Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-05 / 4. szám, hétfő

A szovjef űrrakéta fellövése — világraszóló siker || J iŕí Wolker: | | Í^KÔnlgcnen 1 jiŕi p A szovjet űrrakéta fellövése olyan világraszóló esemény, amely­ről rendkívül nagy érdeklődéssel beszélnek nemcsak a Szovjet­unióban s a népi demokratikus országokban, hanem szerteszét az egész világon. A szovjet tudomány rendkívüli sikere további je­lentőségteljes határkő az embernek a világűrbe vezető útján. Dol­gozóink őszinte jókivánataikat fejezik ki a szocializmus első or­szága tudósainak e világraszóló siker alkalmából. Hasonló rakéták segítségével lehetővé válik a Hold közvetlen átkutatása Dr. Ľudmila Pajdušáková, a Szlo­vák Tudományos Akadémia Skalna­té Pleso-i asztronómiai intézetének igazgatója a szovjet űrrakéta kibo­csátásával kapcsolatban a többi kö­zött ezeket mondotta: — Szeretném hangsúlyozni, hogy az emberiség történelmének folya­mán első ízben válik lehetővé a vi­lágűr átkutatása ilyen nagy távol­ságban a Fold körül. A szovjet tu­domány ezen cselekedete az első lé­pés arra, hogy hasonló rakéták se­gítségével megvalósuljon a Hold közvetlen átkutatása. A rakétának fellövése a Hold irányába politikailag is nagyjelentőségű. A Szovjetunió megmutatja, milyen irányban kell kihasználni a tudomány és technika vívmányait. A legnemesebb békés célokra, az ember ismereteinek to­vábbi kibővítésére kell őket felhasz­nálni. Szilárdan hittem, hogy a Szovjetunió lesz az első Á szovjet űrrakéta fellövéséről szóló hír a bratislavai elektrotech­nikai üzemek valamennyi munkahe­lyén rendkívüli érdeklődést váltott ki a dolgozók között. Štefan Fružič transzformátor-szerelő, aki a múlt év novemberében a Szovjetunióban járt, nagy örömmel fogadta a szov­jet tudósok hatalmas sikerét. „Szi­lárdan hittem — mondotta — hogy a Szovjetunió lesz az első állam, amelynek sikerül megoldani a nap­rendszerünk más bolygóira vezető utat gátló valamennyi problémát. Feltevésemre a Föld mesterséges holdjainak fellövésében elért szov­jet sikerek, valamint a szovjet nép határtalán alkotó lelkesedése és kez­deményezése jogosított fel." Ez a szovjet tudomány elsőbbségének újabb bizonyítéka A prágai ČKD Sokolovo-üzem dol­gozóinak képviselői szombaton a reg­geli órákban a prágai szovjet nagy­követségen levelet adtak át, amely­ben határtalan örömüket fejezik ki a szovjet technika legutóbbi nagy sikere, a szovjet űrrakétának a Hold irányában való fellövése felett. „Ez a szovjet szocialista tudomány el­sőbbségének újabb bizonyítéka, — írják az összes dolgozók — kifeje­zője a szovjet munkások, techniku­sok. és tudósok lelkes és tudatos munkájának. Mi, a ČKD Sokolovo üzem dolgozói a mai napon oszto­zunk az önök örömében, drága elv­társaink, és arra kérjük önöket, tol­mácsolják a Szovjetunió népének és kormányának, amelyet a dicső le­nini kommunista párt vezet, őszinte köszöntésünket és azon kívánságain­kat, hogy a kommunizmus győzel­méhez vezető úton országukban és az egész világon még sok sikert ér­jenek el. Nagy napokat élünk Jozef Suchár nyugdíjas, Prešov város legöregebb lakosa rövidesen betölti 102. életévét. „Olyan időket élünk, amikor nem szabad öregedni — mondotta mosolyogva Suchár bá­csi, — mert minden nap új kedves meglepetést hoz. Bizony mindenkit meg kell dícsérhi, aki érdemeket szerzett e siker elérésében. Az én kortársaim még álmodni sem mer­tek arról, hogy valaha ember a Hold­ba juthasson. Nagy napokat élünk és őszintén örülök annak, hogy ép­pen a szovjet tudósok voltak azok, akiknek sikerült űrrakétát röpíteni a Hold irányába." A Szovjetunió Kommunista Pártja a szakszervezetekről A napokban Ízlésesen kötött vas­kos könyv jelent meg a magyar könyveket áruló könyvkereskedések kirakataiban: A Szovjetunió Kommu­nista Pártja a szakszervezetekről címmel. A könyvet az itteni Práca és a magyarországi Táncsics könyv­kiadó közösen adták ki. Ez a munka tehát a szakszervezeti könyvkiadók nemzetközi együttműködésének első komoly gyümölcse. Míg a fordítást Budapesten végezték, a technikai rész a szlovákiai dolgozók gyors és jó munkájának az eredménye. A könyv csaknem ezer oldala tar­talmazza az Oroszországi Szociálde­mokrata Munkáspártnak, az Orosz­országi Kommunista (bolsevik) Párt­nak és a Szovjetunió Kommunista Pártjának az 1903. év óta kiadott és a szakszervezeti munkára vonatkozó összes fontosabb határozatát. Min­den határozat vagy jegyzőkönyv, amely a szakszervezetek organizá­ciós-, gazdasági- vagy kultúrkér­déseivel foglalkozik, az egyes öt­éves tervek problémái egyaránt he­lyet találtak ebben a könyvben. Az olvasó megismeri, milyen feladatokat bízott a Szovjetunió Kommunista Pártja a harc egyes szakaszaiban a szakszervezetekre. Azt. hogyan tel­jesítették a szakszervezetek a rá­juk bízott munkát, az egyes párt­határozatok szintén értékelik és rá­mutatnak — bolsevista nyíltsággal — az elkövetett hibákra és tévedések­re. A szakszervezetek jelenlegi fel­adatait szintén megtaláljuk ebben a könyvben. A gyűjteményes kiadás ugyanis felöleli a SZKP-nek a szak­szervezetekről hozott legújabb ha­tározatait is. A kötet felöleli az SZKP legutóbbi, 1957. decemberi, nagy jelentőségű határozatait és a Szovjetunió 1959 — 1965. évi népgaz­daság-fejlesztési ellenőrző számait az SZKP XXI. kongresszusára kia­dott tételek alapján. Így a könyv nemcsak fontos történelmi dokumen­tumok tára, hanem sok aktuális, sőt a jövőre vonatkozó anyagot is tar­talmaz. A gyűjtemény anyaga időrendi sor­rendben van összeállítva. A doku­mentumok nagy részénél megjelölték a forrást, ahonnan az anyag szárma­zik. Ahol ez nincs külön megadva, azok az Írások „Az SZKP kongresz­szusainak, konferenciáinak és Köz­ponti Bizottsága plénumaínak ha­tározatai" című műből származnak. A könyv egyaránt nagy segítsé­get nyújt a pártdolgozóknak és a szakszervezeti aktivistáknak elméleti színvonaluk fejlesztéséhez. Ugyan­akkor felfegyverzi őket azokkal az ismeretekkel, amelyeket a Szovjet­unió Kommunista Pártjának a szak­szervezetekről hozott határozatai oly bőségesen nyújtanak. Sik István Harmincöt évvel ezelőtt, 1924. január 4 -én halt meg Wolker, a nagy cseh proletárköltő. Ez nem Faustnak szobája, hol elkárhozik a lélek: Röntgen-készülék, századunk mágikus szépségével. Ibolyántúli sugarai áthatolnak bőrön, csonton, izmon, az emberi test feltárul, nem marad semmi titkon, mert a test ma lélek és bele van vésve, írva, vajon boldogságra születtünk, vagy szenvedésre, kínra. „Doktor úr, valami oly nehéz bennem, mintha mellkasomban súlyos ólom lenne. Átható sugárral nyissa ki testemet s mondja meg. a testem ott bent mit rejteget!" „Hogy mit látok, munkás? A tüdődet látom, Gyárak füstje, korma mind rá van rakódva. Benne sípol, zörög sok gép hangja vádlón. Szegényé a munka, e szókat sípolja. Hogy mit látok, munkás? A tüdődet látom, tüdőbajtól marva, tépve koplalástól. Meghalsz." „Betegség és halál — mindkettő súlyos teher, de náluk súlyosabb, ami ott lappang bennem. Átható sugarával, doktorom, még mélyebben kutassa át, mi gyötri testemet, hadd tudjam meg, mélye mit rejteget!" „Hogy mit Iátok, munkás? A szívedet látom. Eltaposott mag. Szeretett volna vágyón kihajtani egy boldog, szép világba, '1 hol felesége, gyermekei s elvtársai lehetnek, \ akikért kenyérré válik két keze munkája, 5 amelyet napfényes asztalról ehetnek. í Hogy mit látok, mrnkás? A szívedet látom, ? mely nem szenved úgy a haláltól magától, J mint attól: nem szerethet." I „Nem fe.dte még fel súlyos terhem titkát, í Sugarával, doktor, még mélyebbre törjön! Ott lelheti csak meg az én bajim nyitját. J Már alig bírom el. De tudom, a világot > lángokba borítja, ha egyszer előjön!" S „Ott legbelül, munkás, gyűlöletet látok." í Fordította: FÜGÉDI ELEK í H Három nagyszabású operafilm ké­szül olasz-amerikai vállalkozásban. Megfilmesítik Puccini Toscáját, Verdi Traviatáját és Bizet Carmenjét. Mindhárom film címszerepére Mária Meneghini Callast szerződtették. Proust: Letűnt idők nyomában cí­mű többkötetés önéletrajzszerű írá­sát most fordítják. A hatalmas , mű Magyarországon előreláthatólag 1959 vagy 1960-ban jelenik meg, (b) A német rádió össznémet irodalmi pályázatot hirdetett „Németország­nak nincs szüksége atomfegyverre" címmel. A beérkezett művek közül a legkitűnőbb dráma: Kurt Maria Sandner nyugatnémet író Könyörte­len éj című regényének rádióválto­zata. Könyvkiadási szerződést kötött a Magyar Mezőgazdasági Kiadó és a Szlovák Mezőgazdasági Kiadó. Buda­pesten magyarul szlovák szakköny­veket, Bratislavában pedig szlovák nyelven magyar szakkönyveket ad­nak ki. A Szovjet Tolsztoj Múzeumban megtartották a hagyományos Tol­sztoj-ülésszakot. A nagy orosz író munkásságról A. A. Szaburov, a fi­lológiái tudományok doktora tartott előadást. A. J. SIfmann azt a vissza­emlékezést ismertette, amelyet Vik­tor Lebrain, Tolsztoj hajdani titká­ra írt és amelynek kéziratát a fran­cia múzeum bocsátotta a Tolsztoj­múzeum rendelkezésére. FRANTIŠEK MÁR huszadik eszten­deje játszik a régimódi Rokokó boro­zóban. Esti tíz órától hajnali háro­mig hegedül ott, néha még tovább is. Kezdetben a sánta, púpos Steiner kí­sérte zongorán, ennek halála után egy hosszúhajú, vizenyős szemű zeneisko­lás, akinek František még a nevét sem tudta. Régóta járhatott a zene­iskolába, hisíen már öt esztendeje játszanak együtt. Azért mindenhap, valahányszor reggelenként elváltak egymástól, azt mondogatta Frantiíek­nek, hogyha nem állana az utolsó vizsgái előtt: régen otthagyta volna az intézetet, mert nem elég modern neki. František a város peremén lakott albérletben, egy asszonynál. Megnő­sülni valamiképpen nem volt ideje; hiszen az emberek többnyire este sze­relmeskednek, ö meg már húsz esz­tendő óta hegedül. Eleinte moziban játszott, majd a borozóban. Elvette volna Stefkát, a pincérnőt, de főnöke lebeszélte. Semmi jó nem származnék ebből a frigyből... — így mondta. A főnök tulajdonképpen csak attól félt, hogy egyesült erővel könnyebben meglopnák. így hát František nem nősült meg. mire Stefka hamarosan eltávozott a borozóból. Néha reggel találkozott az utcán Stefkával, s ez mindig holtfáradt volt. Eleinte magá­hoz vitte, de mikor Stefka nagyon rászokott arra, hogy a színház előtt rendszeresen várja, kezdte elküldöz­getni, mert a játék nagyon kimerítet­te. A Rokokó zajos, élénk hely volt. Pincérnők futkostak állandóan újabb üvegekkel, vendégek érkeztek és tá­voztak egyre sűrűbben, nagy volt itt a lárma, kacagás, énekszó. Főként a tiszturak pengették ügyesen sarkan­tyúikat és forgatták meg hölgyeiket, A táncot éjfél után kezdték. Erre a célra külön helyiséget rendeztek be hátul. Igen alacsony volt itt a meny­nyezet, úgy kavargott benne a füst, mint a golyó a tekepályán. Františe­ket odahivatták az asztalokhoz és ő, zongorakíséret nélkül játszván, kény­Jirí Wolker: FRANTIŠEK, A MU telen-kelletlen oly erővel nyúzta a vo­nót, hogy csak úgy röpködtek elsza­kadozó szálai. Párok forogtak körü­lötte, végtelenül vidám párocskák és állandóan szólongatták: „Csak vígan. Rajta, rajta, vígabban!" Olykor némelyikük szólót rendelt, amiért aztán Frantíšeknek külön fize­tett. Akadt olyan gavallér is, aki ötven koronát dobott a tálcára. Istenem, vi­dám jókedvében tud csak igazán bő­kezű lenni az ember! František csak emlékezetből ját­szott. Mindig elcsípett valahol egy-egy új nótát. Némelyik dalt már talán ezerszer is eljátszotta. Ilyenkor ujjai gépszerűen száguldottak a húrokon, mialatt el-elnézegette a bort nyakaló urakat és a kacagó hölgyeket, — vagy pedig amerikai nagybácsijára gondolt, akinek állítólag milliói vannak. Gyak­ran játszotta az úgynevezett „tón­stücköket". Ezekből tudott vagy hú­szat, ám teljesen összekeverte őket, mely körülmény azonban semmit sem ártott, mert dallamuk egyformán ér­zelgős volt. Ilyenkor arra gondolt, milyen ifjú volt még akkor, mikor először játszotta ezeket a dalokat, vagy azt számítgatta magában, meddig tart még, míg becsuk a borozó. A „tónstücköknek" lassú volt a tem­pójuk, az ivók könnyezve hallgatták, ám Františeket türelmetlenné tették, minek következtében rendszerint hir­telen arra eszmélt, hogy a füst a he­lyiségben elviselhetetlen. NÉHA CSÚNYA jelenetek játszódtak le előtte, de ezek nem hozták ki sodrából, legföljebb csak annyira, mint a kótyagosok elterülései az utcán. Csak a dühöngő, törő-zúzó részegek­től tartott, mert egyszer az egyik ádáz iszákos söröspalackot vágott utá­na. így hegedült már húsz eszten­dő óta; fekete frakkja úgy repdesett a kurjongás és énekszó tomboló vi­dámságában, mint a komor józanság sötét madara. Annyira megszokta a jókedvű, sugárzó arcokat, hogy azok az emberek, akikkel délután találko­zott, (mert sokáig aludt), szomorúak­nak tűntek előtte, mégha ábrázatuk nem is volt borús, hanem egészen nor­mális. Egy alkalommal a termetes zeneis­kolás kérdéssel fordult hozzá: „František, mit csinál holnap dél­után?" „Semmit," válaszolt, miután hiálja törte fejét azon, mit is fog csinálni. „Hideg van most, nincs is hová men­ni..." tette hozzá mintegy mentege­tőzve. „Volt már valaha koncerten? Egy igazi, nagy koncerten?" „Azt hiszem, hogy hangversenyek csak este vannak. És akkor nekem nincs időm." A konzervatórium hallgatója kímé­letesen elmosolyodott. „Holnap egy nagy hangverseny lesz délután. Szabadjegyem van rá. De mi­vel van most egy leánykám, aki hol­nap egyedül lesz otthon, hát magának adom a jegyet." És sárga fogsorait mutogatva, fel­kacagott. Aztán noteszéből kivette és átadta a vörös belépőjegyet. „Fibichet, Foerstert és Debussyt játsszák. Az utóbbi nagyon újszerű. Ott aztán hallhat valamit! Nem győz majd eleget csodálkozni! Az ember sírna ilyen zene mellett. A zeneiskolás ugyan nem volt haj­lamos a sírásra, de hát — a művé­szettel kapcsolatban mindig lehet sí­rásról beszélni. „Tudja, ezek mind szédületesen nagy művészek. Ezek új világot teremte­nek. Ezek az egész világon ismert muzsikusok. No és ön, zenész létére, ugyancsak meghallgathatja őket egy­szer!" És a sárga fogak még jobban elő­tűntek a nagy vigyorgásban. , František elfogadta a jegyet. Mért ne nézné meg a világ muzsikusait? Sőt kezdte kíváncsian várni: milyen is lesz az a zene füst és kurjongatás nélkül. Különben sincs semmi dolga délután és nyolc óráig a hangverseny­nek csak vége lesz? És valóban elment. A hangverseny a Reprezentációs ház nagytermében volt. Elég korán érkezett. Nézelődött. Ah, mennyi ember járkál itt csönde­sen és jelentöségesen várakozik. Az emelvényen több zenész ül, mint akár­melyik katonazenekarban. Ezek azok, akik a világ zeneszerzőit tolmácsol­ják, — gondolta František és meg­irigyelte volna őket, ha nem hallotta volna róluk, hogy az ó jövedelmének még a negyedét sem keresik meg, — ezért aztán türelemmel várta, ugyan mit is tudnak. AZTÁN EGYSZERRE ott termett a karmester, meghajolt a közönség felé, mintha mindenki meghajolt volna előtte. Azután elkezdték. Kezdetben mulattatta Františeket, mint mozgat­ják ide-oda karjukat a hegedűsök, ha­nem ebbe csakhamar beleunt. Valami­képpen szégyenletesen megcsalatott a füle által, mely már oly sokszor hal­lotta az ö meddő, hiábavaló kornyi­kálását, hogy most minden más hang elöl elzárkózott. Valahányszor a boro­zóban hegedült, sohasem gondolt arra, mit játszik. Ujjai szinte önmaguktól játszottak. A vendégek kivétel nélkül vidámak voltak és szívesen ismertek el mindent vidámságnak. Ez itt ret­tenetesen unalmas volt. Senkisem ne­vetett, senkisem dalólt és ez a zene, a világhírű mesterek zenéje sehogy sem tudott František szívéhez szól­ni. Hiszen neki tulajdonképpen már nem is volt szíve. Húsz év folyamán kis részekben eladogatták szivét a Ro­kokó mulató vörös borában. Hiszen neki szíve már nem is lehetett, — ha volna még, akkor az gyilok volna, nem szív! Oly sokat mulattatott má­sokat zenéjével, hogy ez a muzsika itt, már öt nem tudta szórakoztatni. Az élettől elszenvedett megaláztatás nem is olyan fájdalmas. Csak puszta, sivár és üres, az ember t öle, mint elő­adás után a színpad háttere. Körülötte, szoros gyűrűben égő arcú, lelkes fiatalok álltak. Milyen csodás! Mily gyönyörű! — suttogták. Volt köz­tük néhány nincstelen diákgyerek is, akik az utcai ívlámpák fényében ta­nultak és ide jegy nélkül besurrantak. Ám szemük csillogott és olyan gazda­gok voltak, mint a királyok. František unatkozott és arra gondolt: ma Stef­kát újra elzavarja, mert fülébe jutott, hogy egy megfertőzött katonával szűr­te össze a levet. Aztán elálmosodott és hosszasan ásított. Meglátta ezt egy lelkes hallgató és felszisszent: „Fatuskó!" A hangverseny végén szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. Sok embernek úgy tűnt, hogy nem egy szíve van, hanem kettő és mind a kettő kisza­ladt a tenyerébe, most ezeket össze kell ütögetnie, hogy nagy örömében a hála tüzét kicsiholhassa. FRANTIŠEK AZONBAN kalapját fe­jébe húzta és elindult a Rokokóba. Ott kényelmesen megvacsorázott, miköz­ben azokra a művészekre gondolt, akiknek oly sokat tapsolnak, de akik nem vacsorázhatnak oly bőségesen, mint ö. Aztán a világ nagy mesterei jutottak eszébe és az egész ügyet ámí­tásnak nyilvánította. Felhangolta he­gedűje húrjait és imbolygó léptekkel elindult munkahelyére. Léptei hason­lítottak a sok ezer halott lépteire, akik körülöttünk járnak, liajlonganak és énekelnek, akik meghaltak azért, hogy mi nevessünk é$ akik halálukat papírtízkoronásokkal fizettetik meg. i Sipos Győző fordítása ÜJ SZÖ 5 * v>?9. január A

Next

/
Oldalképek
Tartalom