Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-18 / 197. szám, szombat

Nyílt levél a boljjáromi Juhász Sándornak KEDVES SÁNDOR BÁCSI! Engedje meg, hog.v őszinte szavaira közvetlenül lapunk hasábjain válaszoljunk. Hozzánk írt levelének szinte minden sora arról tanúskodik, hogy olyan munkásember vette kezébe a tollat, aki halálos ellensége a réginek s híve az emberibb, igazabb új világnak s aki megszokta kimondani, ha bántja valami. Most már olyan időket élünk, amikor bátran elmondhatja, hol szorítja a cipő s maga él is ezzel a jogával. Jól látja azt is, hogy levelében nemcsak magánügyről, hanem több embert érintő problémáról van szó. Ezért bizonyára nem fog neheztelni ránk, ha' ugyanolyan őszintén és nyíltan megfelelünk a feltett kérdésekre. Panaszának lényegét így lehet öszszeí'oglalni: Kilenc osztályt végzett tizenhatéves lánya nem akar továbbtanulni, munkát szeretne vállalni. Természetesen ennek következtében, maga elesett a családi pótléktól és a béréből magasabb adót vonnak le. Már egy éve hiába próbálkoznak a munkaközvetítőben, lánya a füleki gyárakban nem kap munkát. Azzal sem tud megbékélni, hogy az üzemekbe inkább vesznek fel többgyermekes anyákat, mint a lányát. „Kérlek, ne haragudjatok, ha levelemnek hangja néhol talán goromba, de azt hiszem, meg tudtok érteni. Nagyon szeretném, ha válaszolnátok, de még jobban, ha segíteni tudnátok" - írja levele befejező részében. Levelének hangját nem tartjuk gorombának, így hát nem is haragudhatunk, ellenkezőleg, megbecsüléssel és megértéssel fogadtuk. Segíteni is szeretnénk, de ennek módját elsősorban abban látjuk, ha nyíltan megmondjuk, mi az, amiben eltérő a véleményünk, miben látjuk tévedését. Természetesen lányát továbbtanulásra kényszeríteni esztelen próbálkozás volna. De talán egyetért velünk, ha azt mondjuk, a tizenöt-tizenhatéves gyerekek további sorsának eldöntésében komoly szava kell legyen a szülőnek, akinek meg kell találnia a módját, hogy megértesse a gyerekkel: élni> kell az adott lehetőségekkel. Ilyen lehetőség ma például a mezőgazdasági tanonciskola, amelynek kapui tárva-nyitva állnak leánya előtt is. A család anyagi körülményei nem olyanok, hogy lányának emiatt kellene munkába állnia, így hát nem ártott volna, ha Juhász bácsi szépen megmagyarázta volna a lányának: csak haszna lehet belőle, ha felkészültebben kerül ki az életbe. Most sem késő megtenni ezt! De tegyük fel, hogy lánya erőnek erejével dolgozni akar. Bizonyára igaza van. Juhász bácsi, amikor arról ir, hogy milyen nehezen tud bejutni a füleki üzemekbe. Nem kételkedünk szavaiban és azt sem akarjuk palástolni, hogy másutt is adódik ilyen helyzet. Meg kell értenie, hogy az ország iparának fejlesztése az állami tervhez igazodik, amely gondosan számba veszi az egyes vidékek feltételeit és különféle más körülményeket s ennek alapján szabja meg hol és mikor épüljenek az üzemek. A gyárak munkásainak létszáma is kötött. Ahol ez a szám betelik, ott bizony nem lehet felesleges új munkaerőket felvenni, mert akkor drágulna a termelés s a dolgozó emberek járnának rosszul. Azt is megmondjuk kendözés nélkül, hogy mi a munkaközvetítőnek adunk igazat, amikor elsősorban a többgyerekes asszonyokat helyezi el a gyárakban, mert azok jobban rászorulnak a keresetre, mint azok a fiatalok, akiknek szülei dolgozó emberek. Tudjuk, Juhász bácsi, hogy a keserűség diktálja szavait, amikor arról beszél, hogy ma többet kell „kunyerálnia" a munkáért, mint abban a gyűlölt kapitalista rendszerben. Higygye el, nincs igaza! Az előbb említett tények ellenére sincs igaza, mert nálunk munkanélküliségről nem lehet beszélni. Igaz, fiatal lány nem mehet bányába vagy a kohászatba dolgozni, ahol kevés a munkaerő.' Szakképzettsége sincs, pedig ha volna, nem küzdene semmiféle gonddal. A hivatalnoki állásról is kár álmodoznia, mert mi éppen arra törekszünk, hogy csökkentsük az adminisztratív munkaerők létszámát és csak a begyakorolt, legjobb, leghasználhatóbb erők maradjanak ezeken a posztokon a szükségnek megfelelő arányban. De vannak más lehetőségek is. Ilyen például a mezőgazdaság. Meggyőződésünk, hogy a füleki járás nem egy szövetkezetében kevés a munkaerő és a szövetkezeti tagok döntő része már idősebb. így hát munkaalkalom bőven van a mezőgazdaságban. Ha ez sem felelne meg, itt van például az építészet, amelynek mind nagyobbak a feladatai és szintén munkaerőhiánnyal küzd. Helyenként a kereskedelemben is akadnak be nem töltött állások. Láthatja tehát, Juhász bácsi, nem olyan sötét a helyzet, mint ahogy lefesti. Szeretnénk, ha megértené természetesen azt is, hogy az embernek szem előtf kell tartania nrorcsak a saját elképzeléseit, vágy^, hanem társadalmunk szükségletéit is. Néha ez áldozattal jár, die jóakarattal, megértéssel mindig közös nevezőre hozhatók az egyén és a társadalom érdekei. Szeretnénk továbbá azt is, ha a füleki járás illetékes szervei, elsősorban a nemzeti bizottság elvtársi segítséget nyújtana magának e kérdés mihamarabbi megoldásában. Munkájában erőt, egészséget kívánunk és elvtársiasan üdvözöljük. Olasz neorealista rajzok és grafika A jelenlegi kiállítás, amely a bratislavai Hviezdoslav téren nyílt meg a Képzőművészeti Szövetség kiállítási termében, ízelítőt nyújt a mai olasz művészetből. A tárlat ugyan nem ád átfogó képet a modern olasz művészet jelenlegi helyzetéről, csupán egy meghatárolt ágat mutat be, egy közös programot valló csoport tolmácsolásában. Ez a tény azonban nem rövidíti meg a tárlatlátogatót, hiszen olyan nagytehetségű művészek alkotásaival ismerkedhetek meg, mint Renato Guttuso, Zancanaro, Tettamanti, Mirabella, Pizzinato, Fazzini, Manzzullo, Zigaina, Treccani. A kiállításon képviselt irányzat pedig — a neorealizmus, a háború utáni Olaszország legkomolyabb és Saro Mirabella: „Halász arcképe" - 1952 talos művészirányzattal, harcolt az úgynevezett „Novecento" merev akademista formalizmusa ellen. Kezdeti művészi megnyilvánulásuk szellemi kapcsolatban állt az expresszionizmussal, később azonban mindinkább a kritikai realizmus felé tolódott. Ebből a kezdetből fejlődött ki a háború után mind naovobb teret hódító neorealista mozgalom, mely anyagát elsősorban a szociális inspirációból meríti. A csoport élén Renato Guttusso áll, — kinek szenvedélytől tobzódó, bravúrral megragadott rajzait a kiállításon láthatjuk. („Strand" — vázlat 1956-ból, „Teherhordók" - 1958, „Torre del Greco-i tyj", 1953, „Fejtanulmány" — 1958.) A kiállítás anyaga lényegében kifejezi a csoport igyekezetét, mind eszmei, mind formai téren, de nem mutatja be a csoport tagjai tevékenységének egész skáláját. A kiállító művészek ugyanis nem kifejezetten grafikusok, hanem festők, vagy szobrászok, akiknél a rajzolás és grafikai alkotás nem egyedüli cél, hanem vagy előkészület, vagy pedig kikapcsolódás, felüdülés annak ellenére, hogy néhányan közülük, mint Treccani, Mirabella, De Stefano, Altardi, Francese, Anna Salvatore pályájuk kezdetén inkább rajzaikkal, mint festményeikel hívták fel magukra a figyelmet. Nem véletlen azonban, hogy a neorealista művészek rajzokkal, vázlatokkal és grafikával mutatkoznak be, és mint ez a kiállításon kitűnik, kiváló mesterei ezeknek a megnyilvánulási formáknak. A realizmus minden válfajánál ugyanis elsőrendű fontossággal bír az előkészületi stádium, a művészi objektum lelkiismeretes és pontos tanulmányozása. E nélkül nem lehet fölfedezni a valóságban a lényeget, nem lehet rögzíteni a sokatmondó jellegzetességet. A bécsi Világifjúsági Találkozóra készül a grúz ifjúság egyik népszerű együttese, a filharmónia Rero elnevezésű esztrádzenekara. (T. Arcsvadze, TASZSZ-felv.) A legtöbb kiállító művész azonban nem csupán előkészítő eszköznek tartja a rajzot, hanem egyéni fejlődése során a rutint mesteri tudássá, majd valóságos rajz-kultusszá képezte. Néhány esetben a rajz és egyébb grafikai technika alkalmassá vált a száguldó művészeti gondolatok és a szédítő víziók tolmácsolására, mely esetekben bonyolult formaösszetételre van szükség. (Például hozhatjuk föl Giuseppe Guereschi, fiatal milánói művész alkotásait: „Háborúsdit játszó gyerekek," „Az idő kezdete".) A kiállítás nem csupán a mai olasz művészet egy szakaszába nyújt bepillantást, hanem magéba az olasz életbe és annak ellentmondásaiba is. A finom érzékkel és mély emberi érzéssel meghúzott vonalakat az olasz valóság, a lakók életfelfogása és szenvedélyei, valamint a minden vonás mögül előbukkanó csodálatosan szép természeti környezet hangulata töltik meg feszültséggel. Reméljük, hogy az olasz neorealizmus egyéb szakaszaival, a festészettel és a szobrászattal rövidesen szintén megismerkedhetünk kiállítási termeinkben, hiszen ez csupán az olasz művészek viszonzása lenne a velencei biennálékon rendszeresen kiállító csehszlovákiai művészek szereplésére. Az első kiállítás számára azonban nehezen lehetett volna jobb anyagot találni, mint a bemutatott alkotásokat, valamint . hivatottabb tolmácsolókat, mint a kiállító huszonkilenc művészt. JANKOVICH IMRE. Olaszország kimondottan a művészi hagyományok földje. Évszázadokon keresztül innen indultak ki a különféle művészi irányzatok, itt születtek az európai kultúra legnagyszerűbb alkotó szellemei, és általuk a legtökéletesebb alkotások. A mai olasz művésznemzedéknek bizonyos előnyt biztosít a hazai környezet kimeríthetetlen tradícióforrása. Ez az előny elsősorban a művészi megnyilvánulás kultiváltságában fejeződik ki. legtisztább művészi megnyilvánulása. Ez az irányzat a képzőművészetben éppúgy, mint az irodalom, vagy a film esetében, feltűnő eredményeket ért el. Ennek az irányzatnak a kezdetét még a harmincas évek végén kereshetjük, pontosabban a milánói „Corrente" csoport megalakulásánál 1937-ben. A csoport vezető tagjai, az itt kiállító Manzu, Sassu, Guttusso, és a körülöttük csoportosuló fiatal művészgárda szembehelyezkedett az akkori üresen bombasztikus hivaTono Zancanaro: „Munkásasszony a rizsföldeken" — 1955 (Š. Petráš reprodukciói.) /Q rýmarooi gyerekzenekar A pionírszervezet fennállásának 10. évfordulója alkalmából rendezett prágai ünnepségek során ismertem meg a rýmaŕovi, mintegy 50 tagú fúvószenekart. Megtetszett ez a 10-14 éves gyerekekből álló lelkes együttes s amikor most a napokban ellátogattam ebbe a határmenti északmorva kisvárosba, felkerestem a zenekar vezetőjét, Ján Vranýt, aki különben a helybeli zeneiskola igazgatója, és elbeszélgettem vele neveltjeiről. - Antikor néhány éve idehelyeztek — mondta ez az ízig-vérig zenészember, aki igen szereti hivatását és nem kevésbé a gyerekeket — mit tagadjam, új működési helyemtől nem voltam elragadtatva. Megszoktam a nagyvárost, zajos, vidám életével és el sem tudtam képzelni, mivel fogom itt: tölteni szabad időmet. A mozin, rádión, televízión és olvasáson kívül nem igen akad nálunk alkalom a szórakozásra. Ezért elhatároztam, hogy néhány gyerköccel esténként muzsikálni fogok. Kísérletképpen kiválasztottam néhány diákot a helybeli tizenegyéves közép iskolából és megtanítottam őket a hangjegyolvasásra. Amikor néhány ismert induló begyakorlása várakozásomon felül sikerült, kibővítettem kis zenekaromat — magyarázza lelkesedéssel csillogó szemmel az igazgató. - Meggyőződtem róla, hogy kitartással és türelemmel sok mindent elérhetek tanítványaimnál és ezért később már operarészleteket és klasszikusokat is játszottunk. - Zenekarom nem régen működik — válaszolja kérdésemre - 1957 telén állítottam össze és öt-hat hónapon belül annyi műsorszámot tanultunk be, hogy egész estét betöltő programunkkal a szomszédos falvakban is fellépünk. — Dehogyis hanyagolják el a gyerekek a zene kedvéért a tanulást — mosolyog Vraný elvtárs. Együttesünk tagja csak jó tanuló lehet — ez a feltételem, és mert nagyon szeretnek a zenekarral fellépni, az iskolában is teljesítik kötelességeiket. A gyakorlásra csak az esti órákban kerül sor, amikor a nebulók feladataikkal elkészültek, vagy vasárnap délelőtt, a szórakozásra fenntartott szabad időben. — Rýmafovban a legtöbben gyári és erdei munkások, akik a felszabadulás után a határvidéken találták meg új otthonukat, — folytatja szavait az igazgató. Sokat és nehezen dolgoznak, de munkájuknak meg van az eredménye. Elégedettek, mert keresetükből még gyermekeik hangszereire is telik. Akinek pedig más célra kell a pénz, annak a nemzeti bizottság vásárolja meg a szükséges hangszert. A drágább hangszerek beszerzéséhez a nemzeti bizottság huszonötezer koronával járult hozzá. Nem veszett kárba a nemzeti bizottság anyagi áldozata, de az igazgató-tanító türelmes fáradozása sem. Gondoljuk csak meg, mennyi nehézA rýmaŕovi gyerekzenekar hangver senyt ad. séggel jár, mennyi kitartást és szaktudást követel egy felnőttekből álló zenekar betanítása, hát még ha az együttes tagjai kicsinyek, akiket a betanításon kívül fegyelemre, példás viseletre, magatartásra is nevelni kell. Ezért a kétszeres munkáért kétszeres dicséret és elismerés jár Vraný elvtársnak, aki nemcsak a kisdiákok szórakozásáról gondoskodik, de zenei tudásra is neveli őket, aminek egész életükben hasznát vehetik. Kardos Márta ÚJ SZÓ 7 * 1939. július 13.