Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-18 / 167. szám, csütörtök

Nagy művészek a Sosztakovics A Krkonoše egyik legszebb völgye, amelyet ez idén is bizonyára sok turista keres fel. (J. Tachezi felvétele.) | CSONTOS VILMOS: j Ki fegyvert fog rád Szikrázó pöröly csattog valahol, — Két izmos Jcar az életről dalol. Csók csattan — két szív csengetyűje cseng, — A vágy az öröm keblén elpihent. Golyó süvölt, — a halál fütyörész, — S elnémul a csók, dal is elenyész. Élet kell, — szívem zúgd oly hangosan, Mint gátját tépő megáradt folyam Morajlik, — s hangod egeket verjen: — Ki fegyvert fog rád: hullámodba vesszen! Nem vagyok esztéta és nem igénylem magamnak azt a jogot, hogy megállapítsam, napjainknak ki a legnagyobb zeneköltője, Stravinszkij, Honegger, Hindemith, Kodály vagy Sosztakovics? Annyi bizonyos, ha Sosztakovics nem is nyitott új fejezetet a zene történetében és neve nem is jelent új irányt, mint Debussy vagy Bartók neve, tagadhatatlanul korunk egyik legérdekesebb, legjelentősebb művésze. A muzsikán túl van még valami, ami ezt a szovjet művészt magasan kortársai fölé emeli és naggyá teszi: az embersége! /Az alkotó ember példaadása, a művész lelkiismeretének tökéletes összhangja a közösséggel, a társadalommal. 1941/42 szörnyű, Ínséges telét az ostromlott, fagyoskodó Leningrádban tölti. Mialatt a gránátok és aknák ezrei hullanak a városra, a zeneköltő fáradhatatlanul alkot. Körülötte kegyetlenül éhező, leromlott testű férfiak és asszonyok, aggok és gyerekek a hősies ellenállás csodatetteit tanúsítják nap nap után, és ott van köztük ö is tűzoltósisakban, ha a közelben tűzvész dühöng vagy a romok alól sebesülteket kell kimenteni. Az elvégzett önkéntes munka után visszamegy zongorájához és írja tovább nagy művét, amelyet később Leningrádi szimfónia néven tanul meg csodálni a világ. A szovjet hadsereg még ádáz harcban áll ellenfelével, űzi és veri, hajtja maga előtt a fasiszta haderőt, amikor Moszkvában már felcsendül a szimfónia, amely lenyűgöző erővel beszél a szovjet ember törhetetlen akaratától, áldozatos hazaszeretetéről és a végső győzelembe vetett forró hitéről. A partitúra másolatát filmtekercseken elküldik New Yorkba Arturo Toscanininek, a világ legnagyobb élő karmesterének, a fasizmus megalkuvást nem ismerő ellenségének. A gyöngeszemű agg dirigens megtanulja kívülről a csaknem kétszáz oldalas zeneművet és Amerika zeneértő közönsége forró tapsokkal hódol a szovjet zeneköltő zsenije előtt. Sosztakovics harminchat esztendős, amikor a világhír szárnyra kapja nevét. Elete eredményekben és sikerekben gazdag, sorra írja szimfóniáit, megalkotja melódiabő, érdekes hegedűversenyét és elbűvölően szép zenekölteményét az orosz erdőkről, ám gáncsban és hántásokban sincs hiány. Formalistának bélyegzik és ez évekre megtöri a szocialista realizmus elveit szóban és írásban igenlő művész alkotó kedvét. Aztán újra erőre kap, forrgdalmi téma ihleti meg: az 1905ös esztendő új kort jelző forradalmi hangja és forrongó harca. E szimfóniájának hallatlan intenzitása, szépsége és dübörgő ereje még a Leningrádi szimfónián is túltesz. A kongresszus díszemelvényén a szovjet küldöttek közt Mihajlov miniszter mellett ül. Diáknak hinnéd a ma 53 esztendős művészt, oly fiatalos a pápaszemes arca, a tekintete, egész lénye. Mozgásában is megőrizte az ifjúság lendületes kellemét és egyben nyugtalanságát is. Élénken figyel, bólint és helyesel. Közben jegyezget. Eszembe jut a nyugati sajtó számára adott nyilatkozata, a béke érdekében folytatott munkássága. Nem szólal fel, de a jelenléte is elég, hogy jelezze: a béke országából jött a béke harcos követeként. — Bachtól és Beethoventől tanultam — feleli kérdésemre az egyik szünetben. - Természetesen Csajkovszkijtól, Musszorgszkijtól is és mindenkitől, aki humanisztikus eszményekkel tölti meg muzsikája anyagát. Mindennél többet mond ez a rövid vallomás. Rávilágít a zeneköltő muzsikájának lényegére, arra a muzsikára, amely sokoldalú, színes, mint az élet, megmutatja a múlt tragikus összeütközéseit, küzdelmeit és felvillantja a jelennek, a szocializmus világának tiszta, életadó fényeit. mi hisszük, hogy Andrej atyai karjának védelmében férfivá nö fel a gyermek, „olyan emberré, aki élete útján mindent kibír, mindent legyőz, ha úgy kívánja a haza." Andrej álmaiban visszajár a múlt, az övéiről álmodik, akik egy szöges drótkerítés túlsó oldalán vannak, a szabadban. Beszélget belük, de mihelyt megpróbál átbújni a szögesdrót alatt - eltűnnek előle, a semmibe fosztanak. Az alvót játszó Bondarcsuk szeméből kicsordul a könny. Azt hiszem, alig van néző, akinek szeme ekkor, e néma benső fájdalom láttán el né fátyolozódna. Akinek haja megritkult vagy megőszült a háború évei alatt, aligha fogja szégyelni a könnyeit. Bondarcsuk ///w/////////////////////////^ is rájött - főleg a kongresszust megelőző kampány idején, amikor kimozdultak az íróasztal mellől és felkeresték a vidéket^— hogy a nép felé nem le, hanem felfelé vezet az út, hogy a népet nemcsak tanítani kell, hanem tanulni'is lehet és kell tőle, mert a nép az országépítő munka során állandóan fejlődik, mind kulturáltabbá válik és ami a józan tisztánlátást, a helyes eszmei ítéletet illeti, nemegy esetben megszégyengítheti azokat a sokkal tanultabb, de az élettől elszigetelődött tudóst, művészt, írót. Ennek megértése azonban még nem elég. Gyakorlati lépésekre van szükség ahhoz, hogy hatványozott méretekben érvényesülhessen a nép és a kulturális dolgozók kölcsönhatása. Kit ne késztetne elgondolkodásra az a néhány adat, amelyet Antonín Černý elvtárs említett felszólalásában. Vajon egészséges, vajon normális állapot-e az, hogy a 380 csehszlovákiai író közül 317, a 750 zeneszerző közül 480 és a 2600 képzőművész közül több mint kétezer él Prágában? Joggal mondhatta az utóbbiak címére Černý elvtárs, hogy mi legyen a teendő: a gyárakat költöztessék be Prágába vagy a képzőművészek menjenek ki a vidékre, a gyárakba, ahol bőven találnak alkotásukhoz témát. Ez is olyan kérdés, amelyről minden egyes művészembernek ön'magának kell döntenie, de amelyet feltétlenül meg kell oldanunk nemcsak társadalmunk, hanem maguknak a művészeknek az érdekében is. Eyy másik felvetett probléma az, hogy a kultúra dolgozóinak meg kell tanulniok a nép nyelvén beszélni, a nép számára érthető módon alkotni. Zdenék Nejedlý elvtárs ezzel kapcsolatban ezt mondotta. „Mit ér az, ha valaki akár a legforradalmibb gondolatokat is valamilyen, hókuszpókusszal fejezi ki, amelyet senki sem ért. Érthetően beszélni pedig nem jelenti a vérszegény, hanem a világos beszédet És ebben a vonatkozásban még sokkal vagyunk adósak. Értelmiségünknek már végre be kell ismernie, hogy valahogy túlságosan megtanulta a bonyolult, körmönfont beszédet. Mindez megszűnik, ha a néphez fordulunk." Ez az éremnek az egyik oldala. A másik pedig az, hogy vannak olyan vulgarizálők is, akik úgy hiszik, hogy az úgynevezett „egyszerű ember" nem gondolkozik és ezért mindent a szájába kell rágni. Mindkét jelenségnek, az individualista felfuvalkodottságnak és a vulgarizálásnak közös nevezője a nép antidemokratikus lebecsülése, semmibevétele, amely idegen a mi világunktól, a kommunista gondolkodásmódtól és amely egyformán sérti a dolgozók tömegeit. Beszélhetnénk még sok más gondolatról is, amely a kongresszuson felmerült, így például az új ember kialakulása folyamatával kapcsolatban a szocialista munkabrigádok mind jobban elterjedő mozgalmáról, a kispolgári mentalitás mélyreható, leleplező elemzéséről, a szocialista kultúra életet igenlő, derűlátó jellegéről, a döntő vereséget szenvedett, de még el nem parentált revizionizmus és liberalizmus elleni harc és éberség szükségéről stb., stb. Mindez részletezést, külön cikket igényel. Ebben a zárórészben azonban legalább röviden vázolnunk kell a szocialista kultúra kongresszusának nemzetközi jelentőségét, Nemcsak és nem elsősorban arról van szó, hogy a kongresszuson részt vettek a Szovjetunió, az összes népi demokratikus országok küldöttségei, a kapitalista államok számos kimagasló, világhírű művész és író egyénisége. Főleg azt kell értékelnünk, hogy szavaikból meggyőződhettünk róla: kultúránk elsősorban a több mint egymilliárd főt számláló szocialista táborban, de a világ más ré-. szeiben is mind nagyobb tekintélynek örvend. A kongresszus kiváló; alkalmat nyújtott ahhoz is, hogy< külföldi barátaink még behatóbban^ megismerkedjenek kultúránk hely-; zetével és hogy kölcsönösen átvegyük a jó, a hasznos tapasztalatod kat. Annál is fontosabb ez, mivei< nagy nemzeti kultúra elképzelhetetlen a nemzetközi haladó kultúrával-! fenntartott kapcsolatok, állandó köl-^ csönhatás nélkül. Helyesen állapi-; totta meg Wernecke de Castro bra-zil író: a kongresszus nemzetközig jelentősége abban rejlik, hogy a nem< szocialista világot együttműködésre* és versenyre hívja ki. Jean Terfve,a belga kommunista szavait is meg.' kell szívlelnünk: „A szocialista kul-; túra kongresszusa bizonyos vonatko-zásban a mi kongresszusunk is," mert a szocializmus által a mai kö-l rülmények között megtett minden; egyes előrevezető lépésnek világmé-retű visszhangja van." Kötelességérzetet, felelősségtudatot kell hogy ébresszen bennünk Martin; Monod francia írónő oly szép és hi-' teles szava: ,Az emberi álom való-! sággá ért. Ma a boldogságot szocia-; lizmusnak nevezik. Csak a szocializmusért vívott harcban fejlődhet a< kultúra, az igazán emberi kultúra, amely gazdagítja a szívet és a szellemet s lehetővé teszi áz emberek-, nek a világ felmérhetetlen szépségé-; nek értékelését." A mi kultúránk ezt az utat járja.< A párt vezetésével, a nép szolgála-^ tában, mind egységesebb fronton ha-; lad előre, hogy méltó részese legyen< az emberi boldogság megteremtésé-' ' nek. Ez pedig záloga annak, hogy; megvalósítva a szocialista kultúra; kongresszusának irányvonalát elérú célját: forradalmi módon átalakítjal az emberi tudatot s így megteremti; a szocialista országépítés befejezésének döntő feltételét. Gály Iván; A szovjet küldöttség másik művésztagja Szergej Bóndarcsuk. Nevét nálunk kiváló alakítása az Othello filmben tette ismertté. Talán kifogásolhattuk, hogy a shakespearei szó ajkáról olykor a kelleténél kissé patetikusabban csengett, ám senki sem vonhatta kétségbe, hogy kevés színésze van ma a világnak, aki hozzá hasonló művészettel tudná megjátszani az őrületbe hajszolt hiszékeny mór tragédiáját. Beszédes arcú, zengő orgánumú, sokoldalú, sajátos művész, a töprengők és keresők fajtájából, akiket egy elért nagy siker nem szédít meg, inkább elégedetlenné tesz, további keresésre ösztönöz, további kísérletekre sarkall. Talán ennek tulajdonítható, hogy legújabb filmjében nem érte be a főszereppel, hanem a rendezés munkáját is vállalta. Es nem kisebb műre, mint Solohov Ember sor s című elbeszélés-remekére esett a választása. A leszerelt Andrej Szokolov két órát tartó vallomása a könyv, a film is, a háború szörnyű embertelenségéról és arról a mérhetetlen szenvedésről, amelyet a fasizmus zúdított milliókra. Oldalas tanulmányt érdemelne mindkettő, itt azonban csupán a film szívet szorongató, s egyben felemelő hatásáról, Bondarcsuk játékáról, arcáról, a szeméről akarok szólni. „Láttále már valaha szemet, amelyet mintha teleszórtak volna hamuval, annyira betölti a soha el nem múló halálos bánat, hogy fáj belenézni", írja Solohov hőse szeméről. Ilyen Bondarcsuk szeme is a filmen Andrej szerepében, és ilyen az életben is, amikor úgy érzed, nem mehetsz el mellette anélkül, hogy kezet ne fogj vele és meg ne köszönd a torkodat fojtó, a szemedbe könnyeket csaló fájdalmas nagy élményt, amit az Embersors látása jelent. Meg kell mondanod, hogy ezzel a filmmel az életed teljesebb és gazdagabb lett, emlékezni fogsz rá évek múltán is, mint a Szállnak a darvakra, s talán mélyebb megindultsággal, mert mélyebbre ásott benned, mélyebb visszhangot vert mondanivalója. Alig van körünkben ember, akit ebben a világégésben veszteség ne érte volna, van kit siratnunk, sok a seb, a fájdalmas emlék, túl hosszú és véres volt a kínok útja, jól esik ezért belelapozni az Embersorsba, jó látni a filmet, átsegít a fájdalmadon, mert egyszerűen és keresetlenül elmondja azt az örök igazságot, hogy a legnagyobb szenvedés után is talpra kell állnod újra és újra. Andrej csupán egy ember a háború és a fasiszta fogság poklát megjárt milliókból. Feleségét, három gyermekét, a házát, mindenét elvesztette — elkínzott a lelke, törődött a teste, a szíve kihagy, rendetlenül ver, mégis célt és értelmet lel az életben, amikor egy hatesztendős árva téved az útjába. Magyarázhatatlan ösztönnel apjának mondja magát; olyan ez, mint egy varázslatos szép rege, egyszerű és megrendítően szép, mint az ember nagyságának, szíve kimeríthetetlen gazdagságának mesetükre, s A kongresszus utolsó napján fergeteges tapsok közt megjelent a díszemelvényen Paul Robeson. Angliából repült ide, a stradfordi Shakespearefesztiválról, ahol utolérhetetlen művészetével az Othellót alakítja. Ismerjük filmjeit, hanglemezekről, rádióban hallhatjuk hangját és ismerjük évtizedes békeharcát is, amelyben nem ismer lankadást vagy meghátrálást. Tudjuk, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt a spanyol fronton járt és tíz esztendő óta a békeharc előterében áll, hangját és olykor életét sem kímélve. Most személyesen megismerni, hallani beszédét és énekét, sZívdobogtatóan nagy élmény volt. Szálas alakját az évtizedes harc nem törte meg; eszményi férfierő és szépség árad belőle, mint egy remekbe öntött bronzszoborból. Melegfényű mély hangja talán a legszebb énekhang ma a világon, mindennél jobban azonban a mosolygása kapott meg. Megnevezhetetlen ősi szépség és gyermeki báj árad a mosolyából. Ott iil a szája szögletében, felfénylik beszédesen borongós szép szemében és elömlik darabosságában is megejtöen férfias arca vonásain. El és villódzik, derűt és életörömöt áraszt ez a mosoly. - A stradfordi fesztiválon azért játszom, - mondotta -, mert Shakespeare az első volt, aki azt akarta, tudják meg róla, hogy a nép számára alkot. Amikor a leghatalmasabb, legerősebb és leghatásosabb szavakat f >. halljuk, tudnunk kell, hogy ez az egyszerű nép szava. Mágikusan, varázsosan hatnak ránk, mint Janáéek, Dvofák vagy Musszorgszkij zenéje. — A művész annyira a nép része, annyira össze van forrva vele, hogy gyakran nem ismerjük fel, hol kezdődik a nép, hol meg a művészi munka... Ki kell fejeznünk azt, mit érez a nép, ezért írunk d népnek, az életéhez tisztelettel kell közelednünk, és ha az igazságot elmondjuk, megértik a művészt és hálát éreznek iránta. Sokszor hangoztatott elvek ezek és mégis az újdonság varázsával hatottak, hogy oly lelkesen, oly ifjú hévvel és dalszerűen törtek fel a nagy néger énekes ajkáról. Nyomban a kongresszus befejezése után egy rögtönzött koncerten hallhattuk ót hazai művészekkel és Szergej Bondarcsnkkal együtt. Néger spirituálékat énekelt angolul, dalokat oroszul és csehül is. Befejezésül Othello halál-monológját adta elő. Semmiféle maszkra, kosztümre nem volt szüksége, hogy a legtökéletesebb illúziót, keltse. Jagó ármánya sikerül, a féltékeny Othello megfojtja Desďemonát, ám amikor Emília, Jago felesége felvilágosítja a mórt szörnyű tévedéséről, Robeson-Othello arcán boldbg rfíosoly ömlik el. Megrendítő volt, ahogy Robeson szélesre tárta karját és szeme felfénylett az örömtől. Ojra hihet az emberi jóban és nemességben; megbékélten indulhat a halálba, mert minden idegszálával érzi ismét, hogy Desdemonának és neki volt igaza és nem Jagonak, nem az emberi ármánynak, az előítéletekkel terhelt társadalomnak. Bizonyára nem volt véletlen, hogy Robeson búcsúzóul éppen ezzel a jelenettel kedveskedett a kongresszus több mint kétezer küldöttjének és vendégének. Mintha nem csupán a maga, hanem millió néger sorstársa nevében akarta volna kifejezni, hogy az emberségnek, a fénynek és szépségnek győznie kell a sötétség erői felett. Nyugatról jött el közénk ez a gyermeki mosolyú nagy ember, hogy orgonabúgású hangján kifejezze ö is a kongresszus egyik legnemesebb alapgondolatát: csak a népért lehet és szabad dolgozni, csak az a kultúra mély és igaz, amely a népért van és a népből fakad. EGRI VIKTOR ÜJ SZÖ 7 * 1959. j.jflWäf! 8S,