Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)

1959-04-16 / 104. szám, csütörtök

Pesti emberek Mesterházi Lajos drámája a P. O. Hviezdoslav Színházban Magyarország felszabadulásának évfordulóján mutatta be a Szlovák Nemzeti Színház Mesterházi Lajos drámáját, a Pesti embereket. Egy nemzedék életútját viszi színpadra a szerző nyolc iskolatárs sorsán keresztül — a negyvenes évek legelejétől az emberség, becsület nagy próbatételéig: 1956 őszéig. Nyolc ember — egy nő és hét férfi — sorsát vetíti elénk, azét a generációét, amely a ma történelmét teremtette, formálta. Pesti emberek élete tárul elénk a színpadon, de sokban a magunk sorsa, a magunk életútjának alakulása, életérzéseink, eszmélésünk és kétségeink is. Nemcsak más ország idegen embereinek sorsáról van szó: a bennük izzó problémák bennünket is égettek és égetnek, annyira maiak, annyira a mieink is. ötvenhét tavaszán a pesti utcán két ember találkozik: Sanyi és Mónika. Tizenhat esztendő volt adósuk ezzel a találkozással: akkor látták egymást utoljára az egyetemi évfolyamtársak, az egy lánynak hódoló héttagú „francia gárda" búcsúestéjén. Az egy pár két ember — igen, egy pár, hisz egy életre szóló egymásratalálásuk ez — idézni kezdi a múltat, s emlékezésükből kibontakozik nemcsak a maguk, hanem ama többi hat története is. A zongoraművész Tamás útja már az elején tragédiába torkollik: első hangversenye után megvonják tőle a kivételezést, kitagadó, emberségtől megfosztó bélyeget süt rá a fajiüldözés. A munkaszolgálatos osztagban a kínzások megtörik testét, lelkét és végül Mónika mellől, az óvóhelyről hurcolják el a nyilas hóhérok. Az ügyeskedő Gyula egy-kettőre feltalálja magát: tanári oklevelét sutba dobva egy vállalat élére kerül, s a felszabadulás után is — állítólagos érdemeit hangoztatva - egyre feljebb kapaszkodik, megjátssza magát pártosnak, ébernek, de mindig és mindenütt csak a maga érdekét látja, keresi. 1956 októbere után a többi szennyel együtt ő is Nyugatra szökik, ott igyekszik megtalálni a „számítását". Dezső sem a tanári pályát választja: megtagadja társait és katona lesz, megtestesítője mindannak az embertelen, hamis „kötelességtudásnak", ami a „magyar katonatiszt" fogalmához tartozott- De a hetyke fellépés mögött gyávaság lapul: szűkölő kutyáként" béfiödö! németnek, nyilasnak és gyükolni is csak orvul merészel. Andrást, az óbudai foltozó suszter fiát nem hevítik magasratörő vágyak: tanár lesz abban a városnegyedben, ahol született, hogy ember-égre nevelje a mások és a maga gyerekeit. A békességet keresi, az otthont, a családi boldogságot, kispolgár, de a legjobb fajta. Hetük közül három lesz kommunista: Laci, akit találkájuk után Mónika szeme láttára tartóztatnak le az úri Magyarország pribékjei. Megéli a felszabadulást, életét, munkáját a nép, a párt szolgálatába állítja. Koholt váddal ismét börtönbe vetik. Hitét, meggyőződését mégsem veszti el: a párt, a rend erejét látja abban, hogy rehabilitálták, és a néphatalom védelmében esik áldozatul az ellenforradalmár Dezső orgyilkos golyójának. Sanyi is már egyetemi évei alatt tagja volt az illegális pártszervezetnek — Laci letartóztatása után ezért nem jelent meg a Mónikával megbeszélt találkán. Az ő életéről tudjuk meg a legkevesebbet — bár Mónika mellett ő számít a színmű főalakjának. inkább a narrátor szerepét viszi, a többiek sorsát mutatja be s a magáé rejtve marad előttünk. Mesterházi színművének legélesebben megrajzolt, jellemzett alakja Béla, a szegénysorsból jött értelmiségi. Ő mondja nekünk a legtöbbet — itt a legmegrendítőbb a párhuzam. Országainkban a mai értelmiség zöme az első, illetve második nemzedéket jelenti — szüleik, nagyszüleik még a munkás, paraszt sorsát élték. Emberré eszmélésük egyik, természetes, múlhatatlan velejárója volt a lázadás — az úri, igazságtalan renddel szembefordulás, hisz a nélkülözést, a kitagadottságot megszenvedték a maguk sanyarú gyermekkorában. Nem élvezői — hanem kapudöngetői voltak a régi rendnek, s egyben a társadalmi igazság szomjazói, hirdetői, harcosai. Elvégezvén az egyetemet, Béla előtt — tanári oklevéllel a zsebében — csak egy lehetőség áll: nevelő lesz egy befolyásos méltóságos úr gyermekei mellett. Almok, vágyak, komoly tudományos munka reménye egyszeriben szertefoszlanak: évek múlva esotleg a méltóságos úr protekciójával sikerül helyettes tanári állást kapnia, havi hatvan pengős fizetéssel. És ugyanekkor Béla tudja: még szerencsésnek mondhatja ma^t, hisz soknak ennyi sem jutott. Felrémlenek előttünk az azóta elfeledett fogalmak: hólapátoló értelmiségiek, diplomások nyomorenyhító akciója ... Fogalmak, amelyek elsüllyedtek a múltban, kikoptak emlékezetünkből, s ma már csak néhanéha rémlenek fel eszméltetőül, intő jelül. Béla lázadó lesz: amikor bevonultatják katonának, a raboskodó Laci és a munkaszolgálatos Tamás mellé áll, szembefordul a parancsnokával, Dezsővel. A felszabadulás után útja törvényszerűen vezet a párthoz: lelkében, gondolkodásában azonban nem válik kommunistává, megmaradnak benne azok az idealisztikus, sokban skolasztikus elemek, amelyek kényszerű lerakodásai a környezetnek, az iskolának, a nevelésnek. Megsemmisítő csapásként zúdul rá Laci letartóztatásának híre: kétségeit, a tudott igazságtalanság ellen fordulását a vak hitből maradt formula mögé rejti: a vád igaz kell, hogy legyen, hisz ha nem igaz, a többi is mind hazugság. Hiába lett párttag Béla, hiányzik gondolkodásából a materialista, marxista kriticizmus — s amikor kiderül a Laci ellen emelt vádak igaztalansága, hazugsága, vélt kommunista meggyőződése egycsapásra kártyavárként omlik össze. Csalódottsága, kétségei az ellenkező végletbe viszik: mindent-hívőből mindent-tagadóvá lesz, csak egy szilárd pont marad benne — szintén a régi nevelés szülötte: a nemzet mindenek fölé emelése, műiden magyarok összefogása. Kezet nyújt Dezsőnek, a régi rend zsoldos pribékjének — s innen már nincs visszaút: az örvény elsodorja, a talajuk, gyökerük vesztett gyöngék infernójába. A Pesti Emberek azok közé a ritka művek közé tartozik, amelyek korukban mindenkihez szólnak: még azokhoz is, akik a nézőtéren érdektelenséget, szundikálást mímelnek. Elgondolkoztató, állásfoglalást, színvallást követelő: így vagy amúgy. Mesterházi modern színpadtechnikája csak fokozza a dráma hatásosságát; a kettős keretbe foglalás — a rikkancs hangulatkeltő monológjai, valamint Sanyi és Mónika dialógusai — azonban csak akkor indokolt és megfelelő, ha elsősorban a rikkancs szerepét alakító színész megtalálja a kellő közvetlen hangot, nem deklamál. Sajnos, a Hviezdoslav Színház bemutatóján nem így volt. A dráma első részének expozícióját kissé vontatottnak éreztük. Pergőbb, lendületesebb rendezést vártunk volna. Lehet, ennek a vontatottságnak talán az is az oka, hogy a darab a bemutatóra nem „érett be" kellőképpen, és a további előadásokon ezzel a zavaró momentummal nem találkozunk. Az egyes szereplök közül elsősorban Elo Romančíkot, Branislav Koreňt és Juraj Paškát kell kiemelnünk, Béla, András és Gyula alakítóit. Ladislav Vychodil színpadképe híven alkalmazkodott a szerző mondanivalójához. Hosszú évek után először került színre a Szlovák Nemzeti Színházban magyar szerző drámája. Örvendetes, hogy a színház vezetői olyan művet választottak ki, amely minden szavával a mához szól, a mi közönségünk számára is intő és eszméitető. Tóth Tibor CHAPLIN A neve hallatára ormótlan cipőjű, bönadrágú, szűkkabátos, keménykalapos emberke képe vetítődik elképzelésünk vásznára. Nagy, sötét szeméből hol bánatos rémület, hol gúnyos vidámság sugárzik. Mozdulatai, görbe bambuszbotja ellenállhatatlan derűt vált ki. — Ez a groteszk jelmez visszamutat Chaplin gyer-ekkorára, a londoni szegénynegyed szedett-vedett ruhájú nincstelenjeire, — a Kennington-Roadra. Itt a forrása életreszóló élményanyagának, — itt született 70 évvel ezelőtt. Szülei ekkortájt kiöregedett színpadi komikusok, ill. énekesek voltak. Charlie már 3 — 4 éves korában beugrik egy-egy szerepbe. Apja röviddel ezután meghal, éhbérért varrónősködő anyja minden erőfeszítése ellenére a kis család nyomorogni kezd. Charlie napokon keresztül csavarog éhesen London peremén, árvaházba kerül, — majd vissza anyjához. 22 éves, mikor amerikai körútra indul egy rozzant teherhajón egy kis színtársulattal. A művészlelkű, forrószívű, vékonydongájú fiú tréfásan fenyegeti meg a közeledő New York-i kikötőt: Vigyázz magadra, Amerika, — mert meghódítalak! A filmesek hamarosan felfedezik képességeit s közkedvelt komikus lesz belőle. Rövidesen egyedül írja és rendezi filmjeit s szerepel bennük, később a zenét is ő szerzi. A kezdett nehézségein túl, emberi és művészi függetlenségre törekszik s nem köti le magát egy nagy társulatnál sem. — Felismeri a fontos igazságot, hogy a mozi elsősorban a tömegek, a dolgozók művészete, — az ő pártjukra áll, visszaidézve gyermekkora nélkülözéseit, a megalázó munkanélküliséget. Féktelen bohóckodása mögött (az első világháború idején) már haláltánc kísért az öldöklés visszhangjaként. Tudja, hogy a gúny nem elég, meg kell mutatni a bohózaton keresztül az embertelen társadalom mechanizmusát. Szociális szatíráiban már céltudatosan, bár leplezve, lázadásra izgat. Katonafilmjeiben milliónyi megKözségi könyvtáraink könyvállománya állandóan gyarapszik. Felvételünkön a rozsnyói könyvtárban válogat az egyik olvasó a tömött polcokról. gyötört éhező szájából s a lövészárkokból hangzik föl a szó: — Emberek vagyunk, nem kutyák! Az 1917-es orosz forradalommal szívből egyetért. Társadalmi állásfoglalása a „Kölyök"-ben, az „Aranyláz-"ban, realista-humanista szemlélete, bátor kiállása a kor eszméiért felbőszíti a doilármilliomosokat — a sajtófejedelmeket. — Közben művészete valóban meghódította Amerikát s a többi földrészt. Chaplin vallja: „Hiszek a nevetés és könnyek hatalmában, ezek a gyűlő*let ellenmérgei". A „Nagyvárosi fényekében könnyek és mosoly közt villantja föl az emberi méltóságot, a segíteni kész jóságot és shakespeare-i magasságokig emelkedik. — Merész támadás szól a „Modern idők"-ből az 1931-es. anyagi csőddel küzdő ország gazdasági rendszere ellen. — Goya és Daumier művészetével vetekszik a „Diktátor", hol a leggyilkosabb fegyverrel veszi célba Hitler embertelen őrületét: nevetségessé teszi. Most már hihetetlen hajsza folyik „a piszkos kis bevándorló" ellen az Egyesült Államokban, - izgatnak ellene, válópöre ürügyével, s hogy évtizedek óta sem vette fel az amerikai állampolgárságot. így akarnak bosszút állni rajta, aki kigúnyolja a nagytőkést, — álerkölcsös asszonyát, — az érdekeiket védő, képmutató papot, - a brutális rendőrt. S hogy a tömeg szívből jövő kacagásának — ami szintén bírálat - gátat vessenek, több államban betiltják filmjeit. - Chaplin, bár milliókat keres egy-egy művével, anyagi léte mégis meginog, — hiszen minden filmjének előállítása hosszú évek munkájába és milliókba kerül. — 1952-ben családjával Londonba indul. - Alig hagyja el a luxusgőzös a kikötőt, — a rádió hangszórója harsányan közli, hogy elfogatási parancsot adnak ki Chaplin ellen, ha újra az Egyesült Államok földjére lépChaplin mindig és megalkuvás nélkül az igaz ügyet szolgálta, és „a béke uszítója" volt. Ezért nyerte el 1954ben a Béke-Világtanács Nemzetközi Béke-díjat, melynek átvételekor elhangzott beszédéből álljon itt a megszívlelendő gondolat: „Igyekezzünk kölcsönösen megérteni egymás problémáit, mert egy újabb világháborúban senki számára sem terem győzelem. Arra kell fordítanunk minden erőnket, hogy visszatérjünk ahhoz, ami egészséges és természetes az emberben: a jóakarat szelleméhez." Bárkány Jenöné íláto'wmú és (udkuátis io

mdolm Gondolatok a szocialista kultúra kongresszusa előtt Vajon van-e rá szó, akadna-e ember, aki a valóságnak megfelelően ki tudná fejezni azokat az óriási változásokat, amelyek az elmúlt 14 év alatt az emberek életében végbementek? Bár igaz, hogy évről évre pontos, a társadalmi élet és tevékenység minden területét felölelő statisztikai jelentés adja hírül, mennyit fejlődtünk, hol és mikor mekkorát léptünk előre; benne van ezekben a jelentésekben, miből mennyit termeltünk, s ami a legfontosabb, hogy az emberek miből mennyit vásároltak, szóval jelentősek és sokatmondók e jelentések és bennük a számok, ám akarva, nem akarva, nem adhatnak számot arról és nem érzékeltethetik azt, mit jelentenek e számok az emberek életében, életkörülményeik alakulásában. Mert a statisztika és a benne levő számok hírül adják ugyan, hogy ettől eddig mennyi ház és lakás épült, de érzékeltetheti-e azokat a szinte kifejezhetetlen változásokat, azt a szinte példa nélkül álló társadalmi — gazdasági — morális fejlődést, amelyet egy falusi ember villaszerű, kétszobás, fürdőszobás háza jelent és testesít meg ? Nincs az a statisztikai jelentés és szám, amely csak hozzávetőlegesen is érzékeltetni tudná, mit jelent, hogy e házat és házakat olyan emberek építették és lakják, akik azelőtt a minden átokkal megvert közös konyhás cselédházak lakói voltak, s akik most a kor és az emberi kényelem minden igényeit kielégítő házat építettek, amit pirosra vagy zöldre festett vaskerítés vesz körül. Pénzkérdés ez csupán? Persze, hogy az is. Az a körülmény, hogy ezeknek a volt földhözvert, nincstelen szegény embereknek, akiknek alig telt betévő falatra, most súlyos értéket jelentő, a kor minden igényét kielégítő házuk van, önmagában is beszédes bizonyítéka az elmúlt évek mélyreható változásainak, az emberi jóléthez vezető úton megtett előrehaladásunknak. Ámde nemcsak erről van szó. Aki ismeri, aki átélte a régi falu életét, az azt is tudja, hogy ezek a házak nemcsak azt jelentik, hogy lényegbevágóan megváltoztak a falusi ember életkörülményei. Mást is jelentenek. Egy évszázados világnak kellett összedűlnie ahhoz, hogy ezeknek a volt szegény embereknek ne csak pénzük, hanem morális joguk legyen mindahhoz, ami szép, korszerű és a kulturált életet szolgálja. íratlan, de annál keményebb társadalmi törvényeknek, életfelfogásnak kellett összeroppannia, semmivé válnia, amelyek társadalmi rétegeződésének megfelelően megszabták és kijelölték minden ember helyét és életformáját a közösség életén belül. Vagy talán a véletlen, valamely szeszély szüleménye volt, hogy a falu közepén kizárólag a jómódúak laktak s mégcsak véletlenül sem került oda szegény ember? S minél távolabb ezt az uralkodó réteget jelentő központtól, annál nagyobb a szegénység, annál földhözragadtabb az élet, de annál rövidebb, annál csonkább a jog is. A faluszél, a periféria, — periféria volt a társadalmi élet és jog ranglétráján is. Soroljuk tovább? Paraszt és autó? Televíziós gép? Mosógép? Kasza és kombájn? A kontraszt, az ellentétek oly szembeszökők, hogy a régi világ szemszögéből nézve szinte önkéntelenül adódik a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra? De — a hasonlatnál maradjunk — oda került. A jogból, az emberhez méltó életből, a társadalmi tevékenységből kisemmizett nép joghoz és emberhez méltó élethez jutott. Ledőltek a régi korlátok, amelyek feldarabolták s e korlátok közé szorították az embereknek az élethez való jogát. Üj rend, új életfelfogás és új társadalmi morál lépett a helyébe, amely az ember helyét és jogát annak munkáján, a társadalommal szembeni helytállásán méri le és jelöli ki. Á nép megdöntötte és szétzúzta azt a társadalmi és gazdasági rendet, amely kiszorította az élet örömeiből és az emberi jogokból, ledöntötte azokat a társadalmi morális korlátokat, amelyek gátat emeltek érvényesülése elé, ámde elmondhatjuk-e, hogy ledöntötte volna azokat a korlátokat, szétzúzta volna azt a morális felfogást, amely még a régi rendben gyökerezet bele s amely a régi, a megdöntött világ életszemléletét tükrözi? Vajon elmondható-e, hogy az ember társadaimi felfogása is oly mértékben, oly éles ellentétben változott volna meg, mint amilyent a falu szélen épült villaszerű, vaskerítéses ház kifejez és megtestesít? Mondható-e, hogy ha új társadalmi és gazdasági rend épült és épül a régi helyén, akkor ezzel együtt ezzel párhuzamosan alakult át a régi ember is az új rend emberévé? Helytelen, sőt hiba volna a kérdésekre a kategorikus válaszadás. Miért, talán kétségbe vonható az emberekben történt átalakulás ? Nem, ez semmi esetre sem vonható kétségbe, hiszen az ember, a nép volt az, amely mint túlhaladottat, számára nem megfelelőt megdöntötte a régi rendet, újat teremtett helyébe s két kezével, tudásával és akaratával megteremtette mindazt az értéket s előállította azokat a földi javakat, amelyeknek gyümölcseit élvezi, s amelyek életkörülményeinek alakulását döntő módon befolyásolják. Ez igaz, és ez így van, ám nem tagadható, hogy az ember belső átalakulása, gondolatvilágának, életszemléletének, egész mentalitásának átformálódása, beleilleszkedése az új rendbe, az új világba korántsem történt és halad oly mértékben, mint az őt körülvevő s smberi kényelmét és javát szolgáló anyagi javak előállításában és elosztásában végbe ment fejlődés. Az ember széttörte azokat a korlátokat, amelyek egyéni boldogulásának útját állották, de nem döntötte le teljesen azokat a korlátokat, amelyek érzés és gondolatvilágában még a régi világból maradtak benne, s a régi világ farkas-törvényét., az önzést tükrözik. E — bár korhadó, de még mindig létező és ható régi világ mentalitása leginkább abban jut kifejezésre és abban nyilvánul meg, hogy az emberek egy része az új rendben csupán egyéni céljai elérésének lehetőségét látja. S ami azontúl van? „Én tiszteségesen dolgozom, amim van, az munkámból van, mit akarnak még tőlem". Szóval ami az én-en, az engem-en, az enyém-en túl van, ami azt nem érinti, azontúl összedőlhet a világ ? De mi lenJUJ SZO 6 * 1959. április 12.