Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-31 / 360. szám, csütörtök

- Dupont, csukja be kérem, az ablakot. Lehűlt a levegő. - Kérem, tanító úr. Dupont diák becsukta az ablakot. A tüntetők kiabálása már nem hallatszott be az osztályba. - Folytassa, Prettiére. Mi történt a Sastille bevétele után? -, A Bastille bevételével minden véget ért. - Várjon, Prettiére, pontosabban kell magát kifejeznie. A Bastille elfoglalása után Franciaországban véget ért az uralma... nos, kinek T - ... egy családnak. - Helyes. Attól az időtől... - Attól az időtől egész napjainkig Franciaországban néhány család uralkodik. - Várjon csak, Prettiére, ez megint egy kicsit... hm ..'. talán túlságosan pontos. Attól az időtől... nos, mi az... mit akar Paliéry? - Tanító úr kérem, miért hívják a Bastillet ma Ritz szállónak? Madarak szárnyaként 10-12 gyermekkar verdesett a levegőben a padok fölött. - Hiszen ez az a szálló, ahová nem léphet francia, csak amerikai. - Ugyan, ugyan, hol hallottak ilyen badarságot ? - Kérem, mikor tegnap az autóbuszban ültünk, hazafelé menet azt mondták az emberek: szörnyűség, hogy nekünk franciáknak minden 50 esztendőben újra be kell vennünk J Bastille-t; mire a jegyszedő megjegyezte, hogy a Ritz szállót egész az alapokig le kellene rombolni, nehogy ivadékaink idejüket vesztegessék újjáépítésével. Es egy csapásra átlyukasztotta az összes jegyet. - Gyermekek, ez bizony nen tetszik nekem! Amikor én akkora voltam mint ti most, eszembe se jutott autóbusszal utazni haza. az iskolából. Okosabb volna, ha gyalog járnátok! Egészségesebb. Okvetlenül egészségesebb. Nos, Prettiére, folytassa. Mi volt a francia forradalom jelszava? - Szabadság, egyenlőség, testvériség. - Helyes. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Azóta minden francia szabad és a törvény előtt egyenlő. Mit akar Paliéry? Ismét valami, amit az autóbuszban hallott? - Nem, kérem. Otthon. Mikor tegnap este dicső forradalmunk jelszaváról tanultam, apám nagyon csodálkozott és meghagyta nekem: kérdezzem meg Önt, vajon ez a jelszó a franciákra is vonatkozik? - Micsoda ? Természetesen! *- En is azt mondtam neki. Apám azonban azt erősítette, hogy itt valami félreértésről lehet szó, mert Ridgway generálist, amikor Párizsba érkezett, a Fontainebleau-palotában Louis A ragon: Történelemórán lítja, hogy Ridgway amerikai létére, jobban van elszállásolva, mint a francia Duclos. — E két dolog nem fér öszsze. - Duclost letartóztatták, mert autójában galambokat szállított! — És kérem szépen: a francia törvények tiltják a galambok autóban való szállítását? — Termé ... Azaz nem. Várjon csak Paliéry, mondja meg apjának, hogy ... — Tanító úr kérem, vét a francia törvények ellen a bacilushordozó? — Nem, a bacilushordozó kórházba kerül. — Vagy a Fontainebleaupalotába. — Paliéry, ezt is az apja mondta? — Nem, kérem. Ezt vasárnap hallottam a stadionban, mikor futballmeccsen voltam. — Mi az apja, Paliéry? — Szerelő a Renault-művekben. — Ah! Ügy. A Renault-műszállásolták cl, míg Duclos vekben? Már megmondtam kommunista képviselőt a fres- ugye, mit mondjon neki? nesi fogházban. Apám azt álMég nem, kérem. — Akkor legyen szíves, értesítse, hogy holnap meglátogatom a gyárban; tudniillik, nagyon érdekelnek az autók. — Tanító úr kérem, abban a műhelyben, ahol apám dolgozik, nem gyártanak már autókat. Az autókat Ford gyártja. Apám most ott dolgozik, ahol a tankokat készítik . . . — Az mindegy, az is érdekes. — De most tankokat nem gyártanak, mert sztrájkolnak. — Sebaj. Meglátogatom később, majd ha Duclos urat szabadon bocsátják. És most folytassa, Prettiére, milyen volt az európai helyzet, mikor dicső forradalmunk győzedelmeskedett? — Mikor dicső forradalmunk győzedelmeskedett, szövetkezel t ellenünk néhány európai királyság cs császárság, élükön örök ellenségünkkel — Angliával. — Prettiére, ma nagyon pontatlanul fejezi ki magát! Valóság, hogy Anglia is harcolt forradalmunk ellen. De miért mondja Angliát örök ellenségünknek? Anglia ma szövetségesünk! - Tanító úr kérem, nekem csak az jutott eszembe, amit tavaly és tavalyelőtt tanultunk történelemből: aszerint az angolok máglyán elégették orleánszi szüzünket, elrabolták tőlünk Amerikát, Kanadát és egyéb gyarmatainkat, elsüllyesztették hajóinkat, százéves háborút viseltek ellenünk. Es ha mindezt összevetjük ... - Prettiére, most történelemóra van,, és nem számtan. A történelemben nem adunk össze. A történelemben meg kell jegyezni a tényeket ... - De tanító úr, apám azt állítja, hogy a történelemből egyáltalán semmire sem emlékszünk, különben más viszonyok között élnénk. - Prettiére! Maga is? Mi az édesatyja? - Kérem, műhelytulajdonos volt. - Nem azt kérdeztem, mi volt, azt szeretném tudni: mit csinál most? - Kérem, semmit. Már egy esztendeje nincs állása. Amit műhelyében előállított, azt most behozzuk Amerikából. - Ah, hát úgy! Térjünk vissza inkább a kérdésünkre. Ellenségeinkről beszélgettünk. Ki mondja meg közületek, tulajdonképpen kicsoda Franciaország örök ellensége? Nos? Boúillone? Tessék. - Örök ellenségeink a német militaristák. - Nagyon jól van. Jöjjön ki a táblához. Prettiére leülhet. Nos, Bouillon, miért állítja, hogy a német militaristák örök ellenségeink? - Kérem, apám vasárnap hírlapolvasás közben megjegyezte, hogy szorgalmasan tanuljak németül, mert a német nyelvre szükségem lesz, ha majd az európai hadseregben fogok szolgálni. A német generálisok igen hős, bátor katonák és ma a szövetségeseink, csak éppen franciául nem tudnak. - Dupont! - kiáltott a tanító és letette szemüvegét az asztalra - Dupont, kérem, nyissa ki az ablakot. Meleg van itt valahogy. Ugye, fiúk, fullasztó hőség van itt ? . - Igen, — kiáltotta egyhangúlag harminc francia diákgyermek és Dupont kitárta az ablakot, amelyen keresztül most beáradt a párizsi peremváros friss levegője. Siposs Győző fordítása Zalav Adrián rajza f. Sitiikó Margit: f. ö veureleM HZÍRC Vértelen harcot vív egy nagy sereg, harsog a kürtszó mind erősebben. Ide szegődtem én katonának, háborút szítok a háború ellen. Az én seregem az árnyat űzi, ott masíroz, hol sűrűk a ködök s az értelemnek fényfegyverivei harcol a véres szájúak között. Vagyunk már sokán és mindig többen s ha hosszú is a béke útja, ha gáncsolnak is, mi talpra állunk, mi nagy erőnkből örökké futja. Az én seregem nem zsoldosnépség, önkéntesek ők, elszánt katonák, kik szóval, dallal és dacos hittel ostromolják a béke kapuját. És ha kinyílik, mert majd kinyílik minden nép előtt s szabad lesz az út, mi a küszöbön őrséget állunk, hogy be ne csukják többé a kaput. 1 I I 1 f! I I 'f fa fi A zverovkai turista menedékhely FELFELE ÍVEL© ÖT (Néhány gondolat a szovjet filmekről) 19ii NOVEMBEREBEN egy pince ablakából néztem a szovjet hadsereg lövészcinek rohamát. A srapnelek robbanásának és a golyók sivításának csak a zaját, á hangját hallottam. A front torkának veszélyét és azon pillanatok nagyságát és jelentőségét még alig éreztem, nem tudtam jelfogni. Csupán a veszély izgalma, az új várása, a napok drámai forgataga tartott lázban. A gyermeki képzelet a puska irányzékán keresztül nézte mindazt, ami körötte történik. A célgömb előtt jutott, menekült és felfordult minden. Mikor a hunyorító szem már nem tudta befogni és követni a rohanást, izzadság cseppek gyöngyözték c homlokot, a kíváncsiság a körhinta székéből szédülve, inogva nézte, hogy összefut előtte a világ. És mikor elcsitult o front zaja, lassúdott a mozgás, összetalálkoztam egy öreg szovjet katonával Mihajlovval. Hozzánk szállásolták, s hónapokig egy házban laktunk, ö sofőr volt. naponta eljárt és csak estefelé, vagy késő éjszaka került haza. Már jónéhány hónapja átvonult felettünk o front, amikor anyám először sütött kenyeret a péknél. Kis, szakajtós kenyér volt. Még forró volt, ahogy érte mentem. Házunktól a pékig és a pékségtől hazáig hosszú volt az út, s rövid á vágyakozó gyermeki türelem. Hazafelé menet talál' koztam Mihajlovval. aki hóna alá csapto a kenyeret és hosszú léptekkel megindultam előtte hazafelé. Anyám a cipóval kínálta; de még erőszakkal sem lehetett a kezébe nyomni. A tűzhely elé húzta a kisszéket, leijlt, zsebéből komiszkényeret kotort elő is velünk együtt enni kezdett. Ö a feketét, mi a fehéret Egy győztes szovjet katona és négy éhes gyerek. Lassan, gondolkodva morzsolgatta szájában a katona-kenyeret. Hallgatagon nézett bennünket, bajusza egyenletesen széthúzódott és szigorúan összeállt. Mihailov hol elkomorult, hol fájdalmasan mosolygott. Ült, evett, nézett, hallgatott és gondolkodott. Igy barátkoztunk össze. Összeszoktunk az ötvenes szovjet katona és egy 14 éves süldő suhanc. Azután sokat beszélt nekem magáról. Lassú, érdes beszéde bármennyire is lekötött, mindenen átütött a kis széken ülő szoviet katona képe. S azóta is így maradi meg bennem, tekintetével négy gyermeket ölelve. Szava s az emlékezés hevétől parázsló tekintete mindig a múltat, otthonát, hazáját, családját idézte. 17-ben vörös katona volt, 25-ben szerelmes lett és egy év múlva megnősült. 1938-ban a finn fronton harcolt, 1941. nyarán Ukrajnában bevetették az első vonalba Megsebesült, kórházba került, négy hónap múlva megint a jrontra és azóta is sofőr és menetel a szovjet jront feltartóztathatatlan áradatában. Mihajlov, a szovjet katona, egy a kétszáz millió közül, deresedő hajjal, fehérbe szürkülő bajusszal, mélyen barázdált homlokkal, olykor fájdalmasan révedező szemmel állt a poszt ián. Aggódott, borongott, de sohasem csüggedt. Fáradt volt, elaludt a széken, de ha szükség volt rá, négy napot is kihúzott a volán mellett. Drámák, tragédiák tanúja és részese volt, nagy súllyal nehezedett Mihailovra a történelem. Örömet keveset látott, mégsem felejtett el dalolni, korom és füst takarta felette hónapokon át az égboltot, és mégsem felejtette el az ég kék színét. Nagy és mérhetetlen gyűlölet űzte Mihajlovot a fronttal és mégis haza vágyott. TIZENÖT ÉV MULTÁN az emlékezés ködén ismét áttört Mihajlov képe. Felidézték, élővé tették az új szovjet filmek. A filmgyártással foglalkozó írások, fejtegetések, ismertetések, értekezések Keleten és Nyugaton a szovjet film új hullámáról beszélnek. Mit jelent ez a hullám? Fejlettebb filmtechnikát? Több szines filmet? Korszerűbb ábrázolási formákat? Filmszerűbb kifejezési eszközöket? Szélesebb témakört? Ezt is? Mindezt, de ennél többet: emberséget. A szovjet filmek hulláma: a több embert, a teljesebb emberséget, az elmélyülő emberséget hozzák. Novemberben a csehszlovák-szovjct barátság hónapját ünnepeltük. Ilyenkor sok alkalom nyílik arra, hogy megismerjük és megismertessük a szovjet nép életét és munkáját. Az egyik alkalmat a film jelenti. Ügy láttam, hogy az ősszel bemutatott szovjet filmekre nem kellett szervezni a látogatókat. Nem volt szükség meggyőző munkára és mégis jöttek az emberek estéről estére. Mi vonzott ezekben a filmekben? A kispekulált izgalom, vagy a cirkuszi látványosság? Az erotika? A meztelen női testek? Egyik se! Ezek a hatást vadászó és képzeletet izgató kupec-eszközök természetesen hiányoztak ezekből a filmekből. És mégis jöttek az emberek: hívatlanul, szervezetlenül, szomjasan és érdeklődéssel tele. És ami a legfontosabb: nem jöttek hiába, nem távoztak csalódottan. Életük, gondolkodásuk teljesebbé vált, ha csak egy kis részecskével is, de kiegészült. Kérdések elé állították a nézőt, tükröt tartottak az emberek mindennapjai elé ezek a filmek. Sietésre ösztökéltek, vagy pillanatnyi megállásra kényszerítettek. Egyszóval: elgondolkoztattak, nyomot hagytak az emberben. A jugoszláviai magyar irodalmi lapban, a Hídban a „Székfoglaló előadás" című írásban többek között ezt olvashatjuk: „Ha csak az kellene, hogy a szocialista kultúra fogalmának vaiamiféle definícióját tár-, jam önök elé, nem kellene egyebet tennem, mint kölcsönért a szomszédba menni. A legközelebbi, vagy legtávolibb szomszédok, vagy az ő nagy szomszédjuk különféle tudományosnak hirdetett kézi-könyveiből definíciók egész sorát citálhatnám." Egy keleti közmondás nagyon bölcsen megadja erre a választ: „A* karaván halad, s a kutya ugat." Ügy látszik a jugoszláv esztéták még mindig a definíciók csatáját vívják. Pedig nálunk már a művek vették át a szót: a nagy művek korszaka kezdődik, amelynek nyitányát az 1958-59-ben bemutatásra került szovjet filmek jelentik. A „Szállnak a darvak", az „Emberi sors" Alekszej Tolsztoj Golgota című regény-trilógiájának megfilmesített változata, meg a „Rettenetes Iván" első és most bemutatott második része, a „Vakmerő szív", a „Lenigrádi szimfónia", a „Szülői ház", a „Ványa" című filmek már nemcsak definíciók, hanem a szocialista-realista filmművészet értéktöbbletét jelentik. A szovjet filmek témáinak és mondanivalójának kibővült, mélyebb és több embersége meghozta a gyümölcsét: művészi értéktöbbletet eredményezett. Olyan értéktöbbletet, amelyre az elmúlt két esztendőben felfigyelt Európa. A nyugati filmfesztiválokat értékelő írásokban egyre több szó esik a film válságáról. Nagyon érdekes és elgondolkoztató jelenség: a burzsoá rend, valamint az élet, a társadalom polgári szemlélete és értelmezése válságba juttatja a burzsoá filmművészetet. A szocialista társadalom, az élet és társadalom szocialista szemlélete és értelmezése fellendülést hoz a filmgyártásban. Vagy talán van erre más magyarázat? A FILMMŰVÉSZET mindenkori alapkérdése az ember és társadalom. Ha ezt az alapviszonyt kikerüli, elkeni vagy mással helyettesíti a film, mind tartalmilag, mind formailag szükségszerűen elsekélyesedik. A szovjet filmek mindegyike az ember és társadalom viszonyát vizsgálja, kutatja, elemzi, illetve ábrázolja, legyen az történelmi, társadalmi, vagy erkölcsi vetülete ennek a kérdésnek. Csak így és csak ez hozhat fellendülést. Csak így és ez váltja ki az emberekben az érdeklődést és okoz művészi élményt. És még valami: a módszer, az ábrázolási mód, ahogy az új szovjet filmek az élet jelenségeit történelmi, vagy akár mai, jelenkori vonatkozásban vizsgálják. Miben merül ki ez a módszer? Elsősorban abban, hogy különböző korszakok társadalmi és erkölcsi problémáit az élet forgatagában résztvevő egyszerű ember szemével nézi. A múltat és jelent, a forradalmat és a békés életet, az ezrek és milliók, a Mihajlovok szemével ítéli meg. Ezek a filmek csak így lehetnek a nagy népi és nemzeti élmények hü ábrázolói. Csak népi nemzeti élményt és problémát kifejezve válhatnak ezrek és milliók szellemi táplálékává. A „Szállnak a darvak" zárójelenetében a vasútállomáshoz sereglett tömeg boldog örömmel várja a frontról hazatérőket. De az örömbe üröm is vegyül. Sok anya, apa, feleség vagy gyermek hiába várakozik. A várakozás, a „hátha még" fellobbantja egy pillanatra az örömet, de amikor befut a vonat, nem száll le, akit várnak, örökre csak emlék marad. Két katona rövid párbeszéde nagyon találóan jellemzi ezt a helyzetet. — Az elesett hősök emlékére olyan emlékművet állítunk, hogy az égig fog érni. — Nem ér az semmit, mert akik elestek, nem tértek vissza, azokat semmi sem pótolja, üresen marad a helyük. Az egyik jeles cseh kritikus, Jirí Héjek többek között ezt írta az „Emberi sars"-ról: „Nem is tudom már, hogy hányadszor olvaspm ezt a kis könyvet. Valahányszor arra a helyre érek, ahol Andrej Szokolov egyedül, árván maradt frontkatona találkozik az elhagyott öt éves Ványával és hozzáhajolva ezeket mondja neki — Én vagyok az apád — könny szokik a szemembe. Ez a mi korunk. Andrej Szokolov a ma embere, aki maga is alakítja ezt a történelmet. Ez szocialista művészet, amely egyenrangú képviselője életünk valóságának. Andrej Szokolov, tragikumát és hősies életérzését a ÜJ SZÖ 6 * 195

9 december 51.