Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)
1959-08-23 / 233. szám, vasárnap
I Megelőzik a holnapot M Kissé talán furcsának tűnik • a cím, de nagy igazságot rejt magában. Azonban ne vágjunk • az események elé, hanem beszéljünk a tényekről. Néhány nappal ezelőtt a zse• lízi járás szövetkezetesei válaszoltak a prerovi járás meA zögazdasági dolgozóinak felhívására, melyben többek kö0 zött ez áll: az 1960. évre elő• irányozott termelési szintet a folyó év végéig elérjük és a fa jövő évi termelési feladatokat • 11,3 százalékkal szárnyaljuk túl. Magában a százalék nem sokat mond s nem is meggyőző, ha nem ismerjük a járás szövetkezeteinek valóságos helyzetét. Ezzel kapcsolatosan azonban hadd idézzem Ján Králik elvtársnak, a JNB elnökének kijelentését: — Járásunk szövetkezetei nagy fejlődésen mentek keresztül. Nem egy közülük kerületi viszonylatban is felhívta magára a figyelmet. A mezőgazdasági termelés 11,3 százalékkal történő fokozását pedig annak tulajdonítom, hogy járásunkban már évekkel ezelőtt túlsúlyba .kerültek a szocialista termelési viszonyok és a falvakon nagyon sok funkcionárius, szakember nőtt fel, akik elsajátították a nagyüzemi gazdálkodás irányításának művészetét. Az a tény, hogy a járás területén több kiváló szövetkezet működik, a pártszervezetek és a nemzeti bizottságok tagjainak odaadó, lelkes munkáját bizonyítja, akik feladatuk középpontjába az emberek nevelését helyezték. Végeredményben minden az emberek jó munkájától függ s a jelen esetben is élő emberek voltak azok, akik a járáis hírnevét öregbítették. Először a járás növénytermelésben elért eredményeiről beszéljünk. A kenyér- és a takarmánygabona hektárhozamai már a múlt években is túl haladták a 20 mázsás átlagot. Ezek a hozamok ez idén — az előzetes számítások alapján — megközelítik a 25, sőt több helyen a 28 mázsás átlagot hektáronként. Az agrotechnikai irányelvek betartása és a műtrágyák szakszerű alkalmazása nagymértékben elősegítették a terméshozamok növekedését. 1965-ig azonban a járás szövetkezeteinek búzából 27,6, árpából 27,8, kukoricából 41,5, cukorrépából 338 mázsás termést kell elérniök hektáronként. £16 példaként megemlíthetjük, hogy 1957-ben a járás összesen 208 373 mázsa búzát termelt, amit 1965-ben jóval csökkentett területről 233 600 mázsában szükséges a terv szerint biztosítania. A kenyérgabona Vetésterületét tehát a kukorica, ipari növények javára lényegesen csökkentik és a felemelt feladatokat aránylag az eddiginél kisebb területeken kell elérniök. Hogyan valósítják meg ezt a szövetkezetek? Elsősorban a Hektárhozamok növelésére fektetik a fő súlyt, lecsapolják a nedvesebb területeket és ott, ahol a szükség kívánja, talajjavítást végeznek. Ezzel lényegesen megnövelik a talaj táperejét és a kenyérgabona vetésterületei alól felszabadult parcellákon az ipari növények termelését és a takarmánytermelést helyezik előtérbe. A bajkai szövetkezetesek ezek szerint már ez évben 10 hektárral kevesebb búzát vetnek és 5 — 5 hektárral növelik az árpa és a kukorica vetésterületét.^ Zsemléren kilencéves vetésforgót vezetnek be és nagyobb gondot fordítanak a cukorrépa termelésére, melyből eddig is jelentős anyagi és takarmányhaszna volt a szövetkezetnek. A szilárd takarmányalap megteremtése érdekében járási viszonylatban már a következő gazdasági évben 2171 hektárra növelik a cukorrépatermelést, 6870-re a sörárpáét, 3675 •hektárra a kukoricáit és közel hat7 t ezef hektárra az évelő takarmányok vetésterületét. Ertel szemben búzátnM csupán 5302 hektáron termelnek majd, melynek hektárhozamát 25,87 mázsára emelik. Az előbb említett intézkedések megtételével együtt ez ad kezességet ahhoz, hogy a járás a növénytermelésben már 1960-ban 9,2 százalékkal fokozhassa az előirányozott termelést. Az 196Ö. évre szóló kötelezettségvállalás az állattenyésztés szakaszán 14,8 százalékos emelkedést feltételez. E merész feladat teljesítéséhez a járás szövetkezeteinek mintegy 2023 darabbal kell feltölteniök szarvasmarhaállomnyukat és darabbal sertésállományukat. Ha a következő év végéig ezt az irányzatot teljesítik, akkor a 100 hektárra eső állatsűrűség 48,4 darabot tesz ki szarvasmarhából és 120-at sertésből. Lém, ezek a törekvések teszik Indokolttá, hogy a kenyérgabona vetésterületének rovására tovább bővítsék a takarmányok vetésterületét és olyan kiváló minőségű lédús silótakarmányt készítsenek, amely bőven fedezheti a szükségletet, s egyben a hasznosság fokozását is kedvezően befolyásolja. Amikor a szövetkezetek által elkészített terveket a járáson összesítették és összehasonlították az 1960. évi termelési feladatokkal, rájöttek, hogy az 1959. év végén járási viszonylatban csupán a növénytermelésből 84 millió 273 ezer többletbevételhez jutnak a szövetkezetek, amiből a piaci termelés részaránya 2620 koronát tesz ki hektáronként. Az állattenyésztés bevételei ezzel szemben 49 millió 387 korona többletbevételt eredményeznek s ez a piaci termelést 1535 koronára növeli ugyancsak hektáronként. Ha ezt a két eredményt összegezzük, azt tapasztaljuk, hogy az egy hektárra esö piaci termelés a folyó év végéig 1155 koronára rúg, mely 1960-ban 11,3 százalékos növekedéssel 4625 koronára emelkedik. A folyó évre tervezett feladatokat mintegy 6 százalékkal túlszárnyalják a szövetkezetek. Ez még nagyobb lendületet ad munkájukhoz, hogy a következő évben valóban elérhessék célkitűzéseiket. Ezért már most nyíltan állíthatjuk: a zselízi járás szövetkezetesei saját hasznukra, a társadalom javára igyekeznek megelőzni a holnapot. Szombath Ambrus Vasil Nyikolaj Szoboljev felderítő. Mindenre most kellett gondolnunk... Kissé bódultan a táj varázsos szépségétől érkeztünk Zvolenbe és máris indulunk, hogy közelebbről megismerkedjünk néhány egykori partizánnal és hírt adjunk harcos életükről. Mint ahogy az ilyenkor gyakran előfordul, Pavel Bot k o elvtárs — akinek a címét megkaptuk — nincs otthon. E szép nyári napot arra használta fel, hogy kivegye szabadságát és feleségével tgyütt bebarangolja a hegyeket, a tisztásokat és írtványokat, az egykori partizánharcok színhelyét, ahol keményen és áldozatkészen harcolnia kellett o haza bitorlói, a némét fasiszták és hazai cinkosaik ellen. Természetesen ilyen körülmények között más partizán után kellett kutatnunk. Szerencsére Zvolenben nem kell sok időt kutatással tölteni. Tíz perc sem telik el és máris egy új név birtokában vagyunk. A partizánt Martin Franciscinak hívják, jelenleg a Baromfi Felvásárló Üzem igazgatója. Ezúttal szerencsénk nem hagy el, az üzemben találjuk. Magas, vállas fiatalember, mindössze 37 esztendős, de sűrű bajusza és haja már erősen őszülni kezd. Jí/Jartin Francisci élvtárs 22 éves 1 1 múlott, amikor Prešovban 1944. augusztus 28-án mint hadköteles katona bekapcsolódott a partizánharcokba. Ezt a napot soha el nem felejti... Aznap az egész katonai egység a partizánokhoz csatlakozott. A harc n gyűlölt német fasiszták ellen még aznap megkezdődött, majd Sedikart és Terna körül folytatódott. Családjából egyébként nemcsak ő, hanem két bátyja is partizán lett. A Francisci-családból tehát hárman harcoltak a Szlovák Nemzeti Felkelésben. Martin egységét közben a németek szétverték. Visszatért Zvolenbe. Ismerősei alaposan meglepődtek. Ekkor tudta meg, hogy itthon már halottnak vélték és családja körében már el is siratták. A zvoleni várban e szeptemberi napokban nagyban folyt a partizánszervezkedés. Megalakult az /., II. és III. partizáncsoport. Az utóbbinak ő lett a vezetője. Később áthelyezték a Thälmann-brigádba, ahol azt a feladatot kapta, hogy partizántársait megtanítsa a gépfegyver kezelésére. Itt, a Thälmann-brigádban akadt rá Július bátyjára, Jánnal, a legidősebb bátyjával már csak Banská Bystrica eleste után, a hegyekben találkozott. Itt mind a három fivér egyszerre jelentkezett Volianszky szovjet kapitánynál, aki a II. partizánegység vezetője volt. Arra a kérdésre, hogy mi volt a partizánharcokban a legnagyobb élménye, Martin Francisci elvtárs azt válaszolja, hogy a súlyos harcok ellenére az együvétartozás példás testvéri megnyilvánulása, mégpedig nemzetiségre való tekintet nélkül. Egységükben sok magyar is harcolt, különösen Losonc környékéről s ezek a magyarok velük együtt a hegyekbe vonultak vissza. Ott épp oly bátran harcoltak. óhajom teljesedne... A Žiar nad Hronom-i alumíniumgyárat nem hiába nevezik a Szlovák Nemzeti Felkelés Üzemének - majd minden munkahelyén találkozhatunk a felkelés részvevőivel, akik ma munkahelyükön folytatják harcukat a dolgozó nép szebb jövőjéért. A hatalmas üzem ma már egész nemzef> gazdaságunkat ellátja elegendő alumíniummal. Annyi villanyáramot fogyaszt, mint 1937-ben egész •Szlovákia. Az üzem mellett egy új város nőtt, amelynek már 12 ezer lakosa van. Mindez a felkelés győzelmes eszméi megvalósulásának eredménye. Stefan Skoda, aki Kelet-Szlovákiában a felkelés idején titkos jelentéseket továbbított a szovjet hadsereg oldalán kiiedő egységeinknek, ma a hatalmas olvasztókemencét kezeli a korszerű vezérlőasztal mellől. M. Vojtek (CXK) felv. Leghőbb A z úton, Zvolen felé haladva, az augusztusi napfénytől tündöklő változatos táj szépségeiben gyönyörködve, minduntalan annak a somorjai dolgozónak a szavaira kellett gondolnunk, aki egy kulturális estén azt a kívánságát juttatta kifejezésre, hogy ideje lenne már, ha a Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége egy könyvet adna ki hazánk nevezetességeiről és szép tájairól. Hadd ismerkedjék meg a magyar dolgozó alaposabban hazájával és ha nyáron szabadsága alatt kedve támad a vándorlásra, hazája szép tájainak megismerésére, hadd legyen a kezében egy útmutató könyv, amely tájékoztatná és irányítaná útjában. A tájjal, a környezettel való ismerkedés közelebb hozza egymáshoz az embereket is... mint a szlovák partizánok. Ami pedig a foglyul ejtett német fasisztákat illeti, hát bizony azokról a hírhedt bátorság úgy mállott le, mint valami rongy. — A legnagyobb örömben, — folytatja Francisci elvtárs — pedig közvetlenül a felszabadulás utáni napokban részesültem. 1945. április 18—20-a között lehetett, amikor egy csoport újonnan érkező vidám szovjet katona közt felfedeztem Július bátyámat, akit már halottnak hittem. Akkor már a milícia tagja voltam. A miliciát az örökké aktív, fáradhatatlan Boľko elvtárs szervezte meg, aki bátor harcos volt a javából és aki sok mindent előre látott ...El lehet képzelni, milyen nagy volt az örömöm, amikor szívem a felszabadulás öröme ellenére tele volt fájdalommal. Jánt, legidősebb bátyámat ugyanis a németek 1945. január 14-én huszadmagával kivégezték és Kováčova környékén egy tömegsírba dobták... Hiszen említettem már, — mondja tűnődve, — hogy a hegyekben találkoztunk, de 1944 novemberében, amikor Čierny Balogon át akartuk törni a német fasiszták szoros gyűrűjét, a harc hevében elsodródtunk egymástól, s azóta csak Ján halálhíréről értesültem. Júliusról mit sem tudtam. Ezért volt oly nagy az örömöm, amikor felfedeztem őt a szovjet harcosok között... Tfzek után természetesen érdekelt bennünket, hogy érzi most magát Július, mit mond az életről, harci tapasztalatairól. Júliust nem találjuk otthon, csak a feleségét. Éppen munkába készülődött. Annyi ideje volt még, hogy megmutatta férje albumát. Amint az album első oldalát fellapozzuk, Július képe mellett egy fiatal szovjet katona képét látjuk. - Ez Vaszill - mondja az aszszony. Olyan meghitten ejtette ki a nevét, mintha legkedvesebb, igen közeli rokonáról beszélt volna. Kiderül, hogy az is, noha sohasem látta, de férje gyakran és annyi szeretettel beszél róla, hogy úgy érzi, ezer ember közül is biztosan ráismerne. A fénykép hátlapján a következő ajánlást olvassuk: „Emlékül partizántársamnak - Nyikolaj Szoboljev felderítőtől. Gondolj néha rám, és ne feledd Nyikolaj barátodat, a felderítőt. A hegyekben találkoztunk, 22én." Az évet és napot Nyikolaj a nagy izgalomban elfelejtette feljegyezni Tehát Nyikolaj és nem Vaszil. No, de -az ilyesmin nem lepődünk meg, köztudomású, az oroszoknak gyakran két nevük van. Ezért természetesnek tartjuk, hogy Július Francisci elvtárs is Vaszilnak nevezi az ó legjobb barátját. Júliusra és úgy vitték a hegyekbe, valami védett helyre. — Szörnyű harcok voltak, - mondja Július, — de a fiatal partizánok vittek, kitartottak mellettem. December eleje volt, a hegyekben térdig ért a hó, de ók fáradhatatlanul cipeltek tovább, tovább... A két partizángyerek kitartása tartotta bennem az életet, mert én a sebesülésem után készerilétben voltam. A revolver nálam volt, ha nem visznek, nyomban főbe lövöm magam, de a németek és a gárdisták kezébe nem kerülök ... / úlius kék szemében most is keményen felvillant a határozott, megalkuvást nem ismerő fény, amely inkább a halált, semmint a német fasiszták uralmát vállalta volna. Július Francisci elvtárs kemény, erős ember. Valószínű, hogy a nála gyengébb fizikumú ember belepusztult volna a súlyos sérülésbe, de ő kibírta. Sebét a rendelkezésre álló gyógyszerekkel és a tiszta hegyi hóval gyógyította ki. Persze, a seb még az ö vas szervezet ét is megviselte. A kemény fagyban nem tudott úgy mozogni, mint társai - néha négykézláb mászott egy kilométert is — s ez bizony eltörülhetetlen nyomokat hagyott rajta. Július ma rokkant. Nyugdíjat kap és itt-ott, ha alkalom adódik, dolgozik, mint most a sátortelepen, ahol állandóan a szabad levegőn van. A napfény használ a lábának. A sebek, amelyek tavasszal a lábán kifakadtak, most a nyári hónapokban behegedtek. Július Francisci elvtárs Bürger-féle betegségben szenved. Ezt a német elnevezésű nyavalyát kapta a német fasisztáktól örökségül. Arra a kérdésre, sajnálja-e az áldozatot, amit nemzetéért a felkelési harcokban hozott, Francisci elvtárs azt válaszolja, soha ilyesmi egy pillanatig eszébe sem jutott. — Ha én beteg is vagyok, nemzetünk, népünk egészséges'. — válaszolja büszkén. — S ez a fontos! En nem tehettem egyebet, mint amit tettem. Ha kellett volna, odaadtam volna az életemet is, akárcsak Ján bátyám! Hisz tudja már, őt kivégezték. Amikor feltárták a tömegsírt, ott voltunk mi testvérek, és szegény holttestén még ott láttuk a kínzás nyomait. Hiába, az embernek helyt kell állnia, ha nem tud és nem akar „na strái"-t köszönni. A gyomrom is émelygett, ha ezt a köszöntést hallottam. A felkelési harcokban legszebb élménye Vaszillal való találkozása volt. Ez 1945. január 22-én történt. Felejthetetlen nap volt, Vaszil volt az első szovjet felderítő Fent balról Július és Martin, a a Zvolen melletti duzzasztógát sátortáboránál akadunk rá. Ő itt csónakmester, a kirándulókat látja el csónakokkal. Amikor megérkezünk, éppen egy csónak javításával bajlódik. Ekkor tudjuk meg, hogy a Francisci-fivérek közül a két idősebb a kovácsmesterséget, Martin, a legfiatalabb pedig a mészárosmesterséget tanulta ki. Apjuk egyébként ugyancsak kovács volt. Megtudjuk továbbá azt is, hogy Martin öröme, amikor felfedezte bátyját a szovjet katonák közt, indokolt volt. Tisztán egy hajszálon múlott, hogy életben maradt. A Čierny Balog-i kemény harcoknál súlyosan megsebesült: egy lövedék átfúrta sípcsontját s a felszakított lábikrán keresztül ment ki. A sérülés után egy lépést sem tudott tenni. Két fiatal partizán sietett segítségére, a 18 esztendős Ján Lavroška és a 17 éves Ján Mranica fogták közre Francisci fivérek partlzántársalkkal. csoport vezetője, akivel találkoztak. — Mi valóban úgy ölelkeztünk öszsze, — mondja, — ahogy azt művészeink megfestették, szobrokban megformálták. így volt ez a valóságban is. En bizony úgy öleltem meg Vaszil barátomat, mintha ő lett volna a szabadság megtestesítője. Es így örültünk mindannyian. Aznap egyebet sem tettünk, mint daloltunk, ők meg tanulták a szlovák, mi pedig az orosz harci dalokat. — Bizony most, — mondja Július Francisci tűnődő mosollyal, — hogy készülünk a felkelés 15. évforduóját megünnepelni, felveszem szép egyenruhámat, valamennyi kitüntetéssel, így fogok ünnepelni, ne lássa rajtam senki, hogy rokkant vagyok. Leghőbb óhajom teljesedne, ha ezen a nagy ünnepünkön Vaszillal, hü harcostársammal találkoznék. SZABÖ BÉLA ÜJ SZÖ 5 * 1959- augusztus 23.