Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)

1959-11-13 / 314. szám, péntek

A szocializmus építése befejezésének fontos kérdéseiről (Folytatás a 3. oldalról) se s a kerületek létrehozása helyes volt és sok Jót eredményezett. Ma 19 kerületünk van, két központi nemzeti bizottságunk - Prágában és Bratislavában, - 306 járási és körzeti nemzeti bizottságunk és 14 807 községünk, amelyekben helyi nemzeti bizottságokat választanak, nem szólva néhány száz telepről, Vannak azonban olyan járásaink is, amelyekben a lakosság száma 20 ezer vagy még kevesebb, más járásokban pedig meghaladja a százezret. Ügy vélem, mai területi beosztásunk már elavult a társadalmi fejlődéshez viszonyítva, s ha nem ma, úgy képes beszéddel élve — holnap fékezője lesz további előrehaladásunknak. Ugyanakkor arról is szó lesz, hogy átfogóan kidolgozzuk, politikailag és szervezésileg előkészítsük a szocialista demokrácia további elmélyítését célzó intézkedéseket, amelyek teljes mértékben és teljes következetességgel tükrözik a termelési és társadalmi viszonyok terén bekövetkezett változásokat. Arról lesz szó továbbá, hogy még lényegesebben kibővltsük elsősorban a járások és községek hatáskörét és felelősségét a közigazgatás s az irányítás szakaszán, mégpedig a demokratikus centralizmus elve szerint, a központi irányítással megbonthatatlan egységben. Ezzel karöltve halad az a törekvésünk, hogy tovább tökéletesítsük a nemzeti bizottságok igazgatta gazdasági ágazatok vezetését és szüntelenül növeljük a dolgozók részvételét a közigazgatásban és a vezetésben. Feltételezzük, hogy az új intézkedések elvi jellegűek lesznek, s ugyanakkor kétségtelenül érintik a nemzeti bizottságok, a párt-, társadalmi és gazdasági szervezetek eddigi szervezeti felépítését. Ha figyelemmel kísérjük a népgazdaság fejlődését, nevezetesen az iparban és a mezőgazdaságban, látjuk, mennyire helyes és szükséges, hogy a vezetés és az igazgatás új, hathatósabb formáit keressük. Vegyük például az idei sikeresen és gyorsan végrehajtott aratást, s arra a következtetésre jutunk, hogy ez egyrészt annak eredménye volt, hogy a gépek közvetlenül a szövetkezeti tagok kezében vannak, másrészt pedig azé a körülményé, hogy maguk a szövetkezeti tagok keresték a szövetkezetek kölcsönös együttműködésének formáit a meglévő gépi felszerelések minél jobb kihasználása érdekében. Társadalmunk, egész politikai és társadalmi életünk nem maradhat állva egy helyben, hanem törvényszerűen magasabbrendű, kommunista társadalommá kell fejlődnie. Ehhez szükséges az, hogy a társadalom gazdasági és kulturális fejlődésével szorosan egybehangoljuk állami szerveink fejlődését és elrendezését is. Ugyanakkor mindegyikünk számára magától értetődő kell legyen, hogy e téren nem sértjük meg a vezetés demokratikus centralizmusát, de megerősítjük, egyre nagyobb hatáskörrel és felelősséggel ruházzuk fel az államhatalom helyi szerveit. Abból kell kiindulnunk, hogy a nemzeti bizottságok a szocialista, s később a kommunista társadalom fejlődésében a társadalomnak mindig fontos, mondhatnám legfőbb szervező tényezői lesznek. Szükséges, hogy új területi beosztást dolgozzunk ki, s ezzel kapcsolatban természetesen új szerveket is. Most azonban arról van szó, hogyan hajtsuk ezt végre? Feltételezzük, az lesz a helyes, ha meghagyjuk az eddigi háromfokozatú irányítás rendszerét (kerületi nemzeti bizottság, járási nemzeti bizottság és helyi nemzeti bizottság), területi beosztásukat azonban egybehangoljuk a népgazdaság fejlődésének új feltételeivel és szükségleteivel. Az eddigi kerületi nemzeti bizottságokat úgy kell átszervezni, hogy területi tagoltságuk minél inkább egybeessék a gazdasági területekkel, s ennek következtében nevüket területi nemzeti bizottságra változtatjuk. Ez azt jelenti, hogy igazi közigazgatási és gazdasági egységeket hozunk létre, amelyek a népgazdaság fejlődése alapján már ma is léteznek, vagy a legközelebbi jövőben kialakulnak. Ügy hiszem, ez az elv helyes. Az ilyen elrendezés mellett szólnak az utóbbi időből származó elemzések, melyek azt mutatják, hogy köztársaságunkban a szocializmus építése során néhány jelentős gazdasági körzet alakult ki. Azért fontolóra kell venni a nemzeti bizottságok hatáskörének új területi beosztását, mégpedig olyképpen, hogy az egyes új területi nemzeti bizottságok területi illetékességi köre minél nagyobb mértékben egybeessék a gazdasági területek kiterjedésével. Ezt az elvet részletesen ki kell dolgozni, hogy teljes mértékben megfeleljen egész társadalmunk szükségleteinek. A járási nemzeti bizottságok területi kiterjedését ugyancsak újból kell meghatározni, s ugyanakkor lényegesen csökkenteni lehet a járások számát is. Az új járások határainak megvonása során nem vehetjük számításba kizárólag a gazdasági szempontokat, már azért sem, mivel a járások a legtöbb esetben nem jelenthetnek olyan határozott gazdasági egészet, mint a terűtek, amelyek esetében a gazdasági szempont a fő és alapvető. Az új, nagyobb járások határainak megvonásánál politikai szempontokból kell kiindulnunk és tekintetbe kell vennünk egyéb, kulturális, földrajzi, közlekedési, települési stb. szempontokat is. Ma azonban már bizonyos, hogy az irányítás súlypontja a járásokban kell, hogy legyen, s nem gátolhatjuk az illetékesség áthelyezését a kerületi nemzeti bizottságok hatásköréből a járási nemzeti bizottságok hatáskörébe. Elsősorban a mezőgazdaságban kialakult új termelési viszonyok követelik meg, hogy az államhatalom és a közigazgatás szervei minél közelebb kerüljenek a termeléshez. Ez pedig csak a járásokban érhető el. A nemzeti bizottságok igazgatta gazdasági szakasz irányításának tökéletesítésére szolgáló eddigi intézkedéseket nem tekinthetjük elégségeseknek, hatásosaknak és véglegeseknek. Megállapíthatjuk, hogy mindeddig nem fejtettük ki teljes mértékben a nemzeti bizottságok szervező szerepét, amely megfelelne területi szervezetüknek, gazdasági lehetőségeiknek és hatáskörüknek. A szubjektív jellegű fogyatékosságok mellett, amelyek egyes nemzeti bizottsági dolgozók alacsony színvonalából és elavult munkamódszereiből következnek, nem teremtettük meg a szükséges szervezeti előfeltételeit annak, hogy a vezetést a járási és a helyi nemzeti bizottságokra decentralizáljuk, mégpedig minél nagyobb mértékben. A nemzeti bizottságok, akár önállóan, akár kettős alárendeltségben — a gazdaság olyan ágazatait irányítják, amelyekben a népgazdaságban foglalkoztatott személyeknek összesen 46 százaléka dolgozik, e gazdasági egységek zömét azonban a kerületi nemzeti bizottságok igazgatják. A helyi nemzeti bizottságok például a nemzeti bizottságok költségvetési összegéből mindössze kb. 10' százalékkal részesednek. A helyi nemzeti bizottságok túlnyomó többsége nem irányít semmi vagy csupán csekély számú gazdasági egységet, bár területükön számos üzem működik, amelyek gyakran kizárólag a község vagy a közeli környék lakosai számára dolgoznak. Ezeket az üzemeket gyakran a kerületi nemzeti bizottságok, kivételesen a járási nemzeti bizottságok, sőt sokukat a központi szervek irányítják. Ehhez hozzájárul még az is, hogy az eddigi községek és járások kis területe nem biztosít kellő alapot a vállalatok és költségvetési szervezetek hathatós működése számára. A helyi nemzeti bizottságok tehát ma még a nemzeti bizottságok igazgatta gazdasági egységeknek csupán kis töredékét irányítják, bár a nemzeti bizottságok összes tagjainak 89 százaléka foglal helyet bennük. Ez a nagy funkcionáriusaktíva tehát csupán töredék részében dönt azoknak a kérdéseknek, amelyek szorosan öszszefüggnek falusi és városi dolgozóink életével. A kerületi nemzeti bizottságokban feleslegesen sok níinden összpontosul, s ez arra vezet, hogy a nemzeti bizottságok nem képesek elérni a további decentralizálást, amely máskülönben nagyon is célszerű volna és — a kerületek számának csökkentése mellett — egyben lehetővé tenné, hogy az új területi nemzeti bizottságok hathatósan foglalkozzanak a területi méretű'népgazdasági kérdések megoldásával. Ezért úgy vélem, lehetséges, hogy a hatásukat és jelentőségüket tekintve bizonyos gazdasági körzetbe tartozó vállalatok igazgatását és irányítását a minisztériumoktól a területi, esetleg járási nemzeti bizottságok vegyék át. Itt a pékségekre, tejüzemekre, vendéglőkre, részben a kereskedelemre, a közszükségleti ipar egyes vállalataira és számos más üzemre gondolok. A nyolc,- tíz,- tizenötezer lakosú és nagyobb városokban, egyes vállalatokat a városi nemzeti bizottság irányíthat, természetesen kidolgozott terv és költségvetés alapján, amelyet a járási nemzeti bizottság ellenőriz és hagy jóvá. A nemzeti bizottságok feladatát és felelősségét növelő új intézkedésekkel kapcsolatban úgy vélem, újból felül kell vizsgálnunk az áruelosztó hálózat eddigi formáit. Olyan formákat kell keresnünk, amelyek leegyszerűsítik és meggyorsítják a termelés és a kiskereskedelem kapcsolatait, s ezzel összefüggésben — azt hiszem, hogy ez lehetséges, — egyes árufajták esetében csökkenteni, sőt kikapcsolni kell az eddigi közvetítőket. Ezzel elérnénk, hogy a fogyasztó sokkal nagyobb befolyással lehet a termelésre, mint eddig. Érvényesülne a fogyasztók ízlése is az általunk gyártott egyes árucikkeknél. Lényegesen megrövidülne a termelőtől a fogyasztóhoz vezető út, nem is szólva azokról a gazdasági és pénzügyi következményekről, amelyek az árucikkek árában is kifejezésre jutnának. A szolgáltatások kérdését is célszerűen kell megoldanunk és valóban közel kell hoznunk őket a néphez. Ez a nemzeti bizottságok és az általuk igazgatott helyi gazdálkodás dolga lesz. E tekintetben nem érvényesülhet csupán az akkumuláció szempontja, hanem látnunk kell az emberek szükségleteit is. A nemzeti bizottságok új szervezetével kapcsolatban szemügyre kell venni a kisipari termelőszövetkezetek munkáját is. Már pártunk IX. kongresszusa világosan kimondta, hogy a kisipari termelőszövetkezetek feladata a helyi szükségletek kielégítése, közszükségleti cikkek pótlólagos gyártása a lakosság számára. Számos kisipari termelőszövetkezetből azonban valóságos gyárüzem lett szériagyártással és gyártmányaikat gyakran a nemzeti bizottságok, sőt a minisztériumok rendelik. Nagy beruházási feladataik vannak és sok helyütt kiterjedt gyártelepeket létesítenek. Ebben a kerületi nemzeti bizottságok és központi szerveik támogatják őket. Ez helytelen. A kisipari termelőszövetkezeteket úgy akarjuk és fogjuk vezetni, hogy teljesítsék eredeti feladatukat, amelyet a IX. kongresszus tűzött ki és amelyről a párt XI. kongresszusán is szó esett. A személygépkocsik számának növekedése, s általában gépkocsiközlekedésünk fejlődése, valamint az egységes földművesszövetkezetekben használt gépek számának állandó emelkedése megköveteli, hogy következetesen megoldjuk a javítóműhelyek rendszerének problémáját. Ogy vélem, lehetőséget kell nyújtanunk a gépkocsigyártó üzemeknek, hogy saját autójavító műhelyeik legyenek, függetlenül az eddigi autójavító műhelyektől. A gyárak autójavító műhelyeit előbb egyenként építenék fel minden kerületben, majd később a járási székhelyeken és az iparvállalatokban. Véleményem szerint nem árt, ha ezek a kétféle autójavító műhelyek egymás mellett fognak dolgozni, ellenkezőleg, erre nagy szükségünk van. Ennek a megoldásnak az előnye abban lesz, hogy a gyártó üzemek teljes felelősséget vállalnak az új gépkocsikért és általában a cégjelzésüket viselő kocsikért. Ez azt jelenti, ha eladnak egy kocsit, úgy a szavatossági időszakban a gyár dolga, hogy gondoskodjék a javításokról. Az üzemek ennek következtében nagyobb gondot fordítanak majd gyártmányaikra, hisz ha selejtet gyártanak, ezzel csak kiadásaik nőnek meg. Ez pedig nekik rossz, mert csökken az akkumuláció, kisebbek lesznek a prémiumok stb. Ez végeredményben ahhoz a felismeréshez vezeti a vállalatokat, hogy milyen hibák vannak a gyártmányaikban, s igyekeznek majd jobb minőségű cikkeket, autókat vagy más gépjárműveket gyártani. Másodszor, a gyártó üzemek ezekben a javító műhelyekben olyan dolgozókat nevelnek, akik részletesen ismerik a gyártmányaikkal kapcso.latos problémákat, és jó, szakképzett szerelőkre, karbantartókra tesznek szert. Megszűnik az, hogy az egyik szerelő csak a gyújtószerkezetet ismeri, a másik a hengereket, a harmadik a kardántengelyt — úgy mondom, ahogy valamikor tanultam — a negyedik a sebességváltót, az ötödik pedig csak a keréktömlők szereléséhez ért. így van ez? Van itt nem egy elvtárs az üzemekből, mondják meg, igazam van-e vagy sem. Meg kell javítanunk a mezőgazdasági üzemeknek dolgozó javító műhely szolgálatot is. Azt akarjuk, hogy bizonyos javító vállalatok az általános gépipari minisztérium hatáskörébe tartozzanak, — a gépállomások jelenlegi kerületi javító műhelyeiről van szó — s ezek a vállalatok gondoskodjanak a pótalkatrészek gyártásáról és a nagyobb arányú javításokról is. A gépállomásoknak azonban zömükben a mezőgazdasági szervek hatáskörébe kell tartozniok, mivel a mezőgazdasági termelést kell szolgálniuk, és biztosítaniuk a gépjavításokat. A Földművelésügyi Minisztérium és a nemzeti bizottságok vezessék úgy a gépállomásokat, hogy például a jelenleg túlnyomórészt az EFSZ-ekben levő aratógépeket idejében rendbehozzák és előkészítsék a mezei munkákra. El kell gondolkoznunk a helyi nemzeti bizottságok problémáin is. Falvaink fejlődése és kiépülése — nevezetesen a szocializmus építése során —, azt mutatja, hogy számos esetben több község mai területi beosztását, beépítettségét tekintve egyetlen egészet alkot. A községek kataszteri határai ilyen esetekben gyakorlatilag az utcát osztják ketté. Minden kerületben sok ilyen példát találhatunk. Ügy vélem, semmi akadálya annak, hogy ilyen esetekben két, három községből egy helyi nemzeti bizottságot és egy községet alkossunk. Ez természetesen megköveteli a városok és községek új kategorizálását. Arról persze szó sincs, elvtársak, hogy erőszakkal nagy városokat és községeket hozzunk létre, amint azt régebben egyesek javasolták, s tekintet nélkül a létező községekre új falvakat építsünk, amelyek néhány község közepén helyezkednek el. Ezzel kapcsolatban nem tudom, mihez kezdtek volna azokkal a falvakkal, amelyek készen állnak, szépek és jól felszereltek, s közlekedési viszonyaik is jók. Talán le akarták őket bontani? Hangsúlyozom azonban, elvtársak, hogy jelenleg annak a helyzetnek a megoldásáról lesz szó, amely hosszú idők folyamán alakult ki, mégpedig ott, ahol megvannak hozzá a kellő előfeltételek. Ezt külön hangsúlyozni szeretném: ahol kialakultak a szükséges előfeltételek. Mintegy 14 800 községünk van. Nem mindenütt érett meg a helyzet az egyesítésre. Lényegében megmaradunk az eddigi községek mellett. Nem arról van szó, hogy a küszöbönálló választásokig minden áron nem tudom micsoda nagy községeink legyenek. A községek növekedését, egymáshoz közeledését esztendők óta tartó folyamatnak kell tekintenünk. Ha egyelőre megváltoztatjuk egy — vagy kétezer község arculatát e kérdésben egyébként semmiféle számot sem lehet eleve megállapítani — úgy ez sikeres kezdeményezés lesz, amelyet a következő években tovább folytatunk. Nem engedjük, hogy a dolgokat adminisztratív úton oldják meg. A községek és az EFSZ-ek egyesítését ott szorgalmazzuk, ahol megvan hozzá minden előfeltétel és ahol a lakosok, a szövetkezeti tagok ezt kívánják. Minden egyesítés előrehaladást kell, hogy jelentsen, nem pedig egy lépést hátra. Az olyan egyesítés, amely csökkentené a mezőgazdasági termelést, mit sem ér. Az egyesítés könnyítse meg a mezőgazdasági munkát, fokozza a mezőgazdasági termelés belterjességét és termelékenységét, javítsa meg a szövetkezeti tagok életét. • Emellett látnunk kell azt a tényt, hogy községeink nagyon különböző jellegűek, a községek egy része kizárólag mezőgazdasági jellegű, többségükben azonban a munkásosztály 6zámos tagja él. Az egyesítés során nem szabad olyat tennünk, ami csökkenthetné falvainkban a munkások befolyását, ellenkezőleg, minden intézkedésnek arra kell irányulnia, hogy erősítse a munkásosztály befolyását a nemzeti bizottságok, az államhatalmi szervek munkájára, megszilárdítsa a munkás-paraszt szövetséget. A fejlődés során nálunk csinos, szép falvak épültek, amelyek lakosságukat és egész életüket tekintve közelebb kerültek a város életéhez. Ez a jelenség különösen az utóbbi időben gyakori, amikor fejlődik és kiszélesedik a mezőgazdálkodás szövetkezeti módszere. A város és a falu kapcsolata mindenütt jó, a lakosság munkája és élete hasonló feltételekhez igazodik, mint a városokban. Ezért falvaink lényegében továbbra is olyan helységek maradnak, ahol parasztok és más dolgozók is élnek. A falu marad tehát az alapvető termelési egység. Természetesen helyes, ha elgondolkodunk a szövetkezetek nagyságának kérdésén, hogy jobban kihasználhassuk a technikát, és hogy a mezőgazdaságban fokozódjék a munka kollektív jellege. A cseh országrészekben egy község kataszteréhez átlag 300, Szlovákiában 500 hektár szántóföld tartozik. Igaz, Szlovákiában nagyok a különbségek az északi és a déli vidékek között. Ez azt jelenti, hogy Cseh- és Morvaországban a mai helyzet szerint sok szövetkezet földterülete nem érné el a 300 hektárt. Ezért úgy vélem, hogy ott, ahol az egységes földművesszövetkezet 150, vagy 200 hektáron gazdálkodik, fontolóra vehetjük — elsősorabn maguk a szövetkezeti tagok és a nemzeti bizottságok — a kölcsönös egyesülést és egy szövetkezet megalakítását. Ez elsősorban azért indokolt, mert a túlságosan kis szövetkezetek lehetőségei korlátozottak, s e téren is meg kell teremteni a nagyüzemi termelés, a belterjes gazdálkodás minden előfeltételét. Szakembereinknek ehelyütt véleményt kell mondaniok — mégpedig gondos elemzések alapján, — hogy viszonyainkban a technika fokozatos fejlődése mellett milyen szövetkezeti gazdaság lesz a legcélszerűbb. Jómagam már eleve hangsúlyozom, nem volna helyes mindenütt gépiesen két vagy háromezer hektáros szövetkezeteket teremteni, amelyek célszerűek ugyan Dél-Szlovákiában, de nem lennének célszerűek más körzetekben. Számos vidéken, Plzeň, Liberec környékén és egyebütt olyanok a feltételek, hogy például egy 500 hektáros egységnek belterjes gazdálkodással aktív eredményeket kel! elérnie. Ha valahol jó előfeltételei mutatkoznak két-három szövetkezet egyesítésének és kiszámítottuk az egyesülés előnyeit, ott fogjunk hozzá. Ahol azonban az emberek nem hisznek benne, inkább várjunk. Lehet, hogy: egy év múlva maguk a szövetkezeti tagok vetik fel az egyesülés gondolatát és sajnálni fogják, hogy nem egyesültek már régebben. A megfontoltan egyesített szövetkezetek politikailag és gazdaságilag egyaránt erősek lesznek, s biztosan támaszkodhatunk rájuk. Másfelől viszont a belterjesség fokozásának útját kell követnünk, ki kell használnunk a gépeket, a technikát, alkalmaznunk kell őket mezőgazdaságunkban olyan mértékben, amilyet az egyesítés lehetővé tesz. Ezeket az intézkedéseket természetesen a legnagyobb megfontoltsággal, az emberekkel szót értve kell életbeléptetnünk úgy, hogy a termelés, a szövetkezeti tagok és egész szocialista társadalmunk javát szolgálják. Látnunk kell, hogy nálunk a mezőgazdasági termelést a falvainkon kifejlődött adottságok szerint szervezhetjük meg, s ennek megfelelően kell elrendeznünk a gazdasági egységeket. Kisebb egységek esetén természetesen fokozott mértékben előtérbe nyomulnak a mezőgazdasági termelés fokozott belterjességének kérdései, mondhatnám a kertészkedéshez hasonló gazdálkodás módszerei. A szocialista szövetkezeti mezőgazdasági nagytermelés teljes túlsúlyra jutott, s e helyzetben meg kell vizsgálnunk és meg kell oldanunk a helyi nemzeti bizottságok s az egységes földművesszövetkezetek viszonyának kérdéseit. Nevezetesen a helyi nemzeti bizottságok irányító és ellenőrző szerepének növeléséről van szó az egységes földművesszövetkezetekkel szemben. Ügy vélem, elsősorban az a teendő, hogy a helyi nemzeti bizottságokat érdekelteiké tegyük a mezőgazdasági termelés növelésében és falvaink kultúrájának megváltoztatásában. A jelenlegi helyzet erre egyelőre nem nyújt biztosítékot. Hasonlóan ahhoz, ahogy az egységes földművesszövetkezetek területi gazdasági egységeinek kérdését megoldjuk, és kialakítjuk az új közIgazgatási szervezetét a nemzeti bizottságok egész rendszerében, foglalkoznunk kell az állami gazdaságok Irányításával és szervezetével is. Egyidejűleg felül kell vizsgálnunk az állami gazdaságok három, sőt (a kerületi nemzeti bizottságot is beszámítva) négyfokozatos igazgatását és olyan egységeket kell kialakítanunk, amelyeknek irányítása rugalmasabb, a termeléshez közelebb álló lesz. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy megszüntetjük az eddigi igazgatásokat s az osztályokból fejlesztjük ki az állami gazdaságok szervező és irányító tényezőit. Kevesebb lesz a körirat, kevesebb lesz a papírpocsékolás, jobban fogják ismerni a termelést, sok munkaerőt megtakarítunk, s az agronómusok és zootechníkusok oda kerülnek, ahol szükség van rájuk, vagyis közvetlenül a termelésbe. Ezért azt mondom, ha az eddigi nagy és célszerűtlen igazgatóságok eltűnnek és az osztályok válnak az irányítás és a tervezés alapvezető láncszemévé, úgy ez csak használ az ügynek. Felül kell vizsgálni és meg kell változtatni mind a nemzeti bizottságok, mind apparátusuk munkamódszereit. A fő kérdés ezzel kapcsolatban a nemzeti bizottságok tömegszervező munkája. Fontos lesz, hogy a nemzeti bizottságok és tanácsaik a dolgozók legszélesebbkörü részvételével oldják meg a kérdéseket és biztosítsák a feladatok teljesítését. A nemzeti bizottságok apparátusa azonban legyen minél kisebb. Véglegesen szakítani kell azzal a gyakorlattal, hogy a munkát az apparátus irányítja, amelynek tevékenységét gyakran csupán formálisan hagyja jóvá a nemzeti bizottság teljes ülése s ezt háromvagy négyhavonta hívják össze. A jövőben a döntéseket a plenáris üléseken, a nemzeti bizottságok tanácsában és szakbizottságaiban kell meghozni. Ügy vélem, a plénumnak bizonyos szakbizottságokat kell választania a nemzeti bizottság tagjainak s részben a lakosságnak a soraiból, s ezek a szakbizottságok irányító szerepet kapnának, bizonyos kérdésekben a döntés jogát is. E bizottságok — ipari, mezőgazdasági stb. szakbizottságok — nagy jelen(Folytatás az 5. oldalon) ÜJ SZÖ % $ 195

9- november 13,