Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-27 / 57. szám, szombat

| AMBRRBA MÄBADÍTO SZOVJET KATONAKJÁRTAK f j Ôiidwek, múeiSô^-k N

így ünnepre készülünk. Tizenötödször ünnepeljük immár azt a napot, amely nem csupán a borzalmak, a szenvedések végét jelentette, hanem pontot tett egy olyan korszak végére, amelyben a nyomor, a nélkülözés napról-napra ott ólálkodott a városi és falusi szegénység háza táján. A pont után új mondat következik, s ebben az új mondatban megtaláljuk a megváltozott emberi sorsokat, a tizenöt esztendő minden szépségét, örömét, gondját... Mielőtt azonban elérkezünk az ünnepléshez, felmérjük, mi is történt néhány esztendő alatt szép hazánkban. Szokássá vált már ez nálunk, mert az új életről beszélni kell, s hirdetni, mire képes a nép, ha szabadon él, hadd lássa országvilág, mi történt nálunk tizenöt esztendő alatt... Igen, az ország minden csücskében nagyot léptek előre a fejlődés útján. Örülnünk kell, nagyon örülnünk annak, hogy a mai falusi élet is új köntösbe öltözött, emberi sorsok változtak, az üröm helyébe öröm lépett, boldogan él a nép a felszabadító szovjet katonák lába nyomán. Íme, itt a zvoleni járásban, Zvolenská Slatinán is megtaláljuk lábuk nyomát... Szövetkezeti iroda. Az asztal körül emberek. Szemüveg a szemeken, papír előttük. Még néhány számadat, egy kis vita, s kész a zárszámadási beszámoló. Az elnököt keressük. Az egyik idősebb bácsi szeméről lekerül a szemüveg, végigmér bennünket, s int az ajtóra. Belépünk a szomszéd szobába. Nem tart sokáig az ismerkedés. Ián Pavlík, ez a negyvenötéves, jól megtermett ember jó benyomást kelt az idegenben, rendkívül előzékeny és barátságos. Vannak olyan emberek, kiket, ha először lát is a? ember, olyanok, mintha már igen régi ismerősök volnának. Ilyen ember ö is. Kérdéseinkre megfontoltan válaszol, sőt olykor belekukkant a jegyzetfüzetbe is, nehogy „melléfogjunk". - Nem szeretném, - mondotta kis mosollyal, - ha a nagy rivális, Bartal Lajos, a viskiek elnöke aztán félreértené a dolgot és azt mondaná: Ez a János már megint dicsekedik! Pedig nincs erre szükség ebben a szövetkezetben, mert ha eláruljuk, hogy a közös vagyon ötvenhárom óta J00 000 koronáról három- és félmillióra szökkent, ez minden ékes szónál többet beszél, S ha azt is megtudja az olvasó, hogy e két- és f élezres lakosú faluban mindenki - kivéve azokat, akik a közeli gyárakban találták meg a jövőt - tagja az 1500 hektárt kitevő közösségnek, megérti, hogy hatéves elnökösködése alatt nagyott lépett előre a szövetkezet. Még néhány kérdés, aztán tovább invitál bennünket az elnök. Beszéljünk az emberekkel, ők tudják, ők érzik legjobban, mit adott nekik a közös gazdálkodás. No, meg őszintén mondva, szeretne már elmenni, mert moziba készül. Ezt a filmet pedig nem akarja elmulasztani, hiszen ritkán láthat az ember oly mozielőadást, amely Hruscsov elvtárs amerikai útjáról szól. Átmegyünk egy másik udvarba, Sötétedni kezd már, amikor a tehénistállóban megismerkedünk Pavel Černývel, az egyik gondozóval... Csak néz ránk, amikor megtudja, kik, és mik vagyunk, s beszélni kezd életerői, munkájáról. - Valamikor? Öt hektáron dolgozgattunk az asszonnyal együtt. De mikor kezdtük, nem volt ám öt hektárunk. Sokat gürcöltünk addig, amíg a földre valót összekuporgattuk. Nem is volt pénz sohasem a háznál. Eletünk? Nem volt az emberhez méltó. De hát olyan volt a világ akkor... - Es ma? - Itt dolgozunk együtt a feleségemmel, de ez már egészen más. - Most ts dolgozni kell, ha az ember élni akar, nem? — Nem is tudnék munka nélkül meglenni. Persze, hogy dolgozunk, de ez a mai munka, hogy is mondjam, ennek értelme van, mert jól él belőle az ember. — Család? — Egy fiam van, harminckét éves. Gyárban dolgozik. A lányom Losoncon jár iskolába. — Gondol rájuk is, már úgy értem, jut a keresetből nekik is? — Hát jutni jut, bár a fiam is szépen keres, tgy van ez most, pénzt hoz a házhoz az egész család. Ötvennyolcban, mert akkor nálunk jó esztendő volt, sok ezrest vittünk haza, meg ötvenhat mázsa gabonát. .. A pénz, igaz, jól jött. Harminckétezerért vettünk házat. De azért nem kell most sem a fogunkhoz verni a garast. Az idén is lesz, igaz nem annyi, mint tavaly, de 1300 munkaegységért csak kap valamit az ember. Meg aztán az előleg is pénz, minden hónapban 1000 —1200 koronát kapunk az asszonnyal együtt. Kerül is mindenre, mert az ember olyan, ha jobban él, pl. már mosógép is kell. Csak nem fog úgy mosni az asszony, mint régen, a patakban. Jobb bútort is vesz az ember, a ruha is szebb, mint volt... Aztán mit is csinálnánk a pénzzel? Ennivalóra nem kell, az megterem. Zsír is van minden esztendőben. Most is úgy kétszázötvenen feliil volt a hízó ... Búcsúzunk černý Pavoltól ő is siet valahova. Az istállóban ma korábban rendbetettek mindent, mert hiába, új életet él ó is ebben a faluban, ö sem akar otthon ülni, amikor az egész falu ott lesz a moziban. Mi is mennénk már, ne hogy emiatt valaki is elmulassza a filmelöadást, de néhány szóra még tnegállunk egy megtört öregasszony előtt. Mária Brodanská, szintén itt dolgozik a te hénistállóban, Ö is akar valamit mondani új életéről, régi szenvedéseiről, rossz emlékeiről. Nehezen indul a beszélgetés, keresi a szavakat, olykor elcsuklik hangja. Az ö sorsa, amint elmondja, ugyan sok-sok asszonyéval egyenlő, de amint állítja, talán neki jutott legtöbb a szenvedésből, abban a régi világban... Huszonnégyben ment el a férje munkát keresni a tengeren túlra. Egy-két évig még jöttek a levelek, a bíztatások, hogy majd hazajön, aztán a félrerakott dollárokból oly szép házat csináltatnak, amilyen még nincs senkinek a faluban. Várt türelmesen az asszony egyetlen fiával, várta az élettársat, az apát. Nem jött, a későbbi években levelet sem hozott a posta... Azóta vár, azóta gyötrik ót az özvegység kínos évei, a gondok ... De néhány év óta mégiscsak megváltozott az ö élete is. Igaz, az élettársat nem hozta vissza a felszabadulás, de örömet neki is hozott. S ez az öröm kettőjük öröme, amikor együtt vannak vasutas fiával az új házban, a kis villában, melyet nem dollárokból, hanem két kezük szorgos munkájából építettek... Mily szép volna, mennyivel boldogabban telnének napjai, ha egyszer megláthatná a férjét... A filmelöadásra is elmegy azzal a gondolattal, legalább megláthatja azt a vidéket, ahol a férje járt, gyűjtögette a házra valót. Mily jó volna, ha tudná a címét, megírná neki, hogy jöjjön haza, akár fillér nélkül is, nálunk már nem kell külföldre menni, ha a volt szegény ember házat akar építeni... Ki tvdja, él-e még? Elmentek a tehéngondozók mind egy szálig a filmelöadásra. Velünk maradt kísérőnk, Peter Urban, az építkezési csoport vezetője és a zootechnikus. Ing. Ondrej Macove új ember a faluban. A múlt év májusában a mezőgazdasági főiskola elvégzése után jött ide feleségével. Önként jelentkezett. A szövetkezeti tagok már régen vártak egy jó szakemberre. Kell is a közösben az okos szó, a szaktudás. Bizony, jobban állnának, ha előbb jött volna a segítő kéz. Mert itt senki nem ellensége a tanult embernek. A szomszédban van a víglasi kísérleti intézet, s azok sem rejtik véka alá eredményeiket. A tagság is rájött már, hogy több lenne a tej, ha jobb silót készítettek volna a jószágnak, meg azt sem nézhette tovább senki sem, az új zootechnikus sem, hogy ott rozsdásodnak a gépi fejéshez felszerelt csövek az istállóban, az asszonyok még kézzel fejnek. Nem is csoda tehát, ha most alig hat liter náluk a fejési átlag. Az emberekkel, a fejögulyásokkal meg lehet értetni, jobb volna, ha géppel fejnének, de még a vezetőségben is akad olyan maradi ember, aki olykor nem akarja megérteni az új zootechnikus javaslatait. Ondrej Macove nem olyan ember, aki visszariad, ha valami akadály kerül útjába. Türelmes, nem kapkod s azt mondja, az idő majd megmutatja, hogy az új végérvényesen győz majd a régi felett, mert az sem tarthat sokáig, hogy a tehéngondozókat nem a tejhozam után, hanem meghatározott munkaegységgel jutalmazzák. Nos, emberek vagyunk. Az egyik hamarább megérti az új szükségességét, mint a másik. így van ez Zvolenská Slatinán is. A közösség, a szövetkezeti munka formálja, neveli az embereket. MÉRY FERENC Prágai pantomim Új színfolttal gyarapodott a prágai színházi élet: létrejött az ország első állandó pantomim-színháza. Tulajdonképpen nem most, már több mint egy éve született meg. De az első pantomim műsor inkább csak tapogatózás volt, az ifjú művészek még keresték a kifejező formákat, mozdulatokat. A sokat ígérő kezdet sejtetni engedte, hogy a színház lelkes, tehetséges színészgárdája eljegyezte magát ezzel a klasszikus műfajjal s modern lelket lehelve belé, cseh talajba ültetve céltudatosan tovább akar haladni a megkezdett úton. A Na zábradlí színház, — amelyet pantomim színháznak is nevezhetünk - új műsorának címe Kilenc kalap Prágára. A kilenc különböző jelenetből álló program a régi és a jelenkori Prága életének sajátságos figuráit, jellegzetes epizódjait, tipikusan prágai hangulatképeit eleveníti meg. Ladislav Fialkának, aki egy személyben a színház alapítója, rendezője, koerográfusa, a librettók szerzője, sikerült olyan előadást összeállítani, amellyel egy csapásra megnyerte a közönség szívét a pantomim műfaj számára. A sikerből méltán kiveszi részét a héttagú, művészileg kiforrott együttes, valamint Vladimír Vodička, akinek nagyszerű zenéje magában véve is élvezetet nyújt, és nem utolsó sorban Ljuba Hermanová, a jeleneteket összekötő sanzonok előadója. A pantomimnak és az élőszónak, helyesebben sanzon-betéteknek ez a szokatlan társítása különös varázst ad az estnek. Az énekszámok kiegészítő és összekötő funkciót töltenek bo az egyes jelenetek között s ezáltal az előadás a jelenetek különböző tartalma ellenére gördülékennyé, egyöntetűvé válik. Ha sorba vesszük az egyes számokat, megismerjük/belőlük a pantomim-művészet egész skáláját. Az elsőben, amely egy középkori naiv legenda arról, hogyan győz a Jóság az Ördög és az Angyal felett, a humoros elem kerül előtérbe. A Török Prágában című jelenetben mintha nem is emberek, hanem bábúk mozognának a színpadon. Don Giovanni prágai bemutatójának emlékére Mozart Prágában címmel pantomim-operát mutatnak bc, amelyben már balettszerű táncmozdulatokat használnak fel kifejezőeszközként. Jan Neruda Malá strana-i elbeszélésének előadása a némajátékokat juttatja eszünkbe. Az „Enyves kezű" Pepikről szóló történet mintha a némafilmek világába vinne vissza, a kacagtató helyzetkomikumok filmszerűen peregnek a néző előtt. A mimika, a pantomim-művészet legfontosabb kifejezőeszköze a koncertközönség sznobjait kifigurázó, a Járda-szigeten végző Prágai tavasz című jelenetben a legmeggyőzőbb. Az előadás láttán fel kell tennünk a kérdést, melyek azok az elemek, amelyek a pantomim műfajt kacagtató és elgondolkoztató, figyelmet lekötő és szórakoztató művészetté léptetik elő? A mimika, a tánc, a kosztümök, az aláfestő zene, a díszletek? Fialka megtanít arra: a témától függ, milyen mértékben kell ezt vagy azt az elemet alkalmazni, hogy a néző szavak nélkül is átélje, megértse a színpadon látottakat. A pantomim színésznek nincs könnyű dolga. Néha azt hisszük, nem is színész, hanem mozdulatművész játszik előttünk, olyan tökéletes táncmutatványnak vagyunk tanúi. Máskor pedig csupán arcjátékkal kell kifejeznie az érzések és gondolatok egész sorozatát. A fiatal színészek meglepő biztonsággal tesznek eleget nehéz feladatuknak s nem egy közülük megközelíti Fialka színvonalát. A Na zábradlí együttesének felfelé ívelő művészi produkciója ígéret a jövőre. Rövid pályafutásuk alatt hírnevet szereztek maguknak, megszerettették a közönséggel ezt a mellőzött műfajt. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy Fialkáról és társulatáról még sokat fogunk hallani. ^ KIS ÉVA J. N. Manuhin: A béke ifjúsága - LÁTOGATÁS ^ Államunk területén hatszáz éve él egy népcsoport, amelynek eddigi életmódja és jellemvonásai a régebbi kizsákmányoló osztályok ősi elnyomásával és üldözésével magyarázhatlak. Csak. szocialista rendszerünk tette számukra lehetővé, hogy a .történelem során először, szabadon, államunk teljesjogú polgáraiként élhessenek. A cigányprobléma megoldása érdekében mindenképpen támogatja a cigányszármazásúakat, hogy bekapcsolódjanak a munkafolyamatba és Iferázzák magukról a múlt csökevényeit. A prágai Övárosházán megnyílt kiállítás is arról tanúskodik, mily kemény harc folyik nálunk a kapitalizmus szomorú öröksége: a cigányszármazásúak maradisága, bizalmatlansága ellen, átnevelésükért, szociális és kulturális színvonaluk emeléséért. Az itt kifüggesztett fényképekből látjuk, hogyan nevelik a cigánygyermekeket az óvodákban tisztaságra, hogyan tanítják őket kézügyességre, hogy zsenge ifjúkorukban megismerjék és megszeressék a becsületes munkát. Prágában 360 cigánycsalád él., Azoknak, akik még nem kapcsolódtak be a munkába, állást szereznek a nemzeti bizottságok, arra is súlyt helyezve, hogy aki nem tud, haladéktalanul megtanuljon írni és olvasni. A cigányasszonyok tanfolyamokon tanulnak meg szabni, varrni, vasalni és sokan közülük gyárakban dolgoznak. Talán túlságosan elmerültem a kiállítás fényképeinek szemlélésében, amikor valaki váratlanul megérintette a vállamat: — Nem volna kedve személyesen is megismerkedni egyesekkel, akikről ez a kiállítás szól? — fordult hozzám egy csinos, nyúlánk fiatal leány, majd magyarázatképpen bemutatkozott: - A szociális-jogi iskola növendéke vagyok. Minden héten felkeresem a gondjaimra bízott Hlaváč családot, hogy ha valamire szükségük van, segítségükre legyek. Gyermekeikkel átveszem az iskolai feladatokat, ellenőrzöm előmenetelüket. Ha nincs jobb dolga, indulhatunk, mert éppen hozzájuk készülök. Csodálkozásomból alig tudtam felocsúdni, de Vlasta Nejgrová invitáló szavainak lehetetlen volt ellenállnom. Csakhamar bekopogtunk a 12. körzet egyik földszintes lakásába. Baranova utca 9. Házfelügyelő - olvasom az ajtóra kifüggesztett kis táblán. Egészséges fogsorú, 30 év körüli," csupamosoly, ápolt cigányasszony fogad. Vacsorát készít a családnak. Egyelőre csak a legkisebbek - i aprócska rajkó és a legidősebb lány - a 12 éves Hana vannak otthon. — Nemsokára a többiek is megérkeznek - biztat Hlaváčné és hellyel kínál a konyhában. Vlasta azonban nem áll kötélnek. Jól ismeri itt a járást és mert kár minden percért, betereli Hanát a szobába, hogy rögtön munkába fogja. - Mi a lecke? - kérdi tárgyilagosan, szinte szigorúan, majd sorjában előkerülnek a fiókból a különböző tankönyvek és Hanának, mint az iskolában, felelnie kell. Amit nem tud, azt Vlasta átismétli vele, amit nem ért, azt megmagyarázza. Csak most van időm körültekinteni a csinosan berendezett lakásban. Bizony nem hiányzik belőle semmi, amire egy kényelmesen berendezett otthonban szükség van. Modern heverők, kárpitozott székek, szekrények, tisztára mosott függöny és a virágvázában zöld fenyőfaágak A konyhában a gáztűzhely előtti asztalt körülvevő két padon a gyerekek mókáznak. Közben az egyik rajzol valamit színes ceruzáival, a másik képeskönyvet forgat, a harmadik építőkockákból házat épít. — Van még egy szobánk, a nappali — mondja Hlaváčné — három éve vettük a bútort, csak az a baj, hogy ez a két szoba konyhás lakás kicsi a számunkra. Tíz embernek sok férőhelyre van szüksége. A lakáscsere azonban manapság nem oly egyszerű, különösen azért, mert ha elköltöznénk, elveszteném J házmesteri állásomat. A nyolc gyerek, ha rendesen akarom járatni őket, annyi dolgot ad, hogy más munkát már nem vállalhatok. Az uram lakatos a holešovicei autóalkatrész üzemben. Igaz, sokat dolgozik, de jól megfizetik, úgy hogy a családi pótlékkal, meg az én keresetemmel együtt jól megélünk. A lépések a folyosón a családfő érkezését sejtetik. És valóban, nyílik az ajtó. Jólöltözött harmincnégy éves férfi lép be rajta. Udvariasan köszön. — Bizony, későre jár az idő,, de a napi normát teljesítenünk kell — mondja. — Nem, nem vagyok fáradt, ha lehetne, még többet dolgoznék, mert, amint látja - és közben hazaszállingózó gyerekeire mutat, —: népes család vagyunk. A legfontosabb, hogy mindannyian egészségesek. » — Hogy mit csinálok szabad időmben ? — válaszolja kérdésemre és mintha eltalálta volna gondolataimat, folytatja: — Nem járok kocsmába, nem szeretem az alkoholt és kivételesen a zenéhez sem értek. A gyerekekkel foglalkozom és olvasok. Kedvelem az útleírásokat, a kalandos történeteket és tanulok is — teszi hozzá szerényen. - A pártoktatáson kívül szaktanfolyamra járok az üzemben, hogy szakképesítésre tegyek szert. Szorgalmamat azzal jutalmazták az elvtársak, hogy teljesítették régi vágyamat: néhány héttel ezelőtt felvettek a tagjelöltek közé. — A tanfolyam tantárgyai nem okoznak nehézséget. A gyakorlati munkából most vizsgáztam kitűnően, az elméleti részt még meg kell tanulnom. De remélem, azzal sem lesz baj a vizsgán. Csupa lelkesedés, munkakedv ez az előttem üldögélő, kényelmesen cigarettázó ember, akiről lerí, mennyire büszke és boldog, hogy valamire vihette az életben. — Sokgyermekes családból származom én is, édesapám mint falusi szegkovács kereste meg kenyerét. Prešov környékéről költöztünk Prágába tíz évvel ezelőtt. - Nem volt könnyű az életem gyermekkoromban — emlékezik vissza Alexander Hlaváč. Sokat nélkülöztünk. Hét éves korom óta kellett hozzájárulnom* a család fenntartásához. Gombát, málnát és epret szedtem az erdőben és az érte kapott pénzt édesanyámnak adtam, aki ezen élelmiszert vásárolt. Télen fát aprítottam, vizet hordtam a gazdag parasztoknak egy kis meleg levesért, egy karéj kenyérért. — Van egy nagy, egyelőre elérhetetlen vágyam - mosolyog szégyenkezve. — Televíziós készüléket' szeretnék venni. Igaz, még ennek a néhány bútordarabnak ai árát törlesztem - mutat az egyik szekrényre és két kerevetre. - Kiegészítő kölcsönre vásároltam, de ezekre nagyobb szükségünk volt. Értünk az asszonnyal a takarékoskodáshoz és annál jobban örülünk, élvezzük munkánk eredményét. Elmenőben éri is azzal biztatom Hlaváč elvtársat: Csak így tovább, mert a becsületes, kitartó munka és takarékosság meghozza a maga gyümölcsét és minden bizonnyal a televíziós készüléket is! Kardos Márta Ej SZÓ 6 * 196

0- február 27.