Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)
1959-02-21 / 51. szám, szombat
p o r o e i * Megjelent Hanzelka és Zikmund útleírásainak legújabb kötete * Alig akad Csehszlovákiában könyv- és kalandbarát, aki ne vette volna örömmel a hírt, hogy a két híres csehszlovákiai világjárónak, Jiŕí Hanzelkának és Miroslav Zikmundnak megjelent útleírásainak legújabb kötete. „A Cordillerá; kon át" immár az ötödik magyar nyelven is napvilágot látó Hanzelka-Zikmund-könyv, dél-amerikai útjuk második kö! tete. Ezt is Fendt Pál fordította mesteri módon, míg a könyv i kiállítása talán még az előzőknél is gondosabb, szebb, színesebb. Aki elolvasta a szerzőknek Afrikáról szóló három vaskói i kötetét, aki végiggyönyörködte annak minden izgalmát, élvezte nagyszerű, eredeti képmellékleteit, aki belemélyedt i a „Túl a folyón van Argentína" című második művük első | kötetébe, az bizonyára ugyanolyan érdeklődéssel fogja vé! gigszurkolni az inkák hajdani dicső birodalmáról megjelent | útleírásukat, amely összehasonlíthatatlanul reálisabb, sőt érdekesebb is, mint May Károly hasoncímű műve. „A Cordillerákon át" olvasásánál ugyanis mindenki megtalálja számítását: a kisdiáktól az autószakértőig, a puszta szórakozást kereső „vasárnapi olvasótól" a történelem- vagy természettudós könyvmolyig. Mert a két fiatal cseh utazó ] páratlan megfigyelőképessége, kezdeményezése, alapos műszaki, történelmi és földrajzi felkészültsége, érdekfeszítő, j lenyűgöző, színes írásmodora az olvasóközönség minden réA Cordillerákon át tegét kielégíti. Valamennyi szakmabelinek nyújt valamit, sőt nemcsak valamit — hanem sokat. Akit például nem érdeklik Xatra-kocsink bonyolult szerkezeti rejtélyei, helytállása a világ legnehezebb terepszakaszain, a következő bekezdésben már habzsolhatja az égbenyúló hegyóriások, vagy trópusi virágillattól terhes egyenlítői lankák panorámájának megkapó érzékeltetését, érdekes események filmszerű lepergetését. Aki az iskolában nem tanulta meg rendesen a fizikát és nem tudja, miért esik magas hegyeken nehezünkre a lélegzés, miért dohog nehezen az autómotor, a következő fejezetben szinte észrevétlenül megtanulhatja. De megismerkedhet a valamikor rézbőrűeknek csúfolt, kihaló félben levő dél-amerikai indiánok évszázados élet-halál harcával a spanyol hódítók és országrablók ellen. Nyelvtudásuk, szakképzettségük sokoldalúsága mellett szinte hihetetlennek tűnik és ragyogó például szolgálhat ifjú nemzedékünk számára az a szívós, szinte konok kitár• tás, amely annyira jellemzi Hanzelkát és Zikmundot világútjukon. A „lehetetlen" ismeretlen fogalom náluk, egyszerűen nem fordul elő szótárukban. Ahogyan Afrikában sem hátráltak meg a nyugati gyarmattartó államok által ravaszul kiagyalt határ- és vámbürokrácia cselgáncsai elől és nem mondtak le kitűzött céljukról semmilyen lekicsinylő mosolygások, óva intő „jósolgatások" ellenére sem, ugyanúgy Dél-Amerikában is bebizonyították rátermettségüket. Afrikai tapasztalataik birtokában nem torpantak meg az autóval járhatatlannak tűnő, égbenyúló Cordillerák természeti akadályai előtt sem. Sokszor dideregve, fogukat öszszeszorítva dacoltak a csaknem 5000 méter magas fennsíkokon tomboló hőfergetegekkel, helyenként lépésről lépésre, fogaskerék módjára marták be magukat kocsijukkal a sziklagörgetegekbe, majd ugyancsak végtelenül óvatosan, csigalassúsággal siklottak le a jeges lejtőn szárnyszegetten — csaknem halálra sebzett Tatrájukkal a völgybe. Hanzelka és Zikmund mérnökök higgadt mérlegelése, derűlátó elszántsága és vasakarata nemcsak Csehszlovákiában keltett méltó feltűnést. Hírnevük hullámai messze az ország határán túl elárasztották a külföldet, idegen földrészeket, nevük csengése tiszteletet ébresztett idegen népekben Csehszlovákia iránt, vagy helyesebben mondva: barátainknál csodálkozást, ellenségeinknél irígykedést keltett. K. E. ÜJ SZÓ 8 * 1959. február 14, egész Spanyolországig nyújtotta ki a . kezét, új életre ébresztette az almadeni bányákat és tonnaszámra kezdte belőlük facsarni a higanyt. Tíz év múlva azonban közelebbi forrásra bukkant. A perui hegyekben, Huancavelica környékén annyi volt a higany, hogy a potosí ezüsterecskét néhány esztendő alatt a gazdagság hatalmas folyamává dagasztotta. A Potosí, az u- és Újvilág dédelgetett kedvence, káprázatos fényűzésben és pompában fürdött. Csak egyvalamiben volt folytonos hiány: dolgos kezekben. A bányanábobok az egész kontinensen indián rabszolgákat hajszoltak, hatalmas területek egész lakosságát kiirtották, föl egészen a venezuelai partvidékig. A rabszolgák hada azonban úgy olvadozott a spanyolok kezében, akár a tavaszi hó. Ezrével pusztultak Huancavelicában a mérgező higanygőzöktől. A potosí Ezüsthegy belsejében öt esztendőre vetették rabságba az indiánokat. Végtelen hosszú öt esztendőre, mialatt alig pillanthatták meg a napot, pedig ősidők óta életet adó legfőbb istenüket, uralkodóik atyját tisztelték benne. A rabszolgák szállásai, kórházai és temetői a föld alatt voltak. Az ezüstaknákba hajszolt, vasravert indiánok nyolcvan százaléka már az első esztendőben meghalt. Az a néhány nyomorék, aki túlélte az ötévi raboskodás szörnyűségeit, szabadulása után rövidesen elpusztult. Már a tizenhatodik században általános szokássá vált az indiánok között, hogy mielőtt elindultak az Ezüsthegy felé, rokonaikra hagyták vagyonkájukat, a rokonság pedig temetési szertartással búcsúzott el tőlük. A potosí pénzverde sem bánt könyörületesebben az indiánokkal. Szenvedéseik néma tanúi, máig is ott állanak a Casa de monedában, a régi pénzverdében, alig néhány lépésnyire a főtértől. A fából készült pénzverő gépek ott sorakoznak a magas emeleten: az egyetlen fémalkatrész rajtuk a matrica. A gépektől hosszú fa-hajtórudak vezetnek le a világtól elzárt mélybe; a rudak végén levő keresztgerendák afféle járgányokkal kötik össze őket. Lenn a félsötét pincehelyiségekben verejtékeztek a vasravert indiánok, jártak körbe-körbe, akár a barmok, százszor, ezerszer, megszakadásig. A hegyek egykor szabad fiai minden lépésükkel életük és erejük egy-egy csöppjét áldozták a gépeknek, amelyek a katolikus uralkodó képmását verték a véres verejték árán megszülető ezüst tallérokra. Az indiánok végül is fellázadtak kínzóik ellen. Mindkét részről ömlött a vér, de aztán „békét" kötöttek és kukoricasörrel, chichával telt hordók mellett ünnepelték meg a nagy napot. Potosí lakói máig is megülik a „békekötés" évfordulóját és egészen különös névvel jelölik ezt az ünnepnapjukat. Chicha y sangre. Sör és vér... • * * — Well, genfiemen, amint elhozzák a karbidlámpákat, indulhatunk. Az amerikai bányamérnök, a Pailaviri tárna üzemvezető főnöke, feltűri bőrkabátja gallérját. Az egyik legnagyobb és leggazdagabb potosí bánya bejárata előtt állunk, 4400 méternyire a tenger színe fölött. Mellette emeletes igazgatósági épület, keskeny iparvágány az átrakodóhoz, ahonnan sodronykötélpályán vándorol le az érc a völgybe, lngenio Velardéba, ahol a kikötőbe szállítás előtt még dúsítják; továbbá mosdóhelyiségek a látogatók és a hivatalnokok számára, mécses- és szerszámraktár, meg egy kis javítóés kovácsműhely. A kis épületcsoport kicsiny kiugráÜgy van. Csak nagy esőzések után keresik fel a vízmosásokat azok az indiánok, akik nem akarnak vagy képtelenek már a bányákba leszállni. A hordalékból kimossák a nehezebb és már eléggé dús ónércet, s eladják a bányaigazgatóságnak. — Ezek szerint a bányák érctartalma valóban gazdag lehet. Hány százalék tiszta fémet tartalmaz? — Nem olyan egyszerű a dolog. Szí•* veskedjék ide adni a jegyzetfüzetét! Brewer mérnök egy alacsony törzsön ülő fakoronához hasonló sémát vet sebtiben a papírra. — Körülbelül így fest Potosí bányászata. A hat főágba hat nagy tárnát fúrtak. Legalul hatszázalékos érc fekszik. A mélyebb fúrások azonban már csak meddőkőzetet hoztak felszínre. A hegy legmagasabban fekvő részeiben, a csúcs környéken hatvan százalék óntartalmú ércre bukkantak. Bizonyára látták az éjszaka, hogy olyan a hegy, mint a karácsonyfa. A fények egy-egy bánya bejáratát jelzik. De nem minden bánya világít. Odafönn, a legkisebb bányákban, nincsen az indiánok' nak lámpájuk, — hogy pontosabban fejezzem ki magam — lámpára nem telik nekik .. Javítóműhely 4700 méternyire a tenger színe felett — Hány bányabejárat lehet a hegyen? — Több mint háromezer. Spanyolul bocaminának hívják a bejáratokat. — Háromezer! Hát milyen lehet a hegy belseje? Nem félnek, hogy a nyakukba szakadj ez a rosta? — Nem mondhatnám, hogy nem. Megesik néha Persze ... szeretnék közelebbről is látni. Itt a lámpa, a tűzkő az égő mellett van. Vigyázzanak, ki ne égessék a nadrágjukat! Igy, indulhatunk is ... Brewer a szűk tárnyanyílásból még visszaszól: — Vigyázat, a felső áramvezeték sodronyai nincsenek szigetelve! Az acetilén-mécsesek pislákoló fénye az elhagyott bánya félig beomlott falain táncol. A napvilág utolsó sugara is elenyészik mögöttük. Megkezdjük a földalatti bolyongást a legendás Potosí hegy belsejében, amely háromszáz éven keresztül tömte a hatalmasok kincseskamráit, noha sose látták a hegyet ... XX város, amely kétszer született, a dicsők dicsőségére és az elnyomorítottak még nagyobb nyomorúságára. A látomások ezüst dicsfényével övezett város, a dicsőített és pogány istenként tisztelt város, az ezerszer elátkozott város. Most itt fekszik előttünk, körülöttünk, a szívében vagyunk. Miféle erő lehetett az, amely az Ojkor hajnalán, néhány rövid esztendő során hatalmas várost teremtett a hegyi pusztaságban, több mint 4000 méternyire a tenger színe fölött? Hiszen Potosí valóban oázis csupán az óriási hegység kopár világában, nyugtalan sziget a bolíviai Altiplano megduzzadt felszínén. Dicsőségének nagy napjai régen tovaszállt ak, és a történelem színpadáról lelépett már egyszer. Drámai fordulatokban gazdag létét most negyvenezer lakosával osztja meg, de a város legnagyobb virágzásának idején, a tizenhetedik század küszöbén ötször ennyi lakosa volt. Potosí városának neve a kerek világot bűvöletbe ejtette akkoriban. 1545. április huszonkettedike volt az a dicsőséges nap, amikor Villaroel Potosí hideg tapintású ezüstgyöngyét először érezte a tenyerén. Abban a pillanatban még nem is sejtette, hogy tenyeréből a borzalom sötét fellegei gomolyognak majd fel és terpeszkednek el a világ felett, hogy évszázadokig fojtogassák. Csak egyet tudott biztosan: a kopár hegy ezüstöt rejteget. Az ő ezüstjét, az ő dicsőségét, halhatatlanságát, a hódító legmerészebb álmodozásainak betel jesedését. Csak meg kell lékelni a hegy homlokát és elrabolni rejtett kincseit. Egy esztendőn belül 110 spanyol kalandort és háromezer indiánt vezetett az Ezüsthegy aljába. Üj várost alapítottak és a csákányokat belevágták a hegy oldalába. Gyümölcsöt tessék! Tizennyolc hónap múltán 2500 ház állt Potosíban és 14 ezren laktak bennük. Negyedszázad alatt 120 ezerre szökött fel az ezüstváros lakóinak száma. Nem volt akkoriban nagyobb város az egész nyugati féltekén. Észak-Amerikát még érintetlen őserdők borították, ahova fehér ember be sem merészkedett. A híres Lima, a kormányzók székhelye csak halvány holdként világított Potosí ragyogó napja mellett. Párizs, London, ércet, nagy edényekben meggyújtották a keveréket és a fennsíkon szárnyaló széllel izzították. A dús érc még ilyen maradi eljárással is gazdagon fizetett — ha erősen fújt a szél és jól izzott a szén. De a szélcsönd folyton elapasztotta a csörgedező ezüsterecskéket, mígnem a németek új, szellemes munkamódszert honosítottak meg az Újvilágban: higannyal foncsorozták és vonták ki az ezüstöt az ércből. A telhetetlen Potosí a tengeren túlra, A fenséges tenger cÁz tzilQt odfô 9Áhmt Róma és az anyaváros, Sevilla is sápadozhattak csak az irigységtől: számban, istenfélelemben és mérhetetlen restségben messze Potosí lakossága mögött maradtak. Az írástudatlan milliomosok városa néhány esztendő leforgása alatt építészek, szobrászok, festők és költök, iparosok és bankárok, hazárdjátékosok, gonosztevők és prostituáltak egész hadát csalogatta oda a világ minden tájáról. Fejlődött. Rohamosan és féktelenül. A hegyvidéki pusztaság szívében, 4130 méternyire a tenger színe fölött, a lámák és bányászok roskadozó hátán növekedett. Az Ezüsthegyen éjszakánként ezernyi tüzpont, ezernyi lángocska izzott, nappal pedig füstfelhő burkolta. A spanyolok ellopták az inkák Ezüsthegyét, s ellopták tőlük az ezüstolvasztás titkát is. Rabszolgáik szénnel keverték az son zsúfolódik össze a Cerro Rico meredekén. Ennek ellenére a legnagyobb és legjobban felszerelt bányászati központ. A sokszáz többi bánya úgy fest, mintha mesterien álcázták volna légiA boldog mama támadások veszedelme ellen. Felvonóaknáknak, bányavasútnak, ruhatáraknak, raktáraknak, melléképületeknek nyoma sincs sehol. A hegyoldalban csak itt-ott lapul a meredekhez egyegy faépület s teljesen egybeolvad a sárgásszürke meddőkózet lavináival. — Mérnök úr, hogyan állnak ezüst dolgában? Hisz az volt egykor Potosí legfőbb kincse ... — Hajdan igen, de már régen nem az. Bányászunk ugyan ólmot és ezüstöt is, de ma már csak mellékterméknek tekintjük az ónfejtés mellett. — Es csak az ezüstbányákban találtak ónra? — Nem éppen. Három kilométernyi körzetben a város körül bányászhatnánk tulajdonképpen ónt. Talpalatnyi föld sincs erre, ahol ne lenne ón. Még a legsilányabb kőzet is legalább két százalékot tartalmaz belőle. De az egy mázsa ércből nyerhető két kilogrammnyi ón igazán nem érdemli meg a fáradságot. — Szóval a silány ércet kiaknázatlanul hagyják? %