Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-30 / 148. szám, szombat

Az utolsó' hónapokban a Magyar Népköztársasággal kötött kölcsönös könyvkiadási egyezmény alapján egyre több orosz és szovjet regényt kapunk, melyeknek világirodalmi rangja nem vitás és amelyek méltán számíthatnak az olvasók legteljesebb megbecsülésére. Különösen örvendetes, hogy nemcsak klasszikusnak mondható orosz írók könyvei jelennek meg egyre sűrűbben, hanem az új szovjet irodalom legfrissebb terméseinek javát is sorra hozOROSZ ÉS SZOVJET ÍRÖK za kiadónk példásan szép, kitűnően olvasható fordításokban. Mai ismertető írásomban AlekszSnder Ivánovics Kuprin Párbaj és Villisz Lácisz Ako, a sziget fia című regényére hívom fel olvasóink figyelmét. Kuprin: Párbaj Századunk elején a cári rend megdöntésének gondolata az orosz irodalom legjobbjait minden más kérdésnél izgalmasabban foglalkoztatta. Alekszander Ivánovics Kuprint, Gorkij, Csehov és Korolenko legnevesebb kortársát is forrongásba hozta a változás, az új társadalom megalakításának múlhatatlan szüksége. A közelgő forradalom viharának szele elkapta és magával ragadta, mint Gorkijt, akihez mély és őszinte barátság fűzte. Nehéz, vészterhes az idő, tele van útkereséssel, forradalmi lázzal és tévelygéssel is. Lev Tolsztoj, az egykori nagy realista elfordul az élet valóságaitól, Csehovval fiatalon végez tüdőbaja, Gorkij a Viharmadarat és az Anyát írja, Korolenko az érzés és értelem, a szépség és igazság harmonikus egységbe olvadásáról, a tettre sarkalló gondolatról ábrándozik, melyet az igazság, meg az igazságosság felé kell irányítani, a nép legjobbjai pedig börtönökbon sínylődnek vagy már elítélve Szibéria hómezői felé vándorolnak mert őket is lázadásra késztette a rendszer roppant önkénye, a muzsik, az orosz kisember mérhetetlen szenvedése. Ezekben az esztendőkben, melyekben bombák robbanásai rázzák meg az országot, és dörrenéseire feszülten várják a jobb sorsot áhító emberek a társadalmi élet gyökeres átformálódását, Kuprin is ott van a régi világ hazug bálványait rombolók sorában. Tolla fegyverével veszi fel a harcot az új világért, járja az orosz írók göröngyös útját, Gorkijjal együtt menetel a virradat elé és felbecsülhetetlenül sokat tesz annak érdekében, hogy a forradalom eszméi széles körben elterjedjenek. Harmincöt esztendős, amikor 1905ben megjelenik legjelentősebb műve, a Párbaj. Mint katonatiszt megismerte a cári hádse'r'eg züllöttségét és hatalmas élményanyagát e fojtóan izgalmas regénybe sűrítette. A Párbaj lapjain művészi erővel ragadta meg a határvidéki kisváros helyőrségének roppant sivárságát és mocsaras unalmát, amely részegeskedésbe, duhaj kicsapongásokba kergette eszmények nélkül élő tiszttársait és minden jó érzést eltompított bennük. Akár a hatalmas termetű, tekintélyes külsejű Sulgovics ezredest vagy elegáns segédtisztjét, Fjedorovszkij kapitányt, vagy a korlátolt Nyikolajev főhadnagyot, a kosztosokat tartó sokgyerekes szerencsétlen Zegrzst főhadnagyot vagy a részeges Nazanszkijt hozza elénk, - az egész tiszti galéria óhatatlanul felébreszti bennünk az érzést, hogy ez n kaszt pusztulásra érett, a közelgő vihar Iesöpri a cári önkényuralom többi hatalmasaival és kiszolgálóival együtt a történelem színpadáról. Hínáros sár tapad a regény hősére, Romasov hadnagyra is. De a regényes hajlamú, álmodozó fiatalember mintha más anyagból volna gyúrva; torkig van a tisztek és altisztek mérhetetlen fölényével és azzal az állati barbársággal, ahogy alárendeltjeikkel, a legénységgel bánnak. Romasov megpróbál kitörni a gonoszságok és embertelenségek mocsarából; értelme és egész embersége fellázad a vérforraló embertelenségek ellen, de egymaga mintha Don Quijoteként szélmalom elleni harcot vívna, nem tud megbirkózni környezete pusztító erőivel és végül is áldozatul esik a cári militarizmusnak: Nyikolajev főhadnagy párbajban lelövi. Kuprin remekművét azzal az érzéssel tesszük le, hogy a golyó nem a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Romasov hadnagyot, hanem magát a csődbe jutott barbár rendet terítette le. A Párbaj Tábor Béla új fordításában kerül elénk. Az átültetés munkája igen gondos, különösen a regény rendkívül finom lírai elemeit, a természetleírások hamvasságát adja vissza hiánytalanul. felismerni a kapitalista világ hazugQ ságait és bűneit. V Amikor a börtönből kikerül, már nyitott szemmel jár a fonákságok, csalások bűnös világában és egyetlen vágya: visszajutni Rigondára, hogy rabságban tartott népét felszabadíthassa. Rengeteg viszontagság és szenvedés árán teljesül a vágya, y mint érett férfi, telve a lázadás, az X igazságosztás szellemével eljut a szi- y getére, felszabadítja a hódítók rab- i ságában sínylődő népét, s Nelimával, $ szerelmével is összekötheti sorsát. Am alig ismeri meg ő és a sziget b népe a szabadság éltető örömeit, í megindul a hódítók bűntető expe- <• díciója és hősi küzdelem után elbuknak. \ Könnyekre indítóan, felejthetet- i lenül szép a könyvnek befejező _fe- Q jezete. amelyben Lácisz leírja Áko* és kis családjának menekülését. AzO óceánon napokig hányódva Nelima karjában meghal Ako kisfia, de ki- o alszik Ako élettársának, a szép^ bennszülött nőnek az élete is, csak Ako vetődik partra és ezután kezdetét veszi vándorlása a Polinéziaiszigeteken. Mindenütt, ahol jár, felébreszti az emberek szívében a o szabadság gondolatát, a bátorságot'<J A Mitteldeutscher Verlag által és a tiltakozás szellemét. A har- <f rendezett szerzői konferencián Bitterfelden több mint 300 munkásköltő és 150 író vett részt az NDK-ból. A konferencián többek között Walter Ulbricht, Abusch kultúrminiszter, valamint Kurella professzor is részt vettek. Párizsban rendkívül nagy sikert aratott V. Kablunovszkij filmje, A kapitány lánya. A Monde kritikusa hangsúlyozza, hogy nemcsak orosznak, hanem költőnek is kell lenni annak, aki ily tökéletesen életre kelti Puskin szellemét; a hófedte orosz sikág láttán, amelyet csodálatosan fényképeztek, a néző úgy érzi, hogy elindulhat a behavazott végtelen felé. -k Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye megjelent cseh fordításban. A Mladá Fronta irodaimi kritikusa rendkívül érdekfeszítőnek minősíti a regényt, s legfőbb értékét abban látja, hogy az immár klasszikussá vált magyar író a száraz történelmi anyagot színpompásan eleveníti fel. Vilisz Lácisz: Áko> a sziget fia A Lenin-díjjal háromszor kitüntetett Vilisz Lácisz lett-szovjet írót már évekkel ezelőtt megismerhettük Zúg a vihar című regényéből. A rakodómunkásból lett író és politikus ebben a regényében és sok más művében a múlt harcairól, a lett, kommunista párt küzdelmeiről adott megrázó erejű kordokumentumot. Lácisz ezúttal nem hazája múltjának és újért hevülő hőseinek harcait eleveníti fel, hanem a csendes-óceáni világ egy ismeretlen, még fel nem fedezett szigetére, a paradicsomi szépségű és idillikus békeségben élő Rigondára visz. Ako, e békéséletű sziget fia tizenhét esztendős, amikor egy bálnavadászhajó emberei véletlenül felfedezik a földnek ezt az ősi elzártságban élő darabját. A fösvény, embernyúzó Mobs kapitánnyal, Hopkinssai, a helyettesével és Ivarsennel, hűséges láncos kutyájával betör a kapitalista világ ri-" deg kalmárszellemeés kegyétteni embertelensége Rigondára. Az őskommunizmushoz hasonlítható békés élet megszakad, a szigetlakók a fehér hódítók rabszolgáivá válnak. Megkezdődik Ako kalváriája is abban a pillanatban, hogy Hopkins szemet vet Nelimára, a szerelmére. Amikor ki akarja szabadítani a lányt Hopkins karjaiból, két óriási cetvadász lefogja és a vitorlásra hurcolja. A regény a továbbiakban az ősemberi primitívsége ellenére is rendkívül fogékony szellemű Ako szomorú rabszolgasorsát és lassú eszmélését, emberré érését ecseteli a fehérek világában. Ako Londonba jut, ártatlanul másfél évi börtönre ítélik. Itt a börtönben ismerkedik meg Mansfielddel, egy elítélt szocialista angol munkással és ez az ismeretség eldönti további sorsát. A primitív őslényből könyvolvasó, gondolkodó férfi válik, aki Mánsfiéld vezetésével lassan kezdi cosok új nemzedékét oktatja és ne- V veli, s bár elvesztette hazáját és el {) van szakítva népétől, nem érzi ma- gát többé számkivetettnek, mert A tudja, hogy áldozatainak célja van, $ nem él hiába. ^ Aztán egy nap, amikor a holland í expedíciósok csapatját már szétver- íj t.ék az indonézia harcosok, Ako be- $ lehal kapott sebébe. Halála percében ott van mellette Pandi, a neveltje, akiről tudja, hogy átveszi a szerepét. A kínai testvérek már győztek és Ako azzal a tudattal hunyja le örökre szemét, hogy egyszer minden szabadságot áhító népnek győznie kell. Elűzik mind a rabszolgatartókat, elnémítják a há- i borús uszítókat és megfékezik a) gonosz, sötét erőket. K Ako, Lácisz regényének hőse azért 0 élt és azért halt meg, hogy a sza-1 had munka boldogsága és a barátság {> uralkodjék az egész világon és meg- '•• semmisüljön mindenütt a zsarnokság, o Ifjú, fogékony szívekhez szól Lá- > cisz mondanivalója, őket akarja > megtanítani, miért érdemes harcolni í és meghalni. Egyszerű a könyv me- í séje és mégis izgalmasan sokrétű; \ olyan mint. egy remekbe ötvözött^ népdal, amely a tegnap gyötrelmei- V ről, a tegnap nagy harcairól, a jelen f és a jövendő boldogságáról szól. y EGRI VIKTOR ') Lenin születésének 90. évfordulójára, 1980 áprilisára három filmet készítenek. Az egyik Nyikoláj Pagogyin darabjából készül. A második: a Lenin Lengyelországban című film, szovjet-lengyel kooprodukció lesz. A harmadik film: Lenin Kazánban. Breszti és minszki képzőművészek kezdeményezésére az Ivacevics-rajon egyik kolhozban szépművészeti múzeumot alapított. Az új múzeum sok értékes festményt, rajzot és szobrot kapott ajándékba a kezdeményező művészektől. Rabindranáth Tagore születésének századik évfordulóját az egész világon megünneplik. A Nobel-díjas hindú író ötszáz költeményt, kétszáz elbeszélést, több mint ötven darabot és regényt, néhány száz esszqt és körülbelül négyezer dalt írt,' amelyeknek a zenéjét is maga szerezte. (Folytatás a 6. oldalról) dát, s mintha a nyűvekhez beszélne, bizalmasan megjegyezte: >— Ez is ostoba. 3. Néhány tank dübörgött el mellette. Négyen ott trónoltak az ötödikes fiúk, nagy diadalmasan lóbálták a lábukat. Egyikük volt annyira jól nevelt, hogy észrevette az igazgatót és elkiáltotta magát: — Kölykök, pofa be, itt jön a haza apja! — Adok én neked pofát, Kudrna! - harsogta túl a rektor a tankok robaját. — Majális nincs! Egyiteknek sem! Otthon maradtok mind! A neveteket pedig máris beírom a noteszomba! Év végére egy jeggyel rosszabbat kaptok magaviseletből. A tankok elzakatoltak, a rektor úr pedig mosolyogva odasúgta a kukacainak: — könnyű neked, Kudrna. Az idén leszel csak tíz éves. Az iskola felé pillantott, ahol éppen most torpant meg a három fakóderes. 4. A falépcső úgy nyikorgott, mintha üdvözletet mondana. Az utolsó fok barátságosan reccsent: kisebb volt a többinél és korhadtabb is. Utána mindjárt kezdődött a folyosó, penésszagú és sötét, de azért érzett benne a tavasz és a friss súrolás szaga. Óvatosan lépkedett, ahogy szokásává vált; néhány lépés után még a katonai zseblámpáját is meggyújtotta. Az az érzése támadt, hogy a sarokból valaki les rá. Valóban ott is állt: egy rozsdamarta bádog lovag, fején ezüstös sisakkal és molyrágta tollbokrétával, becsületét egyébként lerontotta a mellette díszelgő fehér tábla, mely azt hirdette, hogy ezt a 13. (esetleg 12.) századból származó páncélt Thurn-Taxis hercegnő, született de Dalambreux Polixéna ajándékozta a helybeli kétosztályos iskolának. A sisakbokréta fölött díszelgett magának a hercegnőnek arcképe - agyonfűzött darázsdereka fölött megdöbbentően buja domborulatokkal. Az árkász fölemelte a lovag sisakrostélyát: fekete üresség ásított rá mögüle. Fejetlen volt. a nemes lovag. A hadnagy körmével barátságosan megkocogtatta bádog vállát és arra gondolt. hogy talán német keresztes lovag az illető, Pomerániából vagy Marienburg mellől. Meg is haragudott rá, amiért ilyen meglepően eléje bukkant s aztán ürességével csalódást okozott. Mondott is neki valami illetlent, oroszul és tovább ballagott a folyosón az ajtó felé, amelynek résén vidám világosság szökkent ki. Nesztelenül benyitott, bedugta fejét az ajtón; egyszerre három szokatlan és különös dolgot pillantott meg: a falon a protektorátusi címer hagyta üres foltot, továbbá egy nagy vászonra ragasztott térképet, amely semmivel sem volt kisebb a vezérkari térképnél és ugyancsak gombostűre ragasztott zászlócskák tarkállottak rajta, végül egy kék búzavirággal és pipaccsal tarkálló fehér kretont. Csak ezután vette észre a negyedik és legfurcsább különlegességet, egy mezítlábas leányt, aki fejét az asztalra hajtva aludt a dobogón. — Most mit tegyek? — tanakodott magában a hadnagy. — Füttyentsek? Kopogtassak? Köhintsek? Vagy üljek le a padba és várjak? Az utolsó mellett döntött, főleg azért, mert úgy vélte, hogy a padban ülve köhöghet is, kopoghat is, meg fütyülhet is — de nem kénytelen megtenni sem az egyiket, sejn a másikat. Ha kedve tartja, nyugodtan ülve maradhat és nézhet maga elé, nem mulaszt vele semminemű kötelességet, csupán arról van szó, hogy szolgálati idejét a krétautánpótlásra való várakozással tölti el. Ül, üldögél, nézelődik. Ujjával dobol a padon, de nem a kemény körmével, hanem finoman, csendesen, hogy föl ne ébresszen senkit. Aztán a pad árkában apró, vékonyka ceruzát talált, amelyet tompára faragott valami diákgyerek bicskája. A padból maszatos táblájú irkát húzott elő. Az első oldalon valaki azt hírlelte, hogy a A hó fehér, továbbá A lónak négy lába van és A jegenye magas. Ezzel önkéntelenül is egyetértett, bár tulajdonképpen egy árva szót sem értett az elmondottakból. Az egyik mondat végéről hiányzott a pont. Óvatosan odarajzolta a vékonyka ceruzával; reménykedett, senki sem jön rá, hogy orosz pont. Még mielőtt felpillantott volna, már tudta, hogy rajtakapták. Örült, hogy a reá pillantó szempár olyan fiatal és fátyolos, talán az álomtól, talán az anyja utáni vágyakozástól. A két szem kerekre tágult a bámulattól, és olyan fekete volt, mintha a diákok mind egy szálig külön-külön és együtt tintapacát csöppentettek volna bele. A lány az árkász jobbkezére nézett, amely nagy volt és barnán hevert a padon, mintha egyazon fából faragták volna. „Levághatnád a karmaidat, te medve", - gondolta magában szigorúan. S mivelhogy e gondolat mögött még egy másik is lappangott, ugyanezzel a barna kézzel kapcsolatos, körülbelül arról, hogy milyen érzés is lehet, ha ez a kéz az asszonyember vállához ér, bőrét simogatja, a fiatal lány szapora szókval kibökte, ami éppen az eszébe jutott: — Maga meg kicsoda? Mit keres itt? Én árkász, — mondta az ember tanácstalanul és még egy szempillantásnyi ideig odanézett, ahová nem kellett volna, hisz a háború megtanította rá, hogy amit ma lát, holnap talán már nem is lesz. Nehézkesen és kelletlenül fölállt a padról, mert már régen nem esett ilyen jól az ülés; ahogy lépett, ócska, kenetlen bakancsa akkorát nyikordult, hogy szinte a füléhez kapott és addig óvatoskodott, hogy el ne csússzon, míg sikerült szerencsésen elcsúsznia. Ha a katona zavarban van, elkáromkodja magát vagy más módon igyekszik tanújelét adni férfi mivoltának. A mi árkászunk nem káromkodhatott, buzgón keresgélni kezdett tehát a zsebeiben s ez egy időre elfoglalta, mert szerfölött sok volt belőlük. Végezetül mégis mondott egy cifrát, csakhogy oroszul és ráadásul irodalmi nyelven, s mintha ez segítette volna hozzá, végre kezébe akadt a rektor cédulája, amely jobb felső sarkában teleszítta magát olajjal, de máskülönben egészen jól olvasható volt. — Olvasd, — mondta. — A direktor írta. Amióta az osztályba lépett, most első ízben pillantott rá két szemével a szoknya két búzavirágára és egy pipacsára, egy meztelen bokára és két lábujjra, mégpedig hüvelykujjra. Az ujjak — talán éppen ettől — enyhén megremegtek. A leány sietős léptekkel a táblához ment. Ott biztosabbnak érezte magát. Kezébe fogott egy darab tömpére kopott krétát és még mindig kerekre tárult szemmel kérdezte: — Ezt? — Ezt ám, — bólintott a hadnagy és örült, hogy lám, milyen gyorsan ura lett a cseh nyelvnek. — Várj, mindjárt jövök. Az ajtóban a lány visszafordult, mert érezte, hogy az árkász álló helyében néz utána. Vékony, bizonytalan hangon rászólt: Ülj a padba és olvass. Mivel pedig az árkász csodálatos hirtelenséggel megtanult csehül, engedelmesen helyet foglalt az első padban és olyan értelmesen pillantott rá, hogy a lány most már nem tudott csak úgy egyszerűen elmenni és betenni maga mögött az ajtót. De egy szót sem szólt. A padból előhúzott egy tintafoltos ábécé könyvet; minden paca körül piros ceruzával kerítést rajzoltak. Lassan lapozgatott: néhány kép szöveg nélkül, majd rubukkant az első könyv első szavára. Ennyi volt csak: MA-MA. Hangosan elolvasta, az ajtó hirtelen csikordult. A lány különös meghatottságot érzett, mintha e pillanatban anyjává lett volna ennek az olajfoltos embernek, és reszkető hangon megkérdezte: i— Mama... van? A két kék szem lezárult, szájából mintha akaratlanul jönne a válasz: — Ki tudja? Nem ír. A lány most elröstellte magát, nem a kimondott kérdésért, hanem a másikért, amely a nyelvére kívánkozott. Csak arra volt képes, hogy hűvös, közömbös hangot kényszerítsen magára, amilyennel az asszonnyá érő lányok szokták néha kimondani életük legdöntőbb kérdéseit: — Asszony — van? — Nincs, — hangzott a pad felől. — És lányka — van? — Nincs. — felelt a pad. — De van, — csikordult követelődzőn az ajtó — ne hazudj, árkász! — Nincs! Senki sincs — bizonykodott a pad. A lárty megint csak elröstellte magát, amiért ennyire örül, hogy a katonának senkije sincs. Képmutató módon azt gondolta magában: „Alighanem szomorkodni fog itt egyedül a padban". Hangosan pedig csak annyit mondott: — Gyere! 5. A folyosón a leány ment elől. Megállt egy mustáros pohár mellett, amelyben egy tő vízililiom sápadozott. Sajnálkozón ingatva fejét halkan mondta, talán a virágnak, talán önmagának: — Kevés fényt kapsz, bizony, keveset. Az árkász, aki gyakorlatias ember volt és már hazulról, Oroszországból jól tudta, mi az a világosság, az ablakhoz lépett és letépte a ráragasztott fekete papírost. Csak most ért véget az iskola számára a háború. Ott álltak ketten az ablakban, arcukat tisztára mosta az áradó májusi napsütés, s ekkor ma immár harmadszor kiszökkent a könny a lány szeméből, bar eddig életében soha nem sírt. Nagyot sóhajtott, s az árkász anélkül, hogy feléje fordult volna, szinte felsóhajtott, de csupán nemzetközi udvariasságból, hisz férfi volt, férfi, aki túlélte a háborút és csak most döbbent rá, hogy túlélte. Elnevette magát, hangtalanul, csak úgy a maga kedvére, hogy a lány észre sem vett belőle semmit, és oroszul azt gondolta magában: — 0, te szépem, gyönyörűm. Azt már nem tudni, hogy az életére gondolt-e, vagy a mellette álló lányra, mert oroszul az élet és az asszony egyaránt nőnemű. 6. Furcsa helyiség volt, egyszerre kétszemélyes tanítói szoba, természettudományi múzeum és honismereti gyűjteménytár is. amely a falu minden nemzedékének szolgált. (Folytatás a 8. oldalon) ÚJ SZÖ 7 * 1959. május