Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-17 / 348. szám, csütörtök

Fábry Zoltán cikkének első részét lapunk december 12-i, szombati számában közöltük. Az alábbiakban folytatjuk a cikk közlését. 'A Nachtigall-osztag nem ad hoc-alakulat. 1941 elején, tehát jóval a Szovjetunió elleni támadás előtt, szervezték meg. És az egyik szervező neve, - bizonyítottan - Oberländer volt. Az 1958-ban a müncheni Keleteurópai Intézet kiadásában, Hans Koch professzor szerkesztése alatt, megjelent „Németország es Ukrajna" című könyv 139/40 oldaláról idézhetjük a következőket: „A l^gió megalakításara irányuló tárgyalások Prof. Hans Koch, Prof. Theodor Oberländer és Prof. Georg Gerullis között... 1941 elején eredményre vezettek. A „Nachtigalľ'-osztag felügyelő tisztjévé és német parancsnokává Prof. Dr. Theodor Oberländert nevezték ki". És e fülemülék egy félév múlva bevonultak Lwowba és Oberländer az 1959. szeptember 30-i sajtóértekezleten kijelenti: „1941. júl. 1-től júl. 6-ig sem a „Nachtigalľ'-osztag, sem a „Brandenburg"zászlóalj nem adott le egyetlen egy lövést sem. Nincs tudomásom arról, hogy ezen osztagok ez idő alatt valamiféle atrocitást követtek volna el". De e hat nap alatt mégis eltűnt és meghalt Lwowban 3000 ember. Öngyilkosság? De háromezer ember és egyszerre?! Ilyen tömeghisztéria nincs! Hirtelen kitört ' járvány ? Ha így lett volna, akkor ezt mint mentő körülményt ma feltétlenül és mindenekelőtt Oberländer használná fel. Háromezer hulla! Bizonyítsatok, követeli Oberländer emlékezetkihagyása. Dr. Kasimir Bartel, lwowi egyetemi tanárnak és Lengyelország háromszoros miniszterének özvegye „csak" ennyit tud mondani: „Tény, hogy a német fasiszták - közelebbről az ún. „Nachtigalľ'-zászlóalj emberei — Lwow tudósait a bevonulás első napjaiban megölték. Férjem, akit július 2-án cipeltek el, néhány nappal túlélte kollegái halálát, mert a fasiszták férjemből egy Quislinget akartak kreálni. Amikor ez nem sikerült, őt is eltették láb alól". De hol a hulla, hol a gyilkosság bizonyítéka? Minden gyilkosság alapvető rendszabálya: a nyomeltűntetés. És erre a legjobb eszköz: a tűz! Gyilkosság és gyújtogatás így válnak a kriminalitás egyazonos ikerszavaivá. A mindent elemésztő tűz kizár minden tetemnézést. A tűz gyökeresen likvidál: nem provokál tetemhívást. Csak tanú ne maradjon, csak tanúság ne cáfoljon! Tömeggyilkosságnál és tömeges nyomeltüntetésnél azonban előfordulhat, hogy valaki, vagy valami, ember vagy írás kicsúszik a hálón. Igy történt most is. Ä lwowi tömeggyilkosságok nyomeltüntető tanúját idézhetjük a világ elé. A tűz megvilágító tanúságát, mely elolvasható, fellapozható fentidézett gettódukomeňtumaink 22 165. oldalán. Címe: „A Halálbrigád". íródott 1943-ban. A tanú neve: Leon Weliczker. V. A „halálbrigád" Leon Weliczker 1941-ben 17 éves ifjjJ volt^ Július 2-án fogták el a németek Lwowban: „Rettenetesen elvertek, valószínűleg ugyanúgy, mint a többi zsidót. 4-én az elfogottak nagyrészét agyonlőtték, egypárunknak sikerült este megszöknünk". Augusztusban újra elfogták, és újra megszökik. 1942-ben a Janowsky-lágerbe kerül, de innen is megszökik. 1913 júniusában megint lágerlakó lesz és június 15től november 20-ig a „Halálbrigád" tagja. Megismeri a poklot és 19 éves fejjel úgy tanúskodik róla, hogy Arnold Zweig szája Dante nevét formálja. Mi a „Halálbrigád"? Hullalikvidálő intézmény, nyomeltüntető szervezet. Hivatalos neve: „Sonderkommandó 1005". A halál nyomait lágerfoglyok tüntetik el, ők maguk is hullajelöltek: a halálbrigád tagjai állandóan változnak, tanúk nem kívántatnak! A hullaégetőket a végén őreik, hóhéraik lövik a tűzbe. A „Halálbrigád" feladata a lwowi terület tömegsírjait felkutatni, és az ott talált tízezreket elégetni, és így az ezen a területen elkövetett tömeggyilkosságok nyomait eltüntetni. E fő- feladat, mellett a Janowsky-láger sorozatos friss halottait is azonnal a lángokba kellett dobni, vagy az egyszerűség kedvéért az élőket rögtön az égő hullatűzbe lőni. A holttestek, hullák, és a még élő foglyok egyforma neve: „figura". Logikusan: az ember — a név, a fogalom — a pokolban mindenképpen hatályát veszti! A tűzgödrökbe először 500 „figura" kerül, majd 750 éš végül — gyakorlat teszi a mestert — 2000. A frissen tüzbelőtt vagy tűzbedobott hullák között mindössze az a különbség, hogy a régi hullák egy nappal tovább égnek. És itt dolgozott Leon Weliczker öt hónapon át! Lángban, tűzben, bűzben, füstben és koromban. „A kübli szagát már nem éreztük, mert a hullaszag és az égő hús szaga eltompított minden más bűzt". Az elején még kezet sem moshattak. Aztán a lágerparancsnok szeszélye átcsapott a másik végletbe: mindig új ruhákat kaptak, egyre javuló kosztot és vizet, vizet! A lágerparancsnok rájött, hogy jobb eyy begyakorolt csoporttal dolgozni, mint a ps-rancskövetelte állandó friss váltással. Ügy segített magán, hogy kifelé mindig újabb és újabb csoport bevetését jelentette, és így a régi törzs nagyjában hónapokon át megmaradt. A hullaégetők — kormosán, feketén, és tűztől megvilágítva — szinte ördöfiókákká változtak, és a Brandmeisterek, a tűzmesterek, a hamvasztómesterek — valóságos ördögökké, úgy ahogy azt mesék és legendák, költők, írók, képek és rajzok belénkvésték: feketén, patákkal, farokkal és szarvakkal és két- vagy háromágú villával. A lágerparancsnok pontosan ez előírásoknak megfelelőn öltöztette be a tűzmestereket, akik villákkal, hosszú vasrudakkal böködték, forgatták, gurították a hullákat, hogy minél kisebb helyen FÄBRY ZOLTÁN: FÜLEMÜLEK NYOMABAN (A német fasizmus természetrajzához) minél többen, jobban és gyorsabban égjenek el. És a halálbrigád egyre hordta a feltárt sírokból a hullákat a hamvasztőgödrökbe: „A tűz az arcunkba csapott, a füst a szemünket marta, a bűz a torkunkat fojtogatta.. A tűz pattogott és sistergett. Néha úgy látszott, hogy a hullák felénk nyújtják karjaikat, mintha arra kérnének minket, hogy mentsük meg őket... Tátongó szájuk mintha azt mondaná: Anyáitok, apáitok vagyunk, és most irgalom nélkül és saját kezeitekkel löktök minket a tűzbe!" Leon Weliczker egyik társa egy friss „szállítmány" tagjaként került a hamvasztó brigádba. Reggel még együtt hozták be családjával. És egyszerre ésak odavezénylik a többiekkel egy friss hulladombhoz. ,,És ott, ott agyonlőve, ott feküdtek leányaim is. Micsoda lányok voltak! Szép, szőke, intelligens lányok, - mit nem tettem meg értük ... És aztán ránkparancsoltak, hogy dobjuk a holttesteket a tűzbe. Köztük saját leányaimat is". Dante? Pokol? Ez több, ez borzalmasabb, minden eddig voltnál. Ez a „német halál" tiszta tenyészetben: gyilkosság és gyújtogatás. Tarkólövés vagy sortűz után: tűz, láng, füst és korom. Nyomtüntetés! Itt akarva nemakarva, tolakodón és parancsolón közbeékelődik egy múlhatatlan Vercors-novella igaz rettenete. Hullaégetőről van szó itt is, egy franciáról, aki — szinte hihetetlen — megmaradt és hazajött. Élő hulla maga is: ,,arcszíne hamu és fürészpor keveréke". Visszajött az életbe, de nem tud élni. Mindenkit elmar maga mellől; néma, megközelíthetetlen. „Egy árnyék tért vissza az emberekhez", aki ha megszólal, csak ennyit tud mondani: „Én ott elvesztettem emberi becsületemet". És ez az „ott" nem volt más, mint a gázkamra krematóriuma. Egy SS-szeszély a gázkamra küszöbétől odalöki az égető kemencékhez. És ahogy bedobni készül az elgázositott hullát, az rányitja szemét: még élt! Elborzadva tántorog vissza, de az SS viszszalöki: „Vagy belököd a tűzbe, vagy magad is odakerülsz". És már fogták, hogy dobják, ... és akkor és azóta nincs mentség, nincs bocsánat: „ha az emb'r, hogy önmagát megmentse, képes embertársát a tűzbe lökni" ... Pierre egy ember élete árán menekült meg. Elvesztette becsületét? Ki mer itt ítélni?! Ki tud itt Pierrenek megnyugtató abszolúciót adni?! Hiába adjuk meg: Pierre bűnbocsánatot többé el nem fogadhat. „Nincs értelme, hogy azt mondjuk neki: mi vagyunk azok, akik Tőled kérünk 'bocsánatot". — Mi, mindenki, aki utat engedett a „német halá!"-nak, mindenki, aki nem állt ellen a gonosznak mindjárt a kezdet kezdetén, mindenki, aki ezt az embertelen világrettenetet mára elfelejtette és így — elbagatellizálja! A „német,halál" elégetett egy embert, de ugyanakkor megölt egy másikat is, akik megválthatatlanul tovább kénytelen élni gyógyíthatatlan sebével. A tegnapi „német halál" időzített bombaként évek múlva is embereket vet szét, a vele való mindenfajta érintkezés fertőzőn ütközik ki az áldozatok testén és lelkén. A náci-lényeg: a halál és a tűz, a gyilkosság és a gyújtogatás nyomai mindenütt és minduntalan kimutathatók máig — pedig a halálbrigádok alapos munkát végeztek. Leon Weliczker tanúsága szerint az árkokat, máglyahelyeket, tömegsírokat — amikor a speciális „csontbrigádok" és „hamubrigádok" nyomán már csak a legfinomabb hamu maradt — újra átássák, betemetik és boronálják. a boronát persze emberek húzzák: a halálbrigád tagjai. A planírozott talajt utána bevetik fűmaggal, „úgyhogy néhány hét múlva ez a terület úgy benőtt fűvel, hogy senki emberfia még csak nem is sejthette, micsoda borzalmak játszódtak le ezen a helyén". Ha egy-egy hamvasztási akció végetért, és az ellenőrző osztag a legkisebb nyomot találta, „akár csak egy hajszálat, vagy papírdarabkát a földön vagy a földben, akkor az egész brigád huszonötöt kapott bikacsökkel, és ez többet jelentett, mint 110 magajka-ütés". De mi köze mindehhez Oberländernek? A „Halálbrigád" itt és most a tetemnézés alanya és tárgya: „Oberländer a tetemrehívás színhelyére kényszerül! Lwowról van szó. Itt kizárólag lwowi halottakról van szó: a „német halál" kétéves szomorú aratásáról, és köztük a „fülemülék" munkájának — a „Halálbrigád" által végleges likvidálásra, nyomeltüntetésre feltárt — eredményéről. De mi bizonyítja? Az annódacumáli felületes, slendrián munka. Akkor, 1941-ben „a bevonulás boldogító érzetében" még nem volt meg a precíz, pontos német gyakorlat: a halottakat ruháikban és ruháikban személyi tárgyaikkal és irataikkal együtt földelték el. A bizonyíték Leon Weliczker naplójában, könyvünk 123. oldalán olvasható: „Egy megadott helyen elkezdtünk ásni, és egy negyedóra múlva hullákra bukkantunk. Azonnal láttuk, hogy itt prominens személyekről van sző. Ruházatuk a legdrágább anyagból készülhetett. Noha a ruhák foszladoztak, a jő minőséget rögtön meg lehetett ismerni. Alig emeltük ki az első hullákat, máris két aranyórát találtunk és arany Watermann töltőtollakat... Az éjjeli váltás másnap szabadnapos volt, a hullákat a többiek vitték a máglyára. A hullaschichtolók kíváncsiak lévén, kik ezek az előkelő urak, kihúzták zsebeikből a papírokat, és így kisült, hogy e halottak Prof. Bartel, Dr. Ostrowski, Prof. Stózek voltak: összesen 38 személy". A gyilkosok mindig elcsúsznak egy narancshéjon. A halottak felkelnek és jelentkeznek. A lwowi fülemüle krónika 38 elhurcolt és agyonlőtt egyetemi tanárról tud. Leon Weliczker brigádja egy külön tömegsírban megtalálta őket: 38-an voltak. A szám pontosan egyezik. Minden egyezik. Ellenőrzésképp felütöttem a nürnbergi per kis. kétkötetes adatgyűjteményét (az egész anyag egy 42 kötetes monstrum) és itt a 2. kötet 374. lapján olvasom a Janowsky-láger hóhérainak nevét: Heine, Müller, Blum. A lágerparancsnok neve: Willhaus. Leon Weliczker naplójában pontosan ugyanezekkel a nevekkel találkozunk. A bizonyítás megtörtént, a vallomás hitele kétségtelen: a causa-Nachtigall, alias Oberlánder-ügyben a nyomeltüntetés nem sikerült. A világ ítéletre vár. És a bírák nemcsak Oberländer felett, de önmaguk felett is fognak ítélni. VI. 'Mintha mi sem történt volna... A lwowi fülemüle-per koronatanújának — Leon Weliczkernek - első idézője és kiadója. Dr. Filip Friedmann, a new-yorki Columbia-egyetem tanára, írta 1944-ben: „Leon Weliczker műve a német háborús bűnök gazdag katalógusát egy eddig kevéssé ismert képpel bővíti: itt a nyomok metodikus eltüntetésének és a hullaégetés egész borzongató iparának technikai módszereivel, zsargonjával ismerkedünk meg. E napló dokumentáris értéke felbecsülhetetlen, mind a kortársak okulására, mind a történelem ítélőszéke számára, mely ítéletet fog mondani az emberiség történetének e legnagyobb gonosztette felett". Bonn bíróságai más ítéletre készülődnek. Oberländer kollegája, a belügyminiszter, az Oberlánder-ügy kapcsán és védelmében, a kommunista párt három év előtti betiltásához hasonlón, most a Német Náci-üldözöttek Szervezetét fenyegeti betiltással! Az antifasizmus, az antifasiszták ma Nyugat-Németországban újra az elsőszámú ellenséget jelentik, és logikusan: elsősorban csak ők — a tegnapi tanúk és áldozatok — realizálhatják, következetesen a háború és az atomhalál vétóját. A fasizmus nem tűr gátlást: a fasizmus a megtestesült tekintetnélküliség és kizárólagosság. Törvényen kívüli, erkölcsön kívüli. Emberen kívüli, és ezért — értelmen kívüli, emlékezeten kívüli. Vonatkozás nélküli. A notórius bűnöző egyetlen kiutat ismer: tagadni, tagadni váltig, körömszakadtig, a végsőkig. A fasizmus: állam-raisonná emelt kriminalitás az emberséggél, az emberiességgel szemben. Ez a bűnügyi mozgalom csak hullákkal szegélyezheti és rakhatja ki az útját. És ma ez a kriminalitás, erre a mindenki által megélt és tudott tényre egyszerűen nem emlékszik, és ha egy-egy személy a világ reflektorába kényszerül, akkor a vádlott tagad, csodálkozik és — felháborodik. A nürnbergi per vádlottjai is a csodálkozó ártatlant adták: utóvégre háború volt, ahol minden megvan engedve... Ezért mondhatta vádbeszédében Justice Jackson. az amerikai főügyész: „Nem tagadhatom, hogy a vádlottak tényleg meg vannak lepve, hogy létezik velük szemben valami olyan, amit törvénynek nevezünk." 1936-ban sokat írtak a „zsidó Teli Vilmosról", a szerencsétlen Frankfurter Dávidról, aki Davosban lelőtte a Svájc fasizálására kiküldött „Gauleitert": Gustloffot. Egy politikai gyilkosság állt szemben az ezrek mártíriumával, de a náci sajtó ezt az egyetlen egy egyéni tettet használta -fel tízezres kriminalitásai feledtetésére. A tolvaj tolvajt kiált és a gyilkos gyilkost! A német kommunista párt emigráns lapjai, kihatása miatt, egyértelműen elítélték Frankfurter gyilkos vétóját: „A davosi merénylet a kétségbeesés értelmetlen tette, mely csak a nácik malmára hajtja a vizet." A ,,Neues Tagebuch" az értelmi szerzőség vétségével foglalkozott, „melyben csak azok marasztalhatók el, akik száz és száz esetben kinyilatkoztatták, hogy nemzeti szocialista erkölcsi és becsületi fogalmazásban, sőt jog szerint is, a politikai gyilkosság nem bűn, de hőstett... Kézenfekvő, hogy a davosi gyilkos fejében lassan megért a gondolat, hogy a nemzeti szocialista teória kell, hogy akkor is érvényes legyen, ha az ellenfél: nemzeti szocialista. Ha tehát itt értelmi szerzőségről szó lehet, akkor ennek vádja csak ennek a teóriának megteremtőit és propagálóit illeti". De ezt e gyilkos tan propagálói nem tudják, nem akarják belátni. Igy lett aztán Friedmann Dávid a gyilkos, az egyetlen, akinek árnyékában elfér és eltűnik a német fasizmus minden addig volt gyilkos bestialitása. Tagadni, tagadni, tagadni! Amikor már ezer és ezer hulla szegélyezte a hitlerizmus útját, amikor 1934. júniusában már lezajlott a nácizmus egymást faló, dühöngő Szt. Bertalanéjszakája, Rőhm és híveinek legyilkoltatása, amikor — hogy csak a legismertebb írókra gondoljunk — már megölték Erlch Mühsamot és Theodor Lessinget, és megölték volna mindenkit, ha a német irodalom nem emigrál majdnem teljes egészében, — akkor Hitler — átkot szórva az egyetlen zsidó gyilkos fejére - ország-világ előtt képes volt kijelenteni: „Büszkén mondhatom, hogy a mi utunkat nem szennyezi be egyetlen gyilkosság sem!" A kriminalitás törvényen kívüli. Embervonatkozás nélküli: nincs emlékezete. Hitler a hazugságot pátoszba fullasztja, megrészegedik hangjától, e hang állításától — és maga is elhiszi, amit mondott. Mert egy valóság van csupán: e torok dekretizáló hatalma. Maga a kijelentés, mint csalhatatlan kinyilatkoztatás. És a kinyilatkoztatás elemészti a gyilkosságot, mint gyilkosságot — i és szent haragjában képes a világ elé állni és cáfolni - a cáfolhatatlant! E napokban — és ez mindennél jellemzőbb - Adenauer - Hitler lágereinek tegnapi foglya — a Hitler-adekváció, a negligáló azonosulás oly meglepő és megdöbbentő példáját szolgáltatta, hogy ezt, a töretlen militáns folyamatosság, a neofasizmus egyre nyilvánvalóbb fertőzésének bizonyítékául, feltétlen ide kell iktatni. „Ebben az évszázadban — jelentette ki a kancellár — egyetlen ország sem folytatott annyi háborút, nem hódított meg annyi országot, mint a Szovjetunió". Ezt a merész visszájára fordítottságot Hruscsov budapesti beszéde igazítja helyre: „Ha Adenauer kancellár beszédét olvassa az ernber, azt gondolhatja, hogy nem a hitleri Németország, hanem a Szovjetunió robbantotta ki a második világháborút, amely emberéletek tízmillióiba és megszámlálhatatlan anyagi áldozatba került a népeknek". Adenauer kijelentése nem véletlen elszólás. Aki II. Vilmos és Hitler után — az aggság mindennél veszélyesebb konokságával — sorrendben harmadiknak szorgalmazza az új világháború kirobbantását. az mindent - Hitlert és a második világháborút, a nürnbergi pert, és az összes bizonyítékokat - feledve és feledtetve, az új számlanyitásnál, minden megterhelés és tartozás nélkül nyit tiszta oldalt. A világháborúk kirobbantásában notóriusán bűnös német imperializmus minden és mindennél nagyobb vétkét csak így lehet átírni, áthárítani és átvezetni az egyik áldozat, a Szovjetunió számlájára. E törekvésben az Oberländerügy kellemetlen incidens csupán, amely azonban eddig Adenauer táborában egy pillanatra sem keltette fel az összeférhetetlenség érzetét, vagy a kompromitáltság tudatát. Ha Hitler nem tud gyilkosságokról, és ha Adenauer egyszerűen leírottnak tekinti a második világháború gyilkos német tehertételét, akkor Oberländer miért hallott volna Lwowban lövöldözést? Fülemülék nem lőnek. Oberländer nem 'tud egyetlen egy lwowi atrocitásról. Miért ne tagadná, miért lenne Otjerländčŕ- más, trint Hitler? A nácizmus szótárában a gyiftfoSság ismeretlen fogalom. A „német halál" - emlékezzünk vissza — Noémink ' fogalmazásában is valami egészen mást jelent. Nem gyilkosságot, de kimondhatatlanabbat, teljessségében, kihatásában megfoghatatlanabbat, magát a gyilkosság fogalmát is elemésztőbbet. Itt a halál: „a németek szövetségese, papja, szentje, legelső istene, németek szimbóluma, becsülete, feladata". Hogy meritek ez istentisztelet emlékét zavarni?! Hogy meritek e halál egyik felszentelt papját egy más világ, egy más fogalmazás reflektorával mérni és megsérteni?! E gigantikával - e semmi mást nem látó és nem tudó tűz- és vérnarcizmussal, e csak önmagát tudó kizárólagossággal és felnagyító apokaliptikus tekintetnélküliséggel - szemben, micsoda törpékké zsugorodnak a kiszol, gáltatottak milliói, és micsoda óriásokká, hősökké magasodnak e mindent-tagadással szemben a tanúskodás, a leleplezés névteleneinek kis ceruzacsonkjai, fagydidergő kezei, kincses klozett-papírjai: a ,,német halál" koronatanúi! És milyen senkik, tehetetlenek mégis: a világ nem veri vissza hangjukat, tanúságukat úgy, hogy a z azonnal ható vád — mindenütt, mindenkor és mindenképpen fellebbezhetetlen ítéletet jelenthessen. Lapozzuk fel újra Noémi Szac-Wajnkranc naplóját. Karácsony vigíliája van, és pzt a varsói gettóban- is ünneplik: „Meggyújtják a gyertyákat, a karácsonyfa csillog, a gyertyák égnek. Dicsőség a mennyben Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek. — Jóakaratú emberek hol voltatok? Miért nem titeket illetett a szó, miért nem született meg a tett?" - Karácsony estjén egy siralomházat jelentő gettóban, halálraítélt zsidő nő szájából ilyet hallani: ennél megrázóbb sikoly, vád még nem hangzott el a ke- • reszténység, Európa, az emberiség és a kultúra felé. Itt a rezignált könyörgés, a későn eszmélő hiába-sőhaj halálos tudattá keseredett. És ez a felismerés folyamatosan és egyre fokozódón vádol 1933-tól előre és viszszafutón. Ady Endre nem ismerhette a hitlerizmust, de már 1901-ben pontosan felvázolta „a középkori lovagok recipéjét", amely magyarul így hangzott: „Ha baj van, itt vannak a zsidók. Az éhséget, a nyomort s mi minden bűnünket uszítsuk csillapítás okából a zsidókra. — Ez a mai veszedelem. Igy született meg újra. Igy jósol szörnyű tragédiákat". É nem csak a zsidóknak! (A cikk befejező részét szombati számunkban közöljük.) ÜJ SZÖ 7 * 1959. december 25. t é