Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-10 / 159. szám, szerda

Kultúránk és művészetünk zászlaja ma és a jövőben is a forradalmi munkásosztály, a kommunizmus zászlaja (Folytatás a 3. oldalról) önelégültségbe esnünk. Noha ma már teljesen világos, hogy a revizlonizmus csődöt mondott, és hirdetőiről lehullott a lepel, elszigetelődtek, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy leszerelünk. A régi kizsákmányoló társadalomhoz makacsul ragaszkodó emberek csoportjairól és köztük azokról sem feledkezünk meg, akiket az

v uralkodó burzsoázia felsőbb körei egyenesen kineveltek és akik ma sem hagyták abba cselszövéseiket és egyes művészeti dolgozók fondorlatos befolyásolását. Társadalmi rendszerünk, a szocializmus mindenkinek elegendő helyet és teret, ad, hogy bekapcsolódhassék népünk aktív munkájába a szocialista építés befejezésében. Senki előtt sem zárjuk be az ajtót, ha valóban és őszintén arra törekszik, hogy az alkotó munka folyamatában valóban átnevelődjék. Kezet adunk és segítünk az ilyeneknek. Azoknak azonban, akik képmutató ál| láspontra helyezkednek törekvésünkkel szemben, belsejükben megőrzik régi felfogásukat és megkísérlik, hogy titokban rendszerünk ellen izgassanak, valamilyen megfelelő alkolomban reménykednek, nyíltan megmondjuk: ha nem akarsz velünk tartani, félre az útból, ne akadályozd népünk alkotó törekvését! Társadalmunkban és főként kultúránkban nem fogunk tűrni kétarcú embereket! Ugyanakkor helyénvaló hangsúlyozni, hogy bármennyire is türelmesek és nagjrlelkúek vagyunk e kérdésben, sohasem leszünk igénytelenek és következetlenek. Nem hagyjuk magunkat félrevezetni egyesek ama törekvéseitől sem, hogy afféle kompromisszumos kibékülésre tett képmutató ajánlataikkal behatoljanak kul' turális arcvonalunkba. E kérdésben nem ismerünk megalkuvást! Bármelyik önmagára talált becsületes embert szívesen fogadjuk közös munkánkban. Természetesen csak népünk érdekeinek pozícióin, a szocialista építés befejezéséért folytatott küzdelemben találkozhatunk. III. A szocializmus a tudás és a szépség kapuja Elvtársak! A szocializmus, mely a nép előtt megnyitotta a tudás és a szépség kapuit, gazdagította életét, és gyökeresen megváltoztatja arculatát, a szocialista művészet fellendülésének hatalmas forrásává vált. Emlékezzünk csak arra, hány maradandó értékű, kiváló művészi alkotás: született közvetlenül hazánknak a szovjet hadsereg által történt felszabadítása hatására, népünk munkájának és a szocializmus győzelméért vívott harcának ihletéből. Fontos, hogy a szocializmusért folytatott küzdelmünk minden további napja az új alkotó erők forrását adja művészetünknek, s ez hű és művészileg hatásos, az elért győzelmeket dicsőítő, új küzdelemre lelkesítő, a saját erőnkbe vetett szilárd hitet erősítő képben tükröződjék vissza. A szocializmus azonban nemcsak feltárta a művész alkotó erejének mély forrásait, nemcsak lehetővé teszi, hogy a népből új tehetségek tünjengjt fel és érvényesüljenek, hanem rendkívül nagy terjedelemben naponta bővíti az olvasók, hallgatók és nézők, művészetre szomjúhozó emberek sorait. A művészet a dolgozók nélkülözhetetlen szükségletévé, mindennapi kenyerévé válik. Természetesen ily módon rendkívül megnövekszik művészetünk társadalmi szerepe és felelőssége. Nagy, élethű, élő és harcos művészet persze nem születhtít aZ életen, azon a történelmi küzdelmen kívül, melyet a nép kommunista pártja vezetésével folytat. Teljesen törvényszerűen ott és akkor keletkezik, amikor a művészi tehetség egybeolvad a nép alkotó tehetségével, amikor a művész szívének lüktetése egybeolvad a felszabadult munka ritmusával. A művész mély belső meggyőződése, hogy a népnek alkot, összeforr azzal a tudattal, hogy egyúttal a nép a legfelsőbb bírája, legjogosabb és legkövetkezetesebb bírálója minden egyes művészi alkotásnak. Az az elmélet, hogy a szocialista társadalomban is keletkezhetnek olyan művek, melyek — ma ugyan figyelemre nem méltatva vagy elutasítva — csak a jövő nemzedékek életében találnak kellő értékelésre, csupán meddő kifogás ahelyett, hogy férfiasan elismernék a művészi kudarcot. Abban a társadalomban, amelyben a nép az anyagi és kulturális értékek tudatos alkotójává és az egész kulturális örökség őrévé válik, nem utasítanak és nem utasíthatnak el olyan igazi művészi alkotást, mely a nép életét, álmait és eszményeit hirdeti. Viszont fordítva, a nagytömegek műveltségének növekedése, a szocialista demokrácia állandó elmélyülése következtében, a kölcsönös emberi kapcsolatok további nemesedésének folyamatában a nép egyre tudósabb és fejlettebb, s ezért egyre szigorúbb és igényesebb bírálóvá válik. E tekintetben tanulságos példa volt például az Oroszlánok vannak itt c. film. E film eszmei és művészi értékeiről s küldetéséről a nézetek jelentékenyen eltérők voltak. Mi e filmnél kifogásoltunk nagyon súlyos hibákat, amelyek abból eredtek, hogy életünk részleges fogyatékosságait itt oly módon általánosították, hogy durván elferdítették való életünket és az egész film erősítette a kispolgári irányzatokat és nézeteket. A filmdolgozők jelentős része ezzel szemben meg volt győződve arról, hogy rendkívül fontos, kiváló színvonalú filmalkotásról van sző. A film, mint ismeretes, néhány héten át vetítésre került és a nézők részében nem keltett megértést, sőt felháborodást váltott ki. A párt Központi Bizottságához rengeteg panasz érkezett. Ezek az erélyes hangok senkit sem hagytak kétségben afelől, hogy a dolgozók e filmet helyesen értékelték és bíráltak el. Az ebbál származó tanulság természetesen nemcsak erre a filmre vonatkozik, hanem egész filmalkotásunkra s egész művészetünkre általában. Tudjuk, hogy nem egyszerű és nem könnyű igazhűen és művészi meggyőző erővel ábrázolni mai életünket, a születő szocialista embert. Az utóbbi években azonban nem egy olyan művészi alkotással találkoztunk, amely hasonlóképpen, mint ez a film valótlanul ábrázolták az új valóságot. A fekete szín nem a mi életünk színe! Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy társadalmunkban nem voltak ellentétek, nehézségek és akadályok. De ha valaki csak mindenekelőtt vagy csupán az árnyoldalakat látja és figyelmen kívül hagyja azt, hogy az árnyoldalakat leküzdi korunk ragyogó fénye, ez szükségszerűen a művészi alkotásban éppúgy tévelygést jelent, mint az életben. Az igaz művészi ábrázolás az életet annak forradalmi mozgá-t sában ábrázolja, az embert ábrázolja, amint leküzdi az akadályokat és nehézségeket, amint növekszik s amint részt vesz az új társadalom kialakításában, mert ez a jellegzetes vonás a legfőbb és legtipikusabb a mi korunkra. Ebben rejlik a szocialista realizmus fő vonása. Szabad szocialista életünk évei alatt művészeink számos ilyen valóban kiváló művet adtak a népnek. A kételkedés és borúlátás mérhetetlen ellentétben áll életünkkel, az annak az osztálynak az ideológiája, amely pusztulásra ítélve marazmusba esik; azoknak a hangulata ez, akik messze hátra maradtak abban a félelmükben, hogy a kollektívában elvesztik individualista módon értelmezett szabadságukat. Ezért teljesen természetes, hogy azok a művészi alkotások, amelyek ilyen hangulat hatása alá kerültek, amelyekben az erkölcstelenséget és a cinizmust éppen az erkölcstelenség és a cinizmus pozícióiból vagy legalábbis a szegényes objektivizmus pozícióiból ábrázolják, ezek a művek nem állanak népünkhöz közel és ezért érthető, hogy határozottan elutasította őket a nép. Művészeink számára felbecsülhetetlen tapasztalatot és segítséget jelent találkozásuk a dolgozókkal az üzemekben és mezőgazdasági szövetkezetekben, a kongresszus előtt tartott beszélgetések során. A valóságban már ezeken a vitaesteken lezajlott — s nagyszerűen zajlott le — szocialista kultúránk nagy százezres kongresszusa, annak a kultúránknak a kongresszusa, amely a művészet, a tudomány, a nevelés, az emberi munka és nép élete egységét jelenti. Mindenekelőtt teljes meggyőző erővel beigazolódott, mily élő vágy tölti el népünket a művelődés és a szépség iránt, mily szakismerettel és mily érzékenyen bírálják meg dolgozóink a művészi alkotásokat. Ez kifejezésre jutott a művészetünkkel szemben támasztott követelményeikben, az elvtársias bírálatban is, amellyel egyes művészi alkotások fogyatékosságait bírálták s a számos ötletben, amelyek mind arról szóltak, hogyan kell tovább fejleszteni és gazdagítani kulturális életünket. Kulturális dolgozóinkra nagy hatást gyakorolt dolgozóink magasfokú po* litikai öntudatossága, az a tény, hogy jól tájékozódnak a kül- és belpolitikai helyzetben s az a körültekintés és kommunista elviesség, amellyel a politikai eseményekről nemcsak beszélni tudnak, hanem a rájuk bizott közéleti és gazdasági funkciókat el is végzik. A vitaestek nem egy résztvevője a művészek sorából tudatára ébredt — és ezt ők maguk is igy mondják — hogy számos művész az utóbbi években nemcsak az eszmei politikai fejlődésben maradt le, hanem egyszerű embereink ismeretében, életük és munkájuk megismerésében is. Soknak közülük tudatosítania kellett, mily igazak azok a szavak, amelyeket nem egyszer hallott, hogy sok tekintetben üres kezekkel megy a dolgozók közé. Lépést tartani a munkással, egy frontban, vállvetve haladni a néppel — ebben rejlik minden egyes szocialista művész erejének és alkotó energiájának fő forrása. Ezért rrteg vagyunk győződve arról, hogy a szocialista kultúra kongresszusát előkészítő kampány sorakozó volt művészeink még szorosabb egybekapcsolódásához a nép életével és munkájával. Pártunk, a munkásosztály, dolgozóink a művészetet harcostársuknak tartják a kommunizmusért vívott közös küzdelmünkben. A művészek legnagyobb hozzájárulása e közös harchoz természetesen művészi alkotó munkájuk. A művész alkotó tevékenységének másik oszthatatlan része azonban állampolgári aktivitása, "közéleti politikai munkája. Enélkül még a legnagyobb művészi tehetség sem bontakozódhat ki. Nem hallgatjuk el, hogy egyes művészeinknek erről a kérdésről mindeddig más a nézetük. Úgy vélekednek, hogy a közéletben valő részvételük, a dolgozókkal való szoros kapcsolatuk elvonja őket az alkotó munkától. Ezek az elvtársak nyilvánvalóan nem fontolták meg, hogy szocialista művésszé válni nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy alapjaiban megváltoztassa a művész egész életmódját, hogy új életstílust alakítson ki. A szocialista művészethez vezető út az exkluzív, magába zárkózott környezetből, a művészklubok és szaloncsoportok fogságából — amely számos alkotó művészt jellemzett a múltban — a népünk életének középpontjába való utat jelent. Szocialista művésszé válni annyit jelent, hogy a művész a szocializmus sokmillió munkása egyikének érezze magát, teljesen részt vegyen társadalmunk életében, segítse annak kibontakoztatását. A szocialista művészet kialakításához nem lehet elegendő még a művészi tökély legnagyobb múltbéli tapasztalata sem. A dolgozóknak a szocialista társadalomért vívott harcából szerzett tapasztalatokra van szükség. És ez a tapasztalat, amely ma és naponta születik hazánkban, nem szerezhető meg semmilyen olvasmány által, ezt nem lehet légből kapni, ezt a művésznek az életből kell merítenie, éspedig nem mint valamilyen fenhéjázó megfigyelőnek, hanem mint az élet érzékenyen reagáló résztvevőjének és alkotótársának. Ebből az alkalomból szeretnék néhány szót mondani egyes elvtársaink címére, akik főleg az 1956. és 1957-es években elvesztették szilárd tájékozódásukat újjászülető társadalmunk pezsgő életében. Kongresszusunk előkészületei is megmutatták, hogy ezek az elvtársak nagyrészt már becsülettel helyrehozták akkori ingadozásukat. Újból figyelmeztetni akarjuk őket, hogy a párt elvtársi keze a legbiztosabb támaszuk ma és a jövőben is. Biztosak lehetnek abban, hogy ha népünknek új, jelentős művészi alkotásokat adnak a nép küzdelméről és munkájáról, a dolgozók forrón fogják őket szeretni és tisztelni, mint elvtársaikat a harcban. Miért hangzott a legerősebben a dolgozókkal folytatott beszélgetéseken az a kívánság, hogy művészi alkotásaink a jelent ábrázolják? Azért, mert korunk, népünk munkája éš harca megérdemli, hogy mesteri művészi alkotásokban örökítsék meg, mert a hősi korszak, amelyben élünk, hallatlan ihlet forrásául szolgál a művészet valamennyi ága számára. Azért, mert a mai életet ábrázoló művészi alkotás játszhatja a legtevékenyebb szerepet az új ember nevelésében és átnevelésében. És éppen ilyen művekre van szükség egyre nagyobb számban irodalmunkban, filmművészetünkben, színházainkban, és televízióinkban. A mai életből merített művészi alkotás megköveteli, hogy a mát ismerjék, megköveteli, hogy a művész megossza a nép búját és örömét s ne veszítse szem elől a kommunista távlatokat. Minden zárkózottság, az individualizmus szemüvege, csak akadályozza a látást, meggátolja még olyan nyilvánvaló tények meglátását is, amilyenek az új emberek, a munkához, kollektívához és az élethez új szocialista viszonnyal rendelkező emberek. Olyan emÉerek, akiknek életfelfogásává válik az, hogy szocialista módon éljenek, szocialista módon dolgozzanak. És ezek ma már nem egyedülálló jelenségek. Szeretnék rámutatni egy példára, nem kivételes, nem valami rendkívüli példára. Néhány nappal ezelőtt egy elvtárs jött Dél-Morvaországból pártunk Központi Bizottságára. Falun él és egész életébert éppúgy, mint apja és valaha nagyapja, kerámia készítéssel foglalkozik. Az agyag lett a kenyere és szerelme. Éveken át törte a fejét, hogyan lehetne az agyagbői könnyű építőanyagot készíteni, panelekké formálni és kiváló tulajdonságait felhasználni arra, hogy az emberek gyorsan és olcsón építhessenek lakásokat. Számtalan kísérletet végzett, nem egy éjszakát virrasztott át, törve a fejét. Nekifeküdt a szakirodalomnak. Azt mondja, hogy ez a gondolat annyira hatalmába kerítette, hogy szinte lázban élt. Úgy véli, hogy most sikert ért el. Eljött a Központi Bizottságra olyan mintadarabokkal, amelyeknek tulajdonságai a gyakorlati felhasználás nagy lehetőségére utalnak. Elgondolását most kipróbálják, megfelelő segítségben és gondoskodásban részesül. Legyen a próba eredménye bármilyen, egyet már most megmondhatunk: ez a példa is azt bizonyítja, milyen új kapcsolat alakul ki népünkben a társadalomhoz. Azokkal a szavakkal, hogy „a pártnak adom, embereink számára" azt a boldog tudatát fejezi ki, hogy a köztársaság javát szolgálja. Vajon kiváló új építőanyag született-e — ezt még felül kell vizsgálni, de hogy új ember született, akinek új viszonya van a társadalomhoz, ez már tény és egyáltalán nem egyedülálló tény. Ilyen, elvtársak, a ma embere! Az ilyen emberekhez el kell menni, együtt kell élni velük ott, ahol az új élet a legerőteljesebben lüktet. Példaképp szeretnék utalni' a keletszlovákiai alföldön folyó nagyméretű talajjavító munkálatokra, amelyekről már említést tettem. Művészeinknek nem volna szabad figyelmen kívül hagyniok dolgozóink számos felhívását, amellyel maguk közé hívják őket — természetesen nemcsak nézőkként, hogy elbeszélgessenek, hanem elsősorban, hogy segítsenek. Jó művészi alkotással segítsenek! * E példákkal kapcsolatban idézzük emlékezetünkbe Majakovszkij Jeges zuhanyát, amelyben a 2030-ik év küldötte azt mondja a szovjetország első éveiben élő embereknek: „Ti magatok még nem látjátok eléggé világosan, mily nagyszerű a művetek. Mi ezt jobban tudjuk: tudjuk, mi vált valóra művetekből... Láttam fiúkat, akiket ti észre sem vesztek s neveik aranytáblákon lángolnak ... Csak mai rövid repülésem alatt ismertem fel és értettem meg akaratotok hatalmasságát és viharok dörgését, amely oly gyorsan gyarapodott a mi boldogságunkká és az egész földkerekség örömévé ... Munkátok nem hagy időt, hogy saját művetekben gyönyörködjetek. De örülök, hogy megmondhatom nektek, milyen nagyok vagytok!" Elvtársak! Művészetünk csak akkor válik valóban és teljesen korunk művészetévé, szocialista művészetté, ha hőseivé ezek a nagy egyszerű emberek válnak, akik látszólag mindennapos szürke munkájukkal kommunista jövőnket alakítják ki! IV. A kultúra, - népünk dicső jövőjéhez vezető út Elvtársak, most szeretnék néhány megjegyzést fűzni kulturális munkánkhoz a nemzetközi politika szempontjaiból. Korunk alapvető jellegzetes vonása a kommunizmus és kapitalizmus törvényszerű történelmi küzdelme. A Szovjetunió és a szocialista világrendszer valamennyi országa — hűen a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének lenini gondolatához — minden erejükből azon munkálkodnak, hogy ezt a harcot — amelyben csupán a szocializmus lehet és lesz a győztes — olyan formákban vívjuk meg, amelyek nem követelnek meg háborús borzalmakat és emberáldozatokat. A tőkés világot békés versenyre hívtuk fel, amelynek döntő szakasza áz anyagi termelés területe. A kapitalizmussal folyó versenyben azonban nemcsak anyagi fölényre kell törekednünk. Célul tűzzük ki a gyors gazdasági fejlődés és a nép emelkedő életszínvonala alapján az élet új szocialista képének megteremtését, új életstílus kialakítását, a dolgozók magas kulturális színvonalának elérését. Társadalmi rendünk, amely mentes az embernek ember által való kizsákmányolásától és tudományos alapokon nyugszik, minden feltételt megad a győzelemhez. Vajon a dolgozók éhségét a kultúrára és művészetre, fokozódó tevékeny részvételét a kulturális életben értelmezhetjük-e másként, mint népünk életbiztonságának kifejezését? Ezzel szemben a kapitalista országok egész életmódjára szüntelenül a gazdasági válság és a kilátástalan élet árnyéka borul, amely eltiporja az emberek gondolatait és érzéseit s amelyben elsősorban a talmi csillogás, a meggyalázott kultúra burjánzik. Ezért egész szívünkkel ezen országok munkásosztályának hősi harca mellett állunk s nagyra becsüljük a Nyugat azon művészi alkotóit, akik műveikkel segítik ezt az igazságos harcot! Hogy a kultúra és művészet fejlődésének, a szocialista életmód kialakulásának mily nemzetközi hordereje van, ez már ma nyilvánvaló. Ha a szocializmus és kommunizmus eszméi sikeresen utat törtek az emberekhez, mint a beláthatatlan jövö eszményei és harcra lelkesítették őket az új társadalomért, annál átütőbb erejű les2 előrehaladásuk akkor, amikor a szocialista országokban megtestesülve reális valósággá válnak. Kultúránk és művészetünk súlya már ma világszerte hallatlanul megnövekedett. Munkásaink és technikusaink munkája, művészeink alkotásai elismerést vívnak ki számos országban. Emellett a külföldön sokan kezdik megérteni — bár nálunk egyes emberek azt hiszik, hogy ezt a Nyugat előtt minél gondosabban lepleznünk kell — hogy itt már nemcsak ügyes emberek, ipari és művészi hagyománnyal rendelkező ország polgárai munkájának eredményeiről van szó, hanem elsősorban szocialista ország emberei munkájának eredményeiről. A mi munkánk és kultúránk eredményeit vonzóvá és csodálatossá teszi, a munka új felfogása és szocialista tartalma. A csehszlovák burzsoázia a múltban jelentős eszközöket fordított arra, hegy művészetét a kétes nagyvilágiasság babérjával övezze. Sok pénzébe került, amikor azt akarta, hogy pl. egyes cseh írók művei külföldön megjelenjenek. Azok a nagy lehetőségek, amelyeket ebben az irányban kultúránknak és müvészetünknak ma szocialista államunk ad, természetesen nagyobb felelősséget is jelentenek a kultúra dolgozói és a művészet számára. E kérdéseket azért hangsúlyozom, mert egyes művészeink a világhírnévhez vezető utat hamis színben látják. Azt hiszik, hogy felemelkedni és a tőkés világban kultúránkat terjeszteni annyit jelent, hogy a nyugati burzsoá kultúra dekadens ízléséhez kell idomulniok. Meggyőződünk arról, hogy csupán az a művészet, amely segíti kiharcolni a szocializmus győzelméhez vezető utunkat, válik világjelentőségű művészetté, amely helyet kap a világkultúra kincsestárában a múlt nagy haladó művei mellett. Boldogok lehetünk, hogy közvetlenül nálunk, közöttünk olyan alkotó művészek vannak, kiknek nevei a legszebben bizonyítják, miben rejlik a szocialista kultúra igazi világhírneve. Engedjék meg, hogy itt csupán a Mihajlov elvtárs vezette szovjet kulturális dolgozók jelentős küldöttségének két tagjára mutassak rá, annak a küldöttségnek tagjaira, amelyet újból melegen üdvözlünk. Vajon Dmitrij Sosztakovicsnak, korunk forradalmi átalakulása zeneszerzőjének neve nem jelenti-e ugyanakkor korunkban a világ zeneművészetének nagv nevét is? S vajon Szergej Bondarcsuknak legutóbbi alkotása — Solohov Emberi sors elbeszélésének nagy(Folytatás az 5. oldalon) ÜJ SZÖ 4 * 1959. június 10. A