Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)
1959-01-05 / 4. szám, hétfő
A szovjef űrrakéta fellövése — világraszóló siker || J iŕí Wolker: | | Í^KÔnlgcnen 1 jiŕi p A szovjet űrrakéta fellövése olyan világraszóló esemény, amelyről rendkívül nagy érdeklődéssel beszélnek nemcsak a Szovjetunióban s a népi demokratikus országokban, hanem szerteszét az egész világon. A szovjet tudomány rendkívüli sikere további jelentőségteljes határkő az embernek a világűrbe vezető útján. Dolgozóink őszinte jókivánataikat fejezik ki a szocializmus első országa tudósainak e világraszóló siker alkalmából. Hasonló rakéták segítségével lehetővé válik a Hold közvetlen átkutatása Dr. Ľudmila Pajdušáková, a Szlovák Tudományos Akadémia Skalnaté Pleso-i asztronómiai intézetének igazgatója a szovjet űrrakéta kibocsátásával kapcsolatban a többi között ezeket mondotta: — Szeretném hangsúlyozni, hogy az emberiség történelmének folyamán első ízben válik lehetővé a világűr átkutatása ilyen nagy távolságban a Fold körül. A szovjet tudomány ezen cselekedete az első lépés arra, hogy hasonló rakéták segítségével megvalósuljon a Hold közvetlen átkutatása. A rakétának fellövése a Hold irányába politikailag is nagyjelentőségű. A Szovjetunió megmutatja, milyen irányban kell kihasználni a tudomány és technika vívmányait. A legnemesebb békés célokra, az ember ismereteinek további kibővítésére kell őket felhasználni. Szilárdan hittem, hogy a Szovjetunió lesz az első Á szovjet űrrakéta fellövéséről szóló hír a bratislavai elektrotechnikai üzemek valamennyi munkahelyén rendkívüli érdeklődést váltott ki a dolgozók között. Štefan Fružič transzformátor-szerelő, aki a múlt év novemberében a Szovjetunióban járt, nagy örömmel fogadta a szovjet tudósok hatalmas sikerét. „Szilárdan hittem — mondotta — hogy a Szovjetunió lesz az első állam, amelynek sikerül megoldani a naprendszerünk más bolygóira vezető utat gátló valamennyi problémát. Feltevésemre a Föld mesterséges holdjainak fellövésében elért szovjet sikerek, valamint a szovjet nép határtalán alkotó lelkesedése és kezdeményezése jogosított fel." Ez a szovjet tudomány elsőbbségének újabb bizonyítéka A prágai ČKD Sokolovo-üzem dolgozóinak képviselői szombaton a reggeli órákban a prágai szovjet nagykövetségen levelet adtak át, amelyben határtalan örömüket fejezik ki a szovjet technika legutóbbi nagy sikere, a szovjet űrrakétának a Hold irányában való fellövése felett. „Ez a szovjet szocialista tudomány elsőbbségének újabb bizonyítéka, — írják az összes dolgozók — kifejezője a szovjet munkások, technikusok. és tudósok lelkes és tudatos munkájának. Mi, a ČKD Sokolovo üzem dolgozói a mai napon osztozunk az önök örömében, drága elvtársaink, és arra kérjük önöket, tolmácsolják a Szovjetunió népének és kormányának, amelyet a dicső lenini kommunista párt vezet, őszinte köszöntésünket és azon kívánságainkat, hogy a kommunizmus győzelméhez vezető úton országukban és az egész világon még sok sikert érjenek el. Nagy napokat élünk Jozef Suchár nyugdíjas, Prešov város legöregebb lakosa rövidesen betölti 102. életévét. „Olyan időket élünk, amikor nem szabad öregedni — mondotta mosolyogva Suchár bácsi, — mert minden nap új kedves meglepetést hoz. Bizony mindenkit meg kell dícsérhi, aki érdemeket szerzett e siker elérésében. Az én kortársaim még álmodni sem mertek arról, hogy valaha ember a Holdba juthasson. Nagy napokat élünk és őszintén örülök annak, hogy éppen a szovjet tudósok voltak azok, akiknek sikerült űrrakétát röpíteni a Hold irányába." A Szovjetunió Kommunista Pártja a szakszervezetekről A napokban Ízlésesen kötött vaskos könyv jelent meg a magyar könyveket áruló könyvkereskedések kirakataiban: A Szovjetunió Kommunista Pártja a szakszervezetekről címmel. A könyvet az itteni Práca és a magyarországi Táncsics könyvkiadó közösen adták ki. Ez a munka tehát a szakszervezeti könyvkiadók nemzetközi együttműködésének első komoly gyümölcse. Míg a fordítást Budapesten végezték, a technikai rész a szlovákiai dolgozók gyors és jó munkájának az eredménye. A könyv csaknem ezer oldala tartalmazza az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak, az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártnak és a Szovjetunió Kommunista Pártjának az 1903. év óta kiadott és a szakszervezeti munkára vonatkozó összes fontosabb határozatát. Minden határozat vagy jegyzőkönyv, amely a szakszervezetek organizációs-, gazdasági- vagy kultúrkérdéseivel foglalkozik, az egyes ötéves tervek problémái egyaránt helyet találtak ebben a könyvben. Az olvasó megismeri, milyen feladatokat bízott a Szovjetunió Kommunista Pártja a harc egyes szakaszaiban a szakszervezetekre. Azt. hogyan teljesítették a szakszervezetek a rájuk bízott munkát, az egyes párthatározatok szintén értékelik és rámutatnak — bolsevista nyíltsággal — az elkövetett hibákra és tévedésekre. A szakszervezetek jelenlegi feladatait szintén megtaláljuk ebben a könyvben. A gyűjteményes kiadás ugyanis felöleli a SZKP-nek a szakszervezetekről hozott legújabb határozatait is. A kötet felöleli az SZKP legutóbbi, 1957. decemberi, nagy jelentőségű határozatait és a Szovjetunió 1959 — 1965. évi népgazdaság-fejlesztési ellenőrző számait az SZKP XXI. kongresszusára kiadott tételek alapján. Így a könyv nemcsak fontos történelmi dokumentumok tára, hanem sok aktuális, sőt a jövőre vonatkozó anyagot is tartalmaz. A gyűjtemény anyaga időrendi sorrendben van összeállítva. A dokumentumok nagy részénél megjelölték a forrást, ahonnan az anyag származik. Ahol ez nincs külön megadva, azok az Írások „Az SZKP kongreszszusainak, konferenciáinak és Központi Bizottsága plénumaínak határozatai" című műből származnak. A könyv egyaránt nagy segítséget nyújt a pártdolgozóknak és a szakszervezeti aktivistáknak elméleti színvonaluk fejlesztéséhez. Ugyanakkor felfegyverzi őket azokkal az ismeretekkel, amelyeket a Szovjetunió Kommunista Pártjának a szakszervezetekről hozott határozatai oly bőségesen nyújtanak. Sik István Harmincöt évvel ezelőtt, 1924. január 4 -én halt meg Wolker, a nagy cseh proletárköltő. Ez nem Faustnak szobája, hol elkárhozik a lélek: Röntgen-készülék, századunk mágikus szépségével. Ibolyántúli sugarai áthatolnak bőrön, csonton, izmon, az emberi test feltárul, nem marad semmi titkon, mert a test ma lélek és bele van vésve, írva, vajon boldogságra születtünk, vagy szenvedésre, kínra. „Doktor úr, valami oly nehéz bennem, mintha mellkasomban súlyos ólom lenne. Átható sugárral nyissa ki testemet s mondja meg. a testem ott bent mit rejteget!" „Hogy mit látok, munkás? A tüdődet látom, Gyárak füstje, korma mind rá van rakódva. Benne sípol, zörög sok gép hangja vádlón. Szegényé a munka, e szókat sípolja. Hogy mit látok, munkás? A tüdődet látom, tüdőbajtól marva, tépve koplalástól. Meghalsz." „Betegség és halál — mindkettő súlyos teher, de náluk súlyosabb, ami ott lappang bennem. Átható sugarával, doktorom, még mélyebben kutassa át, mi gyötri testemet, hadd tudjam meg, mélye mit rejteget!" „Hogy mit Iátok, munkás? A szívedet látom. Eltaposott mag. Szeretett volna vágyón kihajtani egy boldog, szép világba, '1 hol felesége, gyermekei s elvtársai lehetnek, \ akikért kenyérré válik két keze munkája, 5 amelyet napfényes asztalról ehetnek. í Hogy mit látok, mrnkás? A szívedet látom, ? mely nem szenved úgy a haláltól magától, J mint attól: nem szerethet." I „Nem fe.dte még fel súlyos terhem titkát, í Sugarával, doktor, még mélyebbre törjön! Ott lelheti csak meg az én bajim nyitját. J Már alig bírom el. De tudom, a világot > lángokba borítja, ha egyszer előjön!" S „Ott legbelül, munkás, gyűlöletet látok." í Fordította: FÜGÉDI ELEK í H Három nagyszabású operafilm készül olasz-amerikai vállalkozásban. Megfilmesítik Puccini Toscáját, Verdi Traviatáját és Bizet Carmenjét. Mindhárom film címszerepére Mária Meneghini Callast szerződtették. Proust: Letűnt idők nyomában című többkötetés önéletrajzszerű írását most fordítják. A hatalmas , mű Magyarországon előreláthatólag 1959 vagy 1960-ban jelenik meg, (b) A német rádió össznémet irodalmi pályázatot hirdetett „Németországnak nincs szüksége atomfegyverre" címmel. A beérkezett művek közül a legkitűnőbb dráma: Kurt Maria Sandner nyugatnémet író Könyörtelen éj című regényének rádióváltozata. Könyvkiadási szerződést kötött a Magyar Mezőgazdasági Kiadó és a Szlovák Mezőgazdasági Kiadó. Budapesten magyarul szlovák szakkönyveket, Bratislavában pedig szlovák nyelven magyar szakkönyveket adnak ki. A Szovjet Tolsztoj Múzeumban megtartották a hagyományos Tolsztoj-ülésszakot. A nagy orosz író munkásságról A. A. Szaburov, a filológiái tudományok doktora tartott előadást. A. J. SIfmann azt a visszaemlékezést ismertette, amelyet Viktor Lebrain, Tolsztoj hajdani titkára írt és amelynek kéziratát a francia múzeum bocsátotta a Tolsztojmúzeum rendelkezésére. FRANTIŠEK MÁR huszadik esztendeje játszik a régimódi Rokokó borozóban. Esti tíz órától hajnali háromig hegedül ott, néha még tovább is. Kezdetben a sánta, púpos Steiner kísérte zongorán, ennek halála után egy hosszúhajú, vizenyős szemű zeneiskolás, akinek František még a nevét sem tudta. Régóta járhatott a zeneiskolába, hisíen már öt esztendeje játszanak együtt. Azért mindenhap, valahányszor reggelenként elváltak egymástól, azt mondogatta Frantiíeknek, hogyha nem állana az utolsó vizsgái előtt: régen otthagyta volna az intézetet, mert nem elég modern neki. František a város peremén lakott albérletben, egy asszonynál. Megnősülni valamiképpen nem volt ideje; hiszen az emberek többnyire este szerelmeskednek, ö meg már húsz esztendő óta hegedül. Eleinte moziban játszott, majd a borozóban. Elvette volna Stefkát, a pincérnőt, de főnöke lebeszélte. Semmi jó nem származnék ebből a frigyből... — így mondta. A főnök tulajdonképpen csak attól félt, hogy egyesült erővel könnyebben meglopnák. így hát František nem nősült meg. mire Stefka hamarosan eltávozott a borozóból. Néha reggel találkozott az utcán Stefkával, s ez mindig holtfáradt volt. Eleinte magához vitte, de mikor Stefka nagyon rászokott arra, hogy a színház előtt rendszeresen várja, kezdte elküldözgetni, mert a játék nagyon kimerítette. A Rokokó zajos, élénk hely volt. Pincérnők futkostak állandóan újabb üvegekkel, vendégek érkeztek és távoztak egyre sűrűbben, nagy volt itt a lárma, kacagás, énekszó. Főként a tiszturak pengették ügyesen sarkantyúikat és forgatták meg hölgyeiket, A táncot éjfél után kezdték. Erre a célra külön helyiséget rendeztek be hátul. Igen alacsony volt itt a menynyezet, úgy kavargott benne a füst, mint a golyó a tekepályán. Františeket odahivatták az asztalokhoz és ő, zongorakíséret nélkül játszván, kényJirí Wolker: FRANTIŠEK, A MU telen-kelletlen oly erővel nyúzta a vonót, hogy csak úgy röpködtek elszakadozó szálai. Párok forogtak körülötte, végtelenül vidám párocskák és állandóan szólongatták: „Csak vígan. Rajta, rajta, vígabban!" Olykor némelyikük szólót rendelt, amiért aztán Frantíšeknek külön fizetett. Akadt olyan gavallér is, aki ötven koronát dobott a tálcára. Istenem, vidám jókedvében tud csak igazán bőkezű lenni az ember! František csak emlékezetből játszott. Mindig elcsípett valahol egy-egy új nótát. Némelyik dalt már talán ezerszer is eljátszotta. Ilyenkor ujjai gépszerűen száguldottak a húrokon, mialatt el-elnézegette a bort nyakaló urakat és a kacagó hölgyeket, — vagy pedig amerikai nagybácsijára gondolt, akinek állítólag milliói vannak. Gyakran játszotta az úgynevezett „tónstücköket". Ezekből tudott vagy húszat, ám teljesen összekeverte őket, mely körülmény azonban semmit sem ártott, mert dallamuk egyformán érzelgős volt. Ilyenkor arra gondolt, milyen ifjú volt még akkor, mikor először játszotta ezeket a dalokat, vagy azt számítgatta magában, meddig tart még, míg becsuk a borozó. A „tónstücköknek" lassú volt a tempójuk, az ivók könnyezve hallgatták, ám Františeket türelmetlenné tették, minek következtében rendszerint hirtelen arra eszmélt, hogy a füst a helyiségben elviselhetetlen. NÉHA CSÚNYA jelenetek játszódtak le előtte, de ezek nem hozták ki sodrából, legföljebb csak annyira, mint a kótyagosok elterülései az utcán. Csak a dühöngő, törő-zúzó részegektől tartott, mert egyszer az egyik ádáz iszákos söröspalackot vágott utána. így hegedült már húsz esztendő óta; fekete frakkja úgy repdesett a kurjongás és énekszó tomboló vidámságában, mint a komor józanság sötét madara. Annyira megszokta a jókedvű, sugárzó arcokat, hogy azok az emberek, akikkel délután találkozott, (mert sokáig aludt), szomorúaknak tűntek előtte, mégha ábrázatuk nem is volt borús, hanem egészen normális. Egy alkalommal a termetes zeneiskolás kérdéssel fordult hozzá: „František, mit csinál holnap délután?" „Semmit," válaszolt, miután hiálja törte fejét azon, mit is fog csinálni. „Hideg van most, nincs is hová menni..." tette hozzá mintegy mentegetőzve. „Volt már valaha koncerten? Egy igazi, nagy koncerten?" „Azt hiszem, hogy hangversenyek csak este vannak. És akkor nekem nincs időm." A konzervatórium hallgatója kíméletesen elmosolyodott. „Holnap egy nagy hangverseny lesz délután. Szabadjegyem van rá. De mivel van most egy leánykám, aki holnap egyedül lesz otthon, hát magának adom a jegyet." És sárga fogsorait mutogatva, felkacagott. Aztán noteszéből kivette és átadta a vörös belépőjegyet. „Fibichet, Foerstert és Debussyt játsszák. Az utóbbi nagyon újszerű. Ott aztán hallhat valamit! Nem győz majd eleget csodálkozni! Az ember sírna ilyen zene mellett. A zeneiskolás ugyan nem volt hajlamos a sírásra, de hát — a művészettel kapcsolatban mindig lehet sírásról beszélni. „Tudja, ezek mind szédületesen nagy művészek. Ezek új világot teremtenek. Ezek az egész világon ismert muzsikusok. No és ön, zenész létére, ugyancsak meghallgathatja őket egyszer!" És a sárga fogak még jobban előtűntek a nagy vigyorgásban. , František elfogadta a jegyet. Mért ne nézné meg a világ muzsikusait? Sőt kezdte kíváncsian várni: milyen is lesz az a zene füst és kurjongatás nélkül. Különben sincs semmi dolga délután és nyolc óráig a hangversenynek csak vége lesz? És valóban elment. A hangverseny a Reprezentációs ház nagytermében volt. Elég korán érkezett. Nézelődött. Ah, mennyi ember járkál itt csöndesen és jelentöségesen várakozik. Az emelvényen több zenész ül, mint akármelyik katonazenekarban. Ezek azok, akik a világ zeneszerzőit tolmácsolják, — gondolta František és megirigyelte volna őket, ha nem hallotta volna róluk, hogy az ó jövedelmének még a negyedét sem keresik meg, — ezért aztán türelemmel várta, ugyan mit is tudnak. AZTÁN EGYSZERRE ott termett a karmester, meghajolt a közönség felé, mintha mindenki meghajolt volna előtte. Azután elkezdték. Kezdetben mulattatta Františeket, mint mozgatják ide-oda karjukat a hegedűsök, hanem ebbe csakhamar beleunt. Valamiképpen szégyenletesen megcsalatott a füle által, mely már oly sokszor hallotta az ö meddő, hiábavaló kornyikálását, hogy most minden más hang elöl elzárkózott. Valahányszor a borozóban hegedült, sohasem gondolt arra, mit játszik. Ujjai szinte önmaguktól játszottak. A vendégek kivétel nélkül vidámak voltak és szívesen ismertek el mindent vidámságnak. Ez itt rettenetesen unalmas volt. Senkisem nevetett, senkisem dalólt és ez a zene, a világhírű mesterek zenéje sehogy sem tudott František szívéhez szólni. Hiszen neki tulajdonképpen már nem is volt szíve. Húsz év folyamán kis részekben eladogatták szivét a Rokokó mulató vörös borában. Hiszen neki szíve már nem is lehetett, — ha volna még, akkor az gyilok volna, nem szív! Oly sokat mulattatott másokat zenéjével, hogy ez a muzsika itt, már öt nem tudta szórakoztatni. Az élettől elszenvedett megaláztatás nem is olyan fájdalmas. Csak puszta, sivár és üres, az ember t öle, mint előadás után a színpad háttere. Körülötte, szoros gyűrűben égő arcú, lelkes fiatalok álltak. Milyen csodás! Mily gyönyörű! — suttogták. Volt köztük néhány nincstelen diákgyerek is, akik az utcai ívlámpák fényében tanultak és ide jegy nélkül besurrantak. Ám szemük csillogott és olyan gazdagok voltak, mint a királyok. František unatkozott és arra gondolt: ma Stefkát újra elzavarja, mert fülébe jutott, hogy egy megfertőzött katonával szűrte össze a levet. Aztán elálmosodott és hosszasan ásított. Meglátta ezt egy lelkes hallgató és felszisszent: „Fatuskó!" A hangverseny végén szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. Sok embernek úgy tűnt, hogy nem egy szíve van, hanem kettő és mind a kettő kiszaladt a tenyerébe, most ezeket össze kell ütögetnie, hogy nagy örömében a hála tüzét kicsiholhassa. FRANTIŠEK AZONBAN kalapját fejébe húzta és elindult a Rokokóba. Ott kényelmesen megvacsorázott, miközben azokra a művészekre gondolt, akiknek oly sokat tapsolnak, de akik nem vacsorázhatnak oly bőségesen, mint ö. Aztán a világ nagy mesterei jutottak eszébe és az egész ügyet ámításnak nyilvánította. Felhangolta hegedűje húrjait és imbolygó léptekkel elindult munkahelyére. Léptei hasonlítottak a sok ezer halott lépteire, akik körülöttünk járnak, liajlonganak és énekelnek, akik meghaltak azért, hogy mi nevessünk é$ akik halálukat papírtízkoronásokkal fizettetik meg. i Sipos Győző fordítása ÜJ SZÖ 5 * v>?9. január A