Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)

1959-11-01 / 302. szám, vasárnap

t Ä szocialista világrendszer országainak eltökélt szándéka: megszabadítják az emberiségef a háborútól (Folytatás a 2. oldalról) irányulnak, hogy eltakarítsuk mindazt a hordalékot, amelyet az államok közötti kapcsolatokban a „hidegháború" halmozott fel. Most az ilyen tárgyalások időszakába lépünk. Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy már megszűntek a nemzetközi megegyezésben levő nehézségek vagy legalábbis a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok közötti kapcsolatokban fennálló nehézségek. Sok-sok év hordalékát természetesen nem lehet egyszerre eltávolítani. Ilyen csodák nem történnek. Még sok mindent kell tennünk, hogy teljesen megolvadjon a hidegháború jege és hogy elérjük az államok közötti kapcsolatok jelentős megjavulását A nemzetközi időjárás barométerének mutatója azonban, ha nem is oly s-^jrsan, mint ahogy mi szeretnénk, de a „viharos borús"-tól a „derült" felé közeledik. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy - az évszakok természetes változásától eltérően — a nemzetközi időjárás nem változik meg magától. Hogy derült és tartós időjárást érjünk el az államok közötti kapcsolatokban, ehhez valamennyi kormány és főleg nemzet rendszeres* tevékeny, ^békeszerető tetteire van szükség s a nemzeteknek arra kell ösztökélniök kormányaikat, hogy a béke érdekében munkálkodjanak. A nemzetek létérdeke a nemzetközi feszültség enyhülése, a világbéke megszilárdítása. Ezért kell jól tudniok, hogyan alakul a nemzetközi helyzet, hogy hassanak kormányaikra és békeszerető politikára késztessék őket. Mit jelent ez konkrétan? Elsősorban azt jelenti, hogy végre már meg kell oldani a leszerelés kérdését, be kell szüntetni a lázas fegyverkezést. Ha biztosítani akarjuk a szilárd békét, a nemzetközi kapcsolatokban nem hagyhatjuk meg többé azokat a csomókat, amelyek a második világháború és az azt követő „hidegháború" időszakából maradtak fenn. Ezeket a csomókat ki kell bogozni, fel kell oldani. Szem előtt kell tartani, hogy meg kell oldani a már régen időszerű feladatot, vagyis a német békeszerződés megkötését. A Hitler-ellenes koalíció volt szövetségesei között Németország kérdésében fennálló komoly ellentétek, a militarizmus és revansista irányzatok felújítása Nyugat-Németországban, a két német állam közötti feszültség — mindez azt okozza, hpgy Európa helyzete bizonytalanná válik, veszedelmes következményeket rejt magában. Mindezek a kérdések jelentős mértékben megoldódnának a reálisan fennálló két német állam közötti békeszerződés megkötésével és ezáltal megoldódna a berlini kérdés is. A szovjet kormány a német kérdésben elfoglalt álláspontját már nemegyszer kifejtette s ezért nem kell róla részletesen beszélnem. Álláspontunkat kifejtettem az Eisenhower elnökkel folytatott megbeszélések során is; mint ismeretes, végül egyetértettünk abban, hogy a német kérdésről folytatott tárgyalásokat kívánatos megújítani. Nem hallgathatom el, hogy egészben véve az európai helyzet még mindig nem csekély aggodalmat kelt. Ebben a térségben a két fél' nagy fegyveres erői összpontosulnak és közvetlenül érintkeznek egymással. Nyugat-Európában nagy számú külföldi katonai, légi és tengerészeti támaszpontok vannak. Most ott ezenkívül rakéta- és nukleáris támaszpontokat is létesítenek. A világ közvéleményének tiltakozása ellenére és ellentétben a béke biztosításának érdekeivel, a nyugatnémet hadsereget nukleáris és rakétafegyverekkel szerelik fel. Ezért egy pillanatra sem szabad megfeledkezni egy újabb háború kitörésének veszélyéről. Már nemegyszer tettünk javaslatokat az európai feszültség enyhítésére a világ eme részében élő valamennyi nemzet biztonságának biztosítására. Hajlandók vagyunk ebben az irányban messzemenő lépéseket tenni és bármilyen ésszerű részleges intézkedésbe beleegyezni. Csak azt kívánjuk, hogy ez az egész-kérdés elmozduljon a holtpontról, hogy az európai helyzet javuljon, hogy az európai csomó ne maradjon összebogozott. A világ egyik nyugtalan területe, amelynek helyzete különféle bonyodalmakkal fenyeget, továbbra is a Közel- és Közép-Kelet. Igaz, hogy most az imperialista államok nem avatkoznak be közvetlenül e térség országainak belügyeibe, mint a közelmúltban, de a helyzet még távolról sem normális. Egyenesen meg kell mondani, hogy a légkört itt semmiképpen sem teszi egészségesebbé az, hogy egyes államok területét továbbra is, sőt egyes esetekben még az előzőnél nagyobb mértékben idegen hatalmak felvonulási területnek használják egy harmadik ország elleni katonai előkészületek céljaira. Már nemegyszer beszéltem arról, milyen kárt okoznak a világbéke megszilárdításában azok az országok, melyek agresszív tömbök tagjai és amelyek területüket rendelkezésre bocsátják külföldi katonai támaszpontok építésére. Ma szeretnék visszatérni ehhez a kérdéshez. Bizonyára senki sem állíthatja, hogy a békét támogatják altok az államok, amelyek politikájuk alapelvéül tették területük rendelkezésre bocsátását külföldi rakéta- és nukleáris támaszpontok, a Szovjetunió ellen irányuló támaszpontok építésére. Az olyan ország, mint Törökország, amely déli szomszédunk, a NATO és a CENTO tagja, amely talán csak azért nem lépett be még a SEATO-ba, mert távol fekszik tőle. De ha ún. „segélyt" ígérnek neki, a SEATO-ba való belépéstől a távolság sem tartja vissza. Igaz, hogy a segély megígérése még nem jelenti, hogy e segítséget meg is adják. Ügy vélem, Törökország uralkodó köreinek ha csak ígérnének is valamilyen összeget, bizonyára örömest belépne a SEATO-ba, vagy akármilyen más ATO-ra végződő tömbbe. De mi a fő eredménye annak, hogy Törökország katonai tömbök tagja? A török terület tényleges katonai felvonulási hellyé vált, amelyen most ezenfelül még nukleáris töltésű külföldi rakétákat is elhelyeznek. Ogy vélem, nem kell rámutatni, hogy ez elsősorban magának Törökországnak a biztonságát veszélyezteti. Nemegyszer beszéltünk Törökország eme külpolitikai irányvonalának veszélyességéről. Konkrét javaslatokat tettünk az államaink közötti jószomszédi kapcsolatok megteremtésére. őszintén óhajtjuk, hogy kapcsolataink a barátság és az együttműködés szellemében alakuljanak. Még nem túl régen is, amikor Törökország politikáját Kemal Atatürk kiváló államférfi szabta .meg, ez a szellem jellemezte kapcsolatainkat. Ami második déli szomszédunk, Iránhoz fűződő kapcsolatainkat illeti, távolról sem olyanok, hogy ne lehetnének jobbak. A szovjet kormány az utóbbi években számos nagyarányú intézkedést tett a jóbaráti kapcsolatok megteremtésére Iránnal. Irán vezetői azonban országuk nemzeti érdekeivel ellentétben inkább a Szovjetunió ellen irányuló katonai kötelezettségének béklyóját vállalták egyrészt a CENTO katonai tömb keretében, másrészt pedig azon kívül. És most szeretnék egy kissé eltérni fő mondanivalómtól s ennek a tömbnek az elnevezéséről beszélni, amelyet azelőtt Bagdadi Paktumnak neveztek. Tekintettel a közelmúlt tanulságára, amely oly gyászos az agresszív erők számára, ez a tömb most felvette a Központi Szerződés Szervezete, röviden CENTO-nak nevét. Ez nagyon jellemző. Van erre egy jó közmondásunk: Aki megégette magát, fél a tűztől. A Bagdadi Paktum szétpattant, mint a szappanbuborék. Most szervezői nem merészelik többé szövetségüket ankarainak vagy teheráninak elnevezni, hanem kigondolták a személytelen CENTO elnevezést. Nos, megérthetjük őket: most biztosabbak lehetnek abban, hogy e paktumból legalább a neve megmarad. Világosan ki kell jelenteni, hogy az ilyen politika nem felel meg a béke megszilárdítása, valamint a szovjet-iráni kapcsolatok javítása érdekeinek. Az iráni politika jövő beállítását azoknak a konkrét tettei alapján kell majd megítélni, akik meghatározzák az ország politikáját. Emellett Törökországnak és Iránnak minden, objektív lehetősége megvan ahhoz, hogy a maguk részéről hozzájáruljanak a feszültség enyhítéséhez a világnak e térségében s megjavítsák kapcsolataikat a szomszédos békeszerető országokkal. A nemzetközi közvéleményben jelenleg komoly aggodalmat kelt az Amerikai Egyesült Államok és néhány nyugati hatalom viszonya a Kínai Népköztársasághoz. A népi Kína nagy ország, amelynek 650 millió lakosa van és a nemzetközi életben kétségtelenül óriási szerepet játszik. A nyugati hatalmak uralkodó körei azonban szeretnék Kínát másodrangú hatalommá lealacsonyítani. A Nyugaton még mindig igyekszenek azt a fikciót érvényesíteni, hogy nem egy Kína, hanem két Kína létezik. De minden diák tudja, hogy csak egy Kína van és hogy a Kínai Népköztársaság fővárosa Peking. Senki sem hallott sohasem Tajvannak nevezett Kínáról. És sohasem volt és sohasem lesz Kína fővárosa Tajpeh. Ezenkívül az Amerikai Egyesült Államok és szövetségeseik álláspontja miatt a Kínai Népköztársaságnak mindeddig nem adták vissza az Egyesült Nemzetek Szervezetében megillető jogait, jóllehet ez ellenkezik a józan ésszel. Kína a szövetségesek oldalán háborút viselt Japán ellen. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik alapító tagja és egyike a Biztonsági Tanács öt állandó tagjának. Most azonban az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Kínai Népköztársaság helyét olyanok foglalják el, akiket a nagy kínai forradalom győzelme és a kínai nép akarata megfosztott attól a joguktól, hogy Kínát képviseljék. Ezeknek az embereknek nincs nagyobb joguk Kína és a kínai nép nevében beszélni, mint pl. a napjait emigrációban tengető Kerenszkijnek a Szovjetunió népei és a szovjet kormány nevében. Ismeretes, hogy tíz esztendővel ezelőtt a népi forradalom győzelme megdöntötte Kína régi, korhadt rendszerét és elsöpörte Csang Kaj-sek kormányát. Megalakult a Kínai Népköztársaság. A Kínai Népköztársaság kormánya az országban oly tekintélynek és bizalomnak örvend, mint amilyet egy kormány sem élvezett Kína egész évezredes történelme folyamán. A Szovjetuniót a Kínai Népköztársasághoz és kormányához a legbarátibb kapcsolatok fűzik. Most, amikor a Kínai Népköztársaság fennállása második évtizedébe lépett, amikor az országban óriási politikai és szociálisgazdasági átalakulások valósultak meg, amikor kiváló sikereket arattak a gazdaság és a kultúra fejlesztésében, különösen nevetségesen hatnak azok, akik a két Kína ' fennállásának értelmetlen álláspontját védelmezik. Az Egyesült Államok a szemmellátható tényekkel és a történelmi fejlődéssel ellentétben továbbra is görcsösen ragaszkodik a megdöntött Csang Kaj-sek-féle rendszer maradványaihoz. Segítséget nyújtott Csang Kaj-seknek Tajvan megerősítésében és fegyvereinek erejével védelmezi őket. Ez nem más, mint kísérlet eme ország forradalmi felszabadító harca betetőzésének meggátolására. Kísérlet továbbá arra, hogy megakadályozzák a Kína egész területén uralkodó államrendszernek Tajvanra és más kínai területre való kiterjesztését. A Kína belügyeibe való beavatkozás, a földrajz „kijavítására" irányuló kísérletek és a két Kína mesterséges helyzetének kialakítása ellenkezik a népeknek a hidegháború felszámolására irányuló erőfeszítésével és feszült helyzetet teremt a Távol-Keleten. Az Egyesült Államokban tartózkodásom idején folytatott megbeszéléseken szóba került Kína is. Kifejtettem a szövet kormány nézetét az ún. tajvani kérdésről és Kína EŇSZ-beli jogai felújításáról. De hamarosan ezt követően Herter külügymi-i niszter úr és helyettese, Dillon úr beszédeikben mintegy lélektani támadást indítottak a Szovjetunió ellen, megkísérelve szándékosan elferdíteni a hazánk és Kína közötti kapcsolatok jellegét, kétséget kelteni a Kínai Népköztársaság szuverenitása iránt bel- és külpolitikai kérdéseinek megoldásában. Nem tudom, hogyan neveznék ezt az amerikaiak, de oroszul az ilyen kísérleteket „szarvasokoskodásnak" nevezhetnénk. (Derültség a teremben.) Hisz mindenki előtt világos, hogy a népi Kína nagy, szuverén állam, kormánya önálló bel- "és külpolitikát folytat. S maguk az amerikaiak teljes joggal nevetik ki a külügyminisztérium képviselőinek nézeteit. Walter Lippmann ismert amerikai újságíró pl. helyesen hangsúlyozta, hogy az ehhéz hasonló kijelentések csak árthatnak a nemzetközi együttműködés javulásának, s nem illik, hogy amerikai államférfiak hivatalosan nyilvános kommentárt fűzzenek a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közötti' kapcsolatokhoz. Herter és Dillon uraknak tudnia kellene, amikor a Szovjetunióról és a népi Kínáról van szó, az ilyen módszerek semmi jót sem hozhatnak. Ami a kérdés lényegét illeti, emlékeztetnék arra, hogy Japán veresége után Tajvan szigetét (az amerikaiak szívesebben nevezik Formózának) visszaadták Kínának. Kína jogát Tajvanra megerősítette a kairói deklaráció, amelyet Roosevelt, az USA elhunyt elnöke írt alá és a potsdami deklaráció, amelyet Truman volt elnök írt alá, éppúgy, mint Japán fegyverletételének aktusa is. Az USA kormánya valaha elismerte, hogy Tajvaot visszaadták Kínának, így tehát e probléma véglegesen megoldódott. Harry Trűman. az akkori elnök 1950-ben kijelentette, hogy Tajvant visszaadták Kínának és hogy az USA és a többi szövetséges hatalom egyetértett azzat, hogy a kínai kormány érvényesítse uralmát e szigeten. Az ún. tajvani kérdés tehát a kínaiak I egymás közötti viszonyának kérdése, s minden bizonnyal Kína benső ügye. Semmilyen nemzetközi bonyodalom nem állana elő, ha nem avatkoznának Kína belügyeibe, ha Tajvanon nem hoznának létre mesterséges helyzetet azáltal, hogy az Amerikai Egyesült Államok katonailag támogatja és védelmezi a csangkajsekista rendszer maradványait. Meggyőződésünk, hogy Tajvan és a további szigetek egyesülni fognak Kína többi részéyel..Mindennemű közvetlen vagy közvetett fenyegetés ebben a kérdésben teljesen hiábavaló. Nem lehet megfeledkezni arról, hogy még egy kis országot sem igen lehet fenyegetéssel eltéríteni elszánt akaratától, hogy nemzeti vágyait megvalósítsa. Annál hiábavalóbbak a fenyegetések, ha oly nagy országról van szó mint a Kínai Népköztársaság. Azok, akik a Szovjetuniónak Kína eljárásáért viselt felelősségéről beszélnek, tudniok kellene, hogy Kinai Népköztársaságnak nincs szüksége semmilyen gyámrí. A népi kormány saját politikáját folytatja és méltóképp kepviseli népét, a Kínai Népköztársaságot. Amikor a Szovjetuniót, mint a Kínai Népköztársaság szövetségesét emlegetik, ezt a felelősséget szívesen vállaljuk. A Szovjetunió számára közelálló és érthető a kínai népnek és a Kínai Népköztársaság kormányának az az igyekezete, hogy a kínai állam visszakapja Tajvant és a többi szigetet, amelyek Kínához tartoznak, de külföldi csapatok tartják megszállva. E kérdésben teljesen támogatjuk és támogatni fogjuk a Kínai Népkötársaság kormányát mindaddig, míg el nem érjük e kérdés megoldását, mert a jog és az erkölcsi elvek az ő oldalán vannak. . A többi távol-keleti probléma közül Korea kérdése érdemel figyelmet. Ez az ország két részre van szakítva. A koreai félszigeten jelenleg az a helyzet, hogy ott ma nehezen keletkezhet katonai összetűzés. Az elaggott Li Szin Man ugyan igyekszik szítani a háborús légkört, de a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság megőrzi nyugalmát fenyegetéseivel szemben és magabiztosan építi a szocializmust. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak mind gazdasági, mind politikai helyzete ma jó, az ország sikeresen begyógyítja a háború ütötte sebeket és napról napra szilárdul. Egészen más a helyzet Dél-Koreában. Gazdasága, főleg mezőgazdasága szüntelenül hanyatlik. Dél-Korea nyomorúságban tengődik. Még Li Szin Mannak is látnia kell, hogy alattvalói nem vágynak háborúra észak-koreai testvéreik ellen. Ezenkívül Li Szin Man nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy ha háborút robbantanak ki a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen, ez a háború hamarosan nagy háborúvá fejlődhetne. És nagyon jól tudja, hogy nemcsak Dél-Koreának vannak szövetségesei, hanem a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak is. Ami a Dél-Korea politikáját meghatározó fő erőt illeti, az a benyomásunk, hogy az Amerikai Egyesült Államok ott nem keres katonai összetűzést. Most a világnak ebben a részében is olyan erőegyensúly alakult ki, amely nem kedvez azoknak, akik ideológiai kérdéseket háborúval Vagy egyéb, nem békés eszközzel szeretnének megoldani. Kedvező feltételek jönnek létre tehát ahhoz, hogy lépésről lépésre előkészüljön a koreai kérdés végleges megoldása. A külföldi csapatok Oél-Koreából való kiVonásával kell kezdeni. Meggyőződésünk, hogy ha Koreában nem lesznek külföldi csapatok, ha senki sem fog kívülről beavatkozni belügyeibe, akkor a koreaiak maguk gyorsabban megegyeznek Északés Dél-Korea fokozatos közeledésében, ami viszont megteremtené Korea nemzeti egységének békés, demokratikus alapokon való megújítása előfeltételeit. Nem jó mellékízt kapott az utóbbi időben a laoszi helyzet. Hogyan jött létre ez a kérdés? Jól ismert körök, amelyek inkább óhajtják a SEATO agresszív tömb kibővítését, mintsem a délkelet-ázsiai béke megszilárdítását, először elérték a laoszi nemzetközi bizottság tevékenységének beszüntetését, amely bizottság az 1954. évi genfi értekezlet határozata alapján alakult meg. Rögtön ezután ugyanezek a körök megkezdték a laoszi helyzet komplikálását, ahol — szöges ellentétben a genfi egyezményekkel — megkezdődött Pathet Lao volt erőinek fegyveres üldözése. Jóllehet Laoszban csapat csapat ellen harcol, a világon jókkal nagyobb lármát támasztottak, mintsem szükséges lett volna. Ami a Szovjetuniót illeti, ellenezzük azt, hogy Laoszban akár csak egy :kis háború tűzfészke is fennálljon, amely tápot adhatna az agresszív erőknek. A Laoszban lejátszódó öszszetüzéseket ésszerű állásponttal és a nemzetközi egyezmények tiszteletben tartásával fel lehet számolni s a helyzet normalizálódhat. Főleg arról van szó, hogy a nagyhatalmak ne avatkozzanak be más államok belügyeibe, mert egyébként nem kívánatos következményékre kerülhet sor. Nagyon sajnáljuk, hogy az utóbbi időben összetűzésekre került sor a velünk baráti viszonyban álló két állam — a Kínai Népköztársaság, amelyhez a testvéri barátság megbonthatatlan kötelékei fűznek bennünket, és az Indiai Köztársaság határain, amellyel sikeresen fejlesztjük baráti kapcsolatainkat. Főleg az szomorít el bennünket, hogy ezek az incidensek mindkét oldalon emberéleteket követeltek áldozatul. Az áldozatok szüleinek és hozzátartozóinak semmi sem pótolhatja e veszteséget. Örülnénk, ha a kínai-indiai határokon nem ismétlődnének meg az incidensek, ha minden vitás határkérdést baráti tárgyalások útján oldanának meg mindkét fél kölcsönös megelégedésére. Ogy vélem, nem kell beszélni a Szovjetunió és valamennyi többi ország kölcsönös kapcsolatairól. Ezért csak azokat az alapvető kérdéseket, azokat a pontokat soroltam fel, amelyek bizonyos mértékben aggodalmat keltenek a jelenlegi nemzetközi helyzetet illetőleg. A világ más országaiban és területein az utóbbi időben különös változásra nem került sor. Csak azt mondhatjuk, minden okunk megvan ahhoz, hogy elégedettek legyünk az államok többségéhez, főleg azon államokhoz fűződő kapcsolatainkkal, amelyekkel a Szovjetunió bővíti és szilárdítja baráti kapcsolatait. De azokkal az államokkal is, amelyekhez eddig nem fűz még bennünket a feltétlenül szükséges kölcsönös megértés, szeretnénk kapcsolatainkat javítani és elérni a teljes, kölcsönös megértést, amely barátsággá fejlődne. A nemzetközi feszültség enyhülésének elérése kapcsolataink további bővítéséhez vezetett mind a Kelet, mind a Nyugat országaival. Következetesen meg kell valósítani lenini békeszerető politikánkat, s azt rendíthetetlen következetességgel meg is valósítjuk. A leszerelés problémáját meg kell oldani! Képviselő elvtársak! Az USA-ban tett látogatásom során a szovjet kormány nevében az Egyesült Nemzetek Szervezete elé terjesztettem az általános és teljes leszerelés javaslatát. A Szovjetuniónak ez a javaslata, mint tudjátok, nagy pozitív visszhangot keltett a világ valamennyi országában. Mi szovjet emberek úgy véljük, hogy a leszerelés korunk legfontosabb kérdése. Hogy sikerül-e megtalálnunk e kérdés megoldását, az attól függ, milyen irányban fog haladni az emberiség: a béke felé-e, vagy a háború felé. Ogy tűnik, hogy ma már ez nem kétséges! Az emberiség történetében a nemzetek még sohasem kényszerültek munkájuknak oly óriási részét pusztító eszközök termelésére fordítani, mint ma. A lázas fegyverkezés kiterjed valamennyi területre, bővülnek a hadseregek, gyarapodnak és tökéletesednek az ún. hagyományos fegyverek, szüntelenül növekszenek a nukleáris bomba- és rakétafegyver-készletek. A New York Herald Tribúne amerikai lap közölte, hogy 1945 júliusától a múlt év végéig kb. 250 nukleáris robbantást végeztek, amelynek egész hatása kb. 100 millió tonna trinitrotoluolnak felel meg. E robbanások ereje sokszorosan meghaladja mindazon bombák, aknák és töltények erejét, amelyek az első és második világháború alatt együttvéve robbantak fel. És mégis, az eddig kipróbált nukleáris bombafajták csak elenyészően kis részét képezik a raktárakban felhalmozott atom- és hidrogén-fegyvereknek. Hova vitte az emberiséget a lázas fegyverkezés! Még nemrégen a nagy távolságok, pl. óceánok természetes gátat emeltek a háború egyik földrészről a másikra való kiterjedése ellen. Az első és a második világháború elsősorban Európát dúlta fel. Néhány állam még nyugalomban élhette át az óceánon túl, vagy a távol eső területeken. Nemcsak, hogy a háború pusztítását és egyéb szenvedéseit sikerült elkerülniök, hanem még mérhetetlen tőkét is kovácsoltak a háborúbői. Másként fest a helyzet ma. A legpusztítóbb eszközt — a nukleáris fegyvert - néhány perc alatt el lehet szállítani a világ bármely helyére. Az új háború nem kímélne meg senkit és az emberiségnek hallatlan áldozatokat, pusztulást és szenvedést okozna. Nem volna semmilyen különbség a hátország és a front között, a katonák és a polgári lakosság között. Ha el akarjuk torlaszolni a háborúhoz vezető utat, meg kell valósítani az általános és teljes leszerelést. Ezért terjesztette elő a szovjet kormány az Egyesült Nemzetek Szervezetében ismert javaslatait. Mi a szovjet program lényege? Javasoljuk a legrövidebb idö alatt — kb. négy év folyamán — az összes államokban az általános és teljes leszerelés végrehajtását. Ez azt (Folytatás a 4. oldalon) ŰJ SZÖ 3 * 1959- níovember t,