Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-27 / 176. szám, szombat

PÁRIZSI EMLÉKEK UCéplárcik es színházán l; L Párizs sok mindennek a városa, mégis jellegzetesen a művészetek metropolisa. Különösen a festészet és a színművészet fejlődött az évszáza­dok folyamán falai között világszín­vonalra, a neves képtáraknak, a híres színházaknak se szeri, se száma. Le­hetetlen Franciaországban, Párizsban járni, s legalább bele nem ízlelni művészeti életébe, amely színes és tündöklő, mint a város maga. Aki először jár Párizsban, rendsze­rint a Louvreval kezdi, elejétől végig témájú képe, „Reggeli a szabadban" mutatja, ahol már elfojthatatlanul ér­vényesül a barbizoni festők által fel­fedezett szabad természet. Még a laikus is megérzi az impresszionizmus lényegét, ha Monet-nak a roueni székesegyház homlokzatáról festett híres sorozatát, a múzeum egyik nagy büszkeségét, szemléli. Monet a nap öt különböző időpontjában, kü­lönböző megvilágításban festette meg ugyanazt a motívumot. A labdaház meglátogatása után néhány nappal Manet ismert képe, a „Reggeli a zöldben". akarja járni a végné^küli teremsoro­zat mérhetetlen gyűjteményeit: az egyiptomi, görög, római és keleti an­tik emlékéket, az európai szobrászat ©s festészet minden évszázadának, minden iskolájának kincseit. Az ilyen „kötelező végigjárás" rövid néhány óra alatt — mint a világ minden nagy múzeumában — elcsigáz, kimerít s azon kívül, hogy a látogató elmondhat­ja: jártam a Louvreban is, aligha kelt maradandó emléket a párizsjáróban. Szerencsésebb — mint e sorok író­ja is — aki már „ismeri" a Louvret, tötob- ízben jár.ta Párizs legnagyobb épületének labirintusait'és így nem hajtja semmilyen konvenció a gyűj­temények „letudására". Nagyszerű érzés függetlenül tallózni az emberi­ségnek ebben az egyik legnagyobb kincsestárában, felkeresni — régi, már elmosódó emlékek alapján — egy-egy képet, szobrot, merengve figyelni a roppant múzeum csendben zsongó, mégis lüktető életét, ki-ki pillantani a Szajna-part folyton változó panorá­májára és — nem utolsósorban — felfedezni újra meg újra valami szé­pet és ismerőst: a művészet valami­lyen örökbecsű értékét, amit csak reprodukciókból ismer az ember. Magának a Louvrenak is három év­százados történelme van, a rendkívül arányos épület számtalan háborút és forradalmat ért meg. A szomszédságá­ban álló Tuilleriák palotája az 1871­es kommün idején égett le. De változ­nak magának a Louvrenak a gyűjte­ményei is. Például a legutóbbi háború előtti állapothoz képest kitelepítették az igen gazdag távol-keleti gyűjte­ményt és önállósították a Jénai-téren levő Guimet-műzeumban. De kivonták a francia festészet múlt századbeli fénykorának, az impresszionistáknak a képeit is és önálló múzeumi tárlat alakjában a közeli Labdaházban he­lyezték el. Ennek a múlt század köze­pén épült múzeumnak a helyén, a Concorde- és a Tuilleries-terek kö­zött, Párizs egyik legszebb pontján állott a XVIII. században a labda-te­rem, amely oly nagy szerepet játszott a nagy francia forradalom történeté­ben. Itt, az impresszionisták képtárá­ban mintha otthon lenne az ember: csupa ismerős festmény s olyan mű­vészi irányzat kifejezői, amely nálunk is uralkodó volt s maradandó értéke­ket adott a XIX. század második fe­lében. Természetesen korántsem tel­jes ez a gyűjtemény. Ezt akkor lát­tam többek között, amikor az ún. Kispalotában éppen megrendezett al­kalmi képkiállítás, a svájci tulajdon­ban levő francia képek tárlatát jár­tam. De a francia impresszionisták kepeit megtaláljuk a világ minden nagy állami és magángyűjteményé­ben, nálunk is, Prágában, Budapesten, Leningrádban egyaránt. Mégis a labdaházi gyűjteményben az impresszionista iskola minden jel­legzetes képviselője megtalálható. Az egyik teremsorozat homlokfalán Ma­net „Reggeli a zöldben" című képe, az egyik irányzat-alapító mű, amelyen még érezni a műterem légkörét. A to­vábbi fejlődés útján Monet hasonló történetesen jómagam is a roueni szé­kesegyház homlokzata előtt szemlé­lődtem s kerestem Monet meglátását — hiába. Beszédes bizonyítéka ez an­nak, hogy az impresszionisták azt festették meg, ahogyan a tárgy az adott pillanatban, adott hangulatuk­ban rájuk hatott. Persze, Párizsban még számtalan más állandó és alkalmi képkiállítás mutogatja kincseit. Ilyen például a Modern Művészet Nemzeti Múzeuma, amelybe a széteső impresszionizmus folytatóinak, lényegében a két világ­háború közti idők dekadens művészei­nek alkotásai, élükön Picassoval és Dufyvel, találhatók. Az 1900. évi vi­lágkiállításra épült roppant csarnok, a Nagypalota körbefutó erkélyén éppen a „függetlenek" szokásos ta­vaszi tárlata volt, de megszámlálha­tatlan a más, kisebb, hivatalos és üz­leti alapon rendezett tárlat Párizs minden sarkában. A színházak városában Hasonlóan, sokszerű és színes Pá­rizs színházi élete. Esténként, 9 — 10 óra között négy állami, vagy hetven magánszínház nyitja meg kapuit. A négy állami színház; a Nagyopera, a Vígopera s a francia Nemzeti Szín­ház, a Comedie Francaise két együt­tesével, az egymással és a kultusz­pa fiatal tehetség. Nagyon hatásos például Descombay Embertestvérek című balettje Gershwin zenéjére, de más táncszámokban is érezni, hogy nem múlt el nyomtalanul a moszkvai Nagyszínház balettjének tavalyi pári­zsi fellépése. Az orosz balett hagyománya külön­ben élő Párizsban. A Chatelet-szín ház csarnokában márványtábla hirde ti a nagy orosz balettművészek egy kori első fellépésének emlékét. Per­sze, elég nagy az ellentét e hagyo­mányok és a mai műsor között. A Chatelet-színház a múlt év vége óta sorozatos előadásban Lehár-ope rettet játszik, a Karácsonyi rózsát. A bécsi operettben, legalábbis már mi idősebbek, valahogy megszoktuk a magyar dzsentri figuráját. Ugyanaz francia tálalásban még bizarrabbul hat. A milléniumi évek magyar ezre­dese francia kiadásban humoros fi­gura, a körülöttem levő nézők nem tudták elképzelni, miért derülök lép­ten-nyomon a játékán. Az öreg ma­gyar parasztok és anyókák tánca vi­szont a francia színpadon egyenesen kínos. A darab különben pazar kiállítású, helyenként a nagy music-hallok szín­pompájával vetekszik, csak az a kü­lönbség, hogy itt a nők fel vannak öl tözve. A tokaji szüret díszleteinek kü lönös barna színpompája az első felvo­nás végén nyíltszíni tapsot kapott. De van szlovákiai vonatkozása is a darabnak, Losoncon játszódik le, ami az állomás díszletének feliratából tű­nik ki. Az viszont, érthetetlen, honnan veszik. Losoncon 1896-ban a meredek várfalakat s a háttérben az égbenyúló csúcsokat. Különben a lo­sonci motívum Lehárnál érthető: fia­tal katonai karmester korában Lo­soncon szolgált. A Chatelet-színházzal szemben áll a másik nagy hagyományú párizsi magánszínház, a Sarah Bernhard színház épülete. Ebben tartják min­den év tavaszán néhány hónapig a Nemzetek Színháza című sorozatos előadásokat. Az 1959-es idényben már szerepelt a berlini, a varsói és a stockholmi opera, angol, olasz, német, ír, finn és még számtalan más prózai együttes, reprezentatív tánccsoport. Párizsi tartózkodásunk idején Haiti szigetének népi színháza és balettje szerepelt. A színészek kivétel nélkül bennszülöttek, akik népi táncokat és a Kreol Antigoné című tragédiát ad­ták elő Sophokles nyomán. A baj csak az volt, hogy franciául beszéltek, job­ban mondva franciául akartak beszél­ni, amit senki sem értett. Érdekes volt a nézőtér is, jó egyharmada pá­rizsi néger az ott tanulók, illetve dol­gozók köréből. A Nemzetek Színháza ^egészen jú­lius közepéig játszik és éppen az el­múlt napokban érte el a párizsi sajtó egyöntetű véleménye szerint csúcs­pontját. A leningrádi Puskin-színház adta elő az Optimista tragédiát, még A nemrég elhunyt Fernand Légér egyik faliszőnyege „Az építők" miniszterrel éppen bőszen háborúsko­dó Richelieu és Louxembourg szín­padok jelentik nemcsak a francia színművészet nagy hagyományait, de bizonyos értelemben, az üzleti okok miatt gyakran konzervatív magán­színházakkal szemben, a haladást is. A Nagyopera Faust-előadása például — Gounod Faustja, Bizet Carmenje mellett nemzeti operaszámba megy Franciaországban — eléggé újszerű rendezésű. De még inkább érezni az új szellők fuvallatát az ódon hajlékú Vígoperában, amelynek balettje csu­a színházak városában is szokatlan sikerrel. Az előadás után a színház bisztrójá­ban ülünk a langyos kellemes éjsza­kában. Mellettem néger diákok isznak valami hűsítőt. Az utca szokásos, sze­mélyautókkal teli képe lassan meg­változik. Óriási élelmiszerrel megra­kott teherautók szakadatlan áradata indul el éjfél után Párizsnak a kö­zelben levő gyomra, a nagy vásár­csarnokok felé. Sz. L. A „skandináv Gorkij" emlékezete nemzetközi munkásmozgalom és a világ békéjéért folytatott harc kimagasló alakjáról, Martin Andersen Nexőről emlékezünk meg születése 90. évfordulóján. A szo­cialista realizmus egyik úttörő nagy­mestere volt, akit nem véletlenül neveztek el „skandináv Gorkijnak", mert ő is, akár nagy orosz társa és sokban tanítója, erőtől duzzadó, igazságtól fénylő írásaiban az egy­szerű emberek, a munkások és pa­rasztok világának szépségét és er­kölcsi erejét hirdette meg lankadat­lan szocialista optimizmussal. Nexö Koppenhága szegénynegyedé­ben, Christianshavban született 1869. június 26-án. Az apja kőtörőmunkás és útkövező volt, édesanyja kis kézitargoncán halat, főzeléket és gyümölcsöt árult az „éhség városá­ban". Tizenegy gyerekből ő volt a negyedik és bár valamennyien dol­goztak, az egész család a legszűkö­sebb viszonyok közt tengődött. Ön­életrajzában leírja, hogy kilenc esz­tendős volt, amikor Bornholmba, apja szülőföldjére költöztek. Itt, a Balti­tenger nagy szigetén ismerte meg a természet szépségét és sokszor ke­gyetlen törvényeit — télen, amikor apjával a kőbányában dolgozott, nyá­ron pedig a mezőkön, ahol a nyájat őrizte. A pásztorkodó életet újra koppen­hágai évek követik, ahol előbb ki­tanulja a cipészmesterséget, majd beiratkozik a népfőiskolába és ta­nító lesz. A tanulás nem megy köny­nyen, mint rakodómunkás és kőmű­ves szerzi meg közben a kenyerei és így a maga sorsán át ismeri meg a kisemmizett, jogfosztott kisembe­rek életét. Koppenhágai cipészkorában jelen­nek meg első versei, majd novellái. A versekben Bornholm szigetét ének­li meg, a novellákban a környezete világával, a szegény emberek bújá­val és bajával foglalkozik. A tanulás és a megfeszített munka aláásták egészségét. „Féllábbal a sírban áll­tam — írja emlékeiben, — és hogy nem haltam meg, azt kizárólag annak a körülménynek köszönhetem, hogy nem akartam meghalni." Egy Molbeoh nevű dán költő özvegye fogadja a házába és félévi ápolás után Nexő 400 dán koronával a zsebében - amit-a jószívű özvegy teremt elő a számára — Spanyol­országba és Itáliába utazik. Húsz hónapig vándorol itt délen, ahol megszabadul tüdőbajától. íróvá voltaképpen Itáliában válik. Á napsütötte tájakon mindig azokra gondol, akik otthon a hidegben és a sötétségben ülnek és fagyoskod­nak. Ügy érzi, írnia kell a szegé­nyekről, akik a nyomor igáját tűrik, s mialatt papírra veti gondolatait, ő maga is kimodhatatlanul szenved. De ezt a munkát el kell végezni; a társadalomnak fel kell tárni a kí­méletlen igazságokat és ki más vol­na hivatott erre a feladatra, mint az, aki maga is megismerte a nyomor fenekét. Nexő önvallomása az, aki később, egyik regényében így hatá­rozza meg költői hivatását: „A költők ma általában kremató­riumban ülnek és díszeket festenek az urnákra. De én olyan szeretnék lenni, mint a régi bárdok, akik a front előtt haladtak és harci dalo­kat énekeltek." ^lexő pályája kezdetétől élete RKI végéig hű ehhez a költői esz­ményhez. Az élet árán című első regénye, amelyben realista művészet­tel ecseteli a tőkés rer.d igazi ar­culatát, 1899-ben kerül kiadásra. Nevét ekkor csak Dánia munkás­osztálya ismeri meg, ám egy évti­zeddel később már az egész haladó világ olvasótábora felfigyel Hódító Pelle című regényéposzára. A szá­zadforduló Dániájának mindennapi életét festi le benne Nexő nagyere­jű realista képekben. A regény hőse, Pelle, svéd földmunkás család sar­jaként jön szerencsét próbálni Dá­niába. A munkásság vezérévé válik, a néptől idegen elemek hatása alatt azonban opportunista lesz és végül is elárulja osztályát. Á könyv megjelenése után Lenin táviratban üdvözli a költőt, s Nexő erre a bizalomra méltónak bizonyult. A Nagy Októberi Forradalom után egyike a Nyugat íróinak, aki fenn­tartás nélkül csatlakozik a forrada­lom ügyéhez, s minden további mű­vében hazája és az egész világ pro­letariátusa öntudatát ébreszti, a jo­gaiért valő öntudatos harcra sar­kallja. 1920-ban Lenin meghívta Nexőt Moszkvába. Bár a tengereken hadi­hajók százai ügyeltek arra, hogy egy lélek se jusson be a szovjet földre és hogy onnét ne juthasson ki a legveszedelmesebb „szovjetáru": a szabadság gondolata, Nexő, mégis eleget tett a meghívásnak. Erről az útról Illés Béla ezeket írja Találkozások című könyvében: „A Nexőt szállító norvég halász­bárka sikeresen áttörte a blokádot és néhány kilométerre Arhangelsztől sötét éjszaka partra tette Lenin ven­dégét. Hajnalban Andersen Nexőt le­tartóztatta — a szovjet határőrség. Lenin vendége dánul, angolul, fran­ciául és németül magyarázta a vö­rös határőröknek, hogy ő nem ellen­ség, hanem Lenin vendége; — Le­nin katonái oroszul, ukránul és fin­nül válaszoltak. A tárgyaló felek se­hogy sem értették meg egymást. An­dersen Nexőt bezárták egy iskola­épületbe. Négy napig volt a határőr­ség foglya. A négy nap alatt azzal szórakozott, hogy megfoltozta és meg­talpalta őreinek csizmáit. Négy nap után távirat jött Moszkvából és pár órával a távirat vétele után megér­kezett a repülőgép is, amelyet Lenin küldött Andersen Nexőért." 'A történethez hozzá tartozik, hogy évekkel később Nexő hiába kereste a „fogdát", aihol a nevezetes négy napot töltötte. A kis faház helyén gyönyörű, hatemeletes épület álott: az új iskola '— felnőttek számára. Bizonyára ez a látogatása és a to­vábbiak ösztönözték Nexőt, hogy megírja A vörös Mortent, a Hódító .Pelle folytatását. Ebben a regény­ben az első világháború korszakát ecseteli, leleplezi benne a jobboldali Szociáldemokratákat és a II. Inter­nacionálé áruló megalkuvóit. Míg a Hódító Pelle elnyomott proletariátusa nem jut tovább a szocializmusról való ábrándozásig, a szebb és igaz­ságos jövő tervezéséig, ebben a re­gényében Nexő a szocialista realista ^művészet előre mutató eszközeivel ; már azokról a valóságokról beszél, "amelyeket a Nagy Október tesz le­hetővé. A Szürke fény című harmadik re­gényében Nexő egy mindenkitől ki­használt szegény leánynak, Dittának ^megpróbáltatásokkal teli sanyarú ^'életét ecseteli. Dittát a csapások 'sorra érik, mégis optimista hittel ki­viért, hisz az életben, bízik a jövő­ben éá ez a hite erőt és bizalmat su­gárzón, szürke fényként áramlik kör­nyezetére és elviselhetővé teszi az életet. Néhány esztendővel ezelőtt e regényéből filmet is készítettek, amelyet a nagy életigazságokat hir­dető alkotások méltán megérdemelt sikere kísért. "'Nexő a második világháború vér­zivatara elől a Szovjetunióba emigrál, és onnan emel vétót hazája hitleri megszállása és a fasizmus minden gaztette ellen. Amikor a fegyverek elnémulnak, harci kedve nem lankad el, továbbra is ott menetel az éb­resztők, a jobb világot hirdetők él­sorában, az új fasizmus előtörése idején pedig ő, a skandináv Gorkij jelenti ki, hogy „a reakció pokolgépe ellen dobogó emberszívekből kell barrikádot emelni." Ilz esztendővel ezelőtt Wroc­lavban tüntet a béke igaza mellett, majd Varsóban és másutt, a népi demokráciák városaiban hirdeti, hogy a békéért vívott küzdelemben lankadnunk nem szabad. E lelkes békeharcnak eredménye: a nagy írót és emberbarátot hazájából kiüldözik. Élete utolsó éveit Drezdában tölti és ott is hal meg 85 esztendős ko­rában. Bár hazájától távol húnyja le örök álomra szemét, tudta jól, hogy küzdelmes élete végül is győzedel­mes volt: látta munkájának gyü­mölcsét, látta, miként valósul meg a szocializmus egyre több ország­ban. Mikor megkérdezték tőle, mi a nagy munkakedvének és fiatalságá­nak titka, azt felelte, hogy életének küzdelmes volta és az a tudat, hogy igaz ügyet szolgál s megérhette en­nek diadalát. EGRI VIKTOR A ligetfalusi magyar tannyelvű is­kola tantestülete a Matador üzemi klubjában a napokban jól sikerült kulturális műsort rendezett. Az ösz­szejövetelen nagyszámú közönség jelent meg. (r. j.) • Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület kétyi csoportjának színjátszói 1959 június 14-én mutatták be Agón, Alois Jirásek Vojnárné című négy­felvonásos színművét. A Lakos Lajos iskolaigazgató rendezte darab nagy sikert aratott. (v. v.) LI SU-DE kínai író Teremtő tavasz címmel karcolatgyűjteményt jelente­tett meg a kínai falu életéről. Az író könyvében a falu szocialista átalakí­tását ábrázolja, új embereket, új hősöket elevenít meg. ÜJ SZŐ 8 * 1959. június 27. f

Next

/
Oldalképek
Tartalom