Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)

1959-02-14 / 44. szám, szombat

szemes L á s z 1 ó, káRpát'UkRajMai MZICJY^R ÍRÓ: Szovjet költők Héner Ferenc szó nélkül átvette a nyugdíj-jogosítványát, megpödörte gondosan kezelt ősz bajuszát, fogta a falnak támasztott botját és kifordult. - Nem értem ezt az öreg Hénert - jegyezték meg a szociális ügyosztályon -, más sóbányász ilyenkor ráérősen, szinte élvezettel leül, és elmondja egész élettörténetét, sőt néhány tréfával is megtetézi, ez pedig se bú, se bá, csak sarkonfordult. A hivatalnok megjegyzésére nem válaszolt senki. Az öreg Héner meg már messze járt, ő nem hallhatta. S ha hallotta volna, akkor is csak meglóbálta volna botját, morgott volna valamit a bajusza alatt, és tovább ment volna. Megfigyelték, hogy a nyugdíjas bányász (nem nagy összeg volt ugyan ez a nyugdíj abban az időben) még aznap elköltözött a faluból Szlatina végére. Oda, ki az erdők, a legelők meg a rétek közé. Mikor elhaladt a bánya mellett, kijelentette: - Még a színét sem akarom többé látni! A szlatinaiak nem igen csodálkoztak az öregen. Ahogy mondják, ötven évet lehúzott a föld alatt, ettől többet még egy gályarabtól sem követeltek. Magyarázták neki, hogy most már új rendszer jött a bányába, de az öreg csak legyintett. Annyi változást élt meg, hogy nem hitt az új változásnak, de az is lehet, hogy semmi sem tudta már felrázni közönyéből. Messziről látták, amint reggelenként az erdő szélén kószál. Bajuszáról meg a botjáról ismerték meg. Járta a dombokat, amennyire erejéből tellett, elüldögélt a házikója előtt és szótlanul hallgatta a természet nem mindenki számára érthető társalgását. Egészen jókedvre derült, szinte megfiatalodott, mióta itt kint élt a természetben. Dé ha a bányát emlegették neki, akkor elkomorodott, egy szó nem sok, annyi sem hagyta el az ajkát. Reggelenként azonban továbbra is három órakor ébredt. Ilyenkor várta, hogy megszólal a kürt, mint régen, ö meg sietve szedi a málékenyeret, ócska karbidlámpáját, és indul a bányába. De a kürt hallgatott, ő meg órákig hevert nyugtalanul az ágyban. ... Egyik nap kora reggel ismét „kürtszóra" ébredt. Fogta magát és felkelt, nem akart hánykolódni a fekhelyén. A kamrájában kikereste régi, rozsdás karbidlámpáját, és útnak indult. Az elhatározása úgy űzte, hogy meg sem állt a bányáig. Az éjjeliőr, aki nyugodtan ült az őrszobában, szétvetett lábakkal, a puskájára támaszkodva, meglepetésében majd hogy ki nem ejtette a puskát a kezéből. Aztán, felocsúdva előbbi csodálkozásából, tiszteletteljes mozdulattal szélesre tárta a bánya bejáratát. Ha más valaki jött a bányába, kétszer is megnézte a bánya területére szóló belépési engedélyét, de ezúttal eltekintett a szabályoktól. „Tizenkét éve nem volt az öreg a bányában - jegyezte meg magának az őr, amint bezárta mögötte a kaput. - Vajon mi szél hozta ide?" Még két óra választotta el az éjszakai műszakot a váltás befejezésétől. Kruk Arpád, a felvonókezelő egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy galambősz, öreg bányász görbe bottal botorkál feléje. - Nocsak, fiam, engedj le a bányába - szólalt meg a jövevény remegő hangon. Erősen pislogott, látszott rajta, hogy bántja a fény. A felvonókezelő, aki maga is negyven felé járt, kissé meghökkent, mikor fiamnak szólítottak, hiszen ö már unokát vár nemsokára, de aztán ránézett az öregre, és nyomban meg is értette a dolgot. - Mindjárt tárcsázom a műszakvezetőt, nélküle ugyanis még a miniszternek sem szabad az ő műszakja idején lemenni a bányába - magyarázta bocsánatkérőn Kruk Árpád. Különben is, aligha igazodna el mostan Ferenc bátyám egyedül a bányában. Meg aztán, ne adj isten, hogy a szaki megtudja, hogy a felvonó üres járatot tett meg, olyan patália lenne belőle, hogy ... - És ki itt az atyaúristen? A parancsnok ? - Nem parancsnok, tata, hanem J: Zalay Adrián rajza műszakvezető. Kovács Sándor. Az öreg Farkasnak a fia. — Hm, hm - hümmög az öreg Héner. Jól ismerte ö az öreg Farkast. Hogy milyen nagyra vitte a fia! Leült egy lócára, állát botjára támasztotta,, és figyelte, hogy működik a felvotm. Alig győzte követni tekintettel az előtte elgurigázó, fehér sóval telt csilléket. „Ördögök vannak oda lenn?" - csodálkozott. Türelmetlenül várta a műszakvezet öt. Végre elökemilt a kis Farkas. (Neki az maradt most is, noha a kis Farkas már ötvenedik életévét taposta). — Szeretném látni a ti boszorkánykonyhátokat - fordult az öreg Héner Kovácshoz. Hangja remeg az izgatottságtól. — Milyen boszorkánykonyháról van szó? — csodálkozik Kovács. — Hát minek nevezzem a ti teljesítményeteket?! Az ember alig húz egyet-kettőt a pipájából, és fent van egy csille só. Kovács szélesen mosolyog. Látja, hogy az öreg választ vár. — No, talán menjünk le a bányába, - ajánlja válasz helyett. Karonfogja, és indulnak is a felvonó felé. Otközben Kovács emberekkel találkozik. Beszélget velük, kérdez, meghallgatja a válaszukat. Ám Héner, bárhogy is erőlködik, nem érti, miről beszélnek. „Mintha megzavarodott volna a nyelvük!" - gondolta magában. — Szóval, meglesz a négyszáz tonna? - kérdi búcsúzóul Balázst, a főkritikust a műszakvezető. így ellenőrzi saját magát, nem hibázott-e valahol, számba vett-e mindent. Az öreg Héner meg nem győzi eleget csodálni Kovácsot, hogy milyen figyelmesen hallgat meg minden egyes munkást. Régen egy felügyelő szóba sem állt a munkással. A felvonó gyorsan viszi le őket a bányába. Egyre lejjebb és lejjebb mennek, a föld gyomrába. Végül megérkeznek. Az öreg sokáig állt egy helyben, amint leért a bányába. Egy ideig a hideg légáramlattól megizzadt sómennyezetet nézte, amelyen a cseppkőbarlangéhoz hasonlóan kristályalakú cseppkövek képződtek. — Ezek a sóbányász könnyei — mondotta olyan halkan, hogy csak azok hallották meg, akik közvetlen közelében álltak. Látszott rajta, hogy Különös A nyugatnémet Fawinkel Verlag könyvkiadó megjelentette a háborúról, a hadifogságról és a hadifogságból való visszatérésről szóló könyvek bibliográfiáját. A kötet 400 háborús tárgyú művet sorol fel, reklámozza azokat a könyiveket, amelyek eszményítik a német militarizmust, s kereszttel jelöli meg azokat a müveket, amelyek a humanizmus szemszögéből ábrázolják a háborút. Kereszttel jelölték meg többek közt Remarque, és Opitr nevét. sok régi emléket elevenített fel benne mindez, amit az imént látott. Kovács csendesen helyreigazította: - Sóvirágnak hívják. Az öreg hitetlenül csóválta a fejét. Nem, neki azok már csak a sóbányász könynyei maradnak. Istenem, hány legenda él ezekről a könnyekről az öreg bányászok között! Egyszercsak szembe jött velük egy villamos kocsi. Vasút a bányában! Az ő apja még fent sem látott vasútat, nemhogy a föld alatt, a bánya mélyében. Hogy is hozták le ezt a vasóriást ide? És a fiatal Grigorás-fiü vezeti ezt a masinát! Idevalósi bányász gyermeke. Milyen nagyszerű érzés is az, hogy végre megbíznak a szlatinai bányászban! Régen szakmunkásokat mindig máshonnan hozattak: németeket, cseheket meg isten tudja kiket! - Te, várj csak, Farkasfióka - fogja meg Kovács karját az öreg Héner. - és hogy jutott ez a Grigorásfiú ahhoz a villamos masinához? Ki tette oda? - Hát mi! Kitaníttattuk és azt mondtuk neki: vezesd a villamost. Az öreg Héner csóválja a fejét. Nem szól semmit. Kovács a kocsivezető után kiált: - Ha kevés a lóré, (csille - szerk. megj.) inkább többször fordulj! S már indult is a villamoskocsi, harminc csille sót ugy húzott maga után, mintha csak gyufaskatulyák lettek volna. Az öreg Héner magára maradt. Nem vállalkozott arra, hogy megjárja Kováccsal a lépcsőket. A műszakvezetönek az. első szintre kellett sietnie. Az idős, nyolcvan felé közeledő bányász még a botjával is kitapogatta a

z új gépeket. Meg sem tudja számolni, hány új gép van itt. Most halkan ismétli a varázsszavakat: villamos mozdony, szkrepper, anyagterhelő gép. Nem bír betelni a csodálkozástól. Tóth Jani egy kézmozdulattal irányítja azt a szeppert, neki ugyan még a nyelve sem áll annak a masinának a nevére. - Gyere csak ide, fiam, te meg minek fütyülsz? - állítja meg az öreg Héner Bozsukot - Várom az új kocsikat, hogy megtöltsem sóval. - És várod, míg a só a szádba repül? - méltatlankodik az öreg. - Nézzen csak ide, Farkas bátyám: ezt a szelepet itt kinyitom, és amíg maga köhint egyet, tele van a csille. - Ügy, úgy - hümmög Héner -, és ki találta ki ezt a masinát ? - Keresztény Péter - hangzik a válasz. Az öreg meg csak csóválja a fejét. A mi szlatinai gyerekeink feltalálók lettek! S tudják-e ők legalább, hogy milyen nagy dolog ez! Vagy csak dolgoznak, feltalálnak, tízszeresére futtatják fel a termelést, s mindezt olyan természetesen végzik, mint ahogy ők régen megizzadva, félig meztelenre vetkőzve csákányozták a sót? Tovább ment, és arra gondolt, hogyha túlságosan messzire merészkedik, el talál tévedni. Akárcsak egy nagy föld alatti városban, ahol villamos van, temérdek szerteágazó sugárút, fő- és mellékutca, úgy váltakoznak itt a fő, és mellékvágatok, kamarák és tárnák. Még topogott egy ideig az öreg a vágatok között. Hosszú, irtózatosan hosszú gumicsöveket pillant meg. Megkocogtatja őket a botjával. - Ez meg mi fán terem? - Ez a ventilláció - válaszol neki az egyik bányász — innen kapjuk a friss levegőt. Héner csak most jött rá. hogy miért lélegzik olyan könnyen egész idő alatt a bányában! Többet nem szólt, míg csak nem jutott ismét a kijáratig. Itt éppen hevesen vitatkoztak. Ezekben a napokban tartották Moszkvában a huszadik pártkongresszust, és akörül folyt a diskurzus. Mikor meglátta a kijáratnál az izzadságtól csepegő sófalakat, úgy tűnt fel neki, hogy ezernyi szikrából a legszebb virágokat rajzolta ki ott a természet. - ... Nem, nem, ezek nem bányászkönnyek - mondotta magában esendesen, szinte ünnepélyesen, Szamuil Marsak: Minden hazában más a címer emitt egy tarka leopárd, ott kétfejű sas cifra színnel, amott egy oroszlán s a bárd. Világszerte ez járta hajdan, rémes pofák, vad ott, vad itt bámult a szomszédokra zordan s vicsorgatta a fogait. Ragadozók ültek a képen, karvalyok, ijesztő sasok, karmuk között fenyegetően villantak meg a pallosok. : Mihail Iszakovszkij: Múlt és jelen ; Szomorú kis sárfészekben születtem — a parasztok arról daloltak ott, hogy az öröm feléjük futna, de elgáncsolják a gazdagok. Apám és minden ösöm szolgaként mások lopott jószágán robotolt; betegség és dtdergetö nyomor kunyhóiknak örök cendége volt. Konok mezőkön izzadtak napestig, vak volt az útjuk és egük: setét — eljövendő kínokról énekelt az anya. míg ringatta gyermekét. Eke, borona, nadrág szíjnyi föld. ez volt az élet: küszködés, mocsok. A jelen kéklő égboltja alatt a gyilkos múltra gyakran gondolok. Mennyit szenvedtél, életem dús fája, mikor még csak hajtásod ütközött! Virulsz most: rád ég s föld áldása árad, s madárraj csivog lombjaid között! KÉPES GÉZA fordítása. S a szovjet címer? Semmi dúvad — se leopárd, se ölyv, se más — aranyló búzakoszorúval a sarló és a kalapács. Mi nem törünk emberfiára, de védjük - gyártól k lhozig hazánk, hol otthonát találja mindenki, aki dolgozik. És nincs erő, mely szertezúzza az összeforrott népeket, a sarló-kalapács, a búza s a csillag — mindörökre egy! Kardos László fordítása. Jevgenyij Dolmatovszkij: Lenin-hegyek De jó a hajnalt kettesben kivárni, barátaim, a Lenin-hegyeken! Már Moszkva tág térségének csodái köröskörül derengnek odalenn. Gyárkémények állnak, megannyi strázsa, a Kreml fölött a hajnal kéklik át... Ie, Oroszország szíve, Moszkva, drága! Csak benned bízik az egész világ. A Lenin-hegyek magassága szívet dobogtató, ha feljutunk oda, s szemünk elé tárul beteljesített álmainknak roppant fővárosa. Arany tüzek távoli, bUszke lángja, fölöttünk zúgó, ifjúlombos ág. Te, Oroszország szíve, Moszkva, drága! : Csak benned bízik az egész világ. A Lenin-hegyek puszták még, de látod. Itt állványoknak lengnek zászlai, s nagy épülettömbök közé diákok jönnek holnap tanulni s játszani. És visszaemlékszünk az ifjúságra s régi dalunknak idézzük vát: Te, Oroszország szive, Moszkva, drága! ; Csak benned bízik az egész világ. Vas István fordítása. ! Vaszilij Kazin: cfcz üzem Ideges kürtjével mozdul, riad a hajnali gyár, rőt fala — roppant kontúr — a dolgozókra vár. A kapunál egy hadsereg lép, — ez a munka háza itt — jönnek, hogy az üllőkre verjék ritmusuk lázait. Zúg a szél, úgy rohan egyre a rónára és a hegyre. A kohókban a láng ég, mint beteg halánték, s kemencék kráterében acéllá izzik át, s a gyár nagy hátterében ott áll az egész világ. Zelei Ferenc fordítása Sztyepan Scsipacsov: SZTYEPAN SCSIPACSOV: A? üstökös Akkor még cár ült rajtunk és sötétség, hóbundában a fáradt föld aludt; a csillagok fenn hunyorogva nézték a csöndesen szendergő kis falut. Gyermek voltam még — az égbolt felét üstökös fogta át: lángtestű csóva, én meg, a sapkámat tarkómra tolva bámultam ezt a furcsa jövevényt. De hirtelen már száguldott tovább az égi vendég — elnyelte az éj — teleszkóp sem találja meg nyomát. De én tudom, hogy egyszer visszatér. # S ha egyszer felragyog majd tündökölve, ha fénycsóvája a világra süt, amerre elrohan s lenéz a földre: kommunizmus köszönti mindenütt. Képes Géza fordítása Az elsötétített Moszkva (19 42) Sötét a város, villany nem ragyog ... Behunytak szemüket az ablakok. Ha meg is vakul minden kis sugár most, s ha nem is gyúlhat itt ki még a fény: mégis te vagy a legtündöklőbb város, így sötétben is, a föld kerekén. Hidas Antal fordítása g 8 9 JEVGENYIJ DOLMATOVSZKIJ 1915-ben született. Több évig vájárként dolgozott íj a moszkvai Metro épitkezésén. Megzenésített versei nagy népszerűségnek örven- ^ denek a szovjet fiatalság körében. VASZILIJ KAZIN 1898-ban született Moszkvában munkáscsalád fiaként. Verseinek témája: az ipari munkásság, a kézművesek és munkások életének ábrázolása. 5 SZTYEPAN SCSIPACSOV 1899-ben született. A lírai miniatűrnek legtehetsége- <ľ sebb művelője a szovjet irodalomban. M SZAMUIL MARSAK 1888-ban született. Kiváló ifjúsági költö. Alkotó ereje leg- ^ nagyobb részét az ifjúsági irodalom megteremtésének szentelte. MIH "7AK0VSZKIJ 1900-ban született parasztcsaládban. Nagy tehetséggel § folytatja az orosz költészet klasszikus hagyományait. Bámulatos melegséggel és V finomsággal ábrázolja a paraszti életet. M I Ű3 SZÓ 6 * 1959. február 13. 't