Új Szó, 1959. október (12. évfolyam, 272-301.szám)

1959-10-31 / 301. szám, szombat

ír: ::: (ilCsontos Vilmos: 5 HISZEK 1 AZ EMBERBEN | jjj Hiszek az emberben, Ili Kit széppé formál a jjj Fejlődés törvénye, Ijj Ki a másik embert III °9.y nézi, úgy látja, Ili Hogy néki testvére. jjj Hiszek az emberben, III Ki sziklát repesztve III — Erejét se féltve, jjj Vágja az ťij mezsgyét, III Felfelé ívelve jjj A napba, a fénybe! Hiszek az emberben, III Megizmosodottan jjj Ki indult a mélyből, jjj Akinek az élet Ijj Magja már pirosan Ijj Perdül a kezéből. Hiszek az emberben, jjj Akit béke-vágya jjj Glóriával ékít, jlj Kinek új korszakot jjj Emel már a válla, S új hajlékot épít. III Hiszek az emberben, |j| A jelenvalóban, jjj Aki hittel éltet; jjj Egyesülök véle, - Mint csöpp a folyóval, jjj Hogy tengerbe érjek! Érdekességek könyvekről A világ legterjedelmesebb könyve egy ösi kínai lexikon, amely nem kevesebb, mint 24 580 kötetet számlál. Az elképzelhetetlenül hatalmas munka magában foglalja mindazokat az ismereteket, amelyeket a világnak akkoriban legfejlettebb és legműveltebb népe öszszegyűjtött. Terjedelem szempontjából második helyen ugyancsak egy kínai munka áll: a nagy kínai szótár, amelynek 5020, egyenként 170 oldalas kötetét a 17. században nyomtatták. Méretek szempontjából a világ legnagyobb könyve egy 1823 és 1830 között kiadott anatómiai atlasz, amely 190 cm magas és 90 cm széles. A külön könyvszekrényt igénylő hatalmas könyvet a bécsi állami ipari szakiskolában őrzik. A világ legkisebb könyvét 1879-ben nyomtatták az olaszországi Páduában. A könyv magassága 10 mm, szélessége 6 mm, olvasásához különleges mikroszkópra van szükség. A világ legsúlyosabb könyve Ithakaszigetériek története. Az egykötetes mű súlya nem kevesebb, mint 59 kg. A z igazgatóságon vagyok. Pavlonka igazgató elvtárs a főmérnökhöz küld, aki telefonál, majd egyszerre három mérnököt is látok. Aztán villámgyorsan történik minden. Azon veszem magam észre, hogy vadonatúj bányászruhában, sisakkal a fejemen és jókora gumicsizmával a lábamon ballagok a tárna felé. A főépületből lépcsőkön, folyosókon és az öltözőkön visz az út a tárna bejáratához. Ügy is mondhatnám, hogy az igazgatóság épülete egyazon épület a tárna bejáratával. Meglepően modern minden. De a legmeglepőbb mégis ez a tény. Talán éppen azért, mert a legifjabb bánya. Mindössze 1955 őta működik. A csempés fürdőszobák mellett kis kabinban kvarc vár a bányászokra, hogy pótolva legyen a Nap hiánya. Csempések az öltözők, csempések a labirintusnak tűnő folyosók. Már a tárna bejáratánál vagyunk és a „klecre" várunk, ami magyarul ketrecet jelent. Elég magasan járhat a Nap odakint, a bányászok régen lent vannak. Pár percnyi időnk van. Cwik mérnök magyarázattal szolgál kérdéseimre. — A tárna mélye? — Négyszáznyolcvan méter. — Csak? — kérdezem kissé csalódottan. Ezer méteren felül számítottam. — Nincs tervbe véve, hogy tovább mélyítik? — Nincs. Egyelőre annyira gazdagok a szénrétegek, hogy ez teljesen felesleges lenne. így is óriási lépéssel haladunk előre. Végre itt a ketrec. Beszállunk, Csak hárman vagyunk ezúttal. A ketrec két oldala nyitott. A bányászoknak zárt ketrecük van és húszan férnek el benne. Egyszerre három ketrec lép működésbe s így előírás szerint hatvan, de sokszor nyolcvan bányász szállhat le, vagy fel. Süllyed a ketrec. Másodpercenként tizenkilenc métert zuhanunk a mélybe. Sötétség. Csak néha villan fény. Ilyenkor emeletet érünk, amely kb. száz méternek felel meg. Őrült sebesség. Azt kérdezik fiatal barátaim, nem félek-e, de nem, nem. Sokkal rosszabbra számítottam s így kellemesen vagyok meglepve önmagammal. Pillanatok alatt érjük el a harmadik emeletet és a Regina felé vesszük utunkat. Kőtéglalapokkal bélelt folyosókra érünk, amelyeket hatalmas csavarokkal egybefűzött óriási vasgerendák kötnek össze és támasztanak alá. Ennek ellenére az erős nyomás nagyon sok helyütt kikezdte a támasztékot. Az alapzaton kettős sínek, a síneken mozdonyok, csillék. Hol előttünk, hol utánunk zúg fel a mozdony. Néha a csillék között törtetünk előre és csak nehezen tudunk átsiklani. Sietni kell, nehogy valamelyik elinduljon. Lámpámmal megvilágítom a csillék tartalmát, mely száz színben sziporkázik felém. Felsóhajtok. Itt vagyok hát a fekete gyémánt hazájában. Megsimogatok néhány darabot. Néha kő is akad. Hatalmas tömbök is láthatók. — Ezt is felhasználják? - vetem fel a kérdést. — Hogyne! A törött, vagy az őrölt kővel a felszínt töltjük fel - mondA bányászétkezdében OSTRAVAI RIPORT A Sztálin-bánya 2-es számú tárnájában ja rokonszenves kísérőm, Cwik mérnök. — Hogy-hogy feltöltik, hát sűlylyed ? — Évenként huszonkilenc-harminc centimétert. Mintegy 45 cm átmérőjű vascsövek futnak a fejem felett. Ezeken jön a levegő felülről le a folyosókra. Bizonyos távolságban lapos vasdeszkalapok függnek, rajtuk fehér por. Nézem. A két elvtárs magyaráz. Mészkőpor. Stramberki mészkőpor. Méregdrága por. amely tűzvész esetén nagyszerűen szigetel. Megyünk a sötétben tovább. Lámpásunk világít csak, melyet a föld felé kell tartanunk, hogy lássuk, hová lépünk. Még kényelmesen, különböző számokkal ellátott folyosókon normális lépésben haladunk előre. Három, négy, ötjegyű számok. Minden számnak külön hivatása van. Ezek a számok tájékoztatják a technikust és a bányászt. Hol vannak, hány száz métert tettek meg eddig, mennyire vannak a keresett ponttól. Bányászlámpánk nemcsak világít, hanem vigyáz is ránk. Ugyanis lámpánknak száma van. Ez a szám pedig mi vagyunk. Ha netán nem találnánk visszajönni, akkor keresésünkre idulnának. Mint szentjánosbogárkák az éj sötétjében, úgy kígyóznak a mozdonyok szemei. Ilyen kicsi bányászmozdony 80 — 150 megrakott csillét szállít a felvonóhoz. Az egyik kereszteződésnél nyitott vascsőhöz érkezem. Odamegyek. Omlik rám a fenti friss levegő, majd elfúj. A folyosó két oldalán sokkal keskenyebb vascsövek vezetik ellenkező irányban, kifelé a talajvizet. Régóta megyünk, néhány ezer métert tettünk meg. Transzformátorra bukkanunk. Itt váltják az áramot ahogy a szükséglet megköveteli. Nem tudom elképzelni, hogy nem is olyan régen vakságra kárhoztatott lovak húzták a csilléket, amíg el nem pusztultak. Ma már a technika nemcsak az embert, de az állatot is felszabadította. Mozgó csilléken át felkapaszkodunk az egyik vájatba. Egy-egy méternyi távolságban idősebb vájárok dolgoznak. Az egyiknek fúrógép van a kezében és fejti a szenet, amelyet szomszédja lapáttal hány a „vlečkára", vagyis a szénlehordó csatornára, melynek alján nehéz vaslánc lapul. A vaslánc vastányérokat fűz össze, amelyek meggátolják a csatornában a szén torlódását, megakadályozzák a szén hirtelen leömlését a csillékbe. A lánc és a tányérok nélkül lavinaként zúdulna a szén, ami veszélyt jelentene. Az omló szén, a lapát és a fúrógép zaja túlharsogja hangunkat. Nem beszélhetünk, különben is nem lehet megállni. A vájat másik oldalán megszűnt a munka. A mérnök figyelmeztet, ne menjek oda, veszélyes. Az erős nyomás következtében a szénfalakat feltámasztó hatalmas fatömbök megroggyantak. Nem megyünk tovább. \ csilléken át újból járható folyosóra jutunk, s onnét át a Reginára. Várom, hogy kombájnokkal találkozunk,- de kombájn a Sztálinon nincs. A szénrétegek ugyanis olyan mértékben lejtenek, hogy a kombájn itt nem használható. Négyméteres nyíláson haladunk át, amely folyosóvá tágul. Méterenként és félméterenként alátámasztva a tető. Itt már meggörnyedve megyünk előre. Bámulom a szénplafont. Oly tökéletes a simasága, hogy megsiklik rajta a kezem, ahogy hozzáérek. Alattunk a „szénparkett" tükörsima. Dicséretére válna bármilyen modern tánchelyiségnek. Nem mehetünk többé lépésben. Térden csúszunk a harmadik emeletről a negyedikre. Cwik mérnök megy előre, én követem, a másik mérnök bizonyos távolságban utánam. Néha akkorát siklóm, hogy meg kell kapaszkodnom a támasztékban. Ez azonban nem ajánlatos. A mérnök figyelmeztet, hol kell vigyáznom. Néha egyszerűen megtiltja, hogy megfogjam a támasztékot. A bányászok 3 — 4 méternyire tőlünk dolgoznak kettesével. Fiatalok. Pillanatra csönd. A gép megállt. Kihasználjuk az alkalmat és hozzájuk siklunk. — Zdar Buh!-ot és jó munkát kívánunk. Egy perc alatt körém sereglenek vagy hatan. A legközelebb ülőt megszólítom: — Hány éves? — Húsz. — Brigádos? — Nem. — Mióta dolgozik itt? — Hat éve. — Akkor hivatásos bányász, úgy-e ? — Az vagyok. — Szereti a szakmát? — Nem volnék itt, ha nem szeretném. — Hová való? — Kassai. — Hogy hívják? Bartók nevű fiatal vájár barátom szlovák, de ért magyarul. Egy idősebb háromgyermekes családapa Brnó környékéről való. Lakásra vár. Valamennyien brigádosok voltak, de ma már mind frigyet kötöttek a föld szívével. Nem mennek el többé. Itt maradnak. Mozgásba jönnek a csatornák, a zörgés, zúgás elveszi 'hangunk. Már csak annyi időnk van, hogy megbeszéljük a találkozót odakint, mert itt pénzt jelent a pillanat. Intünk, átsiklunk a jobboldali falhoz és elúszunk ott, ahol abbahagytuk. A támaszték egyre sűrűbb, akár a levegő. A platón egyre alacsonyabb. Szénporosak és izzadtak vagyunk. Testemen sós lé fut végig. Boldog vagyok, mert Bartókékra gondolok, hogy beszélhettünk. Végre lent vagyunk. Csilléken ugrálunk át, le a sínekre. Szél csap meg. Ojra tágas folyosó, sínek, mozdonyok, csillék. Lent vagyunk a negyedik emeleten. — Mi lenne, ha egyedül lennék és véletlenül eltévednék? — vetem oda a kérdést. Hogyan jutnék ki. Mind a ketten magyarázni kezdenek. — Nagyon egyszerűen. A levegő, a szél irányában. Ha hátunkat éri, akkor befelé tartunk a tárnába. Ha ki akarunk jutni, akkor szembe kapjuk a szelet, mert fentről jön a szél. Itt már néha vízbe gázolunk. — Tavaly volt néhány nem éppen lelkiismeretes brigádosunk — mondja a mérnök elvtárs — ez az ő „munkájuk" eredménye. Száz métereket, ezer métereket teszünk? A jó ég tudja! Felettünk halastó. Kétszáz méter hosszú, százötven méter széles. Nem érdekes? Ügye az! Ha elképzelem, hogy a fejemre ömölhetne... no, de ez ki van zárva. Egyszerre villanyfény újra. A felvonónál vagyunk. Kicsit várunk. A műszak lejárt. Szénporos, izzadt bányászok szállingóznak. Csoportokban, hangosan szórakoznak. Nagy, túl nagy a csarnok, nem tudom kivenni, mit beszélgetnek. Aztán szédült sebességgel repülünk felfelé. A csempés meleg fürdőszobában nagyszerűen megmosdom és futok Bartókékat megtalálni. Keresem a folyosókon, nem találom. Csalódott vagyok. Persze, nem jelöltük meg a pontos időt, sem a pontos helyet. Nem tudok belenyugodni, hát elindulok a bányászétkezdébe. Meg kell, hogy találjam őket. Csak most kezdem érezni, mily nagyszerű élmény volt ez a látogatás. Nagyszerű volt, még sokszor eljövök. Az ajtókon ömlik ki a sok Bartók. Ifjú Bartók, öreg Bartók, én meg közéjük veszve, mint tengerben a csepp, sodródom. :— Akkor bizonyára a bányász tanonciskolán keresztül jutott idáig? — Azt elvégeztem, igen. Több kérdéssel ostromlom egyszerre, de valahogy harapófogóval kell minden szót kihúzni belőle. Lassan, csöndesen pereg ajkáról a szó. Végre is enged kérésemnek, hogy meséljen magáról valamit. — Tízéves még nem voltam, amikor meghalt az apám. Kysucké Nové Mestóból jött el az édesanyám — mert szlovákok vagyunk — Horni) Bfenešovra. Határszéli falucska itt Morvaországban. A földet dolgoztuk, öten voltunk testvérek. Nehéz volt. Gyerek voltam még, inkább játszani szerettem volna ... — Hogyan jutott eszébe bányászmunkára jelentkezni? — Hm. Nehéz azt megmondani, meg aztán talán nem is hinné el. — Hát miért ne hinném? Csak mondja el. És úgy mondja el, ahogy volt. Ne vegyen el belőle egy szót sem. Gondolja azt, hogy az édes testvére vagyok és már nagyon, nagyon régen ismerjük egymást. — Az iskolában történt. Azt mondta a tanítónk, hogy hazánknak szüksége van bányászokra. ,És én úgy éreztem akkor, hogy e<l kell mennem, Másnap jelentkeztem. Az első voltam. — Hány éves volt akkor? — Tizennégy múltam. — Csak maga jelentkezett? — Utánam még kilencen jöttek. Elvittek a bányásziskolába. Ostravára, a J. Fučík Tancfncotthonba. — Hogy érezte ott magát. Milyen volt az ellátás? Meg volt elégedve? — Hogy meg voltam-e elégedve? Gyönyörű, tiszta szobában négyen laktunk. A koszt olyan volt, hogy álmodni sem lehetett jobbat. Ruhát kaptunk, fehérneműt, kesztyűt, mindenünk megvolt... Kezdem megérteni František Lyškót, ezt a csöndes és nagyon szerény fiatalembert. — Mikor szálltak le először a tárnába? — Egy hét múlva. Egy évig jártunk a Jeremenkóra, minden második nap. Egy év letelte után a Hlubinán dolgoztunk, később a Sztahanovon, majd a Vítéznv Ünorról a Sztálinra kerültem. Régóta keresem a kenyerem magam. Tavaly óta vagyok elővájár. Egy másik férfi ült az asztalhoz. Fiantišek Lyškó kollektívájához tartozik. Tőle tudom meg, hogy harminchat ember dolgozik Lyškó keze alatt. Mind idősebb nála, mégis tisztelik és szeretik. A szava megszeghetetlen. A ,napi reggeli ötperces után kiszabja a munkát és abból nem enged. Megesik, hogy néhanapján egy-két órával megtoldják a műszakot. Az eredmény kiváló. Elsősorban remekül „kijön" az embereivel, annak ellenére, hogy nagyqn szigorú. Másodsorban mindent megtesz az embereiért. Mintegy 9000,— koronát kaptak kézhez fejenként a bányásznapon, mert több mint 200 százalékra teljesítették a tervet. Normán felül 4200 tonna szén fejtését vállalták egy hónap, azaz 26 nap alatt, és eddig már ezt is több mint 1000 tonnával túlszárnyalták. Elnyerték a szocialista munkabrigád címet. Egyik ámulatból a másikba esem. Ez hát az én nagyon vékony, nős fiatalemberem, egy ici pici lánynak boldog édesapja. Hisz ez egy óriás! Már szürkül odakint, amikor jókedvűen búcsúzom tőlük. Gyalogosan veszem nyakamba az öt kilométeres utat, mert kell egy kis friss levegő és arra gondolok, vasárnap még módomban lesz gratulálni František Lyškónak, mert én is hivatalos vagyok abba a fényes kultúrházba, melyen az utolsó simításokat végzik. A kötelezettségvállalások egyike, hogy vasárnap ünnepélyes keretek között megnyitják bányászaink részére. MOJZES ILONA Végre bent vagyok, de az én Bartókom sehol, s a társait is mintha a föld nyelte volna el. A sóhajtgatás azonban nem vezet célhoz. Ha már így elügyetlenkedtem a dolgot, hát keresek más valakit. Kit válaszszak, kinek van szemére írva a bánya szerelme. Kicsit furcsa lesz majd, hogy csak úgy megszólítok valakit, de nincs más választásom. Az idő sürget, megmagyarázom neki valahogy, hogy miről van szó. Itt is van! A nyitott ajtón egy öreg bácsi ballag be. Gondolom, ennek aztán lesz mesélni valója, s már megyek is utána és asztalához telepedem. — Nem lesz belőlem semmi haszna, kedves, harminc évig dolgoztam ugyan lent én is, de most már tizenöt éve a felszínen vagyok, különben is sietek, csak úgy ugrottam el szódavízre a munkámból... Aztán Azért dolgozunk, hogy soha ne hervadjon le a mosoly gyermekeink ar- meg minden megváltozott odalent cáról. Ajaj, mit is tudnék én mondani magának? Csak ami volt. Azt meg minek, az már elmúlt. A mostani bányászok nem olyan szomorú legények, mint mi voltunk. Ott van egy fiatal, ni, egyedül van, az talán többet mondhat, majd ide küldöm. Most itt ül mellettem egy nagyon vékony és nagyon fiatal ember. A szeme körül árulkodón beszél a szénpor, de azért megkérdezem: — Maga bányász? — Mester vagyok. — Tessék? Hogy-hogy mester? Hát hány éves? És magamban ezt gondolom: „Ez a fiú látja rajtam, hogy idegen vagyok, bizonyára lódít". A szemébe nézek hát, el akarom találni az igazságot. A szeme nyugodt, a tekintete nyílt. Nem hazudott. — Huszonnégy. Hangosan csodálkozom: — Mióta van a bányánál? — Kilenc éve. A Bratislavai Nemzeti Színház operaegyüttese e napokban nagy sikerrel mutatta be Jiŕi Pauer „Zuzana Vojíŕová" című daljátékát. J. Herec felvételén Oľga Hanáková és Juraj Wiedennann. ÜJ SZÖ 7 * !959. október 51.