Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)
1959-12-05 / 334. szám, szombat
Jozef Majkut, a Kassai Kerületi Képtár életrehívója és igazgatója müveiből rendezett kiállítást a Szlovák Képzőművészek Szövetsége a Hviezdoslav téri tárlati helyiségben. Majkut a szepességi Betlenfalván született. Képzeletét elsősorban a közeli Szlovákiai Paradicsom vonzó szépsége, a fiatal erejével sziklákat áttörő, majd lehiggadt festői völgyekben kanyargó Hernád fogja meg. A hazai táj varázsos színeinek, változatos formáinak, a falvak életének bizalmas ismerője és lelkes tolmácsolója. Az 50 éves festőművész mintegy félszáz olajképe 15 esztendő következetesen kereső, egyre fejlődő és érlelődő alkotásáról tanúskodik. Fenti reprodukciónkon a Lőcsei városháza című olajfestmény. (b. j.) A brnói fiiharmóoikusok nagy sikere Romániában Románia négy magy városában. Bukarestben, Kolozsvárott, Sztálinvárosban és Nagyszebenben öles falragaszok, díszes plakátok ötlöttek ezekben a napokban a járókelők figyelmébe. A hírlapok, újságok ugyancsak egyhangú lelkesedéssel számolnak be egy nagy művészi eseményről, Schiller születésének 200. évfordulója alkalmával emlékünnepély volt Bratislavában is, amelyen résztvett Kari Heinz Hahn, a weimari Goethe és Schiller levéltár igazgatója is. (J. Herec felvétele) mégpedig a brnói filharmonikusok vendégszerepléséről. A kiváló cseh szimfonikusok hosszabb Német Demokratikus Köztársaságbeli körút után érkeztek meg Romániába «s már első, kolozsvári hangversenyükön óriási sikert arattak. Jaroslav Vogel, Klement Gottwald-állanidíjas érdemes művész karmester irányításával az együttes valamennyi tagja kiforrott, kicsiszolt művészi tökélyről tett tanúbizonyságot. Vrsiuiiiennyi műsorszámukat nagy tetszéssel fogadta a közönség és akár a világ zeneirodalma klasszikusainak, akár a cseh szerzők vagy a jelenkori modern zeneköltök alkotásait tolmácsolták hangszereiken, lázba hozták a hálás hallgatóságot. Kolozsvári vendégszereplésük után — ahol többek között Smetana, Richard Strauss, Wagner, stb. szerzők művei szerepeltek műsorukon — a helybeli Állami Filharmónia egyik, karmestere így nyilatkozott a vendégekről: — Ritka zenei élményben volt részük azoknak, akik meghallgathatták a brnói filharmonikusokat. Es ez nemcsak a nagyközönségre, hanem ránk, „szakmabeliekre" is vonatkozik A zeneszakértők, a kritikusok elragadtatással nyilatkoznak a csehszlovák művészekről és szinte egybehangzó az a vélemény, hogy a brnói filharmonikusok mindig szívesen látott vendégel lesznek a romániai hangverseny-kedvelő közönségnek. A brnói művészek romániai vendégszereplése jó szolgálatot tett a csehszlovák filharmonikus zenészek tudása tolmácsolásának és egyben kiválóan segítette elő a két ország művészei közötti tapasztalatcserét, a csehszlovák-román barátságot. LÁSZLÓ FERENC, Kolozsvár Nagy Írért: ALAKÓ Kálnaiék egyik szobájában mindig lakott albérlő. A két öregnek elég volt a hálószoba, meg a konyha, hiszen úgyis a konyhában tartózkodtak egési nap. Csak aludni mentek be a szobába. Jól jött az a kis pénz, amit a szobáért kaptak, s ha csendes, szelíd lakójuk akadt, aki nem sok vizet zavart, Kálnainé gyakran mondogatta, hogy vétek lenne azt a szobát üresen hagyni. Most már négy hónapja üresen áll a szoba, az utolsó lakó karácsonykor költözött ki belőle, Kálnaiék nagy örömére. Ennek az utolsó lakór.'ik szívesei• felmondtak volna, de nem lehetett. Két évig lakott náluk a m. kir. zászlós úr s kellemetlen, erőszakos lényével szinte betöltötte az egész házat. Nem ritkán hallatszott ki a szobájából még a déli órákban is erős horkolása, s az áporodott alkoholszag sokszor megülte az egész lakást. — Ami elmúlt, elmúlt — mondogatta a zászlós dicstelen távozása után Kálnai — most aztán jól megnézzük, hogy kit veszünk a házunkba. De ilyen időkben hiába tervez az ember. A felszabadulás után még éppencsak fellélegzettek az öregek, alighogy számbavették a rökonokat, ismerősöket, s máris jött a nyugtalanító hír. A szobát, hiszen Kálnaiék már évek óta albérlőt tartottak benne, igénybevette.a városi közigazgatás, mégpedig egy szovjet tiszt részére. Szótlanul meredt egymásra a két .örég, amikor megtudták a hírt, s a rosszemlékű magyar tiszttel való kapcsolatuk után semmi jót nem vártak az új lakótól. Alacsony, szőke ember volt az orosz ezredes, civilben vasesztergályos. Halkszavú, udvarias ember volt, inkább tudósnak látszott, mint vasmunkásnak. Kálnainé az első napokban gyanakodva nézegette, visszaemlékezett, a zászlós sem mutatta ki rögtön a foga fehérjét, — de aztán, ahogy teltek a napok, s az ezredes csak nem tért el a korai felkeléstől, korai lefekvéstől, lassan megenyhült. Végképp akkor zárta a szívébe Jezagov ezredest, az új lakót, amikor megmutatta neki hathetes fiúunokáját, s az ezredes szinte könyörgött, hogy ölbevehesse a csecsemőt. — Bizonyára a saját gyerekeire gondolt, — mondta a férjének Kálnainé, — unokái még nem lehetnek, ahhoz túl fiatal. Ettől a naptól kezdve jóbarátok lettek és szlovák nyelven, ha akadozva is, de sokat beszélgettek. Jezagov ezredes két gyereket hagyott otthon, akiket évek óta nem látott. A kisebbik éppen hathetes volt, amikor Jezagov bevonult, s az évek ködfátyolán keresztül úgy látta, hogy ez a kicsi, Kálnaiék unokája kísértetiesen hasonlít az ő Aljosájára. Csak éppen ez barna, Aljosa meg szőke volt hathetes korában is és a fényképek szerint most is az. Lassanként az ezredes jobban számontartotta a Kálnai unoka látogatásait, mint maguk a nagyszülők. Ha véletlenül esett az eső és nem hozták a gyereket, szemrehányóan magyarázta az öregeknek, hogy nem jó a gyereket elkényeztetni, a fiatalasszony igazán áttolhatta volna a kocsiban, hiszen nem laknak olyan messze. Az öregasszony sehogysem volt megelégedve unokája fejlődésével. Háborús gyerek ez, látszik, hogy sokat nélkülözött az anyja, most kellene jó! táplálni. Borjúcsontból kellene levest főzni a gyereknek, hogy megerősödjék, — gondolta — de honnan vet/yen az ember borjúcsontot, örül, ha valamivel megtöltheti a gyomrát. Az unokájáért való aggódás jó ötletet adott Kálnainénak. Bekopogott Jezagov ezredes szobájába és szépen elmagyarázta, néhány darab borjúcsontra volna szüksége, hogy levest főzzön az unokájának. Vajon nem küldhetne alkalomadtán egy keveset? — kérdezte. Az ezredes arca rögtön felderült, amint az unokáról hallott és élénk helyeslések közepette kísérte az asszonyt az ajtóig. Jól értette, amit mondtam neki? — ez a kérdés merült fel Kálnainéban az ezredessel való beszélgetés után. Néhány nap múlva erősen csengettek. Az asszony egyedül volt otthon. Rohant ajtót nyitni, mert a csengetés nagyon türelmetlenül hangzott. Mintha a csengetőnek nem lenne ideje várakozni. Egy orosz katona állt az ajtóban zsák súlya alatt görnyedezve. — Jezagov ezredes küldte — mondta, letette a zsákot a kapuban és menni készült, de amikor meglátta, hogy az asszony alig tudja megmozdítani, megint a vállára vetette és beljebb vitte. — Mi az ördög lehet ebben a zsákban , — tűnődött Kálnainé. — Olyan furcsán lóg a katona vállán, mintha, — még elgondolni is szörnyű — élettelen test lenne benne. A konyha kövén elnyúlva feküdt az a bizonyos valami. Az asszonyt a rosszullét kerülgette, mert vérszagot is érzett. Alig várta, hogy jöjjön valaki, egyedül a világért sem merte volna kinyitni a zsákot. Kálnai bácsi is gyanakvó szemmel nézte a küldeményt, amikor hazajött, de férfihez illő kemény elszántsággál kivette a bicskáját és elvágta a zsák nyakát összeszorító madzagot. Összehúzott szemmel, lassan kémlelt be a nyíláson, aztán harsogó kacajra fakadt. — Mi van ebédre feleség? — kérdezte nevetve. — Mi lenne? — csodálkozott a kérdésen az asszony. — Krumplileves meg káposztás kocka. pGyüre Lajos: Levelek C Mint fáról hulló fáradt levelek l;1önnek az otthoni üzenetek % Ú 2 y Akárcsak esö az őszi égből, ű ň hullnak a szívemre nagy messziségből. i> ÍJ is U Susogó csendjükben benne a múlt, g Ü a tavasz, nyár, s az emlékek avult y S csokra; bokrétának homlokomra p j> ülnek, kibontiák kedvem mogorva g 5 , 3 Sl szirmait, és az ágazó kepzelet jí szarkaláb-szárán búval mérgezett N Ó ráncrózsák nyitnak sápadt virágot. 2 S a felszántott papíron világol, 6 játszik a múltnak halaván.y árnya. rj 8 Röpülő kedvemet a kaszárnya 2 mindhiába zárja. Értem jönnek k •í a bodrogközi, s gömöri földek, g B és szólnak hozzám: — e táj visszavárj U földje felmagasztal, magába zár, g p S ý benned él, táplál és általa vagy. Ö Jl Ki tart még, ha egyszer magadra ÍJ 5 hagyi B Míg a fáról hulló fáradt levél ^ bodrozó pergéssel a földre ér, Öés míg táncát az őszi szél fújja, Ű hallom a hívást újra, meg újra. — Hát akkor hamar zsírt, hagymát a lábasba, mert máma borjúpörköltet eszünk. A zsákban egy fél borjú volt, nem is a legkisebbjéből. Egy alkalommal Jezagov ezredes, karjában a csecsemővel az udvaron sétálgatott, oroszul gügyögött és babusgatta a kisfiút. Kálnai kihozta a fényképezőgépét, hogy lefényképezze az ezredest az unokájával. Szélesen, mosolyogva nézett bele a gép lencséjébe az ezredes, karján a pólyásgyerekkel, csak akkor változott el az arca, amikor az öreg megjegyezte, hogy még ma előhívja, hogy minél előbb küldhessenek a képből a feleségének, Moszkvába. Jezagov a háziak harsany kacagása közepette ijedten tette viszsza a gyereket a kocsiba. — Az asszonyok úgy látszik mindenhol egyformák, — mondta Kálnai bácsi könnyeit törülgetve. Kálnaiék sohasem felejtik el az ezredes boldogságtól sugárzó arcát, amikor közölte velük, hogy végleg hazamegy. Sokáig emlegették, sokszor beszéltek róla és nézegették a fényképet, amelyből Jezagov ezredes nem vitt magával egyet sem. Elhárította a felkínált képet és a szívére tett kezzel jelentette ki, hogy fénykép nelkul sem felejti el a Kálnai családot. Mint egy kedves rokont, úgy bocsájtották útjára, úgy váltak el tőle örökre. Könnyes szemmel néztek kocsija utan, amikor hangosan tülkölve kikanyarodott az utcából. ******* ** * **** ********* *** * **** **** ******* ***** * ******** ****** * * A***** * ** ** ** * ** ** **** * ** **** ** ********* ****************************** (Folytatás a 7. oldalról) ságos fejlődését". Nem akarunk udvariatlanok lenni, hiszen örülünk minden méltatásnak, amely az itteni magyar irodalom alkotásaival foglalkozik. de ebben az esetben ki kell mondanunk: a bíráló vagy nem olvasta el elég gondosan ezeket az ún. bányászverseket, vagy egy pillanatra csődöt mondott kritikai érzéke. Sz. Gy. különben igy fejezi be méltatását: „Tanulságosan és megnyugtatóan záruló kötet a Csak egyszer élünk. A benne feszülő kérdések ugyan nem minden esetben öltenek a magyar gondolati lírához méltó formát, néhol egyszerűsködés, másutt keresettség és avittság fárasztja az olvasót .. A Szépséged borzalmáról című vers eredeti ötlete, a Vigasztaló szép pátosza, az Első szerelem kedves bája s számos más költemény azonban Monoszlóy M. Dezső költészetét már most figyelmet érdemlő Ígéretté emeli." A másik kis cikk a 47. számban jelent meg. Ugyanebben a rovatban Seres József tollából Szőke József Az asszony vár című elbeszélés-kötetét méltatja. Seres rámutat, a szerzőnek van tehetsége ahhoz, hogy karcolatokban és rövid novellákban érdekes módon mozzanatokban és pillanatképekben vetítse elénk a valóságot, de ugyanakkor hiányzik belőle a kellő írói önfegyelem és igényesség. „írásai nemcsak műfajuk, de művészi színvonaluk tekintetében is nagyon különbözőek." Különben főleg érzelmes lírai történetkéit dicséri és egy-két írását, amely „élesen, találóan mond bírálatot a múltról". A bíráló általános megállapításával, a művészi igény követelésével ebben az esetben teljesen egyét lehet érteni, találó és megszívlelendő gondolat ez. Vita tárgyát képezheti az a rész, ahol a bíráló cím szerint kiemel vagy elmarasztal egy-egy novellát. Persze itt nagy szerepe van az egyéni ízlésnek is, meg aztán az esetek nagy többségében egyet lehet érteni Seres megállapításaival, de úgy véljük, itt-ott téved. Ilyen tévedésnek tartjuk, hogy jelentéktelen, gyenge alkotásnak tartja A nyúl n\eg a farka című humoros írást. Ezzel szemben újra teljes egészében aláírhatjuk a recenzió utolsó mondatait: „Szőke József rokonszenves, de még kiforratlan fiatal író. Bíztatni szeretnénk, hogy nyúljon továbbra is bátran a mai élet problémáihoz, de sokkal nagyobb igényességgel önmaga, a témák megválasztása és különösen megformálása iránt." KORUNK Meleg hangú és átfogó jellegű méltatást közölt a romániai Korunk 10. száma a legnagyobb szlovák költő, Pavel Országh-Hviezdoslav tavaly magyar fordításban megjelent. A csősz felesége című nagy elbeszélő költeményéről. Szalatnai Rezső részletesen elemezve ezt a művet, az „árvái hegyek visszhangját", amely „egyetlen és tökéletes ritmikus hullámban megszólaltatja szülőföldjét", rámutat arra, hogy ez az epikus mű nem kerüli el a társadalmi mondanivalót sem, jelképezi a szlovák nép erejét. A bírálatból természetesen nagyon érdekel minket a fordítással foglalkozó rész, hiszen az átültetés hazai magyar író munkája, amelyet az Üj Szó a Rácz Olivér tollából ez év január 24én megjelent, A csősz feleségének két fordítása című cikkben bírált. (A Korunk recenzense lábjegyzetben utal erre.) Ebben az esetben alkalom nyílik a két nézet konfrontálására, és ezért az alábbiakban idézzük a „Hviezdoslav magyarul" című cikk erre vonatkozó lényegbevágó részét: ... „Most Monoszlóy M. Dezső megpróbálkozott a Hájnikova žena teljes szövegének lefordításával. A tiszteletre méltó feladatot úgy oldotta meg, hogy Schöpflin Géza egész fordítását, csekély változtatással beépítette a sajátjába, anélkül, hogv erre az olvasót emlékeztetné. Ettől eltekintve: Monoszlóynak komoly műfordítói igényei vannak, látszik, hogy tervszerűen foglalkozik a szlovák költészet magyar tolmácsolásával. De egész fordítói gyakorlatában van valami keresettség, magyar üteme meredt, gépszerű, zeneszerszám helyett a zenegép hangján szól. Hviezdoslav fordítása nem könnyű munka, de annál érthetetlenebb, miért nehezíti meg még jobban a fordító. ... Néhol, leginkább az intermezzókban, sikerült a fordítás, ilyenkor hangja egyszerű, természetes, költői, örömmel állapítanék meg ezt az egész fordításról ..." Úgy hisszük, ez egy újabb nyomós érv, amely igazolja Rácz Olivér bírfrlatának indokoltságát. PLAMEN Lapunkban annak idején hírt adtunk arról, hogy új cseh nyelvű irodalom-művészeti havilap indul. Azóta már három száma jelent meg a Piamennek és valamennyi magas tartalmi-eszmei színvonalról, ezzel összhangban pedig modern formai, tördelési törekvésekről tanúskodik. Egyszóval a kezdet rendkívül bíztató, és így annál nagyobb örömet jelent számunkra, hogy 4 harmadik számban O maďarské literatúre v Československu (A csehszlovákiai magyar irodalomról) címmel Fábry Zoltán cikkét olvashatjuk. Fábry hangsúlyozza, hogy irodalmunk kialakulása negyven esztendős folyamat. Az első világháború utáni realizmusunk válasz volt a gyilkolásra, az embertelenségre, és ezért vált irodalmunk az emberiesség, a nemzetköziség és a béke hirdetőjévé. A háború utáni korszak írójára az a feladat várt, hogy formálja a világot, szembe szálljon a kapitalizmussal és az imperializmussal. „így lett irodalmunk a szocialista humanizmus irodalma" — mondja Fábry, majd rámutat arra, hogy ez az irodalom sohasem volt öncélú, regionális irodalom, hanem a horthysta Magyarország üldözöttjei szemében a reményt, a jövőt, a változás csíráját képviselte, példát szolgáltatott és erőt acélozott. Kiemeli, hogy a sarlósok mozgalma Magyarországon szociográfiai példamutatásnak számított, és ezzel kapcsolatban idézi Julius Fučíknak a Sarló kongresszusán mondott felszólalását. Az értelmiség által képviselt írói avantgardehoz később felsorakoztak a munkás- és paraszti származású írók (Dömötör Teréz, Háber Zoltán, Sellyei József, Szabó Béla), és az első időszak méltó, következetes kicsúcsosodását az antifasizmus jelentette. Fábry aláhúzza, a hitlerizmus és horthyzmus sötét éveiben az antifasiszta irodalomnak is szerepe van abban, hogy az itteni magyarok többségét nem mételyezte meg a fasizmus. Annál fájdalmasabban hatott mondja a cikkíró — hogy éppen ezt a haladó magyar réteget és irodalmat a felszabadulás utáni szlovák burzsoánacionalista hullám elhallgattatta. 1948 februárja után ajonban irodalmunk újra kivehette a részét a szocialista országépítésből. Ojból kellett kezdeni a munkát, nagyok voltak a veszteségek. A harmadvirágzás időszakában először Egri Viktor jelentkezik drámáival. Fábry rámutat, hogy a háború utáni első művei nem voltak mentesek a samatizmustól, többet ért el regényeivel. Különösen az Égő föld című történelmi regényt dicséri. Szabó Béláról szólva megemlíti, hogy az éhség és a nyomor múlt világát mindenkinél hívebben ecseteli és néha Charles Louis Philippre emlékeztet. írónőink — véleménye szerint — bátrabban nyúlnak a háború utáni időszak kényes problémáihoz, mint férfi kollégáik. L. Kiss Ibolya és Ordódy Katalin ezzel a témával kapcsolatos müveiről szólva Fábry azonban elsősorban formai szempontbői mond teljesen helytálló véleményt, sajnos eszmei szempontból nem igen bocsátkozik elemzésbe. Dávid Teréz felfigyeltető drámaírói tevékenységéről szólva megjegyzi, hogy legjobb darabjai még nem kerültek bemutatásra. Fábry, miután megállapítja, hogy irodalmunk leggyengébb pontja az elbeszélés, a novella, rátér líránkra, amely erősségünk, legjellemzőbb irodalmi műfajunk. Kiemeli Forbáth Imre és Győry Dezső szerepét az első köztársaságban, majd a háború utáni időszak költői közül Bábi Tibort, Cselényi Lászlót, Tőzsér Árpádot és Veres Jánost, akik — nézete szerint — művészi sikerrel, öntudatosan plántálják a szocialista hazafiaságot. Véleményünk szerint a kiemelésnél az indok lássál van egy kis baj. Ha Fábry mércéül a tehetséget venné, akkor lényegében alá lehft írni nézetét, de ha a mérce a szocialista hazafiság elplántálása, akkor azt kell mondanunk, hogy ezen a téren sajnos nemcsak ez a négy költő, hanem egész líránk még elég keveset tett. Fábry Zoltán végül hangsúlyozza, hogy irodalmunk még mindig nem eléggé ismert cseh és szlovák körökben. Pedig a csehszlovákiai magyarok tegnap tanújelét adták antifasizmusuknak, ma pedig a közös ügyet, a békeharcot, a szocializmus építését szolgálják sokkal kézzelfoghatóbban, kollektívabban és pozitívabban. Ennek a folyamatnak egyik bizonyítéka a csehszlovákiai magyar irodalom. Fábry Zoltán cikkének van egy nagy hiányossága. Ez pedig az, hogy nem kapott, nem kaphatott benne hangot, milyen komoly szerepet töltött be és tölt be maga a cikkíró ebben a negyvenesztendős fejlődési folyamatban. Ideje volna már átfogó és tárgyilagos módon teljes egészében felmérni Fábry Zoltán, az antifasiszta, humanista író és kritikus eddigi, tiszteletet, megbecsülést érdemlő munkásságát. Mert sem a tömjénezés, sem a viszolygás nem oldhat meg ilyen feladatot. G . I. ÜJ SZŐ 8 * 1959. december 5.
