Új Szó, 1959. október (12. évfolyam, 272-301.szám)

1959-10-22 / 293. szám, csütörtök

Petrik József: FELISMERÉS Szívem az évek tiizpróbáján megfontolt, mély derűbe érett, tág tüdővel szívok magamba hazai rónát, hegyvidéket. Azt hittem, bár a föld elnyelne, nem hiányoznám senkinek sem — szélüzte páraként eloszlott, ami beárnyékolta lelkem. Voltam szomorú, mint a gépek, ha erejüket rozsda marja, a kéziraté volt keservem, mely a sötét fiókok rabja. — — Tudom már, jövőnk műhelyében törékeny láncszem az egy ember, de szükséges a maga posztján, ha jól helyt áll és él a renddel. Millió arc közül tudok már néhány őszinte jóbarátot, s van gyenge váll, fehér kebel, hol békítő nyugalmat találok. S akit nem ismerek, mert tőle utak választanak s az élet — vannak szép célok, amelyekért rajongva, vélük együtt élek. A Mátyus-földön, Tátra alján egy álom édes a szíveknek. S halk medreken, hegyeken át Is egymáshoz érnek, összecsengnek. Vágyam, hogy e kezdő összhangban hangom búgón, csobogjon vérem közös múltunkhoz méltó cél ez s van is értelme érte élnem. Ahol többet vártunk. .. Több iskolai pártgyűlésen vettünk részt, olyan érdeklődéssel azonban sehová se mentünk, mint a Bratislavai Magyartannyelvű Tizenegyéves Középiskola pártszervezetének évzáró taggyűlésére. Érdeklődésünket fo­kozta, hogy a tizenegyéves iskola kommunistái gyűlésüket közösen rendezték meg a magyar nyelvű pedagógiai iskola kommunistáival. Az el­végzett és elvégzésre váró feladatok elemzése jegyében lezajló példás évzáró pártgyűlésre számítottunk. Hiszen Bratislavában több lehetőség nyílik a jó munkára, mint az irányi tó szervektől távoleső helyeken. Mi­lyen évzáró pártgyülésben volt részünk? Elöljáróban meg kell mondanunk: távolról sem olyanban, mint remél­tük. A tizenegyéves középiskola és a magyar tannyelvű pedagógiai isko­la pártszervezetétől sokkal, de sok­kal többet vártunk ... A két nyúlfarknyi beszámoló egy is­kola pártszervezete beszámolójának sem felelt meg. De nem a rövidsé­gen van a hangsúly. Lehet röviden is sokat mondani. Sajnos, a beszá­molók nem ezt tették. Néhány álta­lános problémán kívül jóformán semmit sem mondtak. E beszámoló­ból bizony senki sem tudhatná meg, hogy a párt XI. kongresszusa és Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának áprilisi ha­tározata rendkívül jelentős felada­tokat ró az iskolákra, elsősorban az iskolákban dolgozó kommunistákra, és ezeket a feladatokat valamilyen formában az említett iskolák kom­munistáinak is teljesíteniök kell. A beszámolókban sem a párt ha­tározataiból eredő feladatok eddigi teljesítéséről, sem a jövő tennivalók­ról nem esett szó. De nem beszéltek kielégítően a politechnikai nevelésük eredményéről, vagy fogyatékossá­gáról, az ateista nevelésről, a szü­lők és iskolabarátok szövetségének munkájáról, az iskolában működő tö­megszervezetek irányításáról, a taní­tók politikai és iskolán kívüli mun­kájáról és még 6ok-sok, az iskola életével összefüggő problémáról. A beszámolót követő vita? A ki­küldöttek felszólalásain kívül a párt­szervezet tagjai itt sem mondtak sok érdemlegeset. Sőt a jövő évi munkájukat megszabó 10 pontból ál­ló határozatuk is szervezetük vér­szegénységét tükrözte. Ahelyett, hogy megszabták volna munkájuk megjavításának és a párt határozatai teljesítésének konkrét formáját, általános határozatot hoz­tak. Ezek után bizony nagyon csaló­dottan hagytuk el a Bratislavai Ma­gyartannyelvű Tizenegyéves Közép­iskola pártszervezetének évzáró tag­gyűlését. S ha a gyűlésről nem írhatunk jót — amit egyébként szívesen tennénk - néhány szóval legalább arról te­gyünk említést, amit véleményünk szerint az iskola pártszervezetének tennie kellene, hogy a jövőben meg­javuljon munkája, s jobbak legye­nek a taggyűlések. Tudomásunk szerint eddig személyi problémák is fékezték az iskola mun­káját. Az új vezetéssel ez a kérdés lényegében megoldódott. Ennek el­lenére az iskola pártszervezete he­lyesen tenné, ha tovább javítaná az iskola tanítói között a kapcsolatot, nem utolsó sorban a párttagok és a pártonkívüliek között. A kommunisták gazdák munkahe­lyükön, amely elvet eddig itt sehogy, vagy csak kevés eredménnyel gya­koroltak. Az iskola kommunistái ezért úgy váljanak a jövőben mun­kahelyük gazdáivá, hogy segítségü­ket az iskolában mindenütt érezzék. Nem szabad megfeledkezniük az iskolára vonatkozó nagy jelentőségű párthatározatok teljesítéséről. Ezen a téren a kommunistáknak kell élen­jámiok. A pártonkívülieket csak pél­damutatással ragadhatják magukkal. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Az iskola és az élet szoros kapcsolatáról, vala­mint a nevelés és az oktatás to­vábbfejlesztéséről Csehszlovákiában című határozata világosan megszab­ta a feladatokat. E feladatokból kell kiindulni, e nagy jelentőségű doku­mentumot kell iránytűként használ­ni. Igazán szép eredményeket csak így érhetnek el mind az iskolai, mind a pártmunkában. Balázs Béla. csz*k évz* éRerr! ////////////. A Kékkői Szlovák Tannyelvű Tizenegy­éves Iskola tanulója ez a sötéthajú, nagy fe­hér masnis, halkszavú kislány. Kissé zavarba jön, amikor az újság­írói kíváncsiságtól ösz­tönözve sorra kezembe veszem a tömött könyv­tárpolcokról imént ki­választott könyveket. Aki azonban ebben a tanévben érettségizik, már nem egykönnyen ijed meg és Éva Vav­rová szabatos választ ad gyorsan pergő kér­déseimre. A könyvcí­mek villanyoztak fel, mert elárulják, hogy Éva komoly, eszes lány. Most tanulmá­nyokat akar olvasni a nagy orosz realistákról, de a könyvcsomóban megtalálom a műszaki irodalom egyik müvét is, mert a matúra utá­ni terv: a gépészeti fő­iskola. A szépirodal­mat Konovalov és Tol­sztoj képviseli, az utóbbiról felcsillanó szemmel mondja: — Nagyon szere­tem, különösen az An­na Karenyinát, a Há­ború és békét. Min­dent elolvastam tőle, ami a kezembe ke­rült ... Szót szó követ és rövid idő alatt is sok mindent megtudok Éváról. Azt, hogy apja az Állami Utak dolgo­zója, hogy ő már négy éve hétről-hétre szor­gosan eljár a járási könyvtárba, hogy szlo­vákul és csehül, sőt oroszul is olvas, né­metül tanul. Különben magyarul is folyéko­nyan beszél. Nagyon szép összkép alakult ki bennem Évá­ról és változatlan for­mában megmaradt ben­nem. S mégis, magam előtt újra lepergetve beszélgetésünket, az a meggyőződésem, hogy w//////////, egy nagyon komoly dologban tévedtem. Igaz, Éva olyan, ami­lyennek minden fiatal embernek lennie kelle­ne. De én Évában rit­ka kivételt láttam, és ebben kifejezésre ju­tott az, hogy nem is­merem eléggé a felnö­vekvő új nemzedéket, hogy néha általánosí­tom az előforduló ked­vezőtlen jelenségeket. Nem tartanám szük­ségesnek elmondani ezt, ha nem tudnám, vagyunk többen, akik valahogy így nézünk a mai fiatalokra, s ha jön egy Éva — akkor úgy hiszem kissé túl­zottan meglepődünk. Pedig hovatovább mind több az olyan fia­tal nálunk, aki nem­csak az iskolában, ha­nem az életben is ki­tűnően helytáll, és bátran érettnek nyil­váníthatjuk. Gály Iván VADALLATOK HEGYE Jellegzetes berati részlet Amikor az illírek először kapasz­kodtak fel az Osumi folyó kanyaru­latában emelkedő magas sziklára, nagyszerű kép tárult eléjük. A ter­mékeny vidéken ezüst szalagként ka­nyargott a hatalmas folyó, messze a délkeleti szemhatárig, a szikla tö­vében habja neki-neki ütődött a kő­falnak és tajtékozva rohant tovább a széles völgyben a tenger felé. Nem csoda, hogy már a negyedik évszá­zadban várat építettek itt s alatta, Kíváncsiság a szikla tövében várost alapítottak, amely ma a Berat nevet viseli. Régi monda szerint a város alapí­tója Agamemnon fia, Oresztesz volt, aki a felperzselt Trójából hazafelé vivő útján vetődött el ide. Mondák, regék fonják be az egész vidéket. Minden évben augusztus 22-én tö­megesen kapaszkodnak fel az embe­rek a közel harmadfélezer méter ma­gas Tomor hegyre. Ezen a napon régi pogány szertartásokra emlékeztető népünnepséget rendeznek a hegy is­tenének tiszteletére. A tetőn valami­kor pogány áldozati szentély volt, később a Tomor csúcsán a bektasik mohamedán szektája telepedett meg. A hatalmas hegy a völgy keleti ol­dalán tekint le a víz tükrére, az Osu­mitól nyugatra, vele szemközt a Spi­ragri emelkedik az égre. A neve any­nyit jelent: „Vadállatok hegye". A nép arról regél, hogy egykor a két hegy két óriás volt, s mindketten egy lányt szerettek, a szépséges Zanát. Sokáig viaskodtak érte, Tomor kard­jával összekaszabolta vetélytársát, ettől forradásos, szakadékos máig is a szomszéd hegy teste. Spiragri bu­zogányával adott vissza minden csa­pást Tomornak és bizony eggyel sem maradt adósa. Ádáz csatájuk felkel­tette a sorsistennők, az Erünniszek bosszúját, aminek a vége az lett, hogy a megdühödött istennők mind­két óriást egy-egy heggyé változtat­ták. Nem kerülte el sorsát a szép­séges Zana sem, - sziklává váltan addig siratta két szeretőjét, míg könnyeiből az Osumi folyó támadt..• Későn délután érkeztünk meg Be­ratba. Mire hirtelenében megebédel­tünk, szállást biztosítottunk a meg­nagyobbodott expedíciónak és felka­paszkodtunk a várba, már árnyék bo­rult a völgyre. A nap utolsó sugarai aranyosan villantak a Tomor hosszú hátán, a lejtőn végig feketéllettek a gödrök — a vetélytárs buzogánya ütötte sebek. A Spiragri sebei sem heggedtek be mindmáig Legalább húsz szurdok barázdálja a hegy tes­tét, párhuzamosan, egyenesen húzód­nak a csúcstól le a völgyig, titáni kard hátborzongató nyomai. A szem­közti hegyoldalon, közvetlenül a vár alatt mint fecskefészek az ereszhez, ragadnak a hegy testéhez a házak és •házikók, messziről az ember kiállítási makettának vélné, baloldalt az om­ladozó várfalon túl tündéri kilátás nyílik magára Beratra, a fő utca kö­rül egymáshoz türemkedö házakra. A parton, néhány lépésnyire a Zana könnyeiből támadt folyótól két apró, tarka folt, az egyik kék, a másik pi­ros: az autóink. Jarko panaszkodik, hogy reggel nem tud aludni. Tele sírja a fejünket, hogy mennyire gyötri az álmatlanság, pedig nem az a baja: a napkeltét lesi, izig-vérig filmes, gyönyörködik az egymással versengő színárnyalatok­ban. Hajnali négy órakor már talpon van, olyan friss, olyan fürge, mintha legalább tíz órát aludt volna az éj­szaka. Megkocogtatja a kocsik abla­kát, a szúnyogháló mögött alvó tár­sainak cifrázva elfütyüli a katonai ébresztőt, s mintha a legtermészete­sebb dolog lenne, úgy mondja: — Jó volna, ha húsz percen belül indulhatnánk, különben még elmu­lasztjuk a legszebbet... Berat még mélyen alszik, a kihalt utcákon a csendet riogatva robog vé­gig a filmfelvevő gépekkel megrakott terepjáró kocsi, felkapaszkodik a meredek, köves ösvényen a várhegy­re. Első fordulóra az expedíció felét hozta el, s mire visszatér a második felével, a legszebb, legértékesebb fel­vételek már el is készültek. A menny­Beratot filmezzük bolt keleti felén beláthatatlan, bo­zontos fehérbundás nyáj legel, s a füttyös szavú pásztor leheletére ka­varogva, gomolyogva elindul a Tomor hegy távoli csúcsa felé, ahol egykor a pogány illírek istenei lakoztak. A bárányfelhők bundáját rózsaszínűre, majd aranyos pirosra festi a felkelő nap, fekete kísértetként • rajzolódik ki a ragyogó háttéren a félig már rom minaret képe. Ahogy elnézzük ezt a hajnali varázst, megértjük, miért termett ezen a vidéken lépten-nyo­mon rege és monda. Kilenc órakor lakatra zárjuk a bőröndjeinket, csak a tegnapi mun­kánkat kell még befejeznünk, teljes­sé tennünk. Megígértük vendéglátó­inknak, hogy megnézzük a görög­keleti templom híres, csodaszép fa­ragványait. Mialatt a szűk sikátorban várjuk, mikor hozzák a kulcsokat, kíváncsiságból bepillantunk néhány udvarba, kiskertbe. — Jöjjenek csak beljebb, — invi­tál otthonába egy idősebb asszony. Mintha a mesék mézeskalács kuny­hója nyílna meg előttünk: a kiskert csupá virág, fehér kövek teszik az ösvényt, fehér a felfelé vivő lépcső is. A szobában tisztaság fogad, a fal­menti lócákon párnák, vánkosok, a nagy ládán hófehér terítő, A padlót erős deszkákból ácsolták össze, ahol nem takarja szőnyeg, hófehéren vil­lan elő a fa. A falon Enver Hodzsa arcképe, mellette egy tájkép, művé­szi szépségű intarzia. A ház asszo­nyának a müve, huszonöt évvel ez­előtt ajándékozta a férjének. - Azóta élünk együtt, bizony nem kis ideje már, - mosolyog és sze­mérmesen lesüti szemét. Már siet is ki a konyhába, hogy valamivel meg­kínálja a váratlan vendégeket, ­Kóstolják csak meg ezt a cukros fügét, ott termett a nagy fán, ame­lyik úgy tetszett maguknak. Tegnap egész nap egy tizennégy éves fiúcska kísért, egy darab papi­rosra leírta a nevét is: Haki Velesja. Főleg a filmfelvevő gépek körül sür­gölődött, hamaro­san megtanulta, hogyan kell kiszed­ni a masinákat a tokból, s azt is tudja, melyik tás­kában micsoda van, készségesen ugrik íz elemekhez és húzza utánunk a kábelt, mihelyt odább indulunk a felvevőállvánnyal. Most a ház előtt vár ránk, örül, hogy újra megta­lált és folytathatja a tegnapi szórako­zást, amely neki ugyan játék, de nekünk segítség. Kis híján elsírja magát, amikor egy órával később az Osumi partján megtudja, hogy máris indulunk to­vább és nem jöhet velünk. Aztán egy kopott iskolai fény­képet vesz elő a zsebéből, és elfo­gult mozdulattal a kezünkbe nyomja: Emlékül... ÜJ SZŐ 7 * 1959- október 21.

Next

/
Oldalképek
Tartalom