Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-22 / 232. szám, szombat

NYTELJ Az összes hullámhosszokon két nevet hallhatunk ezekben a napokban: Hruscsov és Eisenhower nevét. A szo-iet kormányfő és az amerikai elnök közeli utazásairól szóló hírt világszerte megkönnyebbüléssel, örömmel és reménykedéssel fogadják. Az egyszerű emberek elégedetten mosolyognak. Kivételt csak a néhány bonni politikusnak „veszélyes illúzióktól" óva intő sötét megjegyzései képeznek, ezeknek a kijelentéseknek azonban 'több közük van az említett politikusok életrajzához (amelyet sajnos túlságosan is jól ismerünk), mint magukhoz az eseményekhez. A hivatalos közlemény szerényen megállapítja, hogy N. Sz. Hruscsovnak módjában lesz majd megismerkedni az amerikai nép életével, s Eisenhower elnök előtt is hasonló lehetőségek nyílnak meg szovjetunióbeli látogatása alkalmával. A lényeg természetesen nem ezeknek az utazásoknak a turisztikai oldalában rejlik: két hét alatt, ha még olyan nagy megfigyelőképességgel is rendelkezik az ember, aligha tud megismerni egy merőben más életformát. Az egyszerű embereket nem az tölti el reménységgel, hogy milyen úti tapasztalatokat szerez majd a két neves utazó, hanem az, amit szerényen „nem hivatalos eszmecserének" nevez a közvélemény. A világ két leghatalmasabb államát vezető kormányférfiak találkozása új korszakot nyithat a nemzetközi viszonyok történetében. Következésképpen e találkozó bármely ország bármely polgárának életére hatással lehet. Senki számára sem kétséges, hogy az említett találkozók után sor kerülhet arra a csúcsértekezletre, amelyet állhatatosan követelnek a világ békeszerető erői. N. Sz. Hruscsov washingtoni és Eisenhower elnök moszkvai látogatása — elősző a négy nagy találkozásának történetéhez. Még nagyon jól emlékezünk arra az időre, amikor néhány politikus azok közül, akik az „egészséges hidegháborús fagyot" többre becsülik, mint a részükre olyan gyanús olvadást, ellenezte a csúcstalálkozót és ehelyett a külügyminiszterek, vagy esetleg a külügyminiszterhelyettesek találkozóját javasolta. Ezek a politikusok jól tudták, hogy a nagy hatalommal és felelősséggel bíró államférfiak nem térhetnek vissza népükhöz üres kézzel. Súlyos csapás érte most a hidegháború híveit; néhány bonni politikust és egyes NATO-tábornokokat. Nemrégiben részt vettem a társadalmi élet képviselőinek összejövetelén. amelyet „a Kelet és a Nyugat találkozójának" keresztelték el. Néhány napon át a Westminsteriapátság ősi épületében, ahol az angol parlament ülésezik, összegyűlt 30 különböző nemzetiségű ember, hogy megvitassa a nemzetközi kapcsolatok legsürgősebb kérdéseit. Olyan emberek voltak köztük, akiknek a nézeteik homlokegyenest ellenkeztek és mégis a tanácskozás végére megtaláltuk azokat a kérdéseket, amelyekben lehetséges volt a megegyezés: nem rendeztünk hangzatos vitákat a sajtó részére, nem saját igazunkat bizonygattuk, azokat a pontokat kerestük, amelyekben közös nevezőre juthatunk. Egyesek azt mondhatják erre: „Önök azért tudtak tárgyalni és -megegyezni, mert önöket nem terhelte állami felelősség". Igaz, hogy noha voltak köztünk neves politikusok, parlamenti tagok, volt miniszterek, valamennyien magánemberként beszélgettünk. Véleményem szeri"/ megegyezni csak olyan emberek tudnak, akiket nem köt állami felelősség, vagy pedig olyanok, akik a legmagasabb állami felelősséggel. bírnak. Kiakakult viszonyok között a legkevésbé szerencsés a középút, s a legveszélyesebb az, ha megelégszünk olyan emberek tanácskozásával, akik eléggé felelősek ahhoz, hogy ne tehessenek egy lépést hátrafelé és nem elég felelősek ahhoz, hogy egy lépést tehessenek előre. A nemzetközi viszonyokban bekövetkereti fordulat nem véletlen művi és nem is csoda. Természetesen abban, hogy ez a fordulat bekövetkezett, nagy szerepet játszottak egyes emberek, és mindenekelőtt meg kell említenünk a szovjet kormányfő energiáját, fáradhatatlanségát és kimondom nyíltan: emberségét. Ez a kormányférfi rengeteget beszélgetett a nyugati országok képviselőivel és noha nem egyszer ütközött bizalmatlanságba és rosszakaratba, mégis megvédelmezte a békés együttélés, s a közvetlen tárgyalások eszméjét. N. Sz Hruscsov egyszer kijelentette, hogy hajlandó átengedni ellenfeleinek a „hidegháború" győzteseinek kétes értéka baIrta: ILJA ERENBUR

G * bérjait, csakhogy minél hamarább véget vessünk ennek a szerencsétlen játéknak amely megkeseríti az egész emberiség életét. Egy állig begombolkozott klasszikus diplomata aligha mondta volna ki valaha is ezeket a szavakat: és talár, azért, mert N. Sz. Hruscsov a legkevésbé sem hasonlít a klasszikus diplomatákra, sikerrel valósította meg az áttérést a süketek párbeszédéről a közvetlen tárgyilagos beszélgetéshez. Szeretnék emlékeztetni az „első fecskére": Macmillan úr moszkvai látogatására, amely kedvezően befolyásolta az események alakulását. A főszerepet azonban a népek játszották a nemzetközi légkör megjavításában. Kezdem az amerikaiakkal. Nemcsak arról van szó, hogy meghalt Mac Carthy: meghaltak eszméi is; bármelyik amerikai államban ma már másképp gondolkodik az átlagember, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nem mondom, hogy Nixon úr moszkvai beszédei teljesen mentesek voltak a hidegháború csókevényeitől; igaz, nem volt könnyű a helyzete: miközben látta a holnap lehetőségeit, igazolnia kellett a tegnap politikáját. És mégis, 1949-ben ilyen beszédekért minden bizonnyal megidézték volna az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé. Hisz uram, bocsá', a két nép barátságáról beszélt! Igen, sok minden megváltozott és természetesen nemcsak Amerikában ... A legnagyobb amerikai lapok egyike, a Hruscsov és Eisenhower látogatásiról szóló hírt „az 1946 utáni évek legnagyobb eseményeként értékelte". Mi is történt 1946-ban? Elkezdődött a „hidegháború". Most az egész világ közvéleménye úgy véli, hogy lehetőség nyílik megszüntetésére, vagy legalább is enyhítésére. Hogyne jutna most eszünkbe a béke híveinek áldozatos tevékenysége. Lehet-e másképp, mint a mélységes hála hangján említeni Frédéric Joliot-Curie nevét? Természetesen nem csupán ez a mozgalom járull hozzá a változás bekövetkezéséhez: új, erőteljes mozgalmak keletkeztek Angliában, Nyugat Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban. És ha most Eisenhower elnök szívélyesen meghívta a szovjet kormányfőt Amerikába, ezt nem lehet csupán vendégszeretettel magyarázni. Ebben nagy szerepet játszottak a népek: a kicsik és a nagyok egyaránt. Lehet, hogy ez a kifejezés nem látszik helyénvalónak ebben a magas diplomácia kérdéseivel foglalkozó cikkben, mégis állítom, hogy mindenki torkig van már „a hidegháborúval". A fegyverkezési verseny gátolja a haladást, megnehezíti az életen a férfiakét és a nőkét egyaránt. (Nem gondolok most persze arra a kis csoportra, amely hasznot húz az általános szerencsétlenségből. Lord Boyd-Orr szerint az emberiség naponta körülbelül 300 millió dollárt költ fegyverkezésre. Menynyi kórházat és szépen berendezett iskolát lehetne ezen a pénzen építeni! Mekkora pusztaságokat lehetne termővé tenni, mennyi könnyet lehetne fölszárítani. Százmilliárd dollár évente ... És mire eljön az év vége, az elkészített fegyverek elavulnak, újakat kell gyártani helyettük; az emberek munkájuk negyedét, olykor harmadát szükségtelen őcskaságok gyártására fordítják.) Egyes amerikai szakemberek azt bizonygatják, hogy négyszer több hidrogénbombát halmoztak fel, mint amennyi a Föld elpusztításához szükséges. És ennek ellenére folytatják a még ezeknél is pusztítóbb hatású bombák gyártását é* lehet, hogy egy év múlva negyvennégyszer több lesz belőlük, mint amennyire szükség lenne ahhoz, hogy elpusztíthassák az emberiség egy részét és ezzel egy időben öngyilkosságot követhessenek el maguk a háború kezdeményezői - is. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy csak örültek kezdhetnek ma atomháborút, és noha ezt kitűnően tudják nemcsak azok a szakértők, akik Genfben tárgyalnak, hanem a tábornokok is, akik sajnos, jóval befolyásosabbak, mint a szakértők. Nyugaton folytatódik ez a rendkívül drága, veszélyes és ostoba játék: megelőzni az ellenfelet a hidrogénbombák gyártásában. Folytatják a nukleáris fegyverkísérleteket is, jóllehet a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és más országok legnagyobb tudósai régóta figyelmeztették az emberiséget, az ilyen kísérletek nemcsak a fékevesztett hidegháború szemtanúinak, hanem a későbbi jobb időkben élő nemzedékeknek is árthatnak; és mert a diplomaták nem tudnak — helyesebben szólva a nyugati diplomaták nem akarnak — megegyezni a részletekben, a légkör mind ártalmasabbá válik. Tetszik nekem az a kívánság, amelyet egy egyszerű szovjet ember juttatott kifejezésre az Egyesült Államok alelnöke előtt: „Repüljünk együtt a Holdba". A tudomány haladása egyik meglepetést a másik után szolgáltatja és ma már azok az álmok sem látszanak teljesíthetetlennek, amelyek még nem is olyan régen utópiának tűntek. Elképzelhető az is, hogy valamelyik bolygón értelmes lények élnek. Gondoljuk csak el, hogy egy rakétán két ember érkezik hozzájuk: egy szovjet és egy amerikai. Mennyire csodálkoznának az idegen bolygó értelmes lényei, ha megtudnák, hogy a Földön élő emberek megtalálták az utat más bolygókra, de nem tudnak megegyezni abban, milyen katonák állomásozzanak valamely európai város egyik negyedében, és hogy vannak olyan emberek, akik a Föld megsemmisítése árán akarják megoldani ezt a kérdést! Csodák természetesen nincsenek, sem a szovjet, sem az amerikai államférfiak tervezett látogatásai, sem a csúcsértekezlet — amelyet meg kel) tartani, bárhogyan is ellenzi a dühös kancellár — nem oldják meg egyszerre az őszes vitás kérdéseket. E találkozók megegyezést hozhatnak egyik-másik kérdésben, utat nyithatnak az őszinte és hatékony leszerelési tárgyalásokhoz. De még a legkorlátozottabb megegyezés is a hidegháború végét, egy új korszak kezdetét fogja jelenteni. Ez a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttműködésének korszaka lesz. A filozófusok, a közgazdászok, a szociológusok, az írók vitatkozhatnak a kapitalizmus vagy a szocializmus előnyeiről. A diplomatáknak azonban más a feladatuk: az, hogy biztosítsák a kapitalizmus híveinek és a szocializmus híveinek békés együttélését. Figyelmesen olvastam az amerikai alelnök beszédeit és arra a következtetésre jutottam, ő úgy látszik nem Descartes követője: a kapitalista rendszert dicsőítette, s ugyanakkor azt bizonygatta, hogy az Egyesült Államokban nincs semmiféle kapitalizmus. Jártam Amerikában és elmondhatom, hogy ott a kapitalizmus sokkal erősebb és leplezetlenebb, mint a nyugat-európai országokban. Lehet, hogy ez nekem nem tetszik, mint ahogy valószínűleg Nixon úrnak sem tetszik a szovjet rendszer. Az emberek meggyőződését azonban az események, az alkotások, a munka, a tudományos felfedezések, a művészet eredményei változtatják meg. Az Izvesztyija olvasói Nixon beszédét olvasva nem váltak a kapitalizmus hívévé és ha az amerikai lapok közlik Hruscsov beszédét, ettől a New York Times olvasói sem válnak kommunistává. El kell ismerni azt, ami kézenfekvő: különbözőképpen fejlődő és egyik vagy másik társadalmi rendszerhez különbözőképpen viszonyuló népek vannak. A hidegháború nem tudományos vita, hanem fenyegetés. A katonai támaszpontok, az atomrobbantások, a fegyverkezési verseny, a kulturális elszigetelődés olyan baj, amely mindenkit sújt. Semmiféle bomba nem tudja bebizonyítani, hogy a kapitalizmus fölötte áll a szocializmusnak, vagy hogy a szocializmus magasabbrendu a kapitalizmusnál. A bombák csak pusztítani tudnak: szocialista és kapitalista városokat egyaránt. Azt a vitát, hogy melyik rendszer jobb, gyermekeink és unokánk fogják eldönteni. Ehhez azonban nem szükséges, hogy gyermekeink bombáktól pusztuljanak el, hogy rádioaktív sugárzás okozta betegségekben haljanak meg, s az sem, hogy nyomorúságosan tengődjenek. Ehhez fejlődés, haladás és boldogság kell. A hidegháború akadályozza a haladást. Eltorzítja a társadalom ideáljait, akármilyen is az a társadalom, gátolja az anyagi és szellemi értékek kicserélését. Mi sokat tanulhatunk a nyugati országok népeitől és ezek a népek sokat tanulhatnak tőlünk. Csak arra van szükség, hogy végre megértsük: az eszmékért vívott harcban többet érnek a tettek, mint a szavak. A dolgok most világosan a tárgyalások irányába mutatnak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a népek ölbetett kézzel ülhetnek. Még sok nehézségre lehet számítani. A hidegháború szószólói kezdeti zavarukból magukhoz térve egész bizonyosan támadásba lendülnek. Vajon meg lehet-e feledkezni azokról a NATO-tábornokokról, akik még néhány héttel ezelőtt harcias beszédeket mondtak? Meg lehet-e feledkezni a bonni revans-lovagokról, akik a bourbonokhoz hasonlóan semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak? Ezek az urak megkísérlik a tárgyalások megmérgezését, a csúcsértekezlet megakadályozását. A népeknek résen kell állriiok: a remények időszakában élünk, de nem a beteljesedés időszakában. Ha mégis bátran nézünk a jövőbe, ennek az az oka, hogy bízunk a józan észben, a világ népeinek lelkiismeretében és erejében. Eisenhower elnök meghívta Hruscsovot Washingtonba és a szovjet kormányfő meghívta az amerikai elnököt Moszkvába. De nem ferdítjük el a tényeket, ha azt mondjuk, hogy e meghívásokat a népek akarata diktálta. A béke hívei, a békeszerétő erők folytatják a harcot, hogy az első találkozók a csúcsértekezlethez, a hidegháború befejezéséhez vezessenek. Bízunk benne, hogy megérjük a beteljesült remények időszakát! (Megjelent az Izvesztyijában) A kislány és az őzike Alfréd Margul-Sperber: duguszlus 23-ra A milliók ujjongtak: Végre itt van! A jármot egy egész nép törte szét. Kik boldogsághoz szoktak napjainkban, Tudják-e még, hol vette kezdetét? Tudják -e, hányan mentek itt halálba, Míg új világunk megszülethetett? Hány elvtárs senyved börtönéjbe zárva, Hogy szabadság viruljon mánk felett? A huszonharmadik: ezernyi napnak Utolsója, a döntés napja volt, A munkásöklök elszántan lecsaptak, S a legnagyobb ütés tövig tarolt. A párt tervezte minden részletében A kommunisták harci tetteit: Egy ország ment rohamra vaskeményen, S minden nyomorgót győzelemre vitt! Kelet nagy népe jött, hogy megsegítsen — Mint friss hó olvadt szét a náci-vész, S a szovjet-haddal együtt harcolt hitben — Töretlenül, sok jó Tudor-vitéz. Míg harcban állt a szovjetek sok ifja, Hogy szétomoljon Hitler éjjele: A párt a felszabadulüst kivívta S a belső ellenséget verte le! A munkásgárdák hősei — sudár fák — Sok ezredünktől kaptak még erőt, Hogy Lupényt, Grivicát valóra váltsák Az augusztusi felkeléssel ők! Amit mi kaptunk, azt tovább is adtuk, Segítettünk magunk is — volt miért: Szegednél és a Tátrán megmutattuk, Hogy testvérként viselt harcunk mit ér! Munkában küzdök, partizánok ezre, Csatára, harcra mindig kész rajok: — Hol nő a dal, hogy holnap messze zengje E nagy napot, mely mind szebben ragyog? Az ő harcukban régi harcok győztek, Mit rabszolgák sok ezredéven ýt A gyűlölt elnyomók ellen viseltek, Hogy széttörjék a görnyesztő igát; Nagy harcaikban, a bátor tetteikben Régmúlt nyomor visszhangja zúghatott, Nyomor, mit azok szenvedtek mezítlen, Kik támadták a nyers erőszakot. — Az ő harcuk és győzelmük tüzében, — Mint éjek első bíborhajnala — Munkások és parasztok voltak ébren: A kommunizmust építők hada! így ünnepeljük együtt nagy napunkon A múltat is: a régi harcokat, A perc hívását, hogy munkára gyújtson, És mindent, mit jövőnk még tartogat! Franyó Zoltán fordítása ÜJ SZÖ 7 * 1

0

59- augusztus 20.