Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)

1959-02-21 / 51. szám, szombat

p o r o e i * Megjelent Hanzelka és Zikmund útleírásainak legújabb kötete * Alig akad Csehszlovákiában könyv- és kalandbarát, aki ne vette volna örömmel a hírt, hogy a két híres csehszlo­vákiai világjárónak, Jiŕí Hanzelkának és Miroslav Zikmund­nak megjelent útleírásainak legújabb kötete. „A Cordillerá­; kon át" immár az ötödik magyar nyelven is napvilágot látó Hanzelka-Zikmund-könyv, dél-amerikai útjuk második kö­! tete. Ezt is Fendt Pál fordította mesteri módon, míg a könyv i kiállítása talán még az előzőknél is gondosabb, szebb, szí­nesebb. Aki elolvasta a szerzőknek Afrikáról szóló három vaskói i kötetét, aki végiggyönyörködte annak minden izgalmát, élvezte nagyszerű, eredeti képmellékleteit, aki belemélyedt i a „Túl a folyón van Argentína" című második művük első | kötetébe, az bizonyára ugyanolyan érdeklődéssel fogja vé­! gigszurkolni az inkák hajdani dicső birodalmáról megjelent | útleírásukat, amely összehasonlíthatatlanul reálisabb, sőt érdekesebb is, mint May Károly hasoncímű műve. „A Cordillerákon át" olvasásánál ugyanis mindenki meg­találja számítását: a kisdiáktól az autószakértőig, a puszta szórakozást kereső „vasárnapi olvasótól" a történelem- vagy természettudós könyvmolyig. Mert a két fiatal cseh utazó ] páratlan megfigyelőképessége, kezdeményezése, alapos mű­szaki, történelmi és földrajzi felkészültsége, érdekfeszítő, j lenyűgöző, színes írásmodora az olvasóközönség minden ré­A Cordillerákon át tegét kielégíti. Valamennyi szakmabelinek nyújt valamit, sőt nemcsak valamit — hanem sokat. Akit például nem érdeklik Xatra-kocsink bonyolult szer­kezeti rejtélyei, helytállása a világ legnehezebb terepszaka­szain, a következő bekezdésben már habzsolhatja az égbe­nyúló hegyóriások, vagy trópusi virágillattól terhes egyen­lítői lankák panorámájának megkapó érzékeltetését, érde­kes események filmszerű lepergetését. Aki az iskolában nem tanulta meg rendesen a fizikát és nem tudja, miért esik magas hegyeken nehezünkre a lélegzés, miért dohog nehezen az autómotor, a következő fejezetben szinte észre­vétlenül megtanulhatja. De megismerkedhet a valamikor rézbőrűeknek csúfolt, kihaló félben levő dél-amerikai in­diánok évszázados élet-halál harcával a spanyol hódítók és országrablók ellen. Nyelvtudásuk, szakképzettségük sokoldalúsága mellett szinte hihetetlennek tűnik és ragyogó például szolgálhat ifjú nemzedékünk számára az a szívós, szinte konok kitár­• tás, amely annyira jellemzi Hanzelkát és Zikmundot világ­útjukon. A „lehetetlen" ismeretlen fogalom náluk, egysze­rűen nem fordul elő szótárukban. Ahogyan Afrikában sem hátráltak meg a nyugati gyarmattartó államok által ravaszul kiagyalt határ- és vámbürokrácia cselgáncsai elől és nem mondtak le kitűzött céljukról semmilyen lekicsinylő mosoly­gások, óva intő „jósolgatások" ellenére sem, ugyanúgy Dél-Amerikában is bebizonyították rátermettségüket. Afrikai tapasztalataik birtokában nem torpantak meg az autóval járhatatlannak tűnő, égbenyúló Cordillerák termé­szeti akadályai előtt sem. Sokszor dideregve, fogukat ösz­szeszorítva dacoltak a csaknem 5000 méter magas fennsíko­kon tomboló hőfergetegekkel, helyenként lépésről lépésre, fogaskerék módjára marták be magukat kocsijukkal a szik­lagörgetegekbe, majd ugyancsak végtelenül óvatosan, csi­galassúsággal siklottak le a jeges lejtőn szárnyszegetten — csaknem halálra sebzett Tatrájukkal a völgybe. Hanzelka és Zikmund mérnökök higgadt mérlegelése, de­rűlátó elszántsága és vasakarata nemcsak Csehszlovákiában keltett méltó feltűnést. Hírnevük hullámai messze az or­szág határán túl elárasztották a külföldet, idegen földrésze­ket, nevük csengése tiszteletet ébresztett idegen népekben Csehszlovákia iránt, vagy helyesebben mondva: barátaink­nál csodálkozást, ellenségeinknél irígykedést keltett. K. E. ÜJ SZÓ 8 * 1959. február 14, egész Spanyolországig nyújtotta ki a . kezét, új életre ébresztette az almadeni bányákat és tonnaszámra kezdte belő­lük facsarni a higanyt. Tíz év múlva azonban közelebbi forrásra bukkant. A perui hegyekben, Huancavelica kör­nyékén annyi volt a higany, hogy a potosí ezüsterecskét néhány esztendő alatt a gazdagság hatalmas folyamává dagasztotta. A Potosí, az u- és Újvilág dédelgetett kedvence, káprázatos fényűzésben és pompában fürdött. Csak egyvalamiben volt folytonos hiány: dolgos kezekben. A bányanábobok az egész kontinensen indián rabszolgákat hajszoltak, hatal­mas területek egész lakosságát kiirtot­ták, föl egészen a venezuelai partvidé­kig. A rabszolgák hada azonban úgy olvadozott a spanyolok kezében, akár a tavaszi hó. Ezrével pusztultak Huan­cavelicában a mérgező higanygőzök­től. A potosí Ezüsthegy belsejében öt esztendőre vetették rabságba az indiá­nokat. Végtelen hosszú öt esztendőre, mialatt alig pillanthatták meg a napot, pedig ősidők óta életet adó legfőbb is­tenüket, uralkodóik atyját tisztelték benne. A rabszolgák szállásai, kórházai és temetői a föld alatt voltak. Az ezüst­aknákba hajszolt, vasravert indiánok nyolcvan százaléka már az első eszten­dőben meghalt. Az a néhány nyomorék, aki túlélte az ötévi raboskodás ször­nyűségeit, szabadulása után rövidesen elpusztult. Már a tizenhatodik század­ban általános szokássá vált az indiánok között, hogy mielőtt elindultak az Ezüsthegy felé, rokonaikra hagyták vagyonkájukat, a rokonság pedig teme­tési szertartással búcsúzott el tőlük. A potosí pénzverde sem bánt könyö­rületesebben az indiánokkal. Szenvedé­seik néma tanúi, máig is ott állanak a Casa de monedában, a régi pénzverdé­ben, alig néhány lépésnyire a főtértől. A fából készült pénzverő gépek ott sorakoznak a magas emeleten: az egyetlen fémalkatrész rajtuk a matri­ca. A gépektől hosszú fa-hajtórudak vezetnek le a világtól elzárt mélybe; a rudak végén levő keresztgerendák affé­le járgányokkal kötik össze őket. Lenn a félsötét pincehelyiségekben verejté­keztek a vasravert indiánok, jártak körbe-körbe, akár a barmok, százszor, ezerszer, megszakadásig. A hegyek egykor szabad fiai minden lépésükkel életük és erejük egy-egy csöppjét ál­dozták a gépeknek, amelyek a katolikus uralkodó képmását verték a véres ve­rejték árán megszülető ezüst tallérok­ra. Az indiánok végül is fellázadtak kín­zóik ellen. Mindkét részről ömlött a vér, de aztán „békét" kötöttek és ku­koricasörrel, chichával telt hordók mellett ünnepelték meg a nagy napot. Potosí lakói máig is megülik a „béke­kötés" évfordulóját és egészen különös névvel jelölik ezt az ünnepnapjukat. Chicha y sangre. Sör és vér... • * * — Well, genfiemen, amint elhozzák a karbidlámpákat, indulhatunk. Az amerikai bányamérnök, a Pailavi­ri tárna üzemvezető főnöke, feltűri bőrkabátja gallérját. Az egyik legna­gyobb és leggazdagabb potosí bánya bejárata előtt állunk, 4400 méternyire a tenger színe fölött. Mellette emeletes igazgatósági épület, keskeny iparvá­gány az átrakodóhoz, ahonnan sod­ronykötélpályán vándorol le az érc a völgybe, lngenio Velardéba, ahol a ki­kötőbe szállítás előtt még dúsítják; to­vábbá mosdóhelyiségek a látogatók és a hivatalnokok számára, mécses- és szerszámraktár, meg egy kis javító­és kovácsműhely. A kis épületcsoport kicsiny kiugrá­Ügy van. Csak nagy esőzések után keresik fel a vízmosásokat azok az in­diánok, akik nem akarnak vagy képte­lenek már a bányákba leszállni. A hor­dalékból kimossák a nehezebb és már eléggé dús ónércet, s eladják a bánya­igazgatóságnak. — Ezek szerint a bányák érctartal­ma valóban gazdag lehet. Hány száza­lék tiszta fémet tartalmaz? — Nem olyan egyszerű a dolog. Szí•* veskedjék ide adni a jegyzetfüzetét! Brewer mérnök egy alacsony törzsön ülő fakoronához hasonló sémát vet sebtiben a papírra. — Körülbelül így fest Potosí bányá­szata. A hat főágba hat nagy tárnát fúrtak. Legalul hatszázalékos érc fek­szik. A mélyebb fúrások azonban már csak meddőkőzetet hoztak felszínre. A hegy legmagasabban fekvő részei­ben, a csúcs környéken hatvan száza­lék óntartalmú ércre bukkantak. Bizo­nyára látták az éjszaka, hogy olyan a hegy, mint a karácsonyfa. A fények egy-egy bánya bejáratát jelzik. De nem minden bánya világít. Odafönn, a leg­kisebb bányákban, nincsen az indiánok' nak lámpájuk, — hogy pontosabban fejezzem ki magam — lámpára nem telik nekik .. Javítóműhely 4700 méternyire a tenger színe felett — Hány bányabejárat lehet a he­gyen? — Több mint háromezer. Spanyolul bocaminának hívják a bejáratokat. — Háromezer! Hát milyen lehet a hegy belseje? Nem félnek, hogy a nya­kukba szakadj ez a rosta? — Nem mondhat­nám, hogy nem. Megesik néha Per­sze ... szeretnék közelebbről is lát­ni. Itt a lámpa, a tűzkő az égő mel­lett van. Vigyázza­nak, ki ne égessék a nadrágjukat! Igy, indulhatunk is ... Brewer a szűk tárnyanyílásból még visszaszól: — Vigyázat, a felső áramvezeték sodronyai nincsenek szigetelve! Az acetilén-mé­csesek pislákoló fé­nye az elhagyott bánya félig beom­lott falain táncol. A napvilág utolsó sugara is elenyészik mögöttük. Meg­kezdjük a földalatti bolyongást a legen­dás Potosí hegy belsejében, amely háromszáz éven ke­resztül tömte a hatalmasok kin­cseskamráit, noha sose látták a he­gyet ... XX város, amely kétszer született, a dicsők dicsőségére és az el­nyomorítottak még nagyobb nyomorú­ságára. A látomások ezüst dicsfényé­vel övezett város, a dicsőített és po­gány istenként tisztelt város, az ezer­szer elátkozott vá­ros. Most itt fekszik előttünk, körülöt­tünk, a szívében vagyunk. Miféle erő lehe­tett az, amely az Ojkor hajnalán, né­hány rövid esztendő során hatalmas vá­rost teremtett a hegyi pusztaságban, több mint 4000 mé­ternyire a tenger színe fölött? Hiszen Potosí valóban oázis csupán az óriási hegység kopár vilá­gában, nyugtalan sziget a bolíviai Altiplano megduz­zadt felszínén. Di­csőségének nagy napjai régen tova­szállt ak, és a törté­nelem színpadáról lelépett már egy­szer. Drámai fordu­latokban gazdag lé­tét most negyven­ezer lakosával osztja meg, de a város legnagyobb virágzásának idején, a tizenhetedik szá­zad küszöbén öt­ször ennyi lakosa volt. Potosí városának neve a kerek vi­lágot bűvöletbe ejtette akkoriban. 1545. április huszonkettedike volt az a dicsőséges nap, amikor Villaroel Po­tosí hideg tapintású ezüstgyöngyét először érezte a tenyerén. Abban a pillanatban még nem is sejtette, hogy tenyeréből a borzalom sötét fellegei gomolyognak majd fel és terpeszkednek el a világ felett, hogy évszázadokig fojtogassák. Csak egyet tudott bizto­san: a kopár hegy ezüstöt rejteget. Az ő ezüstjét, az ő dicsőségét, halhatat­lanságát, a hódító legmerészebb álmo­dozásainak betel jesedését. Csak meg kell lékelni a hegy homlokát és elra­bolni rejtett kincseit. Egy esztendőn belül 110 spanyol ka­landort és háromezer indiánt vezetett az Ezüsthegy aljába. Üj várost alapí­tottak és a csákányokat belevágták a hegy oldalába. Gyümölcsöt tessék! Tizennyolc hónap múltán 2500 ház állt Potosíban és 14 ezren laktak ben­nük. Negyedszázad alatt 120 ezerre szö­kött fel az ezüstváros lakóinak száma. Nem volt akkoriban nagyobb város az egész nyugati féltekén. Észak-Amerikát még érintetlen őserdők borították, aho­va fehér ember be sem merészkedett. A híres Lima, a kormányzók székhelye csak halvány holdként világított Potosí ragyogó napja mellett. Párizs, London, ércet, nagy edényekben meggyújtották a keveréket és a fennsíkon szárnyaló széllel izzították. A dús érc még ilyen maradi eljárással is gazdagon fizetett — ha erősen fújt a szél és jól izzott a szén. De a szélcsönd folyton elapasz­totta a csörgedező ezüsterecskéket, mígnem a németek új, szellemes mun­kamódszert honosítottak meg az Újvi­lágban: higannyal foncsorozták és von­ták ki az ezüstöt az ércből. A telhetetlen Potosí a tengeren túlra, A fenséges tenger cÁz tzilQt odfô 9Áhmt Róma és az anyaváros, Sevilla is sápa­dozhattak csak az irigységtől: számban, istenfélelemben és mérhetetlen rest­ségben messze Potosí lakossága mögött maradtak. Az írástudatlan milliomosok városa néhány esztendő leforgása alatt építé­szek, szobrászok, festők és költök, ipa­rosok és bankárok, hazárdjátékosok, gonosztevők és prostituáltak egész ha­dát csalogatta oda a világ minden tá­járól. Fejlődött. Rohamosan és fékte­lenül. A hegyvidéki pusztaság szívében, 4130 méternyire a tenger színe fölött, a lámák és bányászok roskadozó hátán növekedett. Az Ezüsthegyen éjszakánként ezer­nyi tüzpont, ezernyi lángocska izzott, nappal pedig füstfelhő burkolta. A spa­nyolok ellopták az inkák Ezüsthegyét, s ellopták tőlük az ezüstolvasztás tit­kát is. Rabszolgáik szénnel keverték az son zsúfolódik össze a Cerro Rico me­redekén. Ennek ellenére a legnagyobb és legjobban felszerelt bányászati köz­pont. A sokszáz többi bánya úgy fest, mintha mesterien álcázták volna légi­A boldog mama támadások veszedelme ellen. Felvonó­aknáknak, bányavasútnak, ruhatárak­nak, raktáraknak, melléképületeknek nyoma sincs sehol. A hegyoldalban csak itt-ott lapul a meredekhez egy­egy faépület s teljesen egybeolvad a sárgásszürke meddőkózet lavináival. — Mérnök úr, hogyan állnak ezüst dolgában? Hisz az volt egykor Potosí legfőbb kincse ... — Hajdan igen, de már régen nem az. Bányászunk ugyan ólmot és ezüs­töt is, de ma már csak melléktermék­nek tekintjük az ónfejtés mellett. — Es csak az ezüstbányákban talál­tak ónra? — Nem éppen. Három kilométernyi körzetben a város körül bányászhat­nánk tulajdonképpen ónt. Talpalatnyi föld sincs erre, ahol ne lenne ón. Még a legsilányabb kőzet is legalább két százalékot tartalmaz belőle. De az egy mázsa ércből nyerhető két kilogramm­nyi ón igazán nem érdemli meg a fá­radságot. — Szóval a silány ércet kiaknázatla­nul hagyják? %

Next

/
Oldalképek
Tartalom