Új Szó, 1959. október (12. évfolyam, 272-301.szám)

1959-10-24 / 295. szám, szombat

Tizenegyezer kilométer az űj Kínán keresztül 48-A A negyedik napon a rendőr ügynökök végre megszimatolták a nyomot, mely a Szin-ju utca 48-as számú házába vezetett. A >tizenhárom ember az utolsó pillanatban menekült el. Tíz perccel később a ház előtt néhány gépkocsi állt meg, amelyekről állig felfegyverzett francia rendőrök ugráltak le. Körülvették az épületet ... A tizenhárom ember néhány nappal később Cseh-tyiang tartományban, Tyiaszing városánál a Déli-tavon ringatódzó dzsunkákon találkozott, és immár „nern alkatrészek ma tizenhét nap alatt készülnek el. Tavaly harminchárom nagy konventor-állványt készítettek el. Aztán tetővel fedték be az udvar egy részét és — csak úgy házilag — néhány új esztergát készítettek el. — Szegényes módszerek ezek, mégis előbbre visznek, — Cen Cshen-fu elvtárs hiába igyekszik letörülni maszatos arcáról az olajat, amikor megzavarjuk• munkájában. Á „hangyák" harapdálnak, mardosnak, s az j acél egyre több. y HÁ — Jermáŕ elvtárs is sokat segített, nemcsak magyarázott, de a gyakorlatban is megmutatta, mit és hogyan kell tenni, hogy jó legyen a munkánk. Áldozatosan dolgozott, gyakran az éjszakát is átvirrasztotta, hogy idejében megjavítson egy-egy gépet és ne maradjunk le a tervvel, — meséli Vang elvtárs, az üzem igazgatója. — Egyszer kiesett a gépből a forgókerék. Jermáŕ azonnal a műhelybe sietett, s mikor látta, mi a baj, azt mondta, hogy ezért is ö tehet, mert megmagyarázta ugyan, hogyan kell bánni a \!RODALO/ARŰ L- KÖNWEKRÖI Az elbeszélés és a novella mesterei A „hangya marja a csontot" a sang háji hajómotorokat gyártó üzemben. zavarva" tette meg, amit megtenni akart. Azok azonban, akik rájuk uszították a francia rendőröket, soha el nem felejtik azt a napot, különösképpen akkor, ha babonásak. Sangháj francia negyedében, a Szin-ju Utca 48-as számú házában 1921. július elsején tizenhárom küldött találkozott, köztük Mao Ce-tung és Tung Pi-hu elvtársak, hogy Kína hatvanhét kommunistájának képviseletében a kommunista párt első, alakuló kongresszusán megvitassák a párt jövőbeli feladatait. A maroknyi ember (ezek a szavuk sem fejezik ki a születő párt számbeli gyöngeségét) még csöppnél is kevesebb volt az óriási, sokmilliós ország tengerében. Valósággal eltűnt benne. Hiába vizslattak utánuk a besúgók. A hatvanhét próféta azonban fáradhatatlanul dolgozott. A; 1925-27-es forradalom idején számuk már néhány tízezerre nőtt. Harcba viszik Sanghajt is. 1927-ben közel négyszázezer sungháji proletár kezdi meg a legnagyobb politikai sztrájkok egyikét. Csangkajsek kegyetlen bosszút áll. A Pao-san utcán zsoldosai ezer és ezer tűntető munkást kaszálnak le gépfegyvereik tüzével; a megeredt zápor véres folyóvá változtatja az utcát. — Jobb ezer ártatlant megölni, mint egyetlen kommunistát elszalasztani — Csangkajsekék hóhérjai ezzel a jelszóval a következő két év folyamán Kína-szerte négy százötvenezernél több embert öldöstek le kegyetlen megtorló hadjáratuk iorán. Vérzett Sangháj is. Ma épül a város. * * * — Nem vállalhatjuk. A gépek kicsinyek és elavultak, ilyen nagy darabok meg be sem férnek a műhelyekbe. Nem bírjuk keresztülfuttatni őket a kapun. Á hajógépgyár vezetői makacsul kitartottak a maguk igaza mellett. Oj, nagy gépeket követeltek, tucatnyi szakképzett munkást. A követelést „odafenn" elutasították — egyszerűen nem volt gép, nem volt szakember. Most mit tegyenek az adott körülmények között, amikor — ahogy Kínában mondják — „messze van a víz a tűztől?" A "kommunisták azonban semmiképpen sem akarták feladni a harcot. Micsoda dolog is volna, azonnal kapitulálni? Igaz, a gyár kicsi. Nem lesz gyerekjáték keresztüljuttatni a kapun a két, egyenként tizenegy tonnás munkadarabot, de a sangháji kohóműnek sürgősen szüksége van rájuk. Az egész ország valósággal szomjazza az acélt... Három napon keresztül tanácskoztak a munkásokkal. Kezdetben csak az akarat volt, az elszánt akarat: meg kell tenni! — Segítenünk kell magunkon, — vélekedett Cen Cshen-fu munkás is. Tulajdonképpen ezzel kezdődött. A kis gyárba (tidajdonképpen csak kilenc egyesített műhely és javítóüzem, 288 alkalmazottal) is elérkezett a harbini kezdeményezés híre. Ott a megmunkálási „hagyja marja a csontot" módszerrel végzik. — Miért ne próbálnánk meg >nálunk is? Hu az apró hangyák egy egész bivalyt megesznek, és még a csontokba is belemarnak, mi is megmunkálhatxink nagy darabokat kis gépeinkkel, esztergályozhatunk, marhatunk és fúrhatunk. Most már maguk a munkások jöttek a javaslatokkal. Cen Cshen-fu állt elő a legtöbb indítvánnyal, hogyan dolgozzanak ,,hangya módra". A munkadarabokat az udvaron helyezték el — sikerült kifogni a szűk kapun is. Aztán mellé hordták a gépeket, még a nyolcvan esztendős „aggastyán" eszterigát sem hagyták a helyén. Jó idő, rossz idő, — tizenhat nappal később a kohómüvek megkapták a kész alkatrészeket. A „hangyák" egyre jobban beletanultak a „csontmarásba". A régebben hét esztergapadon ötvenhét napig megmunkált A „hangyák" keresztülrágják magukat az elmaradottságon. A kapacitás — már mint a tervezett — szűknek bizonyult. A tavalyi nagy ugrás halomra döntötte a „végleges" előirányzatokat. Minghamban, Sangháj mellett a korszerű turbinagyár dolgozói (a gyárat csehszlovákiai tervek szerint építették és csehszlovákiai gépekkel szerelték fel) két vállra fektették a tervelőirányzatot. Ma már kétszer annyit termelnek. Hogyan történhetett ez? Hisz csodák már nincsenek. Az emberek és kezdeményező készségük — ime, az egyszerű magyarázat. Hogy részletesen elmondjuk, hogyan érvényesült mindez a gyakorlatban — bizony, ahhoz egy könyv is kevés lenne. Általában megállapíthatjuk: a munkások sokkul nagyobb teljesítményre szorították rá a gépeket, s amennyiben ez kevésnek bizonyult, a technikusok segítségével maguk gyártottak új gépeket — összesen vagy százhúszat (köztük nagy karusszel-esztergát, gőzkalapácsot, esztergapadot), módosították a technológiai folyamatokat és így tovább. A főmérnök magyarázata végén mosolyogva hozzáteszi: — Ivás közben ne feledkezzünk meg a forrásról. A cseh anyának itt a mi gyárunkban már fiai, sőt unokái is születtek. Egy ideig eltartott, míg megértettük a szóképet, s aztán megjegyeztük: — De hisz tavaly már itt sem voltak a mi pilzeni szakembereink. — Schneider elvtárs tanította meg munkásainkat, hogyan kell fokozni a forgácsolási sebességet, neki köszönhetik mestereink, hogy megfelelően tudják szervezni a munkát. Hát még agitálni hogyan tudott! Amikor embereink keze alól selejt került ki, megmagyarázta nekik, hogy őket is eszi a méreg, ha hibás portékát vásárolnak a boltban. Nem tűrte a műhelyben a rendetlenséget és azt mondogatta munkásainknak: „Talán tetszik nektek az olyan csinos nő, akin szép ruha van, de piszkos a lába?" Ezt valamennyien megértették. A 48-as számú ház a Szin-ju utcában géppel, de nem mutatta meg a gyakorlatban. Higgyék el, mindez nagy hatással volt munkásainkra. Esztergák és marógépek, dohogó gőzkalapácsok között kovácsolódott acélnál szilárdabbá a cseh és a kinai munkások nagy, elvtársi barátsága. — Ne feledjék el átadni üdvözletünket a pilzeni elvtársaknak. „Kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet". Ezt a megalázó táblát Sangháj népe ezerkilencszáznegyvenkilenc májusában tépte darabokra — akkor rombolták le a szabadság útját álló gátakat, amelyeket a gyűlölet emelt a nép elé. Végre eltűnt a felhőkarcolók árnyékában, a folyó partján hűs árnyékot kínáló park kapujába a megalázó, arcpirító tábla. Áz imperialista Európa névjegye volt. Egyfelől az égnek rugaszkodó felhőkarcolók, másfelöl a tilos a bemenet" feliratú tábla, és a képet teljessé teszi a Phu-to negyed, s benne a „Gyógyító folyadékok" utcája, vagy jobban mondva sikátora. Alig három-négy lépés a szélessége, s nem egy háza akkorka csupán, hogy az ember szinte átfoghatja a két karjával. Akkortájt világításnak, csatornázásnak, vízvezetéknek nyoma sem volt. Húszezer ember éhségének és nyomorának bűzét árasztotta a városnegyed, sárba temette az emberséget. MILY SOKÁIG FOGUNK ÍGY ÉLNI MÉG, MI, ÉHSÉG-TÉPTE NÉP? Ezerkétszáz évvel ezelőtt írta le ezeket a sorokat Tu-fu, a nagy kínai költő. Ti zenkét évszázad telt el, s a nép sorsán mi sem változott, csak az urak változtak. Egyszer aztán a 48-as számú házban és a Déli-tó dzsunkáin a vörös Október lángjai fényt gyújtottak az éjszakában. Akkor kezdődött. Amikor aztán az „éhség-tépte nép" cafattá tépte nemcsak a trónusokat, hanem a komprádorok és az imperialisták hatalmát is, végre válasz kélt az ezerkétszáz éves kérdésre: Többé már úgy nem élünk ... Lu Fu-csen, az öreg munkás Sangháj' új városnegyedében, a Cou-ien kerületben lakik. Csinos új házban, száz és száz virágos kert övezte más ház között. A fiai fényképét mutatja — három fia meghalt, mert nem volt pénz sem orvosra, sem patikára. Akik életben maradtak, ma meglátogatják, vasárnap van. Lu Fu-csen büszkén nyitja ki a kredencet, a fiókokból szárított gyümölcsöt, ostyát, cukorkát meg egy csomagot húz elő, úgy hiszem, gyerektrikó van benne. — Ajándék az unokáimnak. Ma múzeum a Szin-ju utca 48-as számú háza. A kapu előtt egy csoport munkás áll. — Hatvanhétén voltak ... Egy idős elvtárs a delegátusok fényképét mutatja, elelidőz az egyes neveknél. Ki tudná megmondani, ma meny nyi a számuk ? OLDŔICH ŠVESTKA Makszim Gorkij: A kán meg a fia Kritikusok és esztéták évtizedek óta nem tudják teljes határozottsággal eldönteni, vajon a regényhez legközelebb álló szépirodalmi műfajok, az elbeszélés és a novella az írói előadásnak ugyanazt a formáját jelentik-e vagy pontosan elhatárolható, egymástól különböző műfajbeli formáról van szó? Nehéz határozott különbséget tenni azért, mert ha az elbeszélés kisebb terjedelmű regénynek minősíthető, a novella viszont afféle miniatűr regénynek tekinthető. Rokon bennük az, hogy mindkettőben az író mondanivalóját egy bonyodalomra építi fel, egyetlen jellegzetes eseményt tárgyal, hőse sorsát nem teljes egészében bontja ki, hanem csak egy kis életszakaszt ragad ki belőle és ehhez fűzi elemzéseit. A kisebb terjedelemből adódik, hogy az elbeszélés vagy a novella írója kénytelen mondanivalóját tömörebben előadni; egyszerűbben szerkeszt és elhagyja az epizódokat, a főtémához nem tartozó eseményeket. E rokon vonások ellenére mégis bizonyos műfaji különbségről beszélhetünk, amely elsősorban a novella drámaibb hangjában, tömörebb és kiélezettebb előadásmódjában nyilvánul meg. Ugyanilyen lényeges eltérést figyelhetünk meg abban is, hogy míg az elbeszélésben a hangsúly a történésen és a jellemzésen van, addig a novella lényegét az egyéni hangulat, a történés légköre adja és a hangulatnak művészi megragadása és tükrözése szabja meg a novella értékét. Ez természetesen nem jelenti, hogy a novella nélkülözheti a mesét, a vonzó cselekményt. Elég, ha a novella első nagy klasszikusára, Boccaciora utalok, aki Decameronjában keleties fantáziájú, vérbő mesélőnek bizonyult. Makszim Gorkij A kán meg a fia című elbeszéléskötetének megjelentetése magyarázza és teszi aktuálissá a fenti vázlatos megállapításokat. Gorkij tipikus elbeszélő, ahogy nagy orosz elődei, Tolsztoj, Gogol és Lermontov vagy szovjet utóda, Mihail Solohov nem-novellisták, hanem elbeszélők, szemben Csehovval, a francia Maupassant-tal, az angol Wilde-val, a modern novella legnagyobb művelőivel. Tíz elbeszélést tartalmaz a kötet, melynek legjelentékenyebbje a címadó írás. A kán meg a fia a nagy realistát meglepően sajátos oldaláról, mint elbűvölő hangú romantikust mutatja be. Formailag is tökéletes az elbeszélés: Gorkij egy vak tatár koldussal mesélteti el a gazdag Krím egyik ősi legendáját az öreg, de még forrószívű Moszalajma el Aszvab kánról és fiáról, Tolajk Alhalláról, akik agy nőt szerettek oly szerelemmel, hogy az megölte a kánt és fiatal kedvesét. Nincs egy felesleges mondata vagy jelzője az írásnak; a szenvedélyes érzelmekben gazdag időt, az öreg kán halálos szerelmét Gorkij oly érzékletesen és elbűvölően varázsolja az olvasó elé, ahogy a mesemondó koldus bűvölte tatár köntösökben és arannyal hímzett tübatejkákban pompázó hallgatóit a vén platánok alatt. Egy másik elbeszélés, A vörös Vaszka - amelyben Gorkij egy Volga menti város nyilvánosházának életét tárja fel — a valóság ismeretével nyűgöz le. A szerencsétlen sorsú lányok és durva kínzójuk sorsa a puszta tények mesteri közlésével megrendítő vádja egy üres és tartalmatlan, pusztulásra érett társadalomnak. Mesteri az a mód is, ahogy Gorkij mértéktartó elbeszélő hangjával a naturalizmus buktatóit kerülni tudja, amelyre a téma zolai mivolta nem egy helyen csábít. De a többi novella is, így A két pajtás, a Cimborák vagy a Káin és Artyom reprezentatív alkotások', zamatos helyzetképeikkel és humánus hangjukkal a legjobb oldaláról mutatják be századunknak ezt az írófejedelmét. A kötet két elbeszélése — Az ördögről és Még egyszer az ördögről — arról adnak tanúságot, hogy Gorkij mint szatirikus is az elsők közt állja meg a helyét. Az írások fanyar humora. csípős iróniája telibe talál és a mulattatáson túl elgondolkoztat. Kár, hogy a máskülönben jó válogatásban nem kaptuk az Izergil Anyó című elbeszélést, melynek hőse, Dankó kitépte szívét és a magasra tartott lángoló szív fényénél vezette ki tévelygő népét a vad erdő sötétjéből. Ez az írás a hősiességről még közelebb hozta volna olvasóinkhoz Gorkijt, a proletárirodalom megteremtőjét, aki tollával oly sokat tett a szocialista humanizmus megvalósításáért és minden művében, így ezekben az elbeszélésekben is hirdette: „Higyj a népedben, alkotó erejében. Segíts neki, hogy talpra álljon, menj oda hozzá, menj vele együtt!" Tábor Béla, a kötet fordítója ihletett, művészi munkát végzett. Ilja Erenburg: A kommünár pipája Húszegynéhány évvel ezelőtt jelentek meg első ízben kötetbe gyűjtve magyar nyelven Ilja Erenburg novellisztikus írásai. A Prager Verlag érdeme, hogy Erenburg nevét már akkor népszerűsítette. A Bratislavában működő kiadó a Tizenhárom pipa című kötetet még teljes egészében hozta. A kommünár pipája címmel megjelent új kiadás — a Magyar Helikon könyvkiadó és a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó közös kiadványa — csupán nyolc írást tartalmaz. A kötetet mégsem érezzük hiányosnak, jellegzetes és figyelmet érdemlő képet ad a fiatal Erenburgról, aki csaknem negyven évvel ezelőtt már sajátos, magasabbrendü írói feladatot tűzött maga elé: ébreszteni, a tömegek lelkiismeretét felrázni és öntudatát megerősíteni. Az évek folyamán alkalmunk nyílt Erenburgot — felbecsülhetetlen közírói tevékenysége mellett — a Vihar és a Kilencedik hullám című müveiből, mint nagyvonalú, igényes mondanivalójú irodalmi riportregények íróját is megismerni. Megtanultuk tisztelni mélységes optimizmusát, az ember jövendőjébe vetett nagy hitét. Tudjuk róla, hogy a világháború éveiben írott cikkei harcra buzdították a szovjet katonákat, az ember becsülésére és szeretetére, az igazi hazafiság nevében gyűlöletre tanították a harcosokat azok ellen, akik a szovjet földre bitorlóként léptek és az emberiségre törtek. Tudjuk azt is, hogy békecikkei a békeharcnak egyik legütőképesebb fegyverét jelentik ma és ez mind tiszteletet parancsol ránk, amikor fiatalkori művét lapozzuk, ezúttal talán hatványozottabb szeretettel, mint 1936-ban, a kötet első megjelenése idején. A hosszú évek, évtizedek erős szűrőt jelentenek, de a novellák java — elfogulatlanul állíthatjuk — megállják ezt a szűrőt, az idő teherprőbáját. Erenburg a kis forma mesterének bizonyul, műfajilag novellát szerkeszt, nem egyszer valóságos novellaremekeket, mint a Németalföldi idill-t, a Kabalása pipája vagy a Szent Hubertus pipája címűt, melyekben szatirizáló hajlama roppant ötletesen megnyilatkozik. Pipáról szól valamennyi novella, a pipa maga azonban csak eszköz, hogy vele kapcsolatban Erenburg egy formás kis történetet hol kedélyesen és ironikusan, hol meg szívbemarkoló drámaisággal elbeszélhessen. A címadó novellában a kis Pault kőműves apja, a kommün katonájává lett Louis Roue magával viszi a Valerien erődbe. Mialatt ő görgeti az ágyúgolyókat, a kisfiú az erdő őrétől kapott kis agyagpipából szappanbuborékokat ereget. Ez az ártatlan játék lesz a veszte. Francois Demognan, a nemzeti hadsereg kapitánya távcsövén nézi az erődöt és szörnyű felfedezést tesz: egy tökmag kölyök rájuk süt; az ágyút és közben pipál. Az erőd elfoglalásakor elesik az apa, a kisfiút beterelik a hadifoglyok közé és itt a kapitány megmutatja menyasszonyának. a szépséges Gabriellenek az alvó gyereket. Gabrielle engedelmet kér, hogy mint egy harcos felesége bebizonyíthassa, mennyire tud bánni a puskával. A „kis hóhér" pipájára céloz, ám elvéti a célt és nem a pipát, hanem magát a gyereket találja golyója. Megrendítő, szívbemarkoló a történet, Gorkij elbeszéléseivel azonban a szovjet kritikától magasra értékelt töretlen és bátor eszmeisége ellenére is nehezen bírja az összehasonlítást. A belévegyülő ironikus hang ez estben csökkenti a novella művészi hitelét, játékossá, teszi ott, ahol drámai erővel kellene lenyűgözni az olvasót. A befejezés azonban csökkenti a hiányérzést. Erenburg ezekben az utolsó sorokban költői magaslatra emelkedik és azt a hangot üti meg, amely a későbbi harcos íróra és publicistára annyira jellemző: „Vigyázzatok, ha kitűzik a fehér zászlót, ne rakjátok le a fegyvert, ne adjátok fel Valerien erődjét, míg esek három zubbonyos áll helyén és egyetlen gyerek szappanbuborékot ereget a magasba!" A pipa, amelyen a gyermeki ártatlenság lehelete érzik, a harc, a haladás jelképévé válik EGRI VIKTOR ÜJ SZÓ 6 * 1859- október 24.