Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-20 / 50. szám, szombat

g SZENT PETER KULC A

figyelmes újságolvasó még bizonyára emlékezik arra a hatalmas botrányra és kavarodásra, amelyet * néhány évvel ezelőtt, 1955-ben, egy Olaszországban élő francia iró könyvének a megjelenése okozott elsősorban a vatikáni körökben, de másutt is mindenütt, ahová a „fekete nagyhatalom" keze elér. Az író neve Roger Peyrefitte, regényének címe Szent Péter kulcsai. A könyv nemrégen jelent meg magyar fordításban. Ml okozta a világraszóló botrányt, Peyrefitte kiutasítását Olaszországból, könyvének kitaltását a könyvárusi forgalomból? Hangsúlyozzuk, Peyrefitte könyvét nem a Szentszék helyezte indexre, hanem az olasz polgári állam hatóságai vonták ki, mint valami pornografikus művet, a forgalomból — természetesen a Vatikán egyenes kívánságára. A dolognak az a magyarázata, hogy sem XII. Pius pápa, — aki a könyvben ismételten s nem valami előnyös színben szerepel és aki Peyrefitte könyvét háromszor is áttanulmányozta, sem pedig az a vatikáni kongregáció, amelynek hivatása a vallásellenes könyvek indexre tétele, nem találtak a Szent Péter kulcsai-ban dogmatikus szempontból kivetni valót. De akkor miért volt a vatikáni körökben oly nagy az izgalom és a felzúdulás? Hogy ezt az ellentmondást megértsük, ahhoz mindenekelőtt ismerni kell kissé magának az írónak a személyét. A nemesi családból származó Peyrefitte jezsuita kollégiumban végezte tanulmányait, s a vallásos nevelés gyökerei mindmáig megmaradtak benne. Diplomáciai pályára lépett, a második világháború alatt is szolgálta a vichy-i kormányt. Ezért a háború után nem igazolták, ekkor lett író belőle. Első regénye a jezsuita kollégiumok életéből veszi tárgyát, fiatal fiúk tévelygéseit elemzi, de leleplezi a jezsuita nevelés embertelenségeit is, amely a gyónás! titokkal visszaélve öngyilkosságba kerget egy serdülő életet. E könyvében — amely irodalmi szempontból talán Peyrefitte legjobb műve — már világosan megmutatkozik az író későbbi fejlődésének fő vonala: elvben a vallási dogmák alapján állva megmutatja az egyházi Intézmények minden fonákságát, ellentmondását. Peyrefittenek ez irányú irodalmi munkássága kétségtelenül a Szent Péter kulcsai című regényében éri el — legalábbis eddig csúcspontját. Könyve nem ateista mű, mégis kevés írás ártott az utóbbi időben többet a katolikus egyház, a Vatikán és a pápa tekintélyének, mint ez a 400 oldalas kötet. Az egyház intézményeinek, szertartásainak, hierarchiájának, belső életének, pénzügyeinek, mindenekelőtt azonban a Vatikán viszonyainak példa nélkül álló alapos ismerete alapján művészi eszközökkel olyan éles képet ad, amilyent a világirodalomban keveset találunk. Akár a legfőbb egyházi méltóságok egymás közöti torzsalkodásairól, világra szóló botrányairól, a hírhedt Montesi-ügyről és számtalan hasonlóról ír, vagy az egyház pénzügyeit, a Vatikánban is guruló dollár szerepét, a szerzetesrendek vetélkedését a kegyszerek árusítása terén, a szenttéavatási intrikákat jellemzi, a könyv hatása aló! még az sem szabadulhat, aki különben tisztában van a vallás szerepével a társadalomban általában s a Vatikán jelentőségével különösképpen az imperialista erők játékában. Peyrefitte könyve igényes mü, számtalan, az átlagolvasó előtt ismeretlen kitétel, vonatkozás van benne, amelyeknek megértését bőséges magyarázatok könnyítik meg. Gondos magyar fordítása kétségen kívül sok örömet és élvezetet szerez a haladó szellemű francia írásművészet, Voltaire, Stendhal, Francé hagyományain nevelkedett Peyrefitte bátor, művészi írása olvasóinak. Az alábbiakban egy jellemző részt közlünk a Szent Péter kulcsai-ból: Jifí Wolker: ESŐS NAP Amikor mint ma is zuhog a zápor a külvárosi munkásokra gondolok, keresem a meredő állványokon, hogy nyílnak-e az ázott mosolyok és téglákat látok, amik mint piros virágok ugrálva kézből-kézbe szállnak, mío rózsabokorrá, hófehér házzá összeállnak. Amikor mint ma is zuhog a zápor s mint nedves kabát oly nehéz a dél asszonyaitok után felétek vágyam útra kél, motyóban viszek valami ebédfélét, a szememben pedig hozom a békét. Le is ülök kissé odébb s nézem míg falatoztok, hiszem az istent, hogy jól is laktok, tf szeretnék szólni: hogy már meggyógyult a Mártha, a Frantó első fizetését kapta máma, V a boltban ma a petróleumunkat is kimérték, § s ma világltunk is kicsit még mielőtt lefeküdnénk. Fordította: Monoszlóy M. Dezső g goXKAXXKMtt^^ Megcsikordult a kulcscsomó, az 'ágostonrendi szerzetes mosolyogva leeresztette a fiókos szekrényke lapját és megmutatott néhány fiókot: — Itt van az ezerkétszáz mártírunk — mondotta. Kivett az egyik fiókból néhány icipici dobozt és az asztalra tette őket. A káplán odahajolt, hogy elolvassa az egyik címkét. — De hát^ez a Tizenegyezer szűz! <- kiáltott fel. — Megfeledkeztem róluk — mondta a barát, kissé zavartan. — Nahát - állapította meg a káplán — ezerkétszáz vértanú és tizenegyezer szűz! Igazán nincs miért sajnálni magukat. Ezzel mindenkit boldoggá tehetnek. — A Tizenegyezer szűz minden ereklyéje itt van ebben a kis dobozban? - "érdeklődött az abbé. — Legalább is, ami megmaradt belőlük - felelte az ágoston-rendi. — Engedtessék meg, hogy megjegyezzem - szólt közbe a káplán -, hogy csak tízezer-kjlenszázkilencvenkilencnek a maradványa van meg. A tizenegyezrediké, vagyis Szent Corduláé, a Francia Szent Lajos templomában van. Ő ugyanis elbújt, miközben társnőit kardélre hányták, de aztán szégyellte gyávaságát és másnap jelentkezett a hóhéroknál, s őt is azonnal felnyársalták. A barát felemelte a fedőt: egy kanálnyi homokszemet lehetett látni benne. — így múlik el a világ dicsősége '— suttogta a káplán. — De hát, mi ez? — kérdezte az abbé megint, mint előbb a világítótorony előtt. — Hát látja - felelte a barát egy híján a Tizenegyezer szüz. — Csak nem gondolta, hogy valamilyen hókusz-pókuszos varázspor? Csontereklyék ezek! — mondta rendkívül komoly képpel a káplán. — Uram Jézus! - tette hozzá. - Hisz ezek a boldogságos X. Pius ereklyéi! — és rámutatott egy másik dobozra. — Ö! Épp csak néhány szőrszál • •••••••••••• Kikolasz Manusszlsz (Görögország): Anyáink békét követelnek. maradt, amit letéptünk róla, meg néhány hajszál, amit levágtunk. — Ezek szőrzet-ereklyék — mondta a káplán. — Ezt a fajta ereklyét nem ismerem — mondta az abbé. — Drága barátom, a szentekről azt szedjük le, amit éppen lehet. — A boldog és leendő szent X. Piusról - folytatta a barát - nem tudtunk sok mindent leszedni. A szentatya megtiltotta nekünk, hogy összetörjük a csontját, így hát meg kellett elégednünk a szőrszálakon és hajszálakon kívül azokkal a bőrdarabkákkal, amelyek akkor váltak le róla, midőn az egyik koporsóból a másikba tették. De a bőrdarabokat egyenesen a vallombrosai bencéseknek kellett átküldenünk, mert ők voltak a szenttéavatási eljárás nagylelkű ügyintézői. — És mit csinálnak velük? Eladják? - kérdezte abbénk. — Ne tréfáljon, don Vittorio. Ereklyeeladás annyi, mint simonia. Csak az okmányt kell megfizetni. De a szőrzetből és a húsból való ereklyéken kívül, gondolom, fráter, annyi ruházatból való ereklyéjük van, amennyit csak akarnak. — Még szerencse! Többször cseréltük a ruhákat. De maga a régi koporsó is fontos ereklyét jelent, s apróra vagdaljuk a hívők örömére. — Koporsóból való ereklyék — mondta a káplán. — Jelzem, hogy mindig megvan még az a lehetőségünk is, hogy bizonyos tárgyakkal megérintsük a tetemet, a ruhát vagy pedig a koporsót, s így e tárgyakból is megannyi ereklye lesz. — Érintésből származó ereklyék — mondta a káplán. — Enélkül szőrszálhasogatóknak kellett volna lennünk, hogy úgy mondjam - szólt a barát. - Máris mintegy ezer kolostor iratkozott fel nálunk X. Pius ereklyéért. Az abbé elnézte ezeket a kis dobozokat, amelyekbe annyi minden volt bezárva. — Soha többé nem merek egy homokszemre fújni - mondta -, mert félek, hogy talán a Tizenegyezer szüz egyike repül el vele. — Szinte beleszédül az ember elmélkedett a káplán -, ha meggondoljuk, milyen végtelenül kis dolgok képviselik a szentség végtelen nagyságát. Ah! irigylem magát, fráter, hogy ezekkel az ereklyékkel foglalkozhat. Nagyon sajnálom, hogy nálunk, a rítus-kongregációban, pedig a mi hatáskörünkbe tartoznak, egy morzsányi sincs. De mutassa meg, hogyan készítik az ereklyetartókat, nagyon érdekes lehet. A barát kinyitott egy másik fiókot és kivett belőle egy csomó cókmókot: egy órásnagyítót, egy szőrtelenítő csipeszt, amellyel talán éppen boldog X. Piust szőrtelenítették, egy kétlyukú és két pálmaággal díszített, aranyozott fémkarikát, egy piros szaténnal bevont, ezüstözött fenéklapot, amelyet ehhez a karikához lehetett illeszteni, a kollekció szentjeinek betűrendes névsorát (a névsort egészen piciny betűkkel nyomták és minden név többször előfordult egy ragasztótégelyt, egy doboz konfettit, egy piros-selyem gombolyagot, egy rúd vörös pecsétviaszt, egy pecsétnyomót, a pápa sekrestyésének, monsignore Porphyrius püspök címerével. — Milyen szentet válasszunk? —' kérdezte a barát. — Szent Satyrust - kiáltotta ái abbé, mert ezt a nevet látta az egyik dobozon. — Ez a szent már nagyon régóta pihen — mondotta az ágostonrendi. — Jó alkalom egy kis testgyakorlásra. — A hitvalló Satyrusról van szó? — kérdezte a káplán. — Nem, a szentről. — A campaniairól vagy az achajairól? -A campaniairól — felelte a barát bennfentes arccal. Es kinyitotta a dobozt. — Szent Satyrus is éppen olyan szerencsés, mint a Tizenegyezer szűz. — Teljesen egészében egyetlenegy szemben van, ne feledje — tette hozzá a káplán. A barát az egyik konfettit a piros szatén fenéklapra ragasztotta, egy csepp ragasztót tett a konfettire, szemére illesztette az órásnagyítót, fogta a szőrtelenítő csipeszt, ügyesen felcsípett egy szem Szent Satyrust, rátette a ragasztócseppre, belelapozott a nyomtatott névsorba, levágta róla Szent Satyrus nevét, aláragasztotta a parányi csontocska alá, beillesztette a lemezt és a fenéklapot a karikába, piros selyemszálat fűzött bele, meggyújtotta a gyertyát, felmelegítette a viaszrudat, bekente vele a selyemszál két végét, összekötötte őket és lepecsételte a sekrestyés -monsignore, Porphyrius püspök címerével. Letette a nagyítót és mosolyogva átnyújtotta az ereklyetartót a káplánnak. — Hogyhogy — 'csodálkozott a jámbor férfiú — nekem adja? — Hát persze, tisztelendő atyám. — Túlságosan nagy kitüntetés. Nem tudom, hogyan ... — Ugyan, szóra sem érdemes. — Félek, hogy megfosztom tőle. Vannak talán mások, akiket Szent Satyrus jobban érdekel. — Nem, nem, tisztelendő úr. Mondtam, hogy kissé munka nélkül volt, és amint megállapíthatta: még szüz volt a listán, ezzel szemben a Tizenegyezer szüzet állandóan kérik. A szenteknek is megvan a divatjuk, mint minden másnak. — Ha ez a helyzet, nem szabadkozom tovább. Köszönöm szépen. Megcsókolta az ereklyetartót és zsebrevágta. Az ágostonrendi bezárta a dobozokat és a szereket, becsukta a szekrényt, a termet, a Matild-kápolnát, és miután visszavezette a két látogatót a Vatikán számtalan folyosóján és lépcsőjén, elbúcsúzott tőlük a kapunál. A Szent Péter téren a káplán az abbé kezébe nyomta az ereklyetartót: — Fogja, don Vittorio: Szent Satyrus majd oltalmazni fogja. Olyan, mintha a pápa ajándékozta volna. De ne beszéljen róla öeminenciájának, a bíborosnak: még valami rossz viccet mesélne róla. Az utóbbi időben kevés új filmet mutattak be premiermozialnk. Több felújított régi film-után Vietor Vicas HEGYI PILÓTA című filmje vitt kis élénkséget a mozilátogatók életébe. Nem annyira a darab tartalmán val — bajbajutott vakmerő turisták életének megmentéséről van szó —, mint inkább a festői svájci havasokat megörökítő kitűnő felvételeivel vonzotta a látogatókat. Romantikus szerelmi drámát láttunk megelevenedni Sziko Dolidze grúz rendező FATIMA című alkotásában, mely Koszta Hetagurov oszét nemzeti költő eposzának a filmváltozata. Műsorváltozáskor nagy filmsikert hozott Ivan Pirjev neves szovjet rendező két évvel ezelőtt befejezett remekműve: A FÉLKEGYELMŰ. Dosztojevszkij ismert regényét filmesítette meg bravúros művésziességgel. Mozilátogató közönségünk többnyire igen régi nyugati produkciókbői ismeri Dosztojevszkij műveinek filmváltozatait. Az év elején láttuk A játékost francia rendezésben, Gérard Philipe-pel a főszerepben. Most a szovjet filmművészet elismert nagyságai nyúltak Dosztojevszkij örökéhez, hogy szakavatott hitelességgel tolmácsolják a nagy író tiltakozását az „emberevő", egzisztenciákat tönkretevő mohó kapitalizmus ellen. Pirjev és kollektívája nagy fába vágta a fejszéjét és ennek tudatában fogtak a történet minden részletének gondos kidolgozásához. S az általános kép: Pirjev páratlan megérzéssel tud megrendítő, megdöbbentő, elborzasztó hatást előidézni s ezt mindvégig megtartani a nézőben. A mű részleteit boncolva pedig megjegyzendő, hogy Pirjev Dosztojevszkij tőkeellenes tiltakozásának pozitív megnyilatkozásait domborította ki: hőse nem teszi le a fegyvert, bár úgy látszik magára marad eszméivel. A néző figyelmét elsősorban Miskin herceg alakja köti le. Attól a pillanattól kezdve, amikor megérkezik Svájcból, puszta megjelenésével, szelíd jóságával, gyermeki naívságával, mely a történetben szinte nevetségesen fegyvertelen a pénz megszállottjainak brutalitásával szemben, megnyeri a néző rokonszenvét. S itt ki kell emelnünk Pirjev rendezésének további érdemét: Miskin naívsága nem korlátolt együgyűség: a tiszta, képmutatást nem ismerő erkölcs természetes reakciója az őt körülvevő környezet mesterien leplezett farkaserkölcseinek a pénz szagára brutális nyíltsággal kitörő megnyilvánulásaira. Még egy rokonszenves alakja van a filmnek: Nasztaszija Filippovna, Pirjevnek sikerült a Dosztojevszkij regényalakok meghasonlottságát híven visszatükröznie a jobb sorsra érdemes nő alakjában. Elég egy epizód, egy rövid találkozás a képmutatást nem ismerő tiszta erkölcsök képviselőjével, Miskinnel és a fölényeskedő kurtizán felvett álarca lehullik: előbújik a sokat szenvedett, az embertelen polgári társadalom által a sző szoros értelmében megbecstelenített nő tiszta lelkülete, mely — különösen a minden részletre kiterjedő pontossággal, pazar kivitelezéssel megrendezett — nagyjeleneten, a Tockij házában rendezett estélyen veti le külső mezét, amikor Nasztaszija Filippovna szemébe vágja az igazságot volt „barátainak", tehát a képmutató polgári társadalomnak. E jelenetben különösen sikerült kidomborítani a pénz megszállottjainak őrjöngő mammonimádatát, amikor Jurij Jakovlev és Julija Boriszová A félkegyelmű főszerepeiben. hegyén-hátán tülekednek kimenteni a százezer rubeles égő pénzköteget a kandallóból. Szinte a Valpurgis-éj elevenedik meg a vásznon. Ha már a rendezés sikereiről beszéltünk — mellesleg meg kell említenünk, hogy a regénytől való helyenkénti eltérés csupán emelte a film hatását — néhány szót kell szólnunk a kitűnő szereplőkről. Elsősorban Jurij Jakovlev Miskinje és J. Boriszová Nasztaszija Filippovnája az a két fő alakítás, amely eleve eldönti a jellemábrázolás sikerét. Rajtuk kívül elismerést érdelmek a jól megválasztott negatív szerep-alakítók, elsősorban Ny. Podgornij Ganyája. L. L. Korai öröm (Dikobraz) ÜJ SZÖ 8 * 1960. február 20.