hát az lett a vége, tisztelt barátaim (nem akarlak hosszan untatni1 hogy mire tegnap délután az utolsó példány adatait és helyreigazításait is mobilizáltam, az egész könyvemből egyetlen sor sem maradt meg. Kővé dermedve lapoztam végig. — íme, hát ez volna az én legtökéletesebb könyvem! EGYIK AZT kifogásolta, másik amazt.' Én szót fogadtam s itt van, ni, nem maradt belőle semmi. Vagy, hogy talán azért a legtökéletesebb — mert nem existál. De hol vannak azok a gyönyörű helyek, amelyekről szóltatok, amelyeket elismertetek ti is, kegyetlen kritikusok? Ugyan hát, hol vannak? Feszt László: Memento ÜJ SZÖ 6 * !960. április 7.